Forgószél 4. fejezet

4 Csendes, felhőktől árnyékolt nyári éjszaka volt. A közeli, folyóparti erdőből hűvös, esőt ígérő levegő áramlott be a tanyába. Nehéz, páradús földszag és kellemes fenyőillat. Korsós László nyugtalanul felült priccsén és belefülelt a csendbe. Vajon mi ébresztette fel? Mintha óvatos, sietős lépteket és különös, surranó hangot hallott volna az udvar felől. Ujjai hegyével kissé megdörzsölte a szemét, és feszülten figyelt. Semmi. Néhány pillanatig kábultan hallgatta álomba merült bajtársai egyenletes, egészséges lélegzését, azt félrehajtva pokrócát lassan felállt, és a betört üvegű ablakhoz lépve hosszan végigfürkészte a mély, fekete árnyékban kuporgó idegen tájat. A tanya békésnek és néptelennek látszott, csupán a lövedékektől és gránátrepeszektől megcsonkított vén, ablak előtti vadgesztenyefa ágait verdeste a szél. Megkönnyebbülten lélegzett fel. - Hm. Biztosan rossz álmom volt! - dünnyögte halkan, bosszúsan maga elé, és hatalmasat ásítva már-már sarkon fordult, hogy visszabújjon pokróca alá, mikor kintről, a sötétség mélyéből vad lihegés és kétségbeesett, elfojtott kiáltás szakadt fel. - Ó!... Eresszenek el! Meglepetten lépett vissza az ablakhoz, és kutatva nézett a kiáltás irányába. De hiába erőltette a szemét, nem látott semmi különöset. Az éjszaka teljesen vak és süket volt. De aztán mégis! A felhők mögül előbukkanó hold halvány fényében, messze az erdőből kikanyarodó út bozontos szélén három dulakodó emberi árnyékot pillantott meg. Izgatottan hajolt előre, ugyanis - amennyire ötven-hatvan méternyi távolságból kivehette - a három árnyék egyike egy szorongatott, lobogó hajú nő, a kis ukrán tolmácslány volt. Hirtelen elhatározással felmarkolta elemlámpáját, és pisztoly táskáját derekára csatolva - úgy ahogyan volt, mezitláb és meztelen felsőtesttel - kilépett az ajtón. A föld hűvös és süppedő volt. Ettől tökéletesen felébredt. Egy pillanatra tétován megállt. Némi szorongás lepte meg, de aztán újra elkapta az indulat és bal kezét sötét elemlámpája gombján tartva szinte odavágódott a dulakodók elé? - Hé! Azonnal eresszétek el azt a lányt! A két katona a váratlan, erélyes hangra ijedtséggel vegyes meglepetéssel fordult feléje, és önkéntelenül elengedte a lányt, aki - mint a csapdából szabadult vad - kihasználva a pillanatnyi szökési lehetőséget, néhány szökkenéssel eltűnt az erdőben. Korsós László jól sejtette. A két éjszakai útonálló az őrszakasz két közismerten aljas, minden embertelenségre képes figurája volt. Néhány másodpercig kutatva néztek rá, aztán miután a sötétben sehogysem tudták megállapítani, hogy kivel állnak szemben - egymás szavába vágva, zavartan magyarázkodni kezdtek: - Alázatosan jelentem...gyanúsnak találtuk a lányt ... - Arra figyeltünk fel, hogy ki akart osonni a tanyáról... Korsós László gúnyosan félrehúzta a száját, és belement a játékba: - És ti? Ti miért kószáltok ilyenkor, éjnek idején itt kint, fegyver nélkül? Hiszen szolgálatban vagytok? Vagy nem?! - Nem, de... - Neeem?! - De hát mi csak elő akartuk állítani a lányt... - Előállítani? Talán inkább lefektetni! Egyikük - gyanút fogva - bizonytalanul felmordult: - Ki az ördög vagy te, és mi jogon faggatsz minket? - Hogy én ki vagyok, az nem tartozik rátok, de hogy ti elvetemült sötét csirkefogók vagytok, az egy percig sem vitás! - Hű, a gatyás úristenedet! Nézd csak, hapsi! Ami igaz, az igaz, ez a lúdtalpas majom bitangul átdobott minket a palánkon! - És