Forgószél 5. fejezet

5 Hetek óta trópusi hőhullámok verték a várost. A rozzant kis földszintes, tégla és vályogházakat rejtő lompos akácfák - melyek csak szívós küzdelemben tudtak gyökeret ereszteni itt a szigorú csepeli homokban - szomjúságtól gyötrődve nyújtózkodtak fel a rozsdamarta, ócska bádogcsatornákhoz. Mintha esőért könyörögtek volna az éghez. De fentről irgalmatlanul csak füst, füst és füst csapódott alá... A parancsnok karórájára nézett, aztán elővette zsebkendőjét, megtörölte párnás, verejtékes arcát és felállt. - Uraim! A megbeszélést befejeztük. Tehát értjük egymást! - Igen, ezredes úr! - Köszönöm, uraim. Az ezredes egy ideig elgondolkozva hallgatta az üzemekből beáradó monoton robajt, aztán lassan az ablakhoz ment, kissé félrehúzta a sűrű csipkefüggönyt és tűnődve bámulta a dübörgő, nehéz szállítójárműveket és az ide-oda cikázó kerékpáros kifutókat. A gyárban látszólag megszokott medrében lüktetett az élet, és az üzemek katonai parancsnoka szerint is - néhány jelentéktelen, könnyen elhárítható zökkenőtől eltekintve - lényegében minden a legnagyobb rendben folyt. Mégis ő - hiába is próbálta megnyugtatni magát - napról napra nyugtalanabbá vált. "Lényegében minden a legnagyobb rendben folyik!" A pokolba! Akkor hát mivel lehet magyarázni a termelés fokozatos csökkenését és a selejt állandó növekedését? És éppen a Turán harckocsik, és a repülőgép-alkatrészek gyártása akadozik a legjobban! Hirtelen akkora forróság öntötte el, hogy egy kicsit ki kellett nyitnia az ablakot. A parancsnok nem volt egészen ostoba ember. Jól tudta, hogy az 1943 nyarán váratlanul kirobbant martinsztrájk ereje - ha kisebb engedmények árán végül sikerült is azt elfojtaniuk - még mindig ott ég a munkások tudatában, és azt is tudta, hogy az 1944. március 19-i német megszállás is felkavarta őket. És ezért félt. És nem csak Ő. A többiek is. Ha nem is vallották be. A frontokról hazaszállingózó hírek mélyen átjárták az országot. A németekre mért hatalmas sztálingrádi csapás az ő képükön is csattant, s tudta, azt is, hogy a Vörös Hadsereg előrenyomulásával, a harcok közeledésével, a "nagy háborúban" bekövetkező változások nyomán a belső "árnyékháború" is elkeseredettebbé válik. "Igen. Erről van szó. Vagy mi, vagy ők. Ezért hát minden üzemben sürgősen meg kell találni és meg kell semmisíteni a kommunistákat, ugyanis ha nem tudnák, ez a játszma életre-halálra megy, uraim..." - Bocsánat, szabad? Ijedten fordult hátra. Az új titkárnő lépett be, szinte nesztelenül a szobába. - Ó, maga az? Jöjjön csak... A garázsba telefonált? - Igen, ezredes úr! Ahogy parancsolta, öt órára itt a kocsi. - Remek lány maga. Ha az órám pontos, most négy óra ötven perc az idő, ugye? - Nem... Nem pontos. Még csak egy perccel múlt háromnegyed. - Helyes! Akkor, ha megengedi, magához igazodom, jó?... Az ezredes egy magas, terebélyes legyezőpálma és egy nagy, húsos levelű fikusz között állt. Önkéntelenül hátrasimította gyérülő, ősz üstökét, és elábrándozva nézte a jó alakú, fiatal, fekete lányt! Az a néhány perccel ezelőtt befejezett viharos tanácskozás maradékait - az üres konyakos- és borospalackokat és szendvicses tányérokat - hordta át a hosszú, üveglappal borított tárgyalóasztalról a kitárt ajtajú, nagy tölgyfaszekrénybe. Aztán az ablakhoz lépett. - Mit gondol kedves, lesz ezekből a felhőkből végre valami jó kis hűsítő eső? - Hogy lesz-e? Nézze, már zuhog is! - nevetett a lány, és sietve becsukta az ablakszárnyakat, aztán egy váratlan égzengéstől és villámlástól megrettenve, vacogva a meglepett ezredes mellére simult... És az