Forgószél 9. fejezet

9 Az ősz változó, szeles-borús napokkal érkezett meg, de egyelőre nagyobb hideg esővel még nem mosta meg a város összetört, kormos arcát, mely ezernyi bevert ablakával várakozva bámult bele a szürke, októberi levegőbe. A háború napról napra félelmetesebb biztonsággal közeledett. Az európai hadszíntér északi részén a Vörös Hadsereg sikeres baltikumi támadásai következtében a német csapatok kihátráltak Észtország és Lettország nagy részéből, Finnország pedig fegyverszünetet kötött a Szovjetunióval. S Hitler - Finnország után - Norvégiában is súlyos vereséget szenvedett. A legnagyobb izgalmat és várakozást azonban természetesen a közeli, szomszédos országokban zajló harci események váltották ki. - Románia és Bulgária már felszabadult, hamarosan rajtunk a sor! - súgtak össze mindenfelé az emberek, és esténként - miközben forró, gőzölgő teájukat kortyolgatták, vagy sovány levesüket kanalazgatták - így szóltak csemetéikhez: - No, gyerek, add csak ide egy kicsit az atlaszodat! S kutatva hajoltak Európa hegy- és vízrajzi térképének bonyolult vonalai fölé. A jugoszláv és a Vörös Hadsereg közös, felszabadító egységei - a menekülő nácikat üldözve elérték Belgrádot, fent pedig, a Szovjetunió területén létrejött csehszlovák csapatokkal együttműködve átlépték a Kárpátokat. Aztán egy napon végre megérkezett a hír: "A harcok teljes erővel átcsaptak magyar területekre!..." S az ország minden szegletében - a főváros palotáiban, a külvárosok szegényes szoba-konyháiban és a legeldugottabb falucskák és tanyák vályogkunyhóiban egyaránt - hamarosan csaknem robbanásig feszültté, vált a légkör. A WM Acél- és Fémművek katonai parancsnoka azonnal összehívta az üzemi parancsnoki kart. Arca sápadt volt. - Uraim, súlyos órákat élünk át. Amint tudják, a vörösök áttörték a magyar és német védelmi vonalakat, és benyomultak hazánk területére. A tisztek némán és komoran néztek rá, s az ezredes - elnehezülő mellkassal - elhalkulva folytatta: - Azt hiszem, önök is tisztában vannak azzal, hogy ez a ... pillanatnyi... gátszakadás felkavarja és mozgósítja mindazokat a lappangó, földalatti erőket, amelyek meg akarják dönteni ezeréves hazánk ősi, Szent István-i rendjét. Ezért hát - csapott fel ismét a hangja - röviden csak arra kérem önöket, hogy ezekben a válságos órákban fokozott eréllyel és ir-gal-mat-la-nul keményen fojtsanak el minden sötét belső megnyilvánulást, mely a ránk törő külső ellenségeink útját akarja egyengetni! - Uraim! Barátaim! Katonák vagyunk! Legyünk erősek és következetesek! A haza veszélyben van, de a harc még nem dőlt el! Köszönöm! Nos, az ezredesnek - egyetlen dologban - valóban igaza volt. A harcok új fejleményei valóban új erővel töltötték meg az ország elnyomott, föld alá kényszerített nemzeti erőit. Csepel összetört utcáiban, üzemeiben és a kőbányai katakombákban is megmozdultak és új támadásba indultak a "mélység árnyai". Vajon hányan lehettek? Százan - legfeljebb százötvenen - a negyvenötvenezerből. Árnyak? Árnyak, akik esténként osonva jártak az utcákon és az üzemek falai között. Árnyak, akik naponta 10-12 órán át lövedékgyártó automaták mellett dolgoztak, esténként pedig keserű, fekete kenyeret szegtek meg terítetlen, sivár asztalaiknál. Árnyak, akik gyerekeket nemzettek, szültek és neveltek fel a reménytelenségben a reménynek és az életnek. Egy maréknyi külvárosi munkás. Lakatosok és esztergályosok, tíz-tizenöt ember a melegüzemekből, a martinból, a csőgyárból, a hengerdékből és a