én még azt hittem, hogy az őrparancsnok botlott belénk! - Nem mondanád meg, kisapám, hogy miért ugrasztottad el tőlünk azt a kis ukrán tojót? Remélem, te is tudod, hogy mi vár arra, aki az ellenséggel összejátszik?! Egy pillanatra mintha megsűrűsödött volna körülöttük a levegő, nehéz, tömör csend támadt, aztán a két árnyék fenyegetően előremozdult. De mindjárt vissza is hőkölt, ugyanis hirtelen vakító, éles fény vágódott a képükbe és pisztoly szegeződött rájuk. Korsós László érezte, hogy lassan arcába száll a vér, de igyekezett fegyelmezni magát. - Nos, csak azt akarom mondani, hogy nekem az a lány nem ellenségem - mondta csendesen. Még akkor sem, ha ukrán. De tőletek percről percre jobban undorodom. Ezért azt hiszem, az lesz a leghelyesebb, ha minden feltűnés nélkül azonnal elkotródtok innen, különben félek, hogy őrültséget követek el és mindkettőtöket lelőlek, mint két rühes kutyát... Értjük egymást? - Hogyan?... Ezt nem mondhatod komolyan... Hiszen ez... ez... - No, elég volt a fecsegésből! Hátra arc és tűnés! Egy-kettő! S különös - annak ellenére, hogy hangja szinte szelíden sistergett -, a két meglepett, lámpafényben hunyorgó fickó minden további okoskodás nélkül sietve eltűnt az éjszakában. László pedig, miután egy darabig komoran követte őket tekintetével, eloltotta elemlámpáját, és elgondolkozva visszament szálláshelyére. De ezen az éjszakán már nem tudott elaludni. Csak állt felkavarodó gondolataival a betört ablaknál, és valahová nagyon-nagyon messzire nézett. A kis ukrán major és a homokba kapaszkodó lombos, bozontos erdő régen nem látott otthoni környezetét juttatták eszébe. Azt a szigorúságában is kedves, akácfákkal és trópusi fenyőkkel megtűzdelt kis Duna-parti munkástelepet, ahová ifjúságának legemlékezetesebb, küzdelmesen szép esztendei kötötték, és ahonnan - 1941 nyarán - számos társával együtt őt is kiszakította a Szovjetunió elleni háború forgószele. Csepel, Királyerdő. A szél ismét orrába csapta a föld nehéz szagát és az erdő illatát. Úgy látszik eső lesz - gondolta, és behunyta fáradtságtól égő szemét. Hónapok óta nem kapott levelet otthonról. Egy sort sem. Talán elfeledkeztek róla? Nem, az lehetetlen. Csak nincs valami súlyosabb baj odahaza? A hírek szerint 1944. március 19. óta - azóta, hogy németek megszállták Magyarországot - az angol-amerikai légierő többször is bombázta Csepelt. És a bombák nem válogatnak, a gyárakat éppúgy pusztítják, mint a gyárak körüli munkásnegyedet. Egy pillanatra füstölgő, üszkös romok jelentek meg képzeletében, és arcán sötét felhők úsztak át, de aztán sietve elűzte gondolataiból a képet. Nem, nem. Ilyesmire gondolni sem akart. Hát akkor? Ó, ha nem is gyakran, időnként küldött haza néhány sort. Hogy él, és jól van. Jól van? Nevetséges. Dehát mi mást is tudathatna velük, ha egyáltalán még hazajutnak a levelei? A levelei? És ő? Ő vajon hazajut-e még valaha innen? Amikor bevonult katonának és egészségügyi kiképzést, majd beosztást kapott, néhány társa irigykedve nézett rá. - No, te nem szólhatsz -egy szót sem! Szerencsés fickó vagy! - Gondoljátok? - Ne hülyéskedj. Világos, hogy egy front mögött mozgó tábori kórházban könnyebben megúszhatod a háborút, mint kint a tűzvonalban. Ő akkor alig visszafojtott indulattal, rendkívül hevesen, így válaszolt: - Lehet. Ördög tudja. Azt viszont határozottan tudom, hogy nekem az égvilágon semmi, de semmi bajom sincs az oroszokkal. - Észnél vagy? - Miért? Ez