ezredes, elfeledkezve minden gondjáról, háborúról és "árnyékháborúról", ismét legyőzhetetlenül hatalmasnak érezte magát, hiszen autója úgy szelte ketté a munkából hazafelé igyekvő utcai tömeget, mint kenyeret a kés. Az öregember tétován megállt. Egy ideig gondterhelten nézett a közvetlenül mellette elsuhanó nagy fekete autó után, aztán lassan fellépett a járdára. A régen várt hűsítő eső, amilyen hirtelen jött, úgy tovább is állt. A földből, az aszfaltból melegen gőzölgött a pára. A nap messze fent a nagy, nyugati folyamág fölött járt már. A WM Művek lándzsás főkapujával szemben álló, ódon katolikus templom hatalmas toronyórája negyed hatot ütött. A gyárból kavarogva áradt a nép. A magasban repülőgépek húztak kelet felé. Rengeteg gép. Úgy fúródtak át a szétszakadozó felhőkön, mint éles tőrként villogó, úszó keresztek. Néhányan megálltak, és összeszűkített szemréssel bámultak fel az égre. - Német nehézbombázók! - jegyezte meg újságjából fel pillantva egy vastag férfi. A Duna felől váratlanul erős szél lebbent a gyár fölé és a hosszú, szivar alakú kéményekből lecsapta a sűrű, fekete füstöt az utcákba. - No, hogy a fene vigye el! Még csak ez hiányzott! - mordult fel köhécselve valaki. A nehéz, tízórás műszakból hazafelé igyekvő munkások csakhamar úgy ellepték a hatalmas, piszkoszöld HÉV-szerelvényeket, mint szétszórt csontokat a hangyák. A kalauzok szitkozódva és kiabálva fenyegetőztek, hogy ha nem lesz rend, nem indulnak el, és vadul fújták sípjaikat, de senki sem törődött velük. Mindenki be akart préselődni valamelyik kocsiba, senki sem kímélte a másikat. - Hé! Mért állt meg az ajtóban? Süket maga? Lépjen már beljebb! - Hallja-e, lökdösse a nemtudom kicsodáját, de ne engem! - Ha nem tetszik, menjen taxival vagy hullakocsival! Nem volt irgalom. A gyengéket, az udvariaskodókat és békítgetőket kíméletlenül félresöpörték. A nőket is, az idősebbeket is. Így folyt ez mindennap. Az öregember elgondolkozva fürkészte a lármás kavargást, amelynek örvényeiből itt is, ott is feltűnt egy-egy ismerős arc, aztán kimért léptekkel átment a túlsó oldalra, ahol a szépen ápolt, bokros, fás templomkert szélén két katona állt. A katonák halkan beszélgettek, és úgy tűnt, hogy cigarettájuk füstjén át valahová nagyon messzire néznek. Az öregember bizonytalanul közelebb ment hozzájuk. A két katona arca árnyékos és gondterhelt volt. Ez a kiábrándító dulakodás itt talán a Don melletti háborús napokat, az ukrajnai tankcsatákat, a soraikat ritkító véres, kétségbeesett rohamokat és visszavonulásokat juttatta eszükbe. Élő és elesett, letiport, holt bajtársaikat. A frontot, ahonnan rövid időre kiszabadította őket a szerencséjük, de ahová csakhamar vissza kell térniük, hogy folytassák ezt az értelmetlen, átkozott háborút. De ki tudja? Az is lehet, hogy cigarettájuk füstjén át csak a nőket nézték. A kedves, csevegő, nevetgélő munkáslányokat és fiatalasszonyokat, akiknek könnyű, nyári szoknyájuk és blúzuk annyi sejtelmes és ígéretes, régen nem látott és nem ízlelt gyönyörűséget takart előlük És ez érthető is volt. Hiszen férfiak voltak. Néhány éve még munkások maguk is, életre és boldogságra szomjas fiatal emberek. És van-e emberibb dolog az életben a munkánál és a szerelemnél? - Te mikor indulsz vissza? - kérdezte halkan az alacsonyabb, vállas barna fiú. Szőke, nyurga társa óvatosan, lopva körülnézett. - Sajnos, ez az utolsó napom itthon - mondta aztán elkeseredetten. - Azt hiszem, én még kihúzom néhány napig. - Boldog ember vagy. Hiába, nekem nincs szerencsém. Bitang hamar összeforrt a sebem, így hát visszavágnak. Pedig, hogy