nagy gőzkalapácsok mellől. Öntők. Néhány munkásnő és tisztviselő. És egy-egy három-négytagú csoport a kisebb csepeli gyárakból és a kikötőből. Árnyak, akik elindultak a fegyverek felé. Száz-százötven ember, akik érzéseiktől eljutottak a gondolkodásig, és gondolataiktól a cselekvésig. Nagy és nehéz út volt ez az út - az elnyomottságtól, a munkanélküliség éveitől és a háborús kényszermunkától - az igazságtalanságok elleni tiltakozásig. Az ellenállásig. A vigasztalan otthonokból és szegényes asztalok mellől az emberibb, szabadabb élet utáni vágyig, igényig és a jogok felismeréséig. A földalatti mozgalomig. A titkos "sejtekig". A röpcédulákig. A sztrájkokig. A követelésekig. A fasizmus elleni szervezett tevékenységig. A harcig. A harcig, amelyet a német és magyar háborús kalandorokkal szemben is vállalniuk kellett: önmagukért, negyven-ötvenezer társukért és mindenkiért, aki valamennyire is szerette ezt a már annyiszor feldúlt és felperzselt földet, ezt a nagy, koromvert várost, ezt a szegény kis országot. De először még meg kellett találniuk egymást. S ez rendkívül nehéz és életveszélyesen kockázatos feladat volt, hiszen "az ,ördög nem aludt". Az örökös bujkálásban, a kopók és besúgók elleni védekezésben annyira szűk körben voltak kénytelenek mozogni, hogy a száz-százötven emberből sem ismerhetett mindenki mindenkit. Legfeljebb néhány kisebb-nagyobb sejt és csoport tudott egymásról és néhány közelükben élő és dolgozó munkásról valami mélyebbet is. Néhány dolgot azonban mindenki tudott. Azt, hogy az eléggé általános németellenesség, melynek Magyarországon ezeréves, keserves történelmi előzményei voltak - a második világháború éveiben, de különösen 1944. március 19. óta, nemhogy csökkent volna, de még jobban elmélyült. S az is világos volt, hogy az egyszerű, csendesen dolgozgató munkások óriási többsége a nagyhangú, magyarkodó Hitler-rajongókat titokban még jobban megveti, mint a gőgös, minden más népet lenéző németeket. Nem lett volna helyes azonban, ha a megtévedt, "jobbra csalt", de alapjában jóhiszemű embereket egy kalap alá vették volna azokkal az elvakult, gyűlölettől csöpögő fasisztákkal, akikben már az emberség legelemibb vonásai is eltorzultak. Mindez azonban az éremnek csak az egyik oldala volt. A közömbösek, "felemások" és tartózkodók között fel kellett ismerni és be kellett kapcsolni az ellenállásba azokat a még nem forradalmár, de feltétlenül becsületes, jóérzésű és józan gondolkozású munkásokat és értelmiségieket, akik baloldali emberek voltak, és akikre - ha különböző mértékben is - számítani lehetett. Ilyen ember, szerencsére, elég sok volt a külvárosokban, így Csepelen és Kőbányán, a gyárak és tárnák világában is. Az "árnyékhadsereg" tehát - ha egy kicsit széttagolt is volt - egyáltalán nem az árnyak világában élt, hanem nagyon is a valóság talaján mozgott, és maga is "hús-vér emberekből" állt, akik közül néhányan minden titoktartás és bujkálás, üldözés ellenére is általánosan ismert és elismert egyéniségekké nőttek ki. Egyikük-másikuk egy-egy nagyobb sztrájkhullám élén tűnt fel. Az idősebbeket a forradalom, 1919 világította meg. Voltak, akiket egy-egy lebukás és kínzás, a hatalom ütlegei jelöltek meg tiszteletet kiváltó jelekkel, vagy az emigráció és a börtöncellák iskolája "fémjelzett" barát és ellenség előtt egyaránt. Vályi Vilmost, Darabos Lajost, Sümegi Antalt és Zalabár Józsefet csaknem minden "árnyék" ismerte a földalatti mozgalom csepeli útvesztőin. Vályit - a gépgyár szikár