Forgószél 6. fejezet

6 Azt a hajnalt egyetlen percre sem felejthette el. Visszagondolva rá úgy érezte magát, mintha nagy és különös, zavarosan mély álomban mozgott volna. Mikor az erdei út túlsó végén feltűntek az oroszok tankjai, még a földre roskadt, halott kis ukrán lány mellett térdelt, néhány másodperc múlva pedig - ma sem tudja még hogyan került oda - már az üres parancsnoki irodában állt. Lázas sietséggel, gépiesen lebélyegzett és magához vett néhány kitöltetlen szabadságlevelet, és csak úgy vaktában, teljesen az ösztöneire bízva magát, az udvar hátsó részét elborító bozótos mellett kisurrant a tanyából és elindult - hazafelé. Hazafelé? Eredetileg az volt a terve, hogy alkalomadtán csatlakozik a Vörös Hadsereghez, de a vad kavargástól megszédülve, órákon keresztül csak ment és ment előre, árkon-bokron és kukoricásokon át. Minden és mindenki kihullott a tudatából. Csak a lány nem. A menekülő németekkel vívott véres csetepaté, az őrnagy, aki elsőként rogyott le mellette holtan a földre, és eleső bajtársai is lassanként elmaradoztak mögötte, de a nagy hajú, szőke kis ukrán lány holtan is melléje szegődött és árnyékként követte őt. Estig meg sem állt. Akkor is mindössze néhány órára pihent meg egy elhagyott csőszkunyhóban, aztán ment tovább. Szerencséje volt. Az éjszaka sötétjében sikerült elkerülnie a német és magyar állásokat. Két napig nem evett és nem ivott semmit. A harmadik nap reggelén végre egy hatalmas dinnyeföldhöz ért, és éhségét és szomjúságát eloltva újult erővel folytatta útját. Tudta, hogy már nem lehet messze a határ. Nem is tévedett. Elosont néhány szétszórt kis major mellett, és egy fákkal megtűzdelt dombkaréj mögül váratlanul eléje bukkant a Tisza. Különös érzés volt. A túlsó partról - mindössze négy-ötszáz méter távolságból - Magyarország nézett vissza rá. Ki tudja, meddig állt elgondolkozva, szemben a hömpölygő folyóval, mikor váratlanul eszébe jutott, hogy sebtiben zsebre süllyesztett papírjai üresek. Sietve elővette töltőtollát, és gondosan kiállított magának egy szabadságlevelet tíz napra. Aztán fanyarul elmosolyodott, ugyanis hirtelen ráeszmélt, hogy milyen rendkívül nehéz helyzetben van. Nehéz helyzetben? Nos, minél tovább fürkészte a katonáktól nyüzsgő távoli partot, annál kilátástalanabbnak, sőt nevetségesnek érezte azt az elképzelését, hogy azzal a szerény kis papírszelettel, melyet ő maga állított ki önmagának, átjusson az előtte csillámló hatalmas víz túlsó felére, s a folyón túl elvergődhessen egészen Budapest alá - Csepelre. A komp kissé lejjebb, a nádasban, egy rejtett kis öbölben állt. Megkockáztassa? És ha lebukik? Igen, akkor nem sokat teketóriáznak vele. Lelövik. Tanácstalanul és nem minden szorongás nélkül szorította össze a száját. Két tűz köré került. Legszívesebben visszafordult volna, de tudta, hogy a visszafelé vezető út semmivel sem veszélytelenebb, mint az, amelyik eléje rajzolódik. A környék falvai és nagyobb tanyái tele voltak hátráló német és magyar alakulatokkal. Viszont szétszórtan itt is, ott is látott néhány, mindenféle útvonaltól távol eső, zöldbe rejtőző, magányos kis parasztházat. Mi lenne, ha betérne egyikbe? Talán valami fészerben vagy istállópadláson bevárhatná az előrenyomuló szovjet csapatokat. De vajon mernék-e befogadni őt? Hosszú töprengéséből váratlanul motorzúgás riasztotta fel, és a mögötte levő széles földútról egy zömök, sárral befröcskölt kis terepjáró dzsip kanyarodott melléje. Sietve