Forgószél 3. fejezet

3 A tavasz - bármily komor és nyomasztó volt is a politikai légkör - lassanként mégiscsak kinyitotta a város ablakait. Végre megenyhült az idő. A hűvös esőktől átszőtt márciusi napokat kissé még szeles, szeszélyes, de már elég barátságos április és kellemes május követte. Az emberek nagy része napról napra nagyobb várakozással figyelte a harctéri eseményeket, és hamarosan - néhány tucat elfogult nyilason kívül - már a nagyobbacska, értelmesebb gyerekek is tudták, hogy amikor az újságok a német és magyar csapatok "rugalmas és tervszerű elszakadási hadműveleteiről" írnak, tulajdonképpen legújabb súlyos vereségeiket takargatják. És ha azt hallották a rádióból, hogy "csapataink új, szilárd sündisznó állásokat hoztak létre", itt is, ott is megjegyezte valaki, aki titokban hallgatta a Kossuth rádió adásait: - Hallotta? Megint bekerítettek egy német hadosztályt! És így is volt. A gyár katonai parancsnokai - ha egyedül maradtak szobáikban -egyre gondterheltebben nézegették térképeiket. Hitler hadállásai mindenütt - a Barents-tengertől a Fekete-tengerig - recsegtek-ropogtak a rájuk zúduló csapásoktól. A Vörös Hadsereg - melynek általános téli-tavaszi támadásai 1944 januárjában Leningrádnál és Novgorodnál kezdődtek - a kegyetlen leningrádi ostromzár feltörése után a szétvert, megmaradt német egységeket nyugat felé űzve megkezdte Észtország felszabadítását, és április elejére visszafoglalta Ukrajna Dnyepertől nyugatra elterülő hatalmas vidékeinek nagy részét. A harcokban, melyek 140 kilométeres szélességben és 500 kilométer mélységben folytak, 63 német hadosztályt semmisített meg - és folytatva útját, ellenállhatatlanul benyomult Szovjet-Moldovába, majd a Kárpátok elöhegyeibe. - No, azt hiszem itt végre "megálljt" kiáltunk uraim! - mondta nekivörösödve a gyár katonai parancsnoka egy bizalmas, szűk körű katonai megbeszélésen, és nádpálcájával rábökött a térkép rozsdabarnával jelzett domborzati pontjaira: - Ezeken a hegyeken nincs átkelés! De az ezredes tévedett. A német és román csapatok hiába próbálták megvetni lábukat a Kárpátok szikláin, arcvonaluk kettészakadt, és a szovjet hadsereg több mint 400 kilométeres szakaszon elérve a szovjet-román és szovjet-csehszlovák határt, hadműveleteit román területen folytatta tovább, és félelmetesen közeledett Magyarország felé. Kurt Gutmeyer ezredes, a kis porosz jégkocka, aki időnként részt vett ezeken a megbeszéléseken, mereven elmosolyodott. - No és a Krím-félsziget, uraim? A Krím még a mienk! - jegyezte meg élesen, és jelentőségteljesen körülnézett. - Tudják, hogy mit jelent ez? Azt, hogy a német haderő éles tőrként mindaddig jelen lesz a szovjet testében, míg az belülről el nem vérzik! Nos, Kurt Gutmeyer ezredes is tévedett. Ugyanis rövid idő múlva megérkezett a hír, hogy a Krím félszigeten zajló harcokban végül is nem a szovjet, hanem a beszorult SS- és Wermacht-csapatok véreztek el. A kis porosz arca olyanná vált, mint a kő. - Nagy sakkjátszma ez uraim, és a győzelem útjai rendkívül bonyolultak. Legyenek nyugodtak és biztosak abban, hogy a végső döntő lépéseket végül is mi fogjuk lépni Európa sakktábláján, és mi mondjuk ki ezt a szót: sakk-matt! De hát a frontot bízzuk a Führerre. A mi dolgunk az, hogy ezt a nagy acélreteszt, ezt a hatalmas gyárat erősen és okosan a kezünkben tartsuk mindaddig, míg kapuinkon az ellenség halálra nem zúzza magát! Nem vitás, a kis porosz tiszt "nagy