marósát - aki önkéntesként kint harcolt az 1936-39 között lezajló spanyol polgárháborúban Franco fasiszta diktatúrája ellen, legtöbben csak így ismerték: "A spanyol". Sümegit - a csőgyár csaknem kétméteres, fekete, kommunista munkását pedig, aki hosszú évekig Franciaországban élt -, így emlegették: "Az emigráns". Aztán itt volt Darabos és Zalabár, ez a két ötven év körüli, egymással ellentétes külsejű és temperamentumú, de egyformán következetes forradalmár. Zalabár, akit 1919 óta a csepeli szociáldemokraták leghatározottabb baloldali vezető egyéniségének ismertek, zömök, testes, kissé karikalábú, nagy fekete bajszú ember volt, akinek lassan, nyugodtan megformált szavai úgy váltak le vastag ajkáról, mint súlyos és tömör gondolatokból összeállt sziklák, amelyekből építeni lehetett. Darabos viszont magas, "késpenge-vékony", csupa csont és csupa ideg férfi volt. Csupa érzékenység és lobogás. Tűzember, aki minden rendőrségi verés és "sitt" után még szenvedélyesebben, még magasabbra lobbant az "embertelen rend" ellen. Aztán itt voltak még néhányan, akikről nem tudták, csak sejtették, hogy a "földalatti árnyak" tisztikarához tartoznak: A posztógyár néhány lakatosa, hegesztője és fonója, Zabó János, az öreg Tóth, Surán és az apró termetű Kaparó József. A papírgyárból a Dheli testvérek és az aszkéta külsejű Kuncz. S az "árnyak" között, akik elindultak a fegyverek felé, ott mozogtak az élvonalban a fiatalok is. - Hé! Hová sietsz úgy? A két birkózó verejtékes arccal nézett fel az előttük mozgó Korsósra, aki - súlyos tömött hátizsákja ellenére - hatalmas, erőteljes léptekkel taposta előttük a hegyet. Korsós csodálkozva fordult vissza. - Ejnye, ejnye! Csak nem fáradtatok el, legénykék? A két birkózó hunyorítva egymásra nézett, aztán hirtelen elkapták csúfondárosan fintorgó társukat és - minden kapálódzása ellenére - pillanatokon belül becsavarták durva, vastag pokrócaikba. - Nos? Gúnyolódsz még? - Még jó, hogy kettőtöknek sikerült leteperni! Orvul! Medvék! Pósta elnevette magát, és magas, izmos, cimborájához fordult. - Azt hiszem pajtás, ideje, hogy egy kicsit megpihenjünk, nem? - Igazad van! Nem rossz ötlet! - helyeselt a nehézsúlyú. - Te, Pósta! Ha rám mertek ülni... Nem is tudom, hogy mit csinálok! - Ó, én tudom! Semmit. Legfeljebb szuszogsz és nyögsz egy kicsit. Mi mást is csinálhatnál? Szépen, türelmesen megvárod, míg két jó bátyád kipiheni magát rajtad. No, feküdj csak szépen hasra. Így la. Még az a jó, hogy ilyen szép, nagy, telt hátad van. Igaz, Szilikém? - Jól beszélsz. Ha gebe lenne, rá sem ülnék! Még feltörne a csontja. - Szili! Ne hülyéskedjetek! Remélem, te, mint komoly nehézsúlyú... - Félnehéz! - Hát jó!... Mint komoly félnehéz súlyú, feltételezem, hogy valamivel beszámíthatóbb vagy ennél a kis könnyűsúlyú fickónál! - Ne haragudj pajtás, de igazán nem kívánhatod tőlünk, hogy ilyenkor, október közepén a hideg földre ül... Ó! A keservét! - kiáltott fel meglepetten, szinte egyszerre a két birkózó, ugyanis Korsós, mint egy nagy, fickándozó hal, váratlanul felvetette a farát és két kedélyeskedve ráereszkedő társa már gurult is lefelé a lejtőn. - Hű, a Máriádat, te! Hallod-e, Pósta! Ez a fiú sokkal erősebb, mint gondoltuk volna! - tápászkodott fel derülve, könnyűsúlyú barátjára támaszkodva a fiú és megbékélése jeléül kezet nyújtott a pokrócból diadalmasan kikecmergő Korsósnak. Nos, a jelenetet látva, bárki azt gondolhatta volna, hogy a három vidám fiatalembert csupán a kirándulás örömei, a jó levegő