oldalt lépett, és abban reménykedett, hogy a jármű elszáguld mellette, de a dzsip hirtelen lefékezett és megállt. - Halló, fiú! Hát te mit keresel itt? Csak nem tévedtél el? Sápadtan nézett fel, de felderült a képe. A sofőr mellől ugyanis barátságos, ismerős arc fordult feléje. - Kaptam néhány nap rendkívüli szabadságot és hazafelé igyekszem - mondta határozottan, a lehető legtermészetesebb hangon. A fiatal zászlós azonban - aki néhány hónappal ezelőtt súlyos mell-lövéssel hosszú ideig az ő tábori kórházukban feküdt - mintha egy kicsit elkomorodott volna. - Valóban? - nézett rá kutatva. - Mutasd csak a papírodat! - Tessék. - Hm... Rendben van. Ördögöd van, fiú! No akkor hát szállj be! Hallod? Mozogj, mozogj, mert délre Nyíregyházán kell lennem! És délben Nyíregyházán voltak. A zászlós ugyanis - aki valamelyik hadtest futára volt - kitűnő, mindenféle gyanút eloszlató és mindenféle határzárt megnyitó iratokkal rendelkezett. Ő pedig - gyalogosan és teherautón, lovaskocsin és tehervagonnal - szinte egyetlen percnyi pihenés nélkül folytatta útját. És miután lélekjelenléte és szerencséje a továbbiakban sem hagyta cserben, ha éhesen, szomjasan, porosan és elcsigázva is -, másnap este benyitotta annak a kis városszéli háznak a kapuját, ahonnan 1941 nyarán a háború szele messze idegen tájakra sodorta. Nem sokáig maradt otthon. Lemosta magáról az út porát, megvacsorázott, aludt néhány órácskát, és már talpon is volt. Az ég alig derengett még. Egy-két percig elgondolkozva matatott a félhomályban, aztán hirtelen elhatározással a ruhásszekrényhez lépett, és nem a mundérját öltötte magára, hanem egyik kissé már kopott, de azért aránylag még jó állapotban levő régi civilruhájába bújt. Apja csodálkozva könyökölt fel az ágyán? - Csak nem mész el? - De. Itthon nem maradhatok. Még szemet szúrnék valakinek, és bajt hoznék magukra is. - És hová indulsz? László nem felelt mindjárt. Mit is felelhetett volna? Még nem voltak kialakult elképzelései. Forrt, kavargott benne minden. - Hogy őszinte legyek, még magam sem tudom - felelte kedvetlenül. - Ó, istenem! Hogy is tudhatnád? Hová is mehetnél, fiam? - szólalt meg ijedten az anyja. - Azt hiszem anyánknak igaza van - mondta Eta, a nővére is. - Ki merne befogadni egy katonaszökevényt? Bizonytalan időre! Hónapokra! Vagy tán fél évre is... A legjobb lesz, ha itthon maradsz. De László megrázta a fejét. Hogy - akár életét mentve is - hónapokig tétlenül otthon lapuljon, sem nyugtalan, lázadó alaptermészetével, sem emberi öntudatával nem fért össze. És különben is! Ez a kis ház kész egérfogó! Bárki belép - belebotlik. Vagy bújjon fel talán a pókhálós, limlomos padlásra, a forró cserepek alá? - Nem, nem. Felkeresem valamelyik barátomat. Aztán majd csak kialakul valami. Nem tudják, a Rejtő Anti itthon van? - A legkisebb Richtergut-gyerek? Úgy tudom, igen. És az Enczián Sanyit is láttam valamelyik nap. A gyárkapunál. A Hárfással és azzal a zömök kis birkózóval... Na, mondd ki már, hogy is hívják? - Pósta Gabival? - Igen, igen! Vele! - Akkor semmi baj! - Jól van, te tudod - sóhajtott fel az asszony -, de ha mész, most menj, mielőtt ébredezne a nép, és megindulna a gyárak felé. - Hé! Azért azt még megmondhatod, hogy a mundéroddal mi legyen?! Vegyem fel én?! - Nem, azt nem ajánlom! Inkább dobja fel a padlásra, vagy égesse el! - nevetett vissza az ajtóból a fiú, aztán azzal a biztos tudattal és jóleső érzéssel vágott neki az évek óta nem taposott, hajnali