Forgószél 2. fejezet

2 Hűvös napok jöttek. Az eső ugyan elállt és a felszakadozó felhők mögül elő-elővillant egy-egy darabka kék, tavaszi ég, de a szél változatlanul élénken fújt, és a nap még erőtlen volt. A megszállást követő napok egyikén - a Magyar Hadügyminisztérium és Nehézipari Minisztérium néhány magas rangú tisztje, illetve vezetője kíséretében - német katonai bizottság szállt ki Csepelre. A nagy, csukott személyautók az acélkombinát vezérépülete előtt álltak meg. Az igazgatók és a gyár katonai parancsnokai - a vezérigazgatóval és egy magyar ezredessel az élükön - feszengő udvariassággal és nehezen palástolt kisebbrendűségi érzéssel fogadták a szemlátomást magabiztosan és alig titkolt fölénnyel mozgó látogatókat. A német tisztek gondosan kimért, leereszkedő elismeréssel néztek körül az igazgatói tanácsteremben, melynek U-alakú asztalai szinte roskadoztak a különféle ínycsiklandozó húsos és szendvicses hidegtálaktól, déligyümölcsöktől, ezüstnyakú konyakos- és borospalackoktól. Gutmeyer vezérkari ezredes, a bizottság vezetője - egy alacsony, vastag, csupa csizma, csupa érem és csupa szöglet kis porosz jégkocka - hunyorogva nézett körül a teremben. - Önök jól élnek, uraim!... A magyarok egy kicsit meghökkenve, kényszeredetten elvigyorodtak. - Ó, dehogy... Igazán semmiség! Méltóztassék helyet foglalni, ezredes úr! Tessék uraim! A kis porosz jégkocka fagyosan elmosolyodott. - Mi németek őszintén nagyra értékeljük magyar barátaink közismert vendégszeretetét, de ne felejtsék el kérem, hogy rendkívül nehéz időket élünk. Háború van! És mi azért jöttünk ide, hogy önöktől az eddiginél fokozottabb segítséget kérjünk ennek a háborúnak - amely a mi közös célokért folyó, közösen vállalt háborúnk! - mielőbbi győzelmes befejezéséhez. - Nos, biztosíthatom önt, ezredes úr, és önöket is uraim - lépett előre a szálas, gyérülő hajú magyar parancsnok -, hogy mi, akik itt vagyunk, minden tőlünk telhető segítséget megadunk önöknek! - Úgy van! Brávó! - tört ki a taps, és a beszélgetés - természetesen német nyelven - ezzel új mederbe terelődött. Kurt Gutmeyer ezredes kezet nyújtott hosszú magyar társának, és megenyhült szigorral nézett körül. - Köszönöm, uraim. Ami pedig ezt a sok-sok finomságot és főleg ezeket a kitűnő magyar borokat illeti, a világért sem akarjuk elhárítani magunktól - különösen a mai, ünnepélyes alkalomból nem -, de ha megengedik, először józan fejjel tájékozódnánk. - Ahogyan parancsolják - hajolt meg a vezérigazgató. - Akkor talán szíveskedjenek átfáradni ide a szomszédos szobába. - Hány ember dolgozik az önök gyárában? - Negyvenezer. - Szép! Negyvenezer munkás az nagy erő! Nagyon nagy erő! Egy nádszálvékony, magas, szemüveges SS-alezredes - a szögletes kis porosz ezredes ellentéte aki a gyár termelési eredményei iránt érdeklődött, minden adatnál kissé hitetlenkedve megcsóválta fejét. - Ön tréfál, Herr Direktor! Nálunk egy ekkora kombinát csaknem kétszer ennyit termel! - Az lehet. De bizonyára sokkal jobb műszaki feltételekkel. Sajnos, ez a gyár meglehetősen öreg és elavult már... - Öreg, öreg! De nagy és erős! És kitűnő szállítási lehetőségekkel rendelkeznek! Hiszen itt folyik el a Duna a küszöbük előtt! - Az igaz. Viszont nincsenek laboratóriumaink, nagy kapacitású kohászati berendezéseink és modern, precíz gépeink. - Hát miért nincsenek?! Az alezredes idegesen felpattant és egy pillanatig olyanná vált, mint