dumás" volt, annyira nagy, hogy intenciói nyomán az igazgatóság és a gyár katonai parancsnoksága minden ellenvetés nélkül 12 órára emelte fel a munkaidőt, és az üzemek nagy részében megszüntette a szabad vasárnapokat. - Azt hiszem uraim, ez a legkevesebb és legtermészetesebb, amit a mai helyzetben az ügyért meg kell tennünk! Vagy önöknek más a véleményük? - Nem, dehogy ezredes úr! A legteljesebb mértékben egyetértünk önnel! A magas tárgyaló felek nagy egyetértésben létrejött megállapodásának mindössze egyetlen "szépséghibája" volt. Az, hogy a munkások - ki tudja mért? - nem lelkesedtek érte. Sőt! Lázadoztak és morogtak ellene. Hamarosan a munkások válasza is megfogalmazódott. Persze nem finom miniszteri és igazgatói papírlapokon, hanem sokkal szerényebb és "primitívebb" formákban. Éjszakánként mindenfelé mésszel mázolt ákom-bákom felírások jelentek meg a gyár magas betonkerítésén és a műhelyek falán: LASSAN DOLGOZZ! Így. Jó nagy betűkkel. Hogy mindenki könnyen el tudja olvasni. És ez a kérdés is felvetődött: MEDIG TŰRJÜK MÉG A KÉNYSZERMUNKÁT? Hát, istenem. Igen. A "meddig" sok helyütt eredetileg így, egy "d"-vel jelent meg, de - bizonyára azért, hogy ez a bosszantó kis helyesírási hibácska se zavarja az illetékesek műélvezetét - majdnem mindig akadt valaki, aki a gyár magasabb köveinek kedveskedve az árva egy "d" mellé suttyomban odamázolta a hiányzó másodikat is. A hajnali röpcédulák viszont - helyesírási szempontból - többnyire kifogástalanak voltak: "KI A KATONAI PARANCSNOKSÁGGAL A GYÁRBÓL!" És az apróbetűs szövegek is: "Elég volt a Hitler-szalonnából! Vissza minden magyar katonát a frontról! Békét a Szovjetunióval!" Talán mondanom sem kellene, hogy ezeket a sorokat csupán a katonai parancsnokság nagy nyelvi kultúrával rendelkező tisztjei olvasták sápadtan és megütközve, de - a szerzők becsületére váljék ők sem alaki, hanem kizárólag tartalmi okokból. Egy új katonai parancsnok - egy fiatal, minisztériumból kihelyezett százados -, aki még nem ismerte eléggé a munkászsargont, elámulva forgatta a röpcédulát és megkérdezte a melléje rendelt idősebb altisztet: - Mondja, őrmester! Mi az, hogy Hitler-szalonna? Az öregnek fennakadt a szeme, de aztán nagyot nyelt és elvigyorodott. - Ó, hát az a lekvár, amit húsért és vajért kapunk Németországból! No de hagyjuk a tréfát. Hiszen ez a "diplomáciai levélváltás" a hatalom és a munkások között nem csupán tollal és tintával, nyomdafestékkel és kormos falakra mázolt mésszel, de vérrel és verejtékkel is folyt. A német megszállás nyomán a gyár szinte katonai táborrá vált, melynek minden tagját a Parancs mozgatta. S minél jobban közeledett a front, annál inkább. Pauls von Ritter alezredes - Kurt Gutmeyer ezredes helyettese - néhány német és magyar műszaki tiszt és civil szakember társaságában szinte naponta megjelent egy-egy műhely ajtajában, mint egy hosszú felkiáltójel. Pauls von Ritter főleg a hadianyagokat gyártó részlegeket látogatta. A lőszerüzemeket. Egy ideig titkolt gyanakvással figyelte a gépekre hajló munkásnőket, akiknek ujjai közül ilyenkor - de csak ilyenkor! - boszorkányos gyorsasággal peregtek ki a különböző, elkészült töltényhüvelyek, aztán elgondolkozva és fegyelmezetten végigment a lármás gépsorok között. Pauls von Ritter elégedetlen volt. Mindig elégedetlen. De természetesen soha, egyetlen egyszer sem szólított meg, vagy sürgetett senkit. Annál intelligensebb volt. Tudta, hogy legalább