Forgószél 7. fejezet

7 Az élet azonban a kíméletlen bombázások ellenére sem állt meg. A németek nem egykönnyen adták fel a harcot. Sem a fronton, sem a csizmájuk alá gyúrt hátországokban. Hitler sötétebb és elszántabb ellenfélnek bizonyult, mint nagyhangú itáliai barátja és fegyvertársa, Mussolini. Az olaszok az első igazán nagy pofonok után sietve megbuktatták még mindig "okoskodó és ágáló" ducséjüket, és magasra emelve a kezüket, megadták magukat. Ez 1943 nyarán - június 10 és augusztus 18 között - történt, miután az angol-amerikai csapatok partra szálltak Szicíliában és súlyos csapásokat mértek Dél-Itália különböző területeire. Badoglio - az új olasz kormány miniszterelnöke - nem sokáig habozott, hanem már néhány nap múlva, szeptember 3-án feltétel nélküli fegyverszünetet kért legyőzőitől. A németek sápadtan, de gőgös, "felsőbbrendű" megvetéssel fogadták az "árulást". És ezt mondták: "Németország, ha kell, egyedül is végigküzdi és megnyeri ezt a háborút!" A németek - bár csaknem teljesen roggyantak voltak már - még 1944 nyarán is hittek Hitlerben. Hittek, ha napról napra kevesebben is. Kurt Gutmeyer ezredes és Pauls von Ritter alezredes - akikre Hitler pártja, kormánya és vezérkara a Budapesti környéki nagyüzemek kézben tartását és mozgatását bízta - mindenesetre még hitt benne. - A Führer zsenije - az új, elsöprő erejű csodafegyverek bevetésével - végül is győzni fog, uraim! - És ne felejtsék el: Japán még itt küzd mellettünk! És Japán erős! - mondogatták a magyar vezetőknek, akik közül sokat már komoly kétségek és balsejtelmek gyötörtek. Ennek ellenére energikusan és határozottan bólogattak. - És biztosíthatjuk önöket, uraim, hogy nem csak Japán, de mi magyarok is itt vagyunk és kitartunk önök mellett! A csepeli gyár számos hadiüzeme ezekben az időkben már a hatalmas és a bombabiztos kőbányai sziklapincékben működött. A Budapest keleti szárnyában rejtőző óriási sörkatakombák - a legnagyobb magyar sörgyárosok jól megépített, teremszerű érlelőpincéi és raktárai - jó 25-30 méteres mélységben valóságos megrendíthetetlen föld alatti városrészt képeztek. - Ez az! - lelkesedtek a németek. - Grosz! Gut! Und stark. Itt zavartalanul folyhat a termelés! Az áttelepülést még 1944 tavaszán, a csúnyán lebombázott horthy-ligeti repülőgépgyár megmaradt részlegeinek áttelepítésével kezdték meg, majd - lázas, hajszolt tempóban - hozzákezdtek a WM Acél- és Fémművek jelentősebb, főleg lőszert és nehézlöveget gyártó gépegységeinek áthelyezéséhez. Az elgondolás nem volt rossz, bár - józan emberi számítás szerint - már nem sokat segíthetett a hitleri haderő katonai helyzetén. És az idő is szorított, hiszen a harcok lassanként Magyarország kapui előtt kavarogtak. A németek azonban minden szalmaszálba belekapaszkodtak. Kurt Gutmeyer ezredes autója fáradhatatlanul cikázott ide-oda a két nagy külváros - Csepel és Kőbánya - között. - Sofort, uraim! Sofort! - sürgette az igazgatókat és a katonai parancsnokokat. - Schnell, schnell ! És az igazgatók és parancsnokok már lökték is tovább a szót a kisebb vezetőknek: - Gyorsan, emberek! Gyorsan! Igyekezzenek kérem, igyekezzenek! Az áttelepítés természetesen gigászi munka volt, amely munkások ezreit és gépjárművek százait mozgatta meg és vonta el a termeléstől. A gyár szinte egyetlen, nyüzsgő hangyabollyá vált. A "sofort, uraim!"