csalták ki a város szorító, komor falai közül. Pedig egyáltalán nem így volt. A három fiatalember ugyanis előre megbeszélt titkos találkozóra jött fel ide, a budai hegyeknek erre a teljesen néptelen és vad, bozótokkal és szikla-kiszögellésekkel borított pontjára. És nemcsak ők. Korsóssal, Szilivel és Póstával csaknem egy időben - a hegy más és más ösvényein, szétszórtan - még vagy tíz, tizenkét csepeli és kőbányai munkás igyekezett ugyanarra a pontra, ahová ők. László gyönyörködve nézett szét. A táj lassanként őszi színekbe öltözködött. - Tudjátok mióta nem jártam itt ezeknél a jó öreg köveknél? 1940 ősze óta! Szili József a karórájára nézett. - Negyed tíz. Igazán jöhetnének már! - Nézzétek csak! Nem a két Zági-fiú jön ott? És a kis Enczián Sándor? - De... Ott meg a Hárfás Kálmán. - Mi az Kálmán! Egyedül? Hát Zöldi hol van? - Sajnos, fogalmam sincs. Hetek óta nem jelentkezik. Már attól félek, hogy... ki sem merem mondani - sóhajtott fel lehangoltan Hárfás. - Nem kell mindjárt a legrosszabbra gondolni! Tud ő vigyázni magára! - Zöldi nem egykönnyen bukik le! - No végre, szállingóznak már. A völgyben itt is, ott is feltűnt két-három lassan felfelé kapaszkodó "turista". - Jó reggelt, elvtársak! - Jó reggelt. Mi újság, birkózók? Úgy látszik az éjszaka nagyon mélyen aludtatok! - Miért? Miből gondolod? - Hát, hogy úgy összegyűrte a fületeket a kispárna! - Ó, a Korsós! Szervusz, Lacikám! Csakhogy téged is láthatunk! - Már tavasszal, a jó öreg Zloiéknál is emlegettünk! - Nekem is gyakran eszembe jutottatok kint a fronton. - Megléptél? - Mesélj már! Két-három ember leterítette a pokrócát a magas, sárguló fűbe és hasra feküdve, tenyerébe támasztott állal, elgondolkozva bámult le a mélybe. A száz-százhúsz négyzetméternyi kis fennsíkról - melyet nagy, szétszórt lókoponyákra és őshüllő csontokra emlékeztető fehér mészkősziklák és rozsdavörös dolomitkövek vettek körül - egy-egy keskeny résen át messze, a város közepéig be lehetett látni. Viszont a kövek és bokrok mögé lentről még távcsővel sem leshetett be senki. - Látjátok, ez a jó titkos tanácsterem! Nem ráz és - tágas! - Itt még a Zági Gyurka sem veri be a fejét a mennyezetbe! - Hű! Tudjátok, mi jut erről eszembe? Az, hogy bitangul megéheztem! - jegyezte meg általános derültség közben egy alacsony, jó húsban levő munkás, mire mindenki elkezdte előhalászni szegényes elemózsiáját. - Elvtársak! Önkéntes adakozókat kérünk! Be lehet szállni a közösbe! - Hohóó! Mielőtt elrontanátok a gyomrotokat és az étvágyamat, azonnal rakjátok el a Hitler-szalonnákat! Ma mindenki a vendégem! - kiáltott fel nevetve Korsós, és hatalmas hátizsákjából egy nagy, kerek cipót, sajtot, füstölt szalonnát, tucatnyi, héjában megfőzött tojást és egy halom aranysárga körtét púpozott fel a pokrócára. Ámulva néztek rá. - Éljen a Korsós! - Hú, a kiskésit! De nagy vagy, Lacikám! De nagy!... Burzsuj! - Hát ezt a sok csodálatos ritkaságot honnan szerezted ? - Hja, aki falusi kislánynak udvarol, - kacsintott rá Enczián. - Aha! Az már más!... Akkor hát mindenkinek jó étvágyat! - Mondd, Szili, várunk még valakit? - Igen. Az előadót. - Elvtársak! Ha meghallgattok, addig elmondok egy bomba Petőfi-verset! - szólalt meg Korsós. - Nagyszerű! - Halljuk! Pszt! Csend legyen! Na mondd. Korsós lassan felállt, és hátát nekidöntve egy fehér sziklának, halkan szavalni kezdett: Mit nem beszél az a német, Az istennyila ütné meg Azt követeli a svábság, fizessük az adósságát. Ha csináltad, fizesd is ki. Ha a nyelved