királyerdei útnak, hogy bármily veszélyes napok várjanak is rá, helyzete egyáltalán nem reménytelen, hiszen számos jó barátja él itt kint a város szélén, akikre mindig számíthat! S valóban, nem is kellett csalódnia. Barátai - kivétel nélkül - örömmel és segítőkészséggel fogadták. A Rejtő-Richtergut családhoz kopogtatott be először, és a népes, baloldali, sváb família - vállalva minden kockázatot - szívesen ajtót nyitott előtte, és hetekig "albérlőként" rejtegette őt. Pedig ez azokban az időkben nem volt gyerekjáték! 1944 szeptembere volt. A nyár utolsó lobbanásait élte. A város szinte tántorgott a hőségtől. A hőmérők - árnyékban - 31-35 Celsius-fokot mutattak. De mi volt ez ahhoz a forrósághoz képest, ami a frontokon a nácik talpát égette! A nyugati szövetséges hatalmak régen beígért és sokáig halogatott második frontja - miután 1944. június 6-án az angol-amerikai-kanadai csapatok végre megrohamozták a normandiai partokat - napról napra jobban mozgásba lendült, és széttördelte a német védelmi vonalakat. Az igazán nagy pofonok azonban továbbra is a keleti fronton csattantak el. A szovjet csapatok június-augusztusi hadműveleteikkel szétverték a német hadsereg központi erőit, és felszabadítva Belorusszija és Litvánia nagy részét, elérték a porosz határt. A porosz határt! Kurt Gutmeyer, a kis porosz ezredes és Pauls von Ritter alezredes egyre gyakrabban rohant ki a WM-művekbe, és - most már teljesen félretéve a "baráti" és "szövetségi" viszonyoknak még a látszatát is - a gyár vezetőitől és katonai parancsnokaitól erőteljesen követelték a haditermelés fokozását, a munkásság fenyegetően növekvő néma ellenállásának letörését. Az ezredes, a magyar katonai parancsnokság vezetője és az igazgatók kétségbeesett erőfeszítéssel igyekeztek kezükben tartani a gyárat, a rendet, de ez napról napra nehezebbnek bizonyult. Az üzemekben sorra robbantak fel az elektrokemencék transzformátorai, beszakadoztak a martinkemencék tetői, nőtt a selejt. De nőtt a szenvedés is. Az állandó, napról napra irgalmatlanabb angol-amerikai bombázások leírhatatlan rettegéssel töltötték meg az embereket. Ki törődött már a termeléssel? Mindenki igyekezett a puszta életét megmenteni. Ha felhangzott a rádió légvédelmi riasztása, a bemondók hol monoton, hol bömbölve recsegő hangja, a szemek idegesen vibrálni kezdtek, és minden arc elszürkülve az ég felé fordult: "Vigyázz! Légiveszély!... Vigyázz! Légiveszély!... Győr... Baja... Budapest!... Győr... Baja... Budapest! Budapest!... Vigyázz! Légiveszély!" S a szirénák idegtépő vonítását be sem várva, szerszámaikat ledobva, csapot, papot otthagyva, már futott is mindenki a gyár hatalmas és bombabiztos, vasbeton bunkereibe. Mindenki. A gyár katonai parancsnokai, igazgatói és az esetleg éppen látogatóba érkezett német vendégek, Kurt Gutmeyer ezredes és Pauls von Ritter alezredes úr is. Csak a zsidók nem. A gyár nagy, sárga csillaggal megjelölt szerencsétlen munkaszolgálatosai ugyanis - nők és férfiak, fiatalok és öregek egyaránt - legfeljebb a gyárudvar föld alatti "papondekli kriptáiba" vonulhattak le. Vagy oda se. Mert ez volt a parancs, a könyörtelen és megfellebbezhetetlen, minden emberiességet sárba tipró parancs. S a gyárak körüli törékeny kis munkásházak lakói, az otthon tartózkodó asszonyok és gyerekek ugyanúgy ki voltak szolgáltatva a bombazápornak, mint a zsidók. A háború valósággal az ősvadság állapotába szorította vissza az életet. Az emberek - ha