-ból és az igazgatók, művezetők "igyekezzünk, kérem"-jéből lent, a kisebb hajcsárok száján már szentségelés és káromkodás lett. - Mozgás, emberek! Kevesebb dumát! Ne aludjanak! Auf! Emeljék meg azt a gépet! Hooó-rukk! Hohoóó! De ne úgy, maguk szerencsétlenek! Vigyázzanak rá! Ha már a bombák megkímélték, ne törjék össze maguk?! Világos?! S a megrakott, több tonnás teherautók már robogtak is végig a városon. Ide-oda, ide-oda. Éjjel, nappal. Ki tudná megmondani, hogy a nagy igyekezetben, fel- és lerakodásban hány emberi ujj, kéz és láb zúzódott össze? És hány gép? Pauls von Ritter alezredes, aki magyar és német műszaki tisztjeivel a gépek kőbányai üzembehelyezését irányította, kétségbeesett, fogcsikorgató elszántsággal igyekezett úrrá lenni a nem közönséges feladaton, de hiába. A káosz egyre nőtt körülötte. A föld alatti gyár - mintha a külvilágtól elzárt homályos tárnák megzavart, láthatatlan kísértetei tiltakoztak volna világuk megszállása ellen - sehogyan sem akart engedelmeskedni akaratának. A mélység ellenállt. Éjszakánként, amikor a katakombák méteres átmérőjű, hosszú "hattyúnyakszerű" szellőzőnyílásai fölött felragyogtak a távoli csillagok, a magas sziklamennyezet alatt az árnyékban egyszer csak kísértetiesen megindult egy-egy újonnan felszerelt óriási mozgódaru és alaposan összetörte magát a vastag és nyirkos szemközti falon. Még szerencse, hogy a daruk különös éjszakai "öngyilkossági sétáin" soha, egyetlen alkalommal sem tartózkodott ember, sem a darusfülkében, sem a súlyos acéltest alatt, akit esetleg végzetes baleset érhetett volna. Máskor pedig - ki tudja hogyan? - váratlanul feldőlt egy-egy ötven- vagy százliteres üvegballon, s lassan, lassan folyni kezdett belőle a sósav... Rá a hosszú villamossági gumikábelekre. S másnap vagy két nap múlva - éppen, amikor legnagyobb szükség lett volna a világosságra hirtelen kialudt a villany, és a géptermekké átalakított katakombákra órákig tartó rejtelmes sötétség borult. Nos, lehet, hogy egy-két babonás, jóhiszemű ember már-már valóban kísértet járásra kezdett gyanakodni, de Pauls von Ritter, nagyon is felvilágosult és művelt ember volt, aki nem hitt a földöntúli hatalmak erejében. És ezért nem is félt tőlük. Pauls von Ritter alezredes mástól félt. Attól, hogy a föld alatti gyárban a földalatti ellenállási mozgalom láthatatlan szelleme áll a különös, titokzatos események mögött. S aggodalmát a magyar parancsnokkal is közölte: - Az a gyanúm, ezredes úr, hogy kommunisták vannak a tárnákban! S Pauls von Ritter nem tévedett. Vasárnap reggel, 6 óra 5 perc volt. A föld mélyéből álmos, elcsigázott emberek százai igyekeztek ki a fényre, a tárnák kis előudvara felé. A mészkőbe vájt, kissé izzadó és nehéz levegőjű termekben végzett hosszú, 12 órás éjszakai műszak alaposan kiszedte mindnyájukból az erőt, így hát érthető türelmetlenséggel várták, hogy a karszalagos motozók mielőbb végigtapogassák a ruhájukat és útjukra eresszék őket. Hárfás Kálmán és Pósta Gábor egykedvűen álltak be a sorba. Előttük és mögöttük, a magyar munkások között, itt is, ott is külföldről behurcolt kényszermunkások beszélgettek. Ukránok, görögök, jugoszlávok, csehszlovákok, sőt még dánok és franciák is. - Helló, Jackes! - Ó, helló Kalma'! - Nem Kalma, hanem Kálmán! - nevetett Hárfás. - Kál-mán! Hányszor mondjam még? - Hod vagy? Jól? - Merszi. És te? - Ah! - legyintett a nyurga, keseszőke francia fiatalember. Majd tréfásan megfenyegetett egy 17-18 éves, még őnála is szőkébb ukrán fiatalembert, aki eléje tolakodott: - No-no, Misa! A legényke zavartan visszamosolygott rá, és megérintve Pósta vállát, egy jó fogású, fehér csontnyelű bicskát emelt eléje. - Gabor bacsi! - No, mi a baj? - fordult