az igazság! És ha ennek ellenére kivisznek a frontra, valóban sokkal szívesebben megyek ki sebeket kötözni, mint sebeket ejteni! Remélem, ez csak nem bűn? Korsós László fanyarul elmosolyodott. Milyen különös, hogy ez a jelenet lépten-nyomon előbukkan emlékezetéből. Mintha nem is három esztendővel ezelőtt, hanem tegnap történt volna. A budapesti Károly király-laktanya udvarán álltak. Rövid pihenő volt. Őt annyira elragadta az indulat, hogy csak akkor eszmélt fel, amikor társai zavartan összenéztek, és feszes vigyázzállásba vágták magukat. Kissé nyugtalanul nézett fel, és - mi tagadás - összeszorult a torka. Ugyanis mintha a kövezetből nőtt volna ki, váratlanul egy vékony, csontos arcú tiszt magasodott fel mellettük. Ő csak állt, állt összeszorított szájjal, és várt. S a tiszt egyenesen feléje fordult. Tudta, hogy a százados, ha a teljes beszélgetést nem is, de utolsó megjegyzését pontosan hallotta, és azt is tudta, hogy azért a megjegyzésért, ha úgy tetszik neki mint gyanús elemet akár katonai törvényszék elé is állíthatja őt. Hiszen háború volt. Ekkor azonban olyasmi történt, amire egyikük sem számított. A tiszt - ahelyett, hogy kiemelte volna őt a bolyból - szúrósan a szemébe nézett és nagyon csendesen, elgondolkozva, így szólt: - Nézd fiam, én megértelek. Nagyon helyes, ha az ember minden helyzetben gondolkozik. De nem biztos, hogy az is helyes, ha mindig, minden helyzetben ki is fecsegi a gondolatait. Egyetértünk? - Igenis. - Tanuld meg tehát, és soha ne felejtsd el, hogy az okosság és az okoskodás, a hősiesség és a hősködés teljesen különböző dolgok. Az az ember pedig, aki fejjel megy a falnak, nem bátor, hanem...? Egy pillanatig bizonytalanul nézett a tisztre, aztán - maga sem tudta miért - már inkább szégyenkezve, mint szorongva rávágta: - Ostoba. - Úgy van - bólintott a tiszt. - A jövőben tehát ehhez tartsd magad! Egy szemvillanásnyira mély csend támadt köztük, aztán a százados sarkon fordult, és úgy ahogyan jött, szinte észrevétlenül már el is tűnt csodálkozó szemük elől az udvaron álldogáló katonák sűrűjében. Őbenne pedig azóta is nyitva áll a kérdés: Vajon ki lehetett az az ember, akinek szavai évek múltán is visszacsengtek a fülében, és helyes mederben tartották forrongó természetét? Talán tiszti rangja ellenére - elvtársa volt? Korsós László tűnődve nézett ki a homályba mosódó éjszakai tájba. Igen, igen. A százados egészen biztosan kommunista volt. Miért is ne lehetett volna az? A vén vadgesztenyefa néhány ága behajlott az ablakon, és az arca előtt táncolt. Szórakozottan letépett két levelet, és néhány másodpercre betakarta velük lázas szemeit. A levelek jó hűvösek voltak. Halálosan kimerültnek érezte magát. Az utóbbi napokban különösen sok súlyos sebesültet hoztak hátra a tűzvonalból. Folyton talpon kellett lenniük. Napok óta alig aludt valamit, így hát tegnap este, miután végre egy kicsit elcsitult a front, már alig várta, hogy bedagadt lábairól lerúghassa a bakancsait, és végigdőlhessen priccsén. És most? Ahelyett, hogy betakarózna a csenddel és aludna, itt áll és bámul ki az éjszakába. Ki az ördög érti ezt? A major húsz-huszonöt szétszórt, nád- és cseréptetős kis vályog házból és néhány kisebb-nagyobb gazdasági épületből állt, amelyekbe három szakasznyi magyar katona volt beszállásolva. Az a tíz-tizenkét parasztcsalád, amely a háború legviharosabb időszakaiban sem tágított otthonától, barmaival közös fedél alá bújva az istállókban