Forgószél 8. fejezet

8 Kínosan, nehezen múltak a napok. Korsós László az emlékezetes hajnali légitámadás után nem ment vissza a Rejtő-Richtergut családhoz, hanem a gyártól és nyüzsgéstől távolabb, egy másik nagyon jó barátjánál, Enczián Sándornál rejtőzött el. Szerencséjére. A nyilasok ugyanis - akik a kis földbunkerben felfigyeltek rá másnap már az egész környéket végigfésültették utána és más katonaszökevények után. Encziánék egy hosszú, a telek teljes utcai frontján végighúzódó házban laktak. Az udvart köröskörül falak határolták. - Azt hiszem pajtás, itt nyugodtan meghúzhatod magad napközben! - mondta Sándor, amikor megmutatta Lászlónak a házat. - Zárd be mögöttünk a kaput és vigyázz magadra. A szobából, a függöny mögül jól szemmel tarthatod az egész utcát, tehát még meglepetés sem érhet - fűzte a fia szavaihoz az öreg. Nos, László az első délelőtt "dekkolt" is szépen, türelmesen és figyelte az utcai járókelőket, de délután, mikor a két zömök Enczián, apa és fia hazajött a gyárból, megcsóválta a fejét. - Ne haragudj, Sanyikám, de ez a tétlen kuporgás nem nekem való. Azt hiszem, holnap egy kicsit körülnézek a városban. A két Enczián - egymás szavába vágva szinte legorombította. - Észnél vagy? - A városban mindenütt bujkáló kommunistákat és katonaszökevényeket keresnek, hogy "hazavágják őket", te meg csavarogni akarsz?! - Ha unod magad, főzz valamit, mire hazajövünk. A feleségem, amíg ezek a bombázások tartanak, úgysem jön haza vidékről. - Ugyan, apám! Mit főzzön? Hiszen üres a spájz! - Hát akkor ülj csak türelmesen a nadrágodon, és várd a közelgő jobb időket! Másnap izgatottan érkezett haza a két Enczián. Sándor már az ajtóban mondta: - No, pajtás, ha tetszik, ha nem, úgy eltüntetlek, mint gombostűt a szénakazalban! - Már megint mi a baj? - Hogy mi? Állítólag a hatóság emberei mindenfelé végigszaglásszák a házakat és mindenkit igazoltatnak. - Vaklárma! - Vaklárma? Ördög tudja! Ezektől minden kitelik! Korsós elkomorodott. - Hát akkor lesz, ami lesz, amint besötétedik, hazamegyek az öregekhez. Igazán nem akarok gondot és kellemetlenséget okozni nektek... - Mit csinálsz? Hazamész? Lacikám, neked tényleg megártott az egyedüllét! Egy frászt mész el! Jössz ki az udvarra, de most mindjárt, és segítesz nekünk! - Segítek? Mit? - Csinálunk egy szép, nagy erős ládát! - nevetett fel a fiatal Enczián. - Ládát? Minek? - Egyelőre: titok! De gyere, gyere, mert múlik az idő! Ezzel a kezébe nyomtak egy csomag szeget, ők pedig kalapácsot és fűrészt vettek magukhoz, és mentek az udvarra. Egy óra múlva készen volt a láda. Egy nagy és mély deszka-kút. - Hát ez meg mi a csuda? Nyúlketrec? Csak nem akarsz beledugni ebbe a vacakba? Barátja rejtélyesen nézett rá. - Ne izgulj! Várd ki a végét. Hajnalra minden kiderül. Este aztán, amikor besötétedett, jó erősen befüggönyöztek, villanyt gyújtottak és feltűrt ingujjban munkához láttak. Mint három alaszkai aranyásó. - Ahá, most már értem! - csapott a homlokára László, és percekig nem tudta abbahagyni a nevetést. Óvatosan felszedték a padló egy részét, aztán egymást váltogatva vermet ástak az asztal alá, majd boszorkányos ügyességgel belecsúsztatták a már előre elkészített óriási ládát. Nos, mi tagadás, alaposan megizzadtak, de végül is hajnalra a lakásban a legtelesebb rend volt. A verem? A könnyen mozgatható, szőnyeggel bevont padlórész és az asztal gondos visszahelyezése után még a legfürkészőbb szem sem fedezhette fel. Az éjszakai munkának más "eredménye" is volt: egy beültetésre előkészített friss virágágy a veranda előtt. A kis rejtekhely azonban - bármily mesteri és megnyugtató is volt - nem gyorsította meg a napok múlását. László