őszinte legyek, már azt sem bántam volna, ha a bal alsó lábszáram tönkremegy. . . Csak ne kellene visszamenni. - Hülye vagy? - Igazad van. Végül is még örülhetek, hogy ezt a néhány napot megkaptam. Fájdalomdíjnak. Csak legalább akadna egy szemrevaló kislány, akinek megropogtatnám a derekát, mielőtt visszamegyek. Ha egyáltalán visszamegyek... - Mit mondasz? - Te még nem gondoltál rá? Mi lenne, ha lelépnénk? Már úgysem tarthat nagyon sokáig. Állítólag az oroszok néhány hét alatt elérhetik a Tiszát. - Az lehet, de amíg ideérnek, eltelhet egy fél év is. És addig? - Talán elrejtőzhetnénk valahol. A padláson, vagy mit tudom én. - Egy fél évig? Nagyon bajos dolog. És ha elkapnak? - Hát... nem vitás, akkor egyből kinyírnak. Hosszú csend támadt. Töprengve szívták cigarettájukat. Aztán az alacsonyabbik fiú könyökkel oldalba lökte társát. - Nézd csak! - mondta egy kissé felvillanyozódva. - Mi a véleményed arról a kis fekete lányról? Arról, amelyik ott áll a gyógyszertár előtt és errefelé néz. - Hogy mi a véleményem? Az, hogy az orvos éppen ilyent rendelt számomra - nevetett fel a szőke. Az öregember lassú mozdulattal silány, szürke nadrágzsebébe nyúlt, előhalászta a zsebkendőjét és megtörölte ráncos, izzadt homlokát. A szél szemébe fújta rövid, deresedő haját, és besurranva könnyű tarka vászoninge alá, kissé lehűtötte vékony, szikkadt testét. Ha fiatal katonákat látott, mindig a fia jutott eszébe, és ez a vállas, enyhén ovális arcú, melegbarna szemű fiatalember határozottan a saját fiát idézte eléje. Igen, mint a Laci. Nézte a katonát. Micsoda hasonlóság! Szakasztottan ő. A fia, Korsós László. Egy pillanatra annyira rabul ejtette ez az érzés, hogy amikor a fiú felnevetett, akaratlanul ő is vele nevetett. Aztán, mikor a katonák meglepetten feléje fordultak, zavartan hozzájuk lépett. - Jónapot, fiúk. Ne haragudjanak, de kérdeznék valamit. - Tessék, papa. - Nem tudnak valamit a fiamról? Nem találkoztak véletlenül vele? Valamelyik frontkórházban szanitéc. - Hogy hívják? - Korsós László. - Nem emlékszem. - Sajnos, én sem. Az öreg szikár, borostás arca elkomorodott. Gondolhatta volna. Hiszen a keleti front óriási, és a harcok úgy szétszórták a magyar fiúkat odakint, mint egy maréknyi porszemet a szél. Ki tudja, hogy László egyáltalán él-e még? Él! Persze, hogy él! Arra, hogy elesett, még gondolnia sem szabad. Lacinak élnie kell. Hiszen keresve sem lehet életerősebb és vidámabb, bizakodóbb fiatalembert találni nála. Hogy is mondta? - Ne féljen, apám. A fronton sem hal meg mindenki. Hiszen annak idején maga is visszatért! Úgy emlékezett mindenre, mintha tegnap történt volna. A konyha előtt álltak. Felesége és Eta, a lánya sírtak, a kezüket tördelték, de a fiú annyira magabiztosnak látszott, hogy ő meg is intette. - Nono, fiam. A front nem játszótér ám! A lövedékek nem ismernek tréfát, sem irgalmat! Se barátot, se elvtársat. Még ha odaátról jönnek is. Hiszen ismered a jobb kezemet? Sohasem ártottam vele senkinek. Mint ahogyan a ballal sem. Becsületben koptattam. Mindig csak dolgoztam vele. A tizennégyes világháborúban Telapócnál mégis megkereste egy dumdum golyó. Pedig hát egészen biztosan egy ugyanolyan egyszerű, szerencsétlen munkásember küldte rám, mint én magam is vagyok. Vagy egy földtúrójános. Egy paraszt. Mit tudom én. Valaki, akit nem is ismertem, akivel legszívesebben békésen elpoharazgattam volna, akár itt nálunk Magyarországon, akár őnáluk, az ő hazájukban. De hát hiába, a front az front. Ma is az. Nem kisvendéglő, méhektől zúgó szőlőlugassal, ahol ha kell, még szavak nélkül, mutogatva