húzódott meg, és - minden keserűsége ellenére - még hálás is volt a sorsnak, hogy a major nem az embertelenül kegyetlen német fasiszták, hanem a magyarok kezébe került, akikkel valahogyan mégiscsak szót tudtak érteni. Az erdő és a lakóépületek között elhelyezkedő, aránylag nagy, L-alakú iskolaépületben - melyet körülbelül egy hónapja rendeztek be tábori kórháznak - ezekben a napokban húsz-huszonöt súlyos és ugyanannyi lábadozó, sebesült katona zsúfolódott össze. A kis egészségügyi alakulat élén két orvostiszt állt. Egy idősebb őrnagy, aki nemcsak kitűnő sebész, de kitűnő, mélyen emberséges ember is volt, helyettese, egy durva és nyegle fiatal főhadnagy, aki minden mozogni képes sebesültet áruló, szimuláns gazembernek tartott. Ők ketten az iskola kisebbik szárnyán - a sebesültekhez közel - a kétszobás tanítói lakásban laktak. A tanítónő egy testileg-lelkileg teljesen összetört, idős orosz asszony volt. Egy évekig Magyarországon élt ukrán állatorvos özvegye. A sovány, fehér hajú asszony és sudár, szőke kontyos lánya, Teréz, aki alkalomadtán a tolmácsi feladatot is ellátta, a tanítói lakáshoz tartozó, szobakonyhás kis kertvégi házba szorultak ki. Az őrszolgálatot és gazdasági ellátást biztosító mester - egy zömök, durva faragású vörös emberke -, a nyegle főhadnagy jobb keze, valamint néhány kisebb tiszthelyettes, a szomszédos, ledöntött léckerítésű parasztházban helyezkedtek el, míg Korsós László és öt szanitéctársa ugyanannak a háznak az erdő felőli nyári konyhájában kaptak néhány priccset és egy X-lábú asztalt. Korsós László gondolatai időnként vissza-visszakanyarodtak a lányhoz. Vajon mit kereshetett kint az erdő szélén, és hová igyekezhetett a tanyáról ilyenkor, éjnek idején? A hold erős, szürkéssárga fénytüskét szúrt be az ablakon. Fürkészve nézett körül. Ki is van szolgálatban? Hja, igen. A kis Tóth és a hosszú Ács. Három társa elcsigázottan, ájult mély álomban hevert a priccsen. Bakancsaik - kapcáikkal letakarva döglött halakra emlékeztetve, oldalra dőlve hevertek a szürke kövezeten, ruháik pedig úgy lógtak a fejük mögött ágakból összetákolt fogasaikon, mint az akasztott emberek. A mindenbe belekötő főhadnagy és az őrmester jutott eszébe, és akaratlanul mosolyra húzódott a szája: "No, ha a Sintér vagy a Kopó ezt látná!" Aztán ismét a zavaros éjszakai jelenet rajzolódott eléje. A lány. A szép, húsz-huszonegy éves kis ukrán lányra az idős parancsnokon, őrajta és néhány jobbérzésű társán kívül - szinte mindenki kivetette a hálóját. Ki így, ki úgy. A katonák úton-útfélen rávigyorogtak, sikamlós megjegyzéseket tettek, és leplezetlen mohósággal sündörögtek körülötte. A tiszthelyettesek - a kakaskodó vörös kis őrmesterrel az élen - a legénység szigorú, harsány megzabolázásával, katonás férfiasságuk hetyke fitogtatásával akartak hatni rá, a főhadnagy pedig átlátszó, számító finomkodással akarta leudvarolni őt a lábáról. A lány azonban "kemény dió" volt. Okosan és határozottan visszavert minden bizalmaskodó "kopogtatást". Azoknál keresett és talált védelmet, akik a háború embertelen körülményei ellenére is megtudták őrizni emberségüket, s nem a prédát, nemcsak a nőt, hanem embertársat láttak benne. Így vált rokonszenvessé előtte ő is. És ez a rokonszenv kölcsönös volt, sőt, lassanként bizalmas jóbarátsággá alakult át. Az utóbbi napokban pedig már szinte keresték egymás közelségét. A lány, ha csak egy módja nyílt rá, mellette volt, segített a