egy haragos, hosszú felkiáltójel. Aztán - látva a rámeredő, döbbent tekinteteket, elnézést kért, zavartan elmosolyodott, és cigarettára gyújtva visszaült a helyére. - Ne haragudjanak, uraim... Sajnos, egy kicsit rosszak az idegeim. - Von Ritter bizonyára arra gondolt, hogy talán más gátló körülmények is meghúzódhatnak a termelési problémák mögött - kapcsolódott a beszélgetésbe homlokát ráncolva Kurt Gutmeyer ezredes. - Úgy van! Az igazgatók és a Nehézipari Minisztérium szakemberei elsápadtak. - Más, gátló körülmények? Ami a szakminisztériumot illeti... - Amennyiben szervezési és kooperációs problémákra gondolnak... - Nein, mein Herr! Nein! Várakozó csend támadt. - Én egyszerűen csak arra gondolok - fújta maga elé a füstöt az alezredes -, hogy az önök munkásai, tisztelet a kivételnek, bizonyára nem úgy dolgoznak, ahogy a mai szituáció megköveteli! Hogy is mondjam? Az a gyanúm, hogy sok közöttük a lógós. Sőt! - Az ellenséges elem, nemde? Kurt Gutmeyer kurtán és szárazon felnevetett, de nevetése egyáltalán nem jókedvből fakadt. - Von Ritter - ha jól sejtem -, a termelési grafikonok szerintünk nem túlságosan magasan ívelő vonalai mögött kommunista aknamunkát lát, mondta fel-alá járkálva. - Vagyis abból a mindenfelé visszhangzó véleményből indul ki, hogy az önök gyára... - Rotfabrik! - Vörös gyár? - Ja, ja, uraim! - Ez túlzás! - Ki tudja? És a tavalyi sztrájk? Attól félek, hogy von Ritternek igaza van. Önök, kedves barátaim, kitűnő közgazdászok és ipari szakemberek, de... - ne értsék félre! - úgy véljük, hogy valami mégis hiányzik a vezetési módszereikből. Az egyik fiatal igazgató kissé megsértődve hajolt előre. - Igazán lekötelezne, ezredes úr, ha közölné velünk, hogy micsoda? - A szigor! - Ja-ja! - hangzott fel innen is, onnan is a helyeslés. - A szigor elsősorban a mi eszközünk, uraim. Katonáké - állt fel ünnepélyesen a magyar ezredes. - Az, hogy a munka rendben folyjék, és a haditermelés nőjön - a műszaki vezetésen túl -, a mi gondunk. Megígérhetem önöknek, hogy a gyár katonai parancsnoksága a jövőben vaskézzel fog elfojtani minden gyanús megmozdulást. - Helyes! A nagy, fekete csizmák egy pillanatra megálltak, aztán felgyorsulva folytatták útjukat ide-oda. - Vaskéz. A kis porosz tiszt nekitüzesedve, egyre sebesebben járt fel és alá. - Nagyon jól mondta, Herr Kollege! Azt hiszem, uraim, itt az ideje, hogy a további sikeres együttműködésre összekoccintsuk poharainkat, és igyunk néhány korty jó, tüzes magyar bort! A csizmák energikusan sarkon fordultak, és az ezredes mellén összezörrentek a különböző érmek és vaskeresztek. - Igen, uraim! - folytatta. - A munkásokat is csak vaskézzel lehet megzabolázni és irányítani Mint a frontkatonákat! Mert ez a gyár is front. Ja-ja! Ez a negyvenezer munkás itt az önök gyárában egy komoly hadsereggel felérő erő, amely nagymértékben hozzájárulhat ahhoz, hogy a rendünket és kultúránkat fenyegető vörös lavinát visszavessük a Kárpátokon túlra, a magyar határok közeléből és megsemmisítsük!... img007 - Hopplá!... A nagy fekete csizmák hirtelenül megbotlottak az összegyűrődő hatalmas keleti szőnyegben, és néhány arcra - melyen eddig szinte áhítatos figyelem feszült - akaratlanul gúnyos fintor szaladt. Kurt Gutmeyer ezredes pedig - miközben egy fiatal magyar százados segítségével zavartan feltápászkodott - eltűnődhetett a sors iróniáján, mely lám nemcsak a front rögös útjain, hanem egy