élni akartak - kénytelenek voltak napjaik és éjszakáik nagy részét sötét, nyomasztó pincékben és földbe vájt kis kertvégi lyukakban tölteni. Úgy, ahogyan valamikor fél állati őseink tölthették napjaikat, el-elrejtőzve az életükre vadászó ragadozók elől. De persze azzal a különbséggel, hogy ez a világ - a jávai és neandervölgyi majomember világánál - sokkal ijesztőbb és kegyetlenebb volt. Korsós Lászlónak volt alkalma találkozni ezzel az ijesztő világgal. Egy istentelenül félelmetes hajnali légitámadás - melyet a szomszédos kert nagy földbunkerében kuksolt végig - a frontra emlékeztette. Barátai, Pósta Gábor, Rejtő Anti és Enczián Sándor mellette ültek, s ő halkan megjegyezte: - No, mondhatom, én is csöbörből vödörbe kerültem... Hogy őszinte legyek, itt semmivel sem barátságosabb a helyzet, mint a fronton. Akármilyen halkan mondta is, mégis meghallották. A bunker homályos mélyéből váratlanul dörgő férfihang csapott feléje. - Hát ezt meg honnan tudja, fiatalember? Maga talán már volt kint? - Ezt jó tudni! - kontrázott rá egy éles hang. - Biztosan meglógott, mi? - Azért tartunk itt, ahol tartunk, mert az ilyen csibészek faképnél hagyják a frontot és itthon lapulnak! Mindent ezeknek köszönhetünk! - Nekik az öregistent! - fakadt ki haragosan egy asszony. - A németeknek! - vágta rá egy másik. - Hogy száradt volna le a lábuk, amikor ide masíroztak, és fejünkre hozták a bajt! - No, no, asszonyom! Vigyázzon, hogy mit beszél itt összevissza! - Hogy mit beszélek?! Hát azt, ami a szívemen van! Értik? Nem sül le a pofájukról a bőr! Hát hallottak már ilyent? Ezeket a szegény fiúkat okolják ezekért a rohadt bombázásokért! - Szegény fiúk?! Úgy látszik nem hallotta jól, hogy ezek a "szegény fiúk" katonaszökevények, akik meglógtak a frontról! - Jól tették! Bárcsak mind hazajönne már! - Igaza van! - szólt közbe egy fiatal anya, akinek egy riadt, álmos, három-négyéves kis legényke nyöszörgött az ölében. - Az én férjem is odakint van! Én meg itt tengődhetek ezzel a szerencsétlen gyerekkel babon, vízen, korpakenyéren meg Hitler szalonnán, míg ránk nem rogyasztják ezt az átkozott krumplisgödröt! - Én megértem magát, de. . . - Megért? Hát nem elegen estek el már úgyis? Kiért? Miért?! - No, de asszonyom! Éppen azért! Hogy amíg a maga férje kint harcol a hazáért, addig ezek itt. . . - A hazáért? Szeretem a hajnalt! De nem az ilyent! Miért nem mennek ki maguk a frontra, ha olyan nagy magyarok, mi? Pósta a birkózó nem állhatta tovább szó nélkül. - Hé! Ide figyeljenek nagy hazafiak ott a sarokban! Ha nem csendesednek el azonnal, hát istenemre mondom, hogy kitesszük magukat a gödör elé, az "esőbe"! - Nos, az jobb lesz? - fűzte hozzá fanyar gúnnyal Korsós, mire - a nem éppen rózsás helyzet ellenére - kitört a nevetés. Aztán várakozó csend támadt, de a két nyilas nem felelt. - No lám. Szóból ért a magyar ember - jegyezte meg halkan, epésen egy idősebb férfi. Ebben a pillanatban hatalmas erejű bombabecsapódás és robbanás rázta meg a bunkert, és itt is, ott is, omlani, folyni kezdett befelé a föld. - Hű a szentségit, de melegem lett! Ez egészen közelre csapott! . . . Dzumm!... Dzumm! - Aztán sorozatban, villámgyorsan egymás után újra és újra: Dzumm! Dzumm! Dzumm! - Ó, Jézus, Mária! - kiáltott fel egy asszony rémülten és hadarva imádkozni kezdett: "Mi atyánk, ki vagy a mennyekben..." Bumm! - Jaj, istenem, mi lesz velünk! Itt pusztulunk mindnyájan!... Jaj, istenem, istenem! - Hagyja már abba! - mordult