kötszerek előkészítésénél, sőt még a sebesültek kötözésénél is. Együttlétük idejét azonban mindig szűkre szabták a körülmények, úgy hogy egy-egy alkalommal legfeljebb néhány mondatot válthattak, de ez a ritkán váltott néhány mondat is elegendő volt ahhoz, hogy megismerjék egymás gondolkozását és jellemét. László, akibe az illegális kommunista mozgalom mélyen beleoltotta a természet és a kultúra szeretetét, örömmel hallotta, hogy a lány, aki egyébként szakközépiskolát végzett és a major mezőgazdásza volt, ugyanúgy szereti a művészeteket, a jó könyveket és a természet szépségeit, mint ő. És ez az öröm kölcsönös volt. A lány, aki napról napra jobban felfigyelt az egyszerű közkatona természetes okosságára és meglepően sokoldalú tájékozottságára, meg is kérdezte tőle: - Mondd, mielőtt bevonultál katonának, mit csináltál? Mi tagadás, a kérdés egy kicsit zavarba hozta. - Nevetni fogsz - mondta csendesen -, semmi érdekeset. Kalapokat és sapkákat. Ugyanis civilben kalapossegéd vagyok. A lány fürkészve és kissé csodálkozva nézett rá. - Nem értelek. Miért nevetnék? Különös fiú vagy. Petőfi a kedvenc költőd, olvastad Gorkijt és Hasekot, és ilyesmiket mondasz. Hogyhogy nem csináltál semmi érdekeset, "csak" kalapokat és sapkákat? Biztosan nagyon szép a munkád! És különben is, minden munka szép és értékes, ha jól csinálják. Vagy neked nem ez a véleményed? - De, igen - mondta sietve, és végtelenül haragudott önmagára. - Igazad van! Igazán remek lány vagy. " Ne érts félre. Szeretem a szakmámat. És értem is. Ha túlélem ezt az átkozott háborút, akkor... - Nos, akkor? - nevetett a lány. - Mi lesz akkor? - Akkor egy napon felkerekedek és visszatérek ide. - És itt maradsz, úgye? - Nem, nem... Inkább elviszlek magammal, haza... Csepelre. Ki tudja, hányadszor ismétlődött meg képzeletében ez a jelenet tegnap délután óta? A nap az erdőn túl járt már. Ők a bokrokkal takart kertvégi kis ház mellett álltak. Árnyékuk összeolvadt a falon, és ő - akkor először - megcsókolta a lányt. Tekintete a durván gyalult asztalra siklott, amelyen üveg nélküli, ócska pléhvekker ketyegett. Fél három volt. Még jó másfél órám van a váltásig - gondolta - és nagyot nyújtózott. Aztán meggondolta magát, és mégsem feküdt vissza priccsére, hanem óvatosan, hogy zajt ne okozzon, felemelte az asztal mellett álló egyetlen széket és az ablak elé helyezte. Kuszán kavargó gondolatokkal nézett maga elé. És én azt hittem, hogy már ismerem őt! Hiszen ez a lány biztos, hogy kapcsolatban áll a partizánokkal, különben miért hagyta volna el éjnek idején a majort? Leült, rákönyökölt az ablak érdes, felszálkásodott támdeszkájára, és úgy nézett fel - kissé elálmosodva - a magasba, mintha az ég kifürkészhetetlen, el-elsötétülő arcáról akarta volna leolvasni, hogy a sok-sok értelmetlen vergődés után még mi minden várhat rá. Micsoda remek lány. Igen, ha túlélem ezt az átkozott háborút, visszajövök érte! Frontra indításuk napja, néhány társa jutott eszébe. Hogyan is mondták? "Szerencsés fickó vagy... Egy front mögött mozgó tábori kórházban mégiscsak sokkal könnyebb dolgod lesz, mint nekünk, kint a tűzvonalban." Szegény fiúk. Azt hitték talán, hogy engem üdülni küldenek ide? Három éve hánykolódott kint a fronton. Végigkínlódta az ukrajnai előnyomulást. Előtte pergett le a halálba hajszolt magyar alakulatok - több százezer magyar fiú - Don melletti tragédiája, és átélte a fejvesztett visszavonulás minden átkát. Könnyebb