alig összegyűrődött szőnyegen is megbuktathatja és nevetségessé teheti az embert még akkor is, ha az illető történetesen a hitleri német hadsereg magas rangú, vezérkari tisztje. Este 11 óra 10 perc volt. Az ég nagy, kékesszürke sátrán milliárdnyi sárga kis lyuk fénylett. A gyárból úgy dőlt ki a nép, mint kiszakadt zsákból a mák. Az utcai lámpák letompított kék fényében ezer és ezer apró, fekete pont mozgott. A délutáni műszak munkásai áramlottak hazafelé. Szép, felhőtlen este volt. A hold - mit sem törődve a Légoltalmi Parancsnokság világítási tilalmával - szinte nappali fénnyel ragyogta be a várost. Hárfás Kálmán a sarki patika előtt tétován megállt. Mit tegyen? Kutyául érezte magát. Lázas és levert volt. A németek beözönlését követő hétfőre virradó éjszaka jóformán semmit sem aludt. Hajnalig állt orgona- és jázminbokroktól rejtett, kertvégi kis albérleti szobája nyitott ablakánál, és a kaput leste, hogy ha esetleg érte jönnének, a szomszédos kerteken át megléphessen. De szerencséje volt. Úgy látszik, még nem került a fasiszták "fekete listájára". Még nem tudnak róla, pedig - mint ifi már két éve részt vett az illegális mozgalomban. Elég az hozzá, hogy nem jöttek érte. Viszont a délutáni esőben cudarul átázott, és a hideg, szeles éjszakai légáramlásban, a nyitott ablak előtt alaposan megfázott. Ráadásul a mai mócsingos, birkahússal "dúsított" üzemi burizsfőzelék is alaposan megfeküdte a gyomrát. A legjobb lenne hazamenni, inni egy csésze forró rumos teát és bebújni az ágyba. De azt nem teheti meg. Tegnap délután, a Sziget-mozi előtti találkozáskor megígérte a lánynak, hogy ma este a megbeszélt helyen lesz. Számítanak rá. Még szerencse, hogy éppen ez a gyár melletti gyógyszertár az éjszakai ügyeletes! Bement. Kért két kombinált port. Az egyiket egy korty vízzel mindjárt le is nyelte, a másikat zsebre vágta. Aztán fel préselte magát egy villamos peronjára és átutazott Erzsébetre. A Timót utcánál szállt le. Még korán volt. Karórája féltizenkettőt mutatott. A lány a lelkére kötötte, hogy pontosan háromnegyed tizenkettőre érjen az Illatos úti iskola elé. Se korábban, se későbben! Hogy is mondta? "Az iskola sarkán állj meg, és a zsebkendődet emeld lassan az arcod elé..." Mikor idáig ért gondolataiban, önkéntelenül elmosolyodott, és megcsóválta a fejét, aztán fürkészve körülnézett. A megállóban rajta kívül mindössze egy alaposan becsípett munkás és - kissé félrehúzódva - egy csókolózó fiatal pár állt. A járdák lassan kiürültek. Az éjszaka egyre néptelenebbé vált, csupán a Soroksári úti gyárakból csurrant-cseppent még ki időnként egy-egy kisebb nagyobb embercsoport. A hosszú, széles főútvonal közepén azonban egy percre sem csökkent a forgalom. Német és magyar katonai teherautók, dzsippek és személyautók százai futottak a jugoszláv határ felé. Sietve átvágott a dübörgő járművek között, és határozottan elindult a mellékutcák irányába. Az Illatos út - melyre inkább a "fojtó gázok utcája" elnevezés illett volna - üresen és némán, fenyegetően tátongott előtte. Hirtelen szorongás lepte meg. Míg benne volt az élet, a mozgás lüktető áramában, nem félt. De itt, ebben az üres és sivár külvárosi szurdikban úgy érezte magát, mintha hatalmas, láthatatlan pókháló szövődne köréje. Vajon mi okozta benne ezt az érzést? Igen, a veszély tudata. Pedig nem ez volt az első illegális útja. Ki tudja hány lázító és öntudatot ébresztő röpcédulát