a látszatát meg kell őriznie annak, hogy ő "szövetségesként", sőt "nagy barátként" és nem hajcsárként jár itt a gyárban. A magasabb beosztású magyar vezetők és parancsnokok között viszont mindig éles és türelmetlen volt. - Hát nem, uraim! Ez nem munkatempó! Mintha babot válogatnának! Ez így nem mehet tovább! Már engedelmet kérek... De értessék meg a munkásokkal, a munkásnőkkel, hogy minden lövedék egy-egy ellenség, egy-egy vörös ördög halálát jelentheti! Mert igen! Végső fokon az ő munkájuktól is függ értik? - függ! a mi közös és végső győzelmünk, uraim! Pauls von Ritter alezredes kifakadásait mindig zavart csend és magyarázkodás fogadta. A gyárban napról napra nőtt a hajsza. De nőtt az ellenállás is. A feliratokat eltüntették? Másnap hajnalra - más falakon - új feliratok jelentek meg, és titokzatos kezek új röplapokat szórtak az utakra, csúsztattak a szerszámos szekrényekre és a satuk mellé. Nőtt a haditermelés? Nőtt a selejt is. És itt is, ott is törtek a gépek. De persze nem mindenki állt ellen. A gyárban voltak óvatos, gyáva, megtévesztett és közömbös emberek is, akik úgy lépkedtek át a kiáltó röpcédulák fölött - égre emelt arccal -, mintha nem is a földön jártak volna. Mások pedig mindössze egykét pillanatra álltak meg, és lopva, csak úgy föntről olvasták el, a földön fekvő röplapok nagybetűit, aztán riadtan továbbsiettek. De akadtak olyan férfiak és nők is, akik villanó szemekkel körülnéztek, hogy nincs-e veszély a láthatáron, aztán lehajoltak, és gyorsan a zsebükbe vagy a táskájukba rejtették a papírlapokat, hogy alkalmasabb időben majd alaposabban megnézhessék. Tavasz volt? A megenyhült idő, az ég kékje és a fák zöldje azt jelezte, hogy igen, de valahol az emberi lélek mélyén még ott lappangott a tél. Egy embertelen világ hidege. A katonai parancsnokság új és új besúgókat épített be az üzemekbe, akiknek bejelentései nyomán aztán váratlanul kopók toppantak be egy-egy gyanúsnak tartott munkás otthonába. De az állandó szimatolások, röplapkutatások és letartóztatások ellenére az ellenállási mozgalom sejtjeit egyelőre nem találták sehol. Pedig ott voltak mindenütt. A kemencéknél, a gépeknél, a hengersorokon és egy-egy városszéli kis munkásház szoba-konyhájának befüggönyözött ablakai mögött. Zloi Ádám, csőgyári lakatos háza a Királyerdő szélén állt, egy esőtől és napsütéstől megfakult léckerítés mögött. A szerény kis vályogépület az udvar mélyén szinte ki sem látszott a ráhajló gyümölcsfák lombjai alól. Esténként pedig különösen nem. Hárfás Kálmán egy pillanatra megállt, hogy tájékozódjon. Az út sötét kanyart írt le előtte, és egy dombot megkerülve bebújt a mélyen lehajló fák alá. A hosszú, kátránnyal bekent villanypóznák valahol messze, még az erdő város felőli részén lemaradoztak mögötte. Ez a kertvárosról leszakadt periféria már a "petróleumos-lámpák világa" volt. Végre - a kerítésről - felismerte a kertet. Zloi háza teljesen néma volt, és sűrű, nehéz árnyékban állt. Zloi Ádám minden gyanún felül álló, testes, középkorú ember volt, akiről - a feleségén és néhány elvtársán kívül - senki sem gondolta volna, hogy meggyőződéses kommunistaként évek óta részt vesz a földalatti ellenállási mozgalomban. A kissé gömbölyded arcú, kék szemű férfi ezt csendes, szerény alaptermészetének köszönhette. Zloi "nem politizált" - se jobbra, se balra. A környék lakói alig-alig hallották a hangját, viszont annál többször látták őt ásóval, metszőollóval, gyomirtó