időnként - néhány barátja, Hárfás, Pósta, Kelemen és Enczián mellett - bekapcsolódott egy-egy éjszakai röpcédulaszórásba és plakátragasztásba, ilyenkor elemében érezte magát, de napközben, ha a két Enczián nem volt otthon, úgy nehezedett rá a magány, mint élőre a föld. Főleg az bántotta, hogy hetek óta a két Enczián nyakán élt. Holott - az igazat megvallva - a jegyre mért mindennapi szűkös, szerény kis élelmiszerrel kenyérrel, margarinnal és lekvárral még egy ember sem nagyon lakhatott jól, nem még három jó étvágyú férfi. Egyszer aztán eszébe jutott, hogy valahol a sziget közepén, Lakihegy környékén él egy nagybátyja, akinél kis falusi otthonában gyerekkorában egy-két nyarat is lent töltött. El is határozta: holnap reggel, ha a két Enczián elmegy dolgozni, az éléskamra faláról leakasztja az üres hátizsákot, és a temető melletti bolgárkerteken átvágva, bemegy a sziget belsejébe. Megkeresi az öregeket és hoz valami jó kis falusi kosztot, ha mást nem, főzeléknek valót, kelbimbót, káposztát és sok-sok gyümölcsöt, almát, körtét, szilvát. Micsoda meglepetés lesz, ha este mindent kipakol az asztalra, és ezt mondja: - Engedjék meg az elvtársak, hogy ma este én lássam vendégül önöket! Már előre élvezte a csodálkozó, meglepődő arcokat, a hatást. Az ötlet annyira megtetszett neki, hogy másnap reggel, alighogy a két Enczián eltűnt a sarkon, ő is elindult a sziget belseje felé. A napsütötte, végtelen határban végre szabadnak érezte magát. Se házak, se emberek. Arról teljesen megfeledkezett, hogy ő tulajdonképpen üldözött, bujdosó ember. Kommunista és ráadásul még katonaszökevény is, akit, ha elkapnak, először is félholtra vernek, aztán pedig katonai bíróság elé állítanak. Ha ugyan nem mindjárt a fal mellé! A papírjai - enyhén szólva - nem sokat értek. Pedig két okmány is lapult a zsebében. Az egyik egy kopott fényképes munkaadói igazolvány arról tanúskodott, hogy Korsós László kalapossegéd, a budapesti Sugár kalapgyár alkalmazottja - volt. A papír alján ugyanis - méghozzá erős gumibélyegzővel és fekete festékkel beleütve - ez a dátum állt: 1941. január 3. A másik papírdarab pedig egy ugyancsak 1941-es lakásbejelentőlap gyűrött igazolványszelvénye volt, amelyen - sajnos nem túlságosan sikerülten! - az 1941-es dátum 1944-re volt kijavítva. Tudta, ha ezekkel az "átlátszó" papírokkal 1944. október elején elkapják, talán még a jóisten sem mentheti meg. Egy életerős, hadköteles fiatalember ilyenkor idehaza? Mikor már a határok közelében szakad a part? Ugyan kérem! Még ha frontszolgálat alól felmentett hadiüzemi szakmunkás lenne. Egye fene, rendben van. Éjszakai műszakban dolgozott, és kész. De egy dudorászva ballagó kalapossegéd gyanús lakásbejelentővel - a néptelen bolgárföldek alján? Nos, mit gondolhatott volna erről egy buzgó katonai járőr vagy egy csendőr, vagy egy még buzgóbb hatósági kopó? De hát Korsós Lászlónak ezúttal szerencséje volt. A határban - néhány távoliban dolgozgató bolgár öregemberen és kertészasszonyon kívül - senki emberfia nem zavarta a verőfényes reggeli békét. Ez annyira megnyugtatta őt, hogy jókedvűen dudorászni kezdett. És vajon a városszéli temető sírkövei mellett elhaladva, az élet és a halál határmezsgyéjén lépegetve, az "oroszlán barlangjának torkában" mi mást énekelhetett volna, mint a francia Rouget de Lisle forradalmi dalát: a Marseillaise-t? "Nem lesz a tőke úr mirajtunk, elvész, aki a múltnak él, a szabadság honába tartunk, az igazság nekünk a cél..." Őrültség volt ez? Persze, hogy őrültség. De hát úgy érezte -, hogy már túlságosan hosszú ideig élt önmagát, igazi énjét, szabadságért rajongó, derűs természetét elnyomó kényszeréletet. Fel kellett