szórt már széjjel a külvárosi éjszakákban? Talán gyáva ember volt? Nem. Hiszen mindig - újra és újra vállalta a veszélyt az ügyért, amelyet igaznak és szépnek érzett, és amiben hitt. Végre az iskola sarkához ért. Óráján pontosan háromnegyed tizenkettő volt. Körülnézett, de egy teremtett lelket sem látott. Lehet, hogy valami közbejött, és elmarad a találkozás? Lassan elővette a zsebkendőjét, és arca elé emelte. Ekkor váratlanul egy rozoga, vén taxi gördült melléje. - Mi az, fiatalember? Egy kis tavaszi nátha? - nevetett rá a sofőr. A meglepetéstől először csak állt, állt, mint aki elvesztette a hangját, de aztán végül mégiscsak ott érezte száján a jelszót. - Igen, de nem baj! Fő, hogy végre szép időnk lesz! - No, akkor üljön be. - Hová megyünk? - kérdezte lefojtott hangon. A sofőr vállat vont. - Mindjárt meglátja! A kis gépkocsi rozoga külsejét meghazudtoló fürgeséggel szökkent előre, és átcsalinkázva néhány gázos, kénszagtól bűzlő lompos utcán, egy nagy, "pofoncsapott", düledező ház elé kanyarodott, melynek kapualjából sötét árnyék vált ki. A lány volt. Óriási bőröndöt cipelt. A fiatalember meglepetten sietett eléje. - Tedd be hátra a kocsiba, és ülj be melléje, de úgy, hogy én is beférjek. Siess, siess! - Fegyverek? - Röpcédulák. - Csak? Kár... A lány lesújtó, haragos pillantást vetett rá. - Ha azt hiszed, hogy ez a tízezer röpcédula nem ér fel akár egy tucat vacak mordállyal is, akkor nagyon tévedsz, és nagy szamár vagy! - Jó, jó, elhiszem - nevetett fel a fiatalember -, de azért néhány bőröndnyi fegyvernek is tudnék örülni! - Hát szerezz! A párt nem tiltja meg! Vagy talán azt várod, hogy házhoz szállítsam neked? - A kocsi alján van egy tenyérnyi rés - szólt hátra a gépkocsivezető. - Tolja félre egy kicsit padlót borító gumit és megtalálja. - Ahá! Megvan! - Te szórd! Én közben szemmel tartom a mögöttünk levő utat! - mondta a lány, és kabátja zsebéből kis elemlámpát vett elő. Aztán felnyitotta a bőrönd fedelét és rávilágított a röplapokra, melyeken ez állt: "...A német megszállta hazánkat. Történelmünk legválságosabb napjait éljük. Közös magyar sorsunkban egymásra kell találnunk, mert csak az egységes nemzeti szabadságharc mentheti meg a hazát! Magyar Nemzeti Függetlenségi Front" A vén taxi előreugrott, és Hárfás megkeresve a rést, szórni kezdte a röpcédulákat. Már nem érzett lázat, se fejzúgást, és a gyomra sem fájt. A gyógyszer használt? Vagy az, hogy maga mellett érezte a lányt? Ki tudja? A tevékenység izgalma elnyomott benne minden más érzést. Az útról a résen át időnként fel-felcsapódott egy-egy éles, apróbb kődarab, és megsebzett keze egy kicsit itt is, ott is bevérezte a friss, nyomdafesték szagú röpcédulákat. Átvágtak Kőbányán és Kispesten, aztán egy merész kerülővel a Váci úton és a budapesti Dunapart mellékutcáin visszakanyarodva átvágtattak Csepelre. Egyszer csak a lány felkiáltott: - Hagyd abba a szórást! - Valami baj van? - pillantott hátra az idős gépkocsivezető. - Egy cirkáló katonai dzsipről észrevették a röpcédulákat! Most fordulnak meg... Nyomunkba szegődtek! A sofőr teljes gázt adott. - Megpróbálom lerázni őket! - A Királyerdő felé menjen! - Milyen messzire vannak? - Hét-nyolcszáz méternyire! Az öreg sofőr úgy vezetett, mint az ördög. A taxi hihetetlen sebességgel, dohogva, dülöngve kanyargott, cikázott ide-oda, jobbra-balra a zegzugos, hepehupás kis utcákon, de a dzsip - bár nem ismerte a