kapával és permetező pumpával a kezében a kertjében, amely fáradozását minden évben bő és szép terméssel fizette. S Zloi a gyárban is a munkájának élt. Nem csellengett ide-oda, nem fecsegte el az idejét. Állt a satujánál és dolgozott. Igaz, nem sietősen. De nem is ráérősen. Hanem úgy jó közepes tempóban és pontosan. A műhelyfőnök egyszer meg is jegyezte az üzem katonai parancsnokának: - Tudja százados úr, mi kellene ahhoz, hogy az előirt tervet mindig teljesíteni tudjuk? Sok-sok olyan ember, mint ez a Zloi! S ami igazán nagy-nagy ritkaság, Zloi felesége is ugyanolyan csendes, kevés beszédű, szerény elvtárs volt, mint a férje. Így hát keresve sem lehetett volna jobb, gyanún felül állóbb titkos találkozóhelyet találni Csepelen, mint ezt a kis eldugott fészket. Zloi házát. Hárfás Kálmán lassan a kapuhoz lépett és lenyomta a kilincset, mikor váratlanul erős kéz nehezedett a vállára. - Kálmán, te vagy az? Hárfás ijedten összerezzent, aztán megkönnyebbülten felsóhajtott: - Én, hogy az ördög vigyen el! Már azt hittem, valami hekus! Pósta Gábor, a birkózó állt mögötte. Halkan fel nevetett. - Még jó, hogy nem állítottalak fejre! Igazán sajnálnám, de nagyon gyanúsan viselkedtél, és nem láttalak jól a sötétben! - A többiek? - Már csak rád várnak. Én itt maradok kint és figyelek. A konyha zárva volt. Lassan, kimérten háromszor megkopogtatta az ajtót. A küszöb mögött barna asszonyka állt. Zloi felesége. - Menjen, mert már türelmetlenek! A frissen felmosott kis konyhában áttetsző félhomály derengett. A szoba szemközti, üveges ajtaja mögül halvány fény és halk beszélgetés szűrődött ki. Mikor benyitott, minden arc feléje fordult, és a szoba legközelebbi sarkából Zöldi, a lány egyenesedett fel. - Szervusz! No végre! - Mi a baj? Tíz óra! Valaki felnevetett. - Már azt hittük, eltévedtél és valami kocsmába vagy lányos házba nyitottál be! Az ablak elől középmagas, kissé már őszülő hajú, szürkésfekete bajszú, ismeretlen férfi lépett eléje. - Az elvtárs a párt Központi Bizottságának megbízottja - mutatta be a lány. - Haászi Árpád. - Hárfás Kálmán. A megbizott barátságosan, keményen megszorította a kezét. img009 - Örülök, hogy személyesen is megismerhetem. Már hallottam magáról. Zöldi megkoccantott egy poharat. - Elvtársak, egy kis csendet!... Adjuk át a szót kedves vendégünknek. A zsongás elcsendesedett, és a levegő megtelt feszült várakozással. A megbízott lassan visszament az ablakhoz a házigazda mellé. De nem ült le, hanem - bal vállát nekidöntve a falnak - állva maradt, és hallgatói felé fordult. A lámpa - amely egy csillár formájúvá kovácsolt sárgaréz kosárkában a mennyezetről függött alá - nyolc fiatal és két idősebb arcot világított meg. Tíz munkást. Tíz embert - a negyvenezerből. Néhányan cigarettára gyújtottak és füstbe burkolóztak. Mások feltették öklüket az asztalra maguk elé, és erős ujjaikat ki-be nyitogatva-csukogatva kérges, repedezett, fémforgácsoktól meghasogatott tenyerüket nézegették. És figyeltek. A megbízott csendesen és egyszerűen beszélt. Mint ők. Az asztalon - melyet körülültek - olcsó, frissen mosott fehér terítő volt. A terítőn nem voltak csábító ínyencségek: se pástétomok, se sonkás-vajas szendvicsek, se hideg francia halsaláták, se tálcákon nevető déligyümölcsök, konyakos- és borospalackok. Az asztalon, az abrosz közepén csupán egyetlenegy nagy, zöldmázas agyagkorsó volt friss kútvízzel és néhány tiszta pohár. Mégis e