hát szárnyalnia! Gödörben lapuló, békává átkozott sasból újra szabad madárrá kellett változnia, ha csak rövid időre is! "...Búcsút intünk az éjszakának, a szívünk tűzben ég..." Mióta mehetett már? Jó másfél, két órája. S lassanként kezdett ismerőssé válni előtte a táj. Szemben, az országút túlsó felén, néhány szétszórt, nyeregtetős kis parasztház fehérlett ki a sárguló, itt-ott már buzogányaitól megfosztott kukoricásokból és gyümölcsösökből. Egy emberderék vastagságú magányos fánál megállt, és óvatosan körülnézett. Igen, jó helyen járok - gondolta, de sajnos át kell mennem az országúton. Egy kicsit izgatottá vált. Az óriási lakihegyi rádióadó felől időnként katonai teherautók és motorkerékpáros német katonák tűntek elő, és száguldottak tovább Csepel felé. Árnyéka vetődéséből úgy látta, hogy 10 óra körül járhat az idő. És a járművek egyre jöttek. Zúgva, mint a darazsak. Mindegy! Nem állhatok itt estig! Az öregek, ha jól emlékszem, valahol arrafelé, a nagy jegenyefák környékén lakhatnak. Egy-két percig mozdulatlanul várt még, aztán mikor egy kicsit tisztává vált a levegő - gyorsan elindult, hogy átvágjon a kőszalagon. De bármennyire is igyekezett jól kiszámítani a megfelelő időpontot, mikor az út széléhez ért, váratlanul egy nagy motoros osztag söpört eléje. Egy kicsit elsápadt és elbizonytalanodott, már-már önkéntelenül lelapult az út melletti árokba, de aztán maga sem tudta miféle belső parancsra, de mindenesetre szerencséjére - futás és lapulás helyett inkább vidáman integetni kezdett. - Hová, hová fiúk? S aztán - miután a németek rá sem hederítve, merev képpel tovább száguldottak mellette - rossz németséggel még utánuk kiáltott: - Guten tág, legények, a frász üssön belétek! És a figyelmét máris valami más kötötte le. Egy lány. Egy kedves, szőke copfos kis jelenség, aki az úttól harminc-negyven lépésnyire a szemközti tanya egyik hatalmas körtefájának lombjai közül bukkant eléje. A látvány annyira váratlanul érte, hogy csaknem felkiáltott: "Teréz!" Ugyanis a lány szinte kísértetiesen hasonlított a kis ukrán tolmácsnőre. A megelevenedő emlékek néhány percre letörölték arcáról a mosolyt, de csakhamar kibontakozott a gondolataira vetődő árnyékból, és hirtelen támadt ötlettel lassan odaballagott a fához, s vidáman felköszönt a körtét lakmározó kis parasztlánynak: - Jó reggelt, Terike! Ízlik, ízlik? - Jó reggelt! - fordult feléje a lány, és könnyű, bő, fakósárga szoknyáját zavartan napbarnított térdére húzva, pirulva nézett az ismeretlen fiatalemberre. - Maga" meg honnan tudja a nevem? - Hát... te nem ismersz meg engem! - mondta akadozva a fiú, akit a véletlen "telitalálat" legalább annyira meglepett, mint a lányt. - Nem én! img013 - Hja, persze, persze! Hiába, múlik az idő... Megváltozik az ember. Te is hogy megnőttél, de látod, mégsem felejtettelek el. A lány összeszűkítette a szemét, és látszott, hogy töprengve-gyanakodva kutat az emlékezetében. - Sajnos, én akkor sem emlékszem, hogy már találkoztunk volna! - Hogy őszinte legyek, nem is csodálom - mosolyodott el a fiú. - Elég régen jártam erre. De hát mindegy! Mondd már, melyik a Korsósék portája? - Az a harmadik zsindelyes ház, ott a jegenyéken túl! - Köszönöm. No ég veled! - Isten áldja! - Korsós István egyébként a bácsikám! - kiáltott vissza lassan, továbbindulva a fiú, majd a válla fölött visszanézve még hozzáfűzte: - Aztán gondolkozz! Amikor hat-hét évvel ezelőtt itt nyaraltam, még a térdemen is lovagoltál! - Nem bolondozik? - Één? Bolondozok? - állt meg csodálkozva a fiú. - Ne haragudjék - mondta kissé feloldódva gyanakvó bizonytalanságából a lány -, de hát én hat-hét évvel ezelőtt még csak tizenkét éves