meg a birkózó, aztán felderült a képe. - Ó, kösz Misa! Nagyon rendes fiú vagy! Harasó, harasó! - A tiéd? - kérdezte Hárfás. - Igen. Kint felejthettem a satum mellett, amikor mosakodni mentem. - Úgy látszik, becsületes a srác. Meg is fújhatta volna. - Mindjárt láttam, amikor mellém helyezték, hogy bízhatok benne! Lassan haladtak. Még tíz-tizenkét ember állt előttük. - Hé! Igyekezzenek ott elöl! - kiáltott fel bosszúsan valaki. - Igaza van! Elég volt az éjszakát itt tölteni! Semmi kedvünk még vasárnap is órák hosszat itt ácsorogni! - Jó, jó! Maguk csak ne sürgessenek minket! - vágott vissza dühösen egy tagbaszakadt, vörös motozó, és miután energikus kézzel másodszor is végighúzta tenyerét az előtte álló munkásnadrág szárán, gyanakodva megmarkolt valamit a bokája fölött. - Hát ez itt micsoda? - Mi lenne? - vont vállat sápadtan a szikár, középkorú férfi, aztán hirtelen elhatározással előreugrott, hogy elinaljon, de a tagbaszakadt motozó utánakapott, a kabátja aljánál fogva egyetlen erőteljes mozdulattal visszarántotta és leszorította őt a földre. - Hohhóó, jómadár! Tőlem akarsz te meglógni?! Őrség! Őrség! A kapunál álló két katona sietve felemelte a karabélyát. - Mindenki húzódjon hátrább Nem hallják!? Hátrább! Hátrább!... Mi történt? - Ez az ipse ezt a stukkert akarta kivinni a nadrágszárában ! - No nézd, csak! - lépett előbbre gúnyosan az egyik őr, egy sötét, fekete képű tizedes, aki nyilván a parancsnok volt, és fegyvere csövével oldalba lökte a némán feltápászkodó munkást. Hát így állunk, elvtárs? Ejnye, ejnye! Stukkerre lenne szükséged? Hát minek az neked? No menj csak szépen be ide, ebbe a baloldali kis szobácskába, hadd beszélgessünk el egy picsinykét. Lódulj már!... Maguk pedig folytassák tovább a motozást, de alaposan! Mindenki megdöbbenve és elnémultan nézte a váratlan jelenetet. Hárfás elkomorodva fordult Póstához, aki szinte remegett tehetetlenségében. - Ismered? - kérdezte halkan. - Nem. És te? , - Én sem. Lehangoltan léptek ki a napsütötte, forgalmas utcára. - Nem szeretnék az illető bőrében lenni - jegyezte meg valaki mellettük. Misa, a kis ukrán fiú, mintha csak tudta volna, hogy mi játszódik le a két magyar munkásban, szomorúan nézett rájuk, aztán - miután mindketten szótlanul kezet fogtak vele - lassan elindult a gyárral szemben sötétlő deszkaláger felé. A közeli kocsmákat szinte szétrepesztette a nép. - Nem iszunk meg egy féldecit? Valami jó erőset? - Hagyd a fenébe. Semmi kedvem - legyintett a birkózó. - Látod, pajtás, az a baj, hogy nagyon kevesen ismerjük egymást. Nem tudjuk egyesíteni erőinket. Itt volt ez az ember is. Kommunista. Itt dolgozott valamelyik tárnában, a közelünkben. És sem ő nem tudott rólunk, se mi őróla! Hát nem elkeserítő ez? - A legelkeserítőbb az, hogy az orrunk előtt bukott le, és nem segíthettünk rajta! - Mi az elképzelésed mára? - Semmi különös. Jól kialszom magam. Nagyon fáradt vagyok. Aztán itt az ideje, hogy egy kicsit az asszonnyal is törődjek! - Hja, persze! Boldog ember! Hiszen te nős vagy! De kivel törődjek én? - Hát önmagaddal! Igazítsd meg jól a derékaljad, hogy ne legyen gyűrött, aztán feküdj le és pihend ki magad! - Köszönöm, öregfiú! Hogy te milyen jó vagy hozzám! Különben nem rossz az ötlet. Nagyon rám fér egy kiadós alvás. A jó, kiadós alvásból azonban - ki tudja hányadszor? - ismét nem lett semmi. Alighogy leugrottak a Kőbánya és Csepel között közlekedő teherautók egyikéről - melyeket a gyár a sokfelé szétbombázott villamosközlekedés helyett működtetett - vészjósló hangon