és mosolyogva, koccintgatva is megérti az ember az embert. Kivéve néhány izgága, kötekedő, verekedő alakot. Bicskást. A fronton mindenkiből bicskást csinálnak! És ellenséget. Ha az, ha nem. A fronton lövöldözni kell. Ölni. Igen, meg kell ölni azt, aki szemben áll veled. Mert ha nem ölöd meg, ő öl meg téged. De úgy ám! Ezért, hogy őszinte legyek, ma sem gondolok haraggal arra, aki ott kint akkor rám lőtt. Ellenkezőleg. Szorongva gondolok rá. Mert lehet, hogy ő később elesett, én meg, lám, itt vagyok. S hálás is vagyok neki, hogy nem a mellembe vagy a fejembe küldte azt a golyót, hanem akarva-akaratlan csak a kezemnek. És még csak nem is telibe, hanem csak úgy-ahogy, a kézfejemnek. De azért mielőtt elmész, nem árt, ha még egyszer megnézed, hogy milyen a front, a háború, amikor - könyörületes! Mert cifrábbakat is fogsz látni ennél! Nos itt van, nézd meg, és felelj: kéz ez így még? Szavai nyomán nehéz csend gördült közéjük. A fiú egy pillanatig elkomorodva nézett az eléje nyújtott görcsös, kissé elformátlanodott kézre, aztán elgondolkozva erős, fiatal tenyerébe fogta azt, és gyengéden megszorítva így szólt: - Igen, apám. Kéz, mégpedig nem is akármilyen kéz. Vigyázzon vele itthon mindenre. A mamára, Etára, a családra. Én biztos vagyok benne, hogy ezzel a kézzel, mint eddig is, a jövőben is meg tudja majd keresni és szegni a mindennapi kenyerüket. Ami pedig engem illet, amennyire csak lehet, vigyázni fogok magamra. Az életemre és a becsületemre is. Hiszen ismeri az elveimet. Ugyanúgy gondolkozom, mint maga. Tehát jól tudom, hogy nem a saját érdekeimért indítanak ki a frontra. De nem ezek voltak az utolsó szavai. Miután a kapuban még egyszer elbúcsúztak, a sarokról integetve, nevetve még visszakiáltott: - Ha pedig nagyon dörög az ég, jusson eszükbe, hogy csalánba nem csap a mennykő! Igen, így ment el... Az öreg elgondolkozva lépett ki emlékeiből. Tekintete a két katonát kereste, de már csak a nagy, szőke fiút látta, azt, akinek holnap reggel vissza kell indulni a frontra, talán a halálba. A fiú egy padon ült, mélyen bent a parkban, a fák és a bokrok között. És nem egyedül, hanem egy csevegő, nagy hajú, fekete lánnyal. Mert a szerelem mindenütt, még a halál árnyékában is kivirágzik. Ide, Csepel délkeleti szélére már nem csapott ki a gyárak füstje. A szívós, girbegörbe akácfákkal és gyanta illatú homoki fenyőkkel megtűzdelt királyerdei utcácskák széleiről apró ablakú, bizalmatlan kis vályogházak és földkunyhók, deszkabódék fürkészték az idetévedt idegeneket. No de Korsós József nem volt idegen itt. Sem ő, sem gyermekei, László és Eta, sem felesége, aki fáradhatatlan odaadással és szeretettel szította fel számukra napról napra az otthon, a családi tűzhely melegét. Házuk, amelyben egyetlen parányi szoba-konyha volt, vályogból épült és a Királyerdő legszélén, a Szentmiklósi úton állt - és áll ma is - egy 150 négyszögöles kis kertben, néhány gyümölcsfa és egy nagy szőlőlugas mögött, szinte elrejtőzve a zöld növényzetben. Az öreg, akárhányszor hazatért ide a munkájából - a WM-gyár hadiüzeméből -, mindig úgy érezte magát, mintha megfiatalodott volna. És ez így is volt. A környék lakói, le egészen a kiserdőalji folyamágig, ugyanolyan egyszerű, szegény munkásemberek voltak, mint ők, akik - merész és szép álmokat űzve - a harmincas évek elején és közepe táján rajzottak ki ide, ezekre a talpalatnyi homokos telkekre, hogy kiforgassák sarkaiból a világot. Eddigi világukat: a komor bérházak, a nyirkos szürke kövek embertelen, homályos világát. Vad volt ez a táj, de szép és jó is, mert érezhették