voltam. - Én meg tizennyolc. - Szereti a körtét? - Szeretem, de mi az, hogy szereti? Miért magázol? Mint valami öreg erdőkerülőt! - Jöjjön - mondta rövid csend után, lábát lóbálva a lány. - Kóstolja meg! - Nem, nem, köszönöm, csak ha visszategezel! - Ó... - mondta nevetve, kissé zavartan a lány. - Igazán... - Nos? - Hát jól van! Akkor hát... gyere! Megrázom a fát. ...1944. október 5-e volt. Az égen angol-amerikai bombázók tűntek fel, és fenyegető árnyékot húztak át a földön. Az országúton - mint haragos darazsak - motoros SS katonák zúgtak, robogtak a város felé. De hát mindez "valószínűtlenül messze" - ötven, százötven, sőt ezer, kétezer méter távolságra volt tőlük. Ott, ahol ők álltak, a kertek alján, gyümölcstől roskadozva, szedésre vártak a fák. László másnap, harmadnap és negyedik nap is feltűnt az országút felől. És a lány várta őt. Eleinte még néhány percre benézett az öregekhez is, de aztán már csak a Holló-porta végéig ment el. Már szürkült, amikor elbúcsúzott a lánytól, akiről mindig a megölt kis ukrán partizánlány jutott eszébe. Nagybátyja pedig, aki apjára emlékeztető szikár, egyenes ember volt, és őszülő nénikéje is mindig nagy örömmel és szeretettel fogadták őt, a régen nem látott csepeli rokonfiút. És úgy megtömték a hátizsákját mindenféle kitűnő - egyszerű, de a városban akkoriban elérhetetlen - dolgokkal, tojással, tejtermékekkel, sajttal, vajjal, tejfellel és túróval, paprikával és paradicsommal, hogy a két Encziánnal nem is győzte elfogyasztani. Ezért hát időnként néhány közös jó barátjukat is vendégül láttak egy-egy ünnepi eseménynek számító titkos "lecsós vacsorára". Hárfást, Hidász Ferit, Kelement, Rejtő Antit, Póstát, és egy nap egy lányos képű, szőke, vékony "új fiút", egy Bilicz István nevű katonaszökevényt, akiről csakhamar kiderült, hogy kitűnően ért a szakácsművészethez. Így hát Bilicz lett az Enczián-ház szakácsa. A két zömök Enczián persze László első kalandos szigeti kirándulása után alaposan "kiborult". - Hogy is juthatott eszedbe ilyesmi, hogy elkószálj? Nem gondoltál arra, hogy az életeddel játszol? - Ha már eddig megúsztad lebukás nélkül, igazán kivárhatod még azt a négy-öt hetet, míg a szovjet csapatok ideérnek. De Lászlót már nem lehetett visszatartani. - Ne féltsetek engem! Vigyázok én magamra! - mondta konokul, és másnap reggel újra elindult 15-20 kilométeres útjára, a szigeti tanyavilág felé. A két Enczián aztán a negyedik napon ragyogó jó kedvvel érkezett haza. - Kedves testvér, engedd meg, hogy ünnepélyesen átnyújtsuk neked ezt a szerény külsejű, de igen komoly kis okmányt. - Hát ez meg mi a csuda? - Nyisd szét és olvasd! S László elképedve olvasta a géppel írt fehér papír lapot: "Igazoljuk, hogy Korsós László testvér, a Nyilaskeresztes Nemzeti Szocialista Párt lapjainak és sajtótermékeinek terjesztője." Bélyegző. Csepel, 1944. október 9. Olvashatatlan aláírás. Sajtófőnökség. - Ó, hogy az ördög vigyen el benneteket! Nyilas rikkancsot akartok csinálni belőlem? - Mi az? Talán azt hitted, hogy mindjárt körzetvezetőnek nevezünk ki? - kérdezte színlelt megütközéssel a fiatalabbik Enczián, mire kitört a nevetés. - Honnan szereztétek? - Hárfás Kálmánéknak sikerült kezükbe kaparintani néhány nagyon hasznos kis bélyegzőt. A szöveg viszont a mi "remekművünk". Vágd zsebre, ki tudja, még szükséged lehet rá! Nos, Korsós László ettől a naptól kezdve valamivel nyugodtabban indult el portyázó útjaira, melynek célja és értelme számára már nem is annyira "a jó kis falusi ízek" rendszeres biztosítása, hanem sokkal inkább a szőke kontyú és nevetősen kék szemű szigeti parasztlány volt. A kis Holló Teri.

VISSZATOVÁBB


Kérem, szóljon hozzá Ön is!