megszólalt a rádió: "Vigyázz! Zavaró repülés! Vigyázz!! Vigyázz! Zavaró repülés!... Légiveszély! Légiveszély!..." És ez így ment órákon át. S az emberek - bármily fáradtak voltak is - nem mertek lefeküdni és mély álomba merülni mindaddig, amíg a rádió nem közölte, hogy: "Légiveszély elmúlt!... Légiveszély elmúlt!... Kedves hallgatóink, most pedig magyar nótákat sugárzunk. . ." Az angol-.amerikai légierőknek ez a szinte mindennapos "játéka" lényegében "az idegek bombázása" volt, amely - a munkások teljes kifárasztásával - csaknem akkora károkat okozott a haditermelésben, mint pusztító légi aknái és robbanóbombái. Hárfás annyira kábultan és zsibbadtan ébredt, hogy még a jéghideg udvari kútvízzel is alig tudta "élővé mosakodni" magát. Ezért elhatározta, hogy holnaptól kezdve néhány éjszaka - mint néhány munkatársa - ő is bent fog aludni valamelyik tárna sarkában. Levertsége azonban pillanatokon belül megszűnt, amikor az ajtóban - teljesen váratlanul - a lány alakja tűnt fel. - Szervusz, Zöldi! Ez aztán a szép vasárnap délutáni meglepetés! - Örülsz? - csillogott a lány is, aki kontyba feltűzött nagy fekete hajával és könnyű, pirospöttyös, fehér ruhájában úgy hatott a kopott legényszoba közepén, mint egy nagy, frissen szedett virágcsokor. - Még sohasem láttalak ennyire szépnek és jókedvűnek! A kontyod! És ez a ruha!... Igazán pompás vagy! - Menj, ne bolondozz már. Hiszen nem azért jöttem, hogy udvaroltassak magamnak! - Ó, milyen kár! - sóhajtott fel kissé csalódottan a fiú. - Kár? - lepődött meg a lány. Aztán tágra nyitotta a szemét. - Mi az, te nem tudsz semmit? Kitűnő híreket hoztam! - Csak nem azt akarod mondani, hogy Németország letette a fegyvert, és kitört végre a világbéke? - No nem. Sajnos, ott még nem tartunk, de... tényleg nem tudod még? - Ne idegesíts már! Tíz perce keltem fel. Hiszen tudod, hogy éjszakás vagyok! Mit kellene tudnom! - Nos, ide süss! A Kossuth-adó néhány órával ezelőtt közölte, hogy az augusztus 23-i romániai felkelés után, amely elsöpörte a fasiszta Antonescu kormányt, a bolgár nép is megdöntötte a monarcho-fasiszta diktatúrát és a Vörös Hadsereg mellett hadat üzent Németországnak! - Nagyszerű! - Na ugye! - nevetett fel a lány, és akkora lendülettel perdült meg a sarkán, hogy ha a fiú nem kapja el a derekát, elesik. - Ó, te! Egy pillanatig meghökkenve néztek egymásra, aztán a fiú felszabadult kacagással - amely a váratlan, örömszülte helyzetben teljesen természetes és magától értetődő volt - hirtelenül összevissza csókolta a lány nevető, kipirult arcát. A lány azonban - a csókokat szemlátomást csupán az elvtársi együttérzés elemi erejű megnyilvánulásának könyvelve el - már ki is bontakozott az ölelésből, és komollyá válva leült a dívány sarkára. - Azt hiszem, mondanom se kell, hogy a román és bolgár elvtársak után rajtunk, magyar kommunistákon a sor. A fiú összevont homlokkal nézett a lányra, aki lassan cigarettára gyújtott, és cigarettája parazsát bámulva egészen halkan, mintha csak fennhangon gondolkozna, így folytatta: - A jelek szerint nem lehet már messze az az idő, amikor a szovjet csapatok megkezdik Magyarország felszabadítását. Mi a véleményed? - Egyetértünk - felelte a fiú. - Ha minden jól megy, október végén, de legkésőbb november derekán valahol itt, a közelben fognak dörögni a fegyverek. - Mégpedig a mi fegyvereink is! - vágott közbe a lány. - Arra gondolsz, hogy ugyanúgy, mint Romániában és Bulgáriában?... - Azt nem tudom, hogy lesz-e elegendő erőnk ahhoz, hogy a helyzetet - vagyis a magyar