fel valaki idegesen. - Mit óbégat! Dzumm! Dzumm! Dzumm! A föld úgy mozgott körülöttük, mint a morajló tenger, de a kis bunker - a kisebb beomlásoktól eltekintve - még állta a rázkódtatásokat. - Csak telibe ne találjanak! Akkor megússzuk! - Megússzuk? Ha negyven méteren belülre vág, jóéjszakát! Ránk dől ez az egész retyerutya! - Jó kis bunker ez! - Hű, a szakramentumát! Ez megint ide csapott valahová a közelbe! Bumm! Bumm! Bumm! - Szőnyegeznek! - mondta valaki, és jeges, dermesztő csend lett. Mindenki olyan picire húzta össze magát, amilyenre csak tudta. - Ez a tizedik szőnyegbombázás, amit átélek mormogta egy morfondírozó férfihang. - No csak várja ki a végét, hogy átéli-e? S ha tévedett, szóljon. - Hogy maga milyen szellemes!... Csitítsa el már azt a gyereket! Hallod, kisfiam?! No... ne sírj, mert haragszik a Jézuska! - Hülye - jegyezte meg valaki halkan a sötétség mélyén, de a sértett visszavágását már senki sem hallotta, ugyanis a bombázók, amelyek húsz-huszonöt másodpercre másfelé húztak, ismét viszszakanyarodtak és az előzőnél még iszonyúbb "szőnyegezésbe" kezdtek: img012 - Ó szent ég! Ropognak a gerendák! - sikoltott fel egy asszony. - Ránk szakad a föld! Korsós László keményen összeszorította a száját, de bármennyire igyekezett is úrrá lenni magán, fogai hangosan összeverődtek a félelemtől. S érezte, hogy Pósta, a birkózó ugyanúgy remeg mellette, mint a síró, jajgató, gyermekét kuporgató fiatal nő. - Meneküljünk kifelé! - ordította egy férfi a verem túlsó felén, mire mindenki a szűk kijárat felé lódult. Bumm! László érezte, hogy föld csapódik az arcába. - Emberek! Észnél legyünk! Ne tiporjuk le egymást! Hallják?! Nyugalom! - Jaj, elesett a kisfiam! Vigyázzanak a kisfiamra! Péter! Petike! Állj fel! László kétségbeesett elhatározással hirtelen a gyermekére hajló nő és a kijárat felé tóduló tíz-tizenkét főnyi, pánikba szédült embercsoport közé ugrott, és mindkét lábát megfeszítve igyekezett megállítani az eszeveszett rohamot, de ha barátai - főleg a nagy erejű Pósta - nem sietnek a segítségére, őt is letiporják a gyerek és a nő mellé. - Mit állnak elénk?! Ránk rogy a bunker! Félre az útból! - dördült meg a már ismert, durva hang, és vad ökölcsapások vágódtak a hátukba és a koponyájukra, de nem engedtek. Végül is négyüknek közös erővel sikerült annyi szabad helyet biztosítani a fiatalasszonynak, hogy az valahogyan felnyalábolja szinte fuldokolva síró kisfiát, és kivergődjön vele az omladozó, beszakadozó földbunker elé. - No, most már mi is mehetünk! Egy pillanatig kábultan álltak a szürke hajnali ég alatt és hunyorogva néztek a terhüktől megszabadult, távozó angol-amerikai bombázórajok után, aztán valaki - egy nő - hátborzongató, tébolyult hangon felsikoltott: - Oda nézzenek! S amikor megfordultak, lábukból kiszállt az erő. Amerre csak néztek, három-négyszáz méteres körzetben, mindenfelől rom és rom meredt feléjük, és a romokon, a megdőlt léc- és kőkeritéseken, a berogyott háztetőkön és még fönt, az összevissza töredezett fák ágai és égnek fordult gyökerei között is, véresfekete foltok sötétlettek. Iszonyú foltok: emberek és fél emberek, emberi csonkok, kétfelé és tízfelé vágódott férfiak, nők és gyermekek, akiket a pokoli robbanások ereje a szomszédos, gyár körüli porták pincéiből és földbunkereiből vetett fel a fényre és szórt széjjel - intő jelként - az élők elé: Emberek! Gondolkozzatok - és cselekedjetek!

VISSZA - TOVÁBB


Kérem, szóljon hozzá Ön is!