terepet - makacsul a nyomában maradt. - Félek, hogy ez a vén kecske már nem bírja sokáig ezt a hajszát! - mondta rekedten a sofőr. A fiú keserűen felkiáltott: - Hej, csak lenne fegyver a kezemben! - A legközelebbi kanyar után, ott, annál a facsoportnál, amilyen hirtelen csak lehet, fékezzen le! Kiugrunk! - szólalt meg a lány. A Királyerdő legelvadultabb részén, a nyomorúságos, legszélső házakon is túl jártak már. A dzsipről - amely egyre félelmetesebb tempóban közeledett - váratlanul kaszaboló, de szerencsére célt tévesztő fegyvertűz csapott feléjük. - Ó, a gazemberek! A sofőr - szinte lehetetlen szögben - hirtelen balra vágta a kormányt, és hajmeresztő bátorsággal és lélekjelenléttel lefékezett. - Ugrás és tűnés! - Háromfelé! - kiáltott a lány, és már futott is. A dzsip csak ebben a pillanatban torpant meg és már ugattak is az üldözők fegyverei. De a három árnyék már eltűnt előlük az éjszakai erdő homokbuckái között. Már hajnalodott, amikor - óriási kerülővel, ágaktól össze-vissza hasadozott bőrrel és ruhával - Kálmán végre hazatért. Olyan volt, mint egy meghajszolt vad, akinek valahogyan sikerült kivergődnie a rádobott tüskés kerítőhálóból. Melle zihálva járt fel és alá, jobb kézfeje csupa seb volt az autó padlórésén át nekiverődő éles kavicsoktól, testét égette a láz. A kis szoba-konyhás ház, amelyben lakott, egy idős, nyugdíjas házaspáré volt. A két öreg még aludt. Kutatva nézett körül a még teljesen néptelen, hajnali utcán. A hajszában valahol elvesztette a kapukulcsot, ezért elhatározta, hogy átmászik a kerítésen. Annyira kimerült volt, hogy majdnem visszazuhant a járdára. Végre, nagy nehezen mégiscsak sikerült átevickélnie a rövid, kihegyezett léceken. Még jó, hogy különálló, kertvégi kis szobája kulcsát nem veszítette el! Vajon mi történhetett a lánnyal és a gépkocsivezetővel ? Amennyire menekülés közben érzékelhette a helyzetet: az elvadult, bozótos, girbegörbe éjszakai tájban egyiküket sem kaphatták el, hiszen legalább száz-százötven lépésnyi előnyük volt. Mégis annyira nyugtalanította a sorsuk, hogy ha bármily csekély reménye is lett volna, hogy rájuk akadhat és segíthet rajtuk, még így, halálosan kimerülten és betegen is visszafordult volna értük... Hosszú babrálgatás után sikerült kinyitnia az ajtót. Keze a villanykapcsoló után nyúlt, de aztán meggondolta magát, és nem gyújtott világosságot. A szobán megnyugtató félhomály derengett. Zsebéből előkotorta tegnap estéről megmaradt gyógyszerét, és egy nagy pohár vízzel lenyelte. Mohón, szomjasan itta a vizet. Aztán levetkőzött, majd - miután megmosta az arcát és zsebkendője benedvesített sarkával óvatosan kitisztította a lábszárán karcolt sebeket - lefeküdt díványára, magára húzta paplanát és megpróbált aludni. Elcsigázott és kimerült volt, de nem jött szemére álom. Gondolatai újra és újra visszacsapódtak a csaknem végzetessé vált éjszakai röpcédulaszóráshoz, a hajszához, a lányhoz. És egyszerre csak rádöbbent, hogy - bár elég régen ismerték már egymást - jóformán semmi közelebbit nem tud róla. Mindössze annyit, hogy kommunista, s hogy ő a felső összekötője a párthoz. Annak idején, amikor egy idősebb elvtárs bemutatta őket egymásnak, a lány csupán annyit közölt önmagáról, hogy valahol Budapesten él és dolgozik, s hogy nevezze őt egyszerűen csak Zsuzsának vagy "Zöldinek". 