az erdő illatát, a nap melegét és a dunai szél kesernyés-édes nádízét. Kora reggeltől késő délutánig az üzemekben dolgoztak, aztán - amikor mint hangyákról a sziklák - legördültek róluk a gyárak, felegyenesedtek, megnőttek és újult erővel folytatták tovább a munkát itt kint. Fúrtak, faragtak, vályogot vertek és falakat emeltek. Megbarnultak, megerősödtek, fáradhatatlanokká váltak. Átszövődtek fénnyel és derűvel. A gyerekek, mint akváriumok állott vízéből folyóba szabadult halacskák, meztelenül fickándoztak a füves és homokos tisztásokon. Az asszonyok időnként szutykos kezükbe nyomtak egy-egy szeletke megsózott kenyeret, vagy egy tányérban kis híg levest, főzeléket, és rájuk ripakodtak: - No, itt van. Egyetek! De aztán kinyaljátok azt a tányért! És a gyerekek ettek. Jó étvággyal, mohón. De sohasem laktak igazán jól. Mint ahogyan a szüleik sem, akik legtöbbször még arra sem értek rá, hogy az asztalhoz üljenek, hanem csak úgy guggolva vagy tuskón, vályogon kuporogva a térdükről nyelték, falták be mellettük szegényes ételeiket. Mert sarkukban volt az ősz, a tél. Így építkeztek ők, Korsósék is. Budapestről, a IX. kerületből költöztek ki Csepelre, 1936-ban. Két évig a gyárnegyed belső részén, egy rossz, átmeneti kis szükséglakásban húzódtak meg. Aztán - 1938 tavaszán - leeresztették életük gyökerét ide, a királyerdei homokba. Bizony ez meglehetősen nehéz és keserves volt, de a család összefogott és szívósan kitartott elhatározása mellett. Ha kellett, koplalt is, de fogta a pénzt. Ő és a lánya, Eta - aki időközben férjhez ment egy derék, fiatal munkáshoz - a WM-művekben dolgoztak, és elég tűrhetően kerestek. Az asszony a Magyar Posztógyárba járt és szintén hozott valamicske pénzt a házhoz. Így hát lassanként, pengőről pengőre összegyűlt a cement, a mész és a tetőanyag ára. Egyedül a fiú, László nem tudott jelentősebb összeggel hozzájárulni az építkezéshez, ugyanis ő ezekben az években még csak kalaposinas volt Pesten, egy kis külvárosi kalapgyárban. Viszont azt el kell ismerni, hogy a munkából alaposan kivette a részét. Alapot ásott, betont kevert, sőt annyira szorgalmas volt, hogy számtalanszor még esténként, petrólámpa mellett is verte a vályogot. Így hát végül is felépült a kis ház. Először csak a szobácska, aztán rá egy esztendőre a konyha is. Otthonukat azonban nem sokáig élvezhették. Kitört a háború. És a fasizmus, amely az egész emberiség fölé viharfelhőket sodort, az ő kis házukra is árnyékot vetett. Először Eta férjét vitték ki a frontra, aztán Lászlót. És életük, mely addig is elég szegényes volt, még szürkébbé és még nehezebbé vált. Az öreg lehangoltan nyitotta be a durva, tüskés gallyakból és napraforgószárakból összeeszkábált kerítés kapuját. Kutatva körülnézett az udvaron megnyugvást kereső pillantást küldött kaptáraira aztán - miután mindent a legteljesebb rendben talált - lassan belépett a konyha nyitott ajtaján. És a küszöbön megtorpant. Felesége és lánya a konyha félhomályba merült hátterében álltak, s az asztal mellől egy nagyon megviselt, fáradt, fiatal katona lépett eléje. A fia. Egy pillanatig némán nézték egymást, aztán hirtelen erősen összeölelkeztek. Majd az öreg lassan eltolta magától a fiút, és alaposan, tetőtő talpig szemügyre vette. - Hát te? Ez aztán a meglepetés! Csakhogy végre előkerültél! Szabadságra jöttél? - Igen, apám - felelte elmosolyodva a fiú. Végleges szabadságra. - Tréfálsz?- ámult el az öreg. - Hogyhogy végleges szabadságra? - Hát úgy, hogy megszöktem a frontról - nevetett fel halkan a fiú. img011

VISSZA - TOVÁBB


Kérem, szóljon hozzá Ön is!