öltöd is ki, Ha meggebedsz is beléje. Ebugatta himpellére! Ha pediglen nem fizetünk, Aszondja, hogy jaj minekünk. Háborút küld a magyarra, országunkat elfoglalja. Foglalod a kurvanyádat, de nem ám a mi hazánkat!... - Bravó, öregfiú! - Várjatok, még nincs vége! - Jó, jó, akkor folytasd! Lassan német, húzd meg magad, könnyen emberedre akadsz. Ha el nem férsz a bőrödbe, Majd kihúzunk mi belőle!... img014 - Óriási! - tört ki a taps. - Látjátok, Petőfi már ezelőtt száz évvel megmondta, hogy mit kell tennünk! - Igen! De azért figyelőket állíthattatok volna! - csapott közéjük váratlanul egy éles, erős hang. Meglepetten, zavartan fordultak hátra. Az egyik szikla mögül magas, kissé deresedő hajú és bajszú, csupa csont, csupa ideg férfi lépett elő. Darabos Lajos. Elnémulva néztek rá. A hegyen hirtelen feltámadt a szél, és a magas fű zöldessárga hullámokat vert a hosszú, vékony, szürke felöltős öregember térde körül, aki homlokába csapkodó deres hajával a szigorúság megelevenedett szobraként szúrós pillantással nézett végig rajtuk. - Nem is értem! A világ legforradalmibb költőjét hallgatjátok, és közben megfeledkeztek arról, hogy tulajdonképpen ti is forradalmárok vagytok és nemcsak afféle vasárnapi kirándulók! Mély csend. - Ahogyan én mögétek lopózhattam, ugyanúgy talán egy szakasz rendőr vagy egy csoport szimatoló kopó is rajtatok üthetett volna! Néhányan - érezve, hogy az öregnek mélységesen igaza van - komoran és szótlanul elballagtak a sziklakatlan szélére, és figyelőállásba helyezkedtek. - Azt hiszem legjobb, ha azonnal a lényegre térek. Tudjátok, hogy ezekben az órákban hol folynak a harcok? - A Nyírségben? - A Vörös Hadsereg ma hajnalban elérte Debrecent! - Debrecent... ?! - Ez pedig azt jelenti, hogy néhány hét múlva Budapest alá ér! Tehát ideje, hogy mielőbb mi is fegyverrel menjünk az események elé! - Helyes! De hol vannak a fegyverek? - hajolt előre hevesen egy borostától fekete képű munkás. - Az téged ne izgasson! Egyelőre azt akarjuk tudni: vállaljátok-e néhány tucat belga karabély, lövészpuska és száz-százötven Vécsei-kézigránát elrejtését és továbbítását a megfelelő kezekbe! - Hogy vállaljuk-e? Vállaljuk! Persze, hogy vállaljuk ! Ki ne vállalná közülünk? - morajlott fel halkan a katlan. Csak egy szemüveges, szőke legényke jegyezte meg gondterhelten: - Egy-két tucatnyi fegyverrel sajnos nem sokra megyünk. - November elejére esetleg két-háromszáz embert is fel tudunk szerelni! - fordult feléje csendesen Szili. De a legényke borúlátó maradt. - Még az is édeskevés. - Édeskevés? -lobbant fel az öreg. - No, nézd csak a nagy stratégát! Hát hol élsz te, fiam? - Miért? Nincs igazam? - Az attól függ! Persze jobb lenne, ha az egész magyar munkásságot fel tudnánk fegyverezni, hiszen - valóban! - nagy, támadó hadműveleteket nem lehet végrehajtani két-háromszáz fegyveres, kézigránátos emberrel! De ha egy védekező zászlóalj vagy ezred hátában váratlanul megdördül néhány száz karabély és kézigránát, az azért már komoly galibát okoz! Igaz vagy nem? - Hát... ezt nem vitatom - ismerte el egy kicsit elvörösödve a fiú. - No, és még valamit, elvtársak - nézett körül kissé megenyhülten az öreg. - A nagy felszabadító hadműveleteket bízzuk csak a szovjet csapatokra. Nekünk - a gyárak és a külvárosok ellenállásával - elsősorban a magyar munkásság becsületét kell győzelemre vinni. - Úgy van! Világos! Korsós - miközben tekintete el-elkalandozott a látóhatár alján - úgy érezte, hogy újra érdemes élnie.

VISSZA - TOVÁBB