szigorú, tisztes szegénységből, proletár puritánságból valami különös, ünnepélyes hangulat áradt. A megbízott időnként - az ablak támdeszkájáról - felemelte a poharát és egy-egy korty vízzel megnedvesítette az ajkát. Hangja fojtott, egész halk volt. - A szovjet hadsereg átlépte a Kárpátok küszöbét és az ellenséget üldözve határaink felé tart. Az elvtársak egy nagy, földalatti hadsereg tisztjei. Önökre vár az a nagyon veszélyes és bonyolult feladat, hogy itt Csepelen, a hatalom árnyékában előkészítsék a gyárak munkásainak fegyveres felkelését, és - ha eljön az ideje - forróvá tegyék a talajt a hátráló nácik talpa alatt! Néhány percre súlyos csend nehezedett a szobára. A megbízott elgondolkozva nézett az összeráncolódó homlokokra. Tíz munkás. Egyikük sem végzett katonai akadémiát, mint Kurt Gutmeyer SS vezérkari ezredes, és egyikük sem állhatta volna meg a sarat Pauls von Ritter ezredessel szemben a klasszikus és modern haditudományok elméleti kérdéseinek megvitatásában, sőt még a gyár katonai parancsnokaival szemben sem, mégis mindannyian óriási erkölcsi fölényben voltak ellenfeleikkel szemben. Emberek voltak az embertelenségben. Munkások, akiket az életük tanított meg harcolni. Akiknek szívét és értelmét - egyszerű, józan eszét - a szigorú héttköznapok gondjai formálták ellenállóvá, és a szebb emberi lét utáni vágy növelte igazzá és naggyá. - Csak az a kár, hogy kevesen vagyunk - sóhajtott fel egy csontos fiatalember. - Nem, elvtárs. Ez tévedés. Itt - igen. Itt valóban kevesen vagyunk. De Csepelen még számos forradalmi sejt működik. És ne felejtsék el, hogy körülöttünk negyven-ötvenezer ember él, aki dolgozik, és torkig van már a fasiszták háborújával. Munkások és mérnökök, tisztviselők, akik talán még nem kommunisták, de tisztességes és gondolkodó emberek, magyarok, akik szeretik ezt a földet, ezt a várost és békés, szabad életre vágynak. Meg kell találni a hozzájuk vezető utakat, és baráti kapcsolatot kell teremteni velük. - És honnan szerezzünk fegyvereket? - Honnan? Ahol van! A fegyver- és lőszerraktárakból! A német és a magyar katonáktól! A föld alól is! - dördült meg egy tagbaszakadt fiatal munkás. - Úgy van. Ezért - bár kockázatos - minél több elvtársnak be kell épülni a légoltalmi parancsnokság különböző szerveibe. Zloiné jött be egy hatalmas teáskannával. - Sajnos, csak hársfa tea, citrom és rum nélkül. Viszont szívesen adom... ha elfogadják! - Ha elfogadjuk? De mennyire! Sőt! Nagyon megköszönjük! A beszélgetés egyre oldottabbá és derűsebbé vált. Egyszercsak Pósta Gábor, a birkózó jelent meg az ajtóban: - Tudjátok, mi jut eszembe, ahogy így elnézlek benneteket? Mintha az Otthon toronyszobájában lennénk! Ha jól látom, a teljes ifi-vezetőség itt van! Hárfás Kálmán, aki eddig szótlanul és elgondolkozva támasztotta az ajtófélfát, nem állhatta meg, hogy csendesen közbe ne szóljon: - Nono! Nagyon tévedsz! Sajnos a "legbelevalóbb" srác nincs itt. - Kicsoda? Várj! Ne mondd meg! Azt hiszem tudom kire gondolsz! - Nos? - Korsós Lacira! Eltaláltam? - El. - Ó, a Korsós! Tényleg! Mi van vele? Tudtok róla valamit? - Azt hiszem, valahol a kárpátaljai fronton lehet. - Kiről beszéltek? - lépett közelebb a lány, aki eddig Zloijal és a megbízottal beszélgetett. - Korsós Laciról. - Igazatok van. Ő valóban remek fiú. No de azt hiszem, elvtársak, itt az ideje, hogy szép lassan, egyenként elszállingózzunk hazafelé.

VISSZA - TOVÁBB


Kérem, szóljon hozzá Ön is!