1943 nyarán volt ez, a munkásotthon vendéglőjében egy kis sarokasztalnál. Nos, nehéz, de szép volt ez az év. Sokat tanult a lánytól, aki fiatalsága ellenére rendkívül képzett és tapasztalt kommunista volt. Kapcsolatuk azonban - bármily közvetlen és elvtársi volt is - mindig csak az illegális munka vastörvényei, a titoktartás egymást óvó és nemegyszer életet mentő szabályai között mozgott. Ki tudja hány közös akcióban vettek már részt, de még sohasem beszélgettek el egymással úgy mint férfi és nő. Pedig hányszor szerette volna megkérdezni tőle, hogy érzi-e ő is, milyen jó íze van a fenyvesen érkező dunai szélnek? Vajon mit felelne? Lehet, hogy nevetségesnek érezné a kérdést? S az vajon eszébe jut-e olykor-olykor, hogy milyen szép is lenne gondtalanul és emberien élvezni a tavaszt, az ifjúságot, a szerelmet, az életet? Nem, ilyesmiről soha szó sem kerülhetett köztük. A lány szigorúan csak a mozgalomnak élt. Ha találkoztak, legtöbbször csak egy-egy új feladatról, a fasizmus elleni harcról, agitációról, röpcédulák szórásáról és plakátragasztásról beszéltek. Meg a jövőről, amelyet olyanná kell formálni, hogy majd szabadon és szépen, háborúk nélküli boldogságban élhessen az emberi társadalom. Néha egy-egy könyvet is a kezébe csúsztatott lány, hogy olvassa el, és gondolkozzon. Villont, József Attilát, Gorkijt és másokat. Szép volt ez, nagyon szép, dehát a jelenről sohasem jut eszébe más, csak a - harc? Az nem, hogyha nagyrészt még árnyékban él is az ember, az még így is nagyszerű dolog élni? Hogy élvezni kell azt a kevés napfényt is, ami időnként rájuk süt? Az önfeledt percek örömét, a munka utáni szórakozást, a zenét, a táncot, a nevetés felszabadító, görcsoldó erejét? Akár egy-egy pár új cipőt és kedves ruhát is, amihez időnként - ha sajnos ritkán is - hozzájuthatnak. Hiszen ő is csak ember, mint minden húsz-huszonkétéves lány. Ember és - nő! Méghozzá nem is akármilyen... Tűnődve nézett ki a kissé félrehúzott olcsó, tarka virágmintás kis függöny mellett a tenyérnyi ablaküvegen és elmosolyodott. Igen... A legközelebbi találkozáson mindezt el fogom mondani neki. Egy-két percig egészen jól érezte magát, aztán váratlanul dideregni kezdett, és összeverődtek a fogai. No, még csak az hiányzik, hogy kiverjen a láz! - sóhajtott fel. - Azt hiszem, még a délelőtt el kell mennem az orvoshoz. De az eszébe sem jutott, hogy a betegség több mint két hétre ágyhoz szegezi. Mikor feleszmélt, ijedt arc hajolt föléje. Háziasszonya volt, aki takarítani jött. - Szent ég! Mi lelte magát? Miért hánykolódik úgy? - Egy kicsit rosszul vagyok. - Azonnal megyek az orvosért! Az orvos, egy jóindulatú, fehér fejű kis emberke - miután alaposan megvizsgálta és injekciót adott neki - fejcsóválva nézett rá. - No, maga cudarul átfázott, fiam. - És különben is nagyon rossz bőrben van! Tíz-tizenkét napig eszébe se jusson felkelni. Hamarosan újra megnézem, addig is felírtam néhány lázcsillapítót. - Köszönöm. Komiszul érezte magát. Fájt és égett minden porcikája, s ki tudja, ha az idős asszony nem látja el rendszeresen teával és főtt étellel, talán el is patkolt volna. S a láz mellett - amely az állandó állottvizes borogatások és lázcsillapító tabletták hatására lassanként mégiscsak csökkenni kezdett - a tétlenség és a magány is gyötörte, hiszen mióta az eszét tudta, összesen sem feküdt egyhuzamban annyit, a plafont bámulva, mint ezekben a napokban, az emlékezetes röpcédulaszórás óta. A negyedik napon végre - nagy örömére - benézett hozzá néhány barátja az üzemből, akikkel egy kicsit elbeszélgethetett. A legkellemesebb meglepetést azonban a következő délelőtt hozta. Az ajtóban, háziasszonya mellett, fejkendős fiatal lány jelent meg. - A húga van itt vidékről. Ámulva könyökölt fel. - A húgom?.. Ó, szervusz Zsuzsa! Te itt? Nagyszerű! Mi újság odahaza? - Hoztam egy kis hazait. - Soha jobbkor! Na gyere már beljebb, ülj le! - Egy kis sajt, vaj, tejfel és füstölt szalonna...és egy kis bor - pakolt ki kosarából az asztalra a lány, és az öregasszonyra nézett. - A nénit is szívesen megkínálom, ha elfogadja. - Ó, igazán kedves... Hát... egy csipetnyit, nem bánom. Erre mifelénk úgysem látni ilyesmit manapság, ugye fiam? - Hát veled mi történt? - kérdezte a lány, mikor végre maguk maradtak. - úgy aggódtam. Nem tudtam mire vélni, hogy eltűntél. Már féltem, hogy megsebesültél. img008 - Nem, nem. Dehogy. Az orvos szerint egy kis tüdőgyulladást kaptam, de most, hogy téged látlak, már jobban is vagyok. És ti? Az öreg? - Szerencsénk volt. Sikerült eltűnnünk - mondta halkan a lány. - Nagyon nehéz éjszaka volt. - De azt hiszem, hogy ezt a takaros kis falusi csomagot sem volt sokkal könnyebb összehozni, ugye? - nevetett fel a fiú. A lány mosolyogva nézett rá. - A jókedvedből úgy látom, hogy tényleg jobban vagy! Nos, szó ami szó, igazad van! De még nem is mondtam: elég meggyőzően festek így? - Te vagy a legszebb falusi kislány Pesten, akit életemben láttam! - Ne bolondozz! - pirult el a lány. - Én tulajdonképpen azért jöttem, hogy megbeszéljek veled valamit. De hát persze, ha beteg vagy... - Miről van szó? - A párt a harctéri helyzet alakulásából úgy látja, hogy -országszerte, így Csepelen is, mielőbb hozzá kell kezdeni egy későbbi németellenes fegyveres felkelés előkészítéséhez - mondta a lány, és kemény határozott hangja mögött ebben a pillanatban már el is tűnt az előbbi kosaras kis parasztlány gyermekien kedves, naiv alakja. Már újra a régi volt. - Nagyon helyes. Úgy gondolom, ez azt jelenti, hogy fegyvereket kell szereznünk, igaz? - Azt is! - felelte komolyan a lány. - De először is meg kell keresnünk és kisebb csoportokban össze kell hívnunk azokat az elvtársakat, akikre biztosan számíthatunk az ellenállás szervezésében és a fegyverszerzésben. Aztán szélesebb körben, főleg az üzemekben politikailag elő kell készíteni az embereket - minél több becsületes és gondolkozó embert - arra, hogy majd ha elérkezik az ideje, harcoljon is azokkal a fegyverekkel a fasiszták ellen, amiket a kezükbe adunk. Világos? Mint a nap! - felelte csodálkozva a fiú, és egyszeriben megértette, hogy ezt a vékony, nagy hajú fekete lányt, aki ott áll előtte sápadtan és eltökélten az ablakon beáramló délelőtti ragyogásban, nem lehet egyszerű, hétköznapi mércével mérni. Ez a lány - tábornok. Egy láthatatlan hadsereg tábornoka. - Miért nézel olyan furcsán rám? Csak nem vagy rosszabbul? - De... Egy kicsit megfájdult a fejem - felelte a fiú. A lány lassan rátette tenyerét a homlokára. - Ne rakjak rá borogatást? - Ne... Nem fontos. Elég, ha a kezed így rajta hagyod egy kicsit - hunyta be szemét a fiú. - Nos, jobb már? - kérdezte egy-kép perc után kissé zavartan a lány, és elhúzta a kezét. - Ó, ezerszer... Kösz. - Akkor szervusz. Néhány nap múlva ismét eljövök. Addig gondold végig jól, hogy kikre számíthatunk. Rendben van? - Rendben - felelte csendesen a fiú.

VISSZA - TOVÁBB


Kérem, szóljon hozzá Ön is!