dolga volt? Igaz - bár számtalanszor volt élet és halál között - a fegyverét még egyszer sem használta. Nem ölt, és őt sem ölték meg. Sebet sem kapott. Eddig legalábbis még nem. De a front az ő számára is pokol volt. És pokol ma is. Vajon hány elzuhanó bajtársát vonszolta ki a tűzből, hány nyöszörgő és elnémuló sebesültet kötözött be az elmúlt évek során? Hányszor ült le holtfáradtan is egy-egy búskomorrá vált társa priccsére, hogy elűzze arcáról a gond súlyos árnyékait? Jó természete volt. Olykor még a haldoklókba is reményt és bizakodást tudott önteni. Vaskos katonavicceket mesélt nekik a szerelemről, sikamlós kis bakadalokat énekelt, pedig legszívesebben sírt volna keserűségében és tehetetlenségében. S tífuszosok gőzölgő, bűzös küblijét hordta, sírgödröket ásott. Hát élet ez? Vajon hány fiatal bajtársát és barátját temette el idegen földben? Mélyet sóhajtott, és homlokát lassan ráhajtotta az ablak támfájára. Az utóbbi hetekben napról napra nagyobb késztetést érzett, hogy kitépje magát a front szorító kötelékeiből, és - ha kell hason csúszva is - elinduljon hazafelé. Milyen messze lehet még otthonról? Négy-ötszáz kilométerre? Vagy már annyira sem. Csepel. Képzeletében lassan kirajzolódtak a nagy külvárosi táj hatalmas, ostornyelekre emlékeztetető gyárkéményei és apró, földszintes házakkal szegélyezett zegzugos utcái, melyeken annyit kószált fiatal elvtársaival és lányismerőseivel. Arcok bukkantak fel előtte: Pósta Gábor, a zömök kis birkózó és társai: Hárfás Kálmán, Kelemen Jóska, Enczián Sándor, az élesnyelvű, de csupaszív Csete Erzsi, a Rejtő-gyerekek és a három Röck-lány, akikkel a munkásotthon kis toronyszobájában és a budai hegyek annyiszor összehozta őt a mozgalom. Vajon mi lehet velük? Élnek? Dolgoznak? Vagy lebuktak? Aztán szegényes, szoba-konyhás kis vályogházuk jutott eszébe, amely annak idején, amikor eljött otthonról, alig látszott ki a gyümölcsfák lombjai közül és az előtte magasodó szőlőlugas zöldjéből. Milyen jó is lenne benyitni a régen nem látott könnyű kis léckaput, végigmenni örege méhektől zúgó kaptárai között, és futó pillantást vetve a kút tiszta, hűvös tükrére, nagyot szippantani a levegőből, hogy vajon milyen vacsora illata árad ki a konyhából? Annyira beleélte magát különös hangulatába, hogy szinte elérhető távolságban érezte magához mindazt, ami lehunyt szempillái mögött megjelent. Nővérét, szoknyájába kapaszkodó két tébláboló kisfiával és törékeny, vallásos kis nevelőanyját, aki rendszerint ezekkel a szavakkal várta őt a nyitott konyhaajtóban: - No, csakhogy legalább te megjöttél végre! Már egy félórája asztalra tettem a vacsorát! Eta! Merd ki az ételt és egyetek! Én megvárom apátokat! Korsós László ezekben a pillanatokban talán akkor sem lepődött volna meg túlságosan, ha az erdőből kikanyarodó kocsiúton váratlanul felbukkan munkából hazatérő apja egyenes, szikár alakja. De nem álmodozhatott sokáig. A gyenge éjszakai szél hirtelen felerősödött, és súlyos, hűvös esőcseppeket sodort mezítelen felsőtestére. Aztán a látóhatár alján hatalmas villám cikázott végig, és tompán meg dördült az ég. Borzongva felugrott, és sietve beburkolózott pokrócába. Társai is szinte egyszerre ültek fel, és kezdtek tapogatózni szétszórt bakancsaik után. Majd egyikük nyerítve felnevetett: - Hohóóó, balekok! Mit izgultok Úgy? Hiszen csak az ég dörög! - Csak az ég? Ne mondd. És az ott micsoda kisapám? Nem mondanád meg? Messze, az erdőn