hadsereget - teljesen megfordítsuk, de a budapesti és Pest környéki munkásságot mindenképpen harcba kell vezetni a német megszállók és a belső reakció ellen! És ehhez fegyver és fegyver kell! - mondta hevesen a lány. - Sajnos, éppen ma láttam egy elvtárs lebukását, aki fegyvert akart kicsempészni a gyárból. A lány nyugtalanul az ablakhoz lépett. Amikor visszafordult, komor borongás tükröződött az arcán. - Jó, hogy mondod. Milyen külsejű ember volt? Öreg? Fiatal? - Középmagas, szikár, kissé már őszülő, ötven körüli férfi. - Hm... Hát igen. Nehéz és kockázatos feladat ez. De nem térhetünk ki előle. - Igazad van. A lány lassan odament a sarokban álló hideg kis vaskályhához, kinyitotta az ajtaját és beledobta rövidre szívott cigarettáját. Aztán leült az asztal mellé, és kutatva nézett a fiú arcába. - Nézd, Kálmán, én tulajdonképpen azért jöttem, hogy közöljem veled: a párt bízik benned, és a jövőben fokozottabban számít rád. - Hallgatlak. - A fegyverek ügyében az eddiginél szerteágazóbb és sajnos, veszélyesebb kapcsolatokat kell teremtened a mozgalommal. - A tárnákban? - Igen. Holnap keresd meg a Jupiter-részlegben Árpádi Józsefet és Eősze Endrét. Közvetlen munkádban pedig kapcsolódj Szili József elvtárshoz, a légoltalmi szertár új vezetőjéhez. - Szili Józsefhez? - Igen, igen. Az ismert félnehézsúlyú birkózóhoz - mosolyodott el a lány. - Azt hiszem, ő gyanún felül álló ember. Ismered? - Hogyne ismerném! A Pósta Gabi barátja. Szelíd, erős fiú! - Nos, ő a kulcs a fegyverekhez. A fiú csendesen nézte és hallgatta a lányt. És különös érzései és gondolatai támadtak. Vajon mit szólna a lány - tűnődött -, ha így szólnék hozzá: "Nézd, Zöldi, én meghallgattalak téged, de kérlek, hallgass meg te is engem. Valóban lelkesítő híreket hoztál, és nagyon örülök a bizalomnak, a megtisztelő új megbízatásnak is. Nem tudom, fontos-e, hogy megígérjem neked, de megígérem, a jövőben is tisztán, becsületesen, mindent meg fogok tenni, amivel a nép, a magyar munkásosztály ügyét szolgálhatom... Nos, jól van. Ha kell, összetöröm a gépemet is. Pedig hidd el, nagyon szeretem azt a gépet! Hiszen nem is munkás az, aki nem szereti a gépét! Mégis, ha kell, összetöröm, hogy ne lehessen fegyvert gyártani rajta... Igen, Zöldi. És többet is megteszek. Ha kell, fegyvereket is szerzek. Pedig - megmondom neked őszintén - gyűlölöm a fegyvereket. Hiszen tudod, ember vagyok, kommunista, mint te. Kommunista, akit nem a halál és a pusztítás őrülete, hanem az élet és a józan teremtő munka, a szabadság eszméi vezérelnek... De én megértem az idő szavát, Zöldi. Megértem és cselekedni fogok... Ha kell, röpcédulákkal, és ha az ügy úgy kívánja, kézigránáttal és karabéllyal is... De ne haragudj, valami mást is szeretnék mondani neked... Nézd, Zöldi, tudom, nem nagy ügy ez, de én szépnek látlak téged és szeretlek... Nem, hidd el, nem nevetséges ez. Az ember nem mondhat le mindenről, még ég- és földindulásban sem... Figyelj hát egy kicsit önmagadban az asszonyra is... Ne légy embertelen se hozzám, se önmagadhoz... Nézd, Zöldi, az ember nem tudhatja, nem veszítjük-e már holnap el egymást ebben a szakadatlan ár elleni küzdelemben. De ma még élünk, és jogunk van a boldogsághoz..." Nos, ilyesféle érzések és gondolatok kavarogtak a fiúban, mégis, amikor a lány befejezte mondanivalóját és frissen, fiatalon kilépett az udvar nyáresti ragyogásába, a nyitott ajtóból csak ennyit szólt utána: - Jól van, Zöldi! Minden úgy lesz, ahogy megbeszéltük!

VISSZA - TOVÁBB


Kérem, szóljon hozzá Ön is!