Forgószél 13. fejezet

13 - Megfordult a szél - jegyezte meg Pósta, és miután összehúzott, keskeny szemrésén át alaposan megnézte a sziget keleti égtájából sűrűn, sötéten előúszó felhőket - még hozzáfűzte: - az a gyanúm, hogy havat hoz. Korsós László nem felelt. Nyakába hajtotta vastag, barna félkabátja gallérját és - a föléjük zúduló felhőkre ügyet sem vetve - teljesen eggyé vált a tömeggel, mely fenyegető áradatként hömpölygött előre a hbombasérült utcákon a községháza felé. Nehéz kopott síbakancsa keményen döngette alatta a földet. A házak falán foszlányokká tépett falragaszok sötétlettek: "KIÜRÍTÉSI PARANCS!" A tömeg egyetlen morajlás volt, melyből időnként élesen, dörögve, elfulladva, rekedten fel-felrobbant egy-egy szenvedélyes kiáltás: - Nem hagyjuk el a várost! - Inkább itt döglök meg, de egy