túl, alig kivehető, gyufalángnyi torkolattüzek lobbantak fel, és úgy tűnt, mintha az égzengéssel szinte egy időben a föld is dübörögni, morajlani kezdett volna. - Nos? - Hű, a szentségét! Igazad van. Ma megint nagyon meleg napunk lesz! - A ruszkik hajnali szerenádot adnak a németeknek. Korsós László érezte, hogy a sötétben minden szem őrá szegeződik. - És nekünk nem? - De, nekünk is... Bár a lövedékek egyelőre tőlünk jobbra csapódnak be. A mieink pedig tőlünk balra dekkolnak - mondta csendesen, és öltözködni kezdett. A többiek is sietve magukra kapták ruháikat, és várakozva néztek rá. A vekker három óra ötvenöt percet mutatott. Kint az eső és a borulat ellenére lassan világosodni kezdett. - No, gyere pajtás - fordult egyik társához - Mindjárt négy óra. Ideje, hogy leváltsuk a fiúkat! Futva vágtak át a sáros, esőtócsáktól csillogó udvaron. Az éjszaka tömör, nagy, fekete kőfalként dőlt le előttük a látóhatár alá és másodpercekig úgy tűnt, mintha a hajnal szürke világossága a tompa robajjal leomló égből áradt volna szét, mint a felkavarodó por. Aztán messze, az eső vékony, hosszú szálai között, óriási tüzes golyóként felragyogott a nap, és egészen mélyen, szinte súrolva a gőzölgő, haragoszöld erdőt, negyven-ötven szovjet repülőgép villant meg fölöttük. Társa ijedten hasra vágódott mellette, és megrántotta a nadrágja szárát. - Feküdj le! De a Ratáktól kísért könnyűbombázók már el is húztak nyugat felé. A major pillanatokon belül talpon volt. Az udvar megtelt kapkodva öltözködő katonákkal és futkosva ordítozó tiszthelyettesekkel. - Riadó! Riadó! - Repülők! László - az egyáltalán nem mulatságos helyzet ellenére - akaratlanul elmosolyodott. A vörös hajú, szeplős kis őrmester - mintegy álmából felzavart ingerült kis róka - ingben-glóriában, hóna alá szorított csizmákkal, mezítláb caplatott a sárban, és dühöngött: - Birkák! Mit futkosnak összevissza?! Mindenki az óvóárkokba! A támadás annyira szokatlan időben és hirtelen jött, hogy senki sem számított rá. A németek sem. A gépek ugyanis - a majorra talán pillantást sem vetve - az erdőn túl alig néhány kilométerre befészkelődött német állásokra csaptak le: - Ratatata... ratatata... A fel-feltámadó hajnali szél időnként valósággal megrázta az erdőt, dörgött az ég, zuhogott az eső, és - mindezek ellenére - a látóhatár alján, közvetlenül a föld fölött, ragyogott a nap. Korsós László ámulva nézte a különös természeti jelenséget és alig akart hinni a szemének. Hogy lehetséges ez? Támadás - ilyenkor? A támadókat azonban - szemlátomást nem túlságosan zavarta a nyárhajnali ítéletidő. Ellenkezőleg. Jól kihasználva a légelhárítók meglepetését gépfegyvereikből valóságos golyózáport zúdítottak az erdőszéli német ütegekre. Aztán bombák tucatjai vágódtak bele a földbe, míg végre a dermedtségükből felocsúdó nácik ágyúi is feldörögtek. De ez még csak a kezdet volt. Ami ezután következett, az minden képzeletet felülmúlt. A szovjet légitámadást perceken belül hat tüzérségi pergőtűz követte, aztán - 10-20 kilométeres körzetben - szinte mozogni kezdett a föld. Az emberek sápadtan néztek össze. - Tankok! Az őrnagy - miután minden kísérlete hiábavalónak bizonyult, hogy telefonösszeköttetést teremtsen a tűz alá került zászlóaljjal - kiadta a parancsot, hogy az egység mindkét tehergépkocsijával azonnal kezdjék meg a sebesültek elszállítását. A fanatikus főhadnagy azonban tiltakozott: - Őrnagy úr! Elnézést kérek, de úgy tudom, hogy felsőbb utasítás nélkül nem vonulhatunk vissza. - Mit mond? - Ha megengedi... Véleményem szerint a sebesülteknek legalább a fele harcképes, és ha megerősítjük velük a helyőrséget... Az őrnagy - aki egyébként rendkívül türelmes és választékos úriember volt - szinte toporzékolt a dühtől: - Ember! Elment az esze?! Hát nem látja, miről van szó? Ezt a támadást akarja maga három szakasz katonával és húsz-huszonöt sebesült emberrel visszaverni?! - Úgy értem, kérem, hogy... ideig-óráig, amíg... - Főhadnagy úr! Azonnal hajtsa végre a parancsot! img010 A mentést azonban jóformán meg sem kezdhették, mert szemben, az erdőt átszelő földúton megjelentek a szétszórt német alakulat épségben maradt, menekülő járművei. Egy sor oldalkocsis motorkerékpár és tíz-tizenöt tehergépkocsi. Aztán huszonöt-harminc alaposan megtépázott, lőporfüstös SS-katona támolygott ki a fák közül. A járművek, melyeknek élén négy-öt magas rangú tiszttel egy erős kis terepjáró dzsip haladt, vadul elszáguldottak a majorság mellett, de a halálfejes gyalogos katonák, akik között néhány kisebb-nagyobb rangú tiszt is volt, eszelősen üvöltözve és összevissza hadonászva megrohanták a sebesültek számára előállt két magyar teherautót. - Halt! Halt! Hé! Mit képzeltek ti?! Vadállatok! - Szép kis szövetségesek, mi? - jegyezte meg epésen valaki. Az őrnagy és néhány magyar katona - köztük Korsós László is - tiltakozva előreléptek, hogy visszaszorítsák a rájuk törő, se istent se embert nem kímélő, viharvert szürkeruhásokat, de egy hórihorgas szőke fickó káromkodva előkapta a pisztolyát: - Hande auf! Zurück! És vészjósló arccal célba vette az őrnagyot. László, hogy megmentse az orvost, önmagával nem törődve előreugrott, és villámgyorsan felütötte a legény kezét, de azt már nem tudta megakadályozni, hogy a pisztoly el ne dördüljön. S a dördülésre kitört a pánik. Egy SS-legény ijedten hátra ugrott, és mint egy megszállott, géppisztolyával kaszabolni kezdett. A magyarok egy pillanatra meghökkenve torpantak vissza, aztán egyikük felkiáltott: - Átkozottak! Ezért megfizettek! - S pillanatokon belül féktelen lövöldözés támadt, melynek következtében az autók körül csakhamar halottaktól és jajgató sebesültektől sötétlett a föld. Az életben maradt tizenöt-húsz németnek azonban végül is sikerült elragadni az egyik gépkocsit. A másikba pedig - társaikkal mit sem törődve - a főhadnagy és a vörös kis őrmester ugrott be. A menekülők azonban nem juthattak el messzire, ugyanis a major legszélső háza előtt teljesen váratlanul kézigránátok vágódtak a motorházak elé, és a felrobbant kocsikból lángok csaptak fel a magasba. Mindez félelmetes gyorsasággal pergett le. A feldúlt udvaron mindössze hárman maradtak állva. Korsós László és két szanitéctársa, a kis Tóth és a hosszú Ács. S kissé távolabb, az iskolaépület ajtajában és falánál meghúzódva néhány, mankójára támaszkodó, kötésektől fehérlő, riadt sebesült. A többiek a földön hevertek. László kábultan nézett a felrobbanó kocsikból fel-felcsapódó füstölgő lángokba, és nem akart hinni a szemének. A kis majorszéli ház léckerítése mellett egy magas, szőke nő alakja imbolyogott és roskadt le a földre. Baljós érzéssel vágtatott át az udvaron, és sejtelme nem csalt. A földre roskadt nő Teréz, a kis tolmácslány volt. A hajnali esőben ázó erdőből ezekben a pillanatokban bukkantak elő az első szovjet harckocsik. A lány akkor már nem élt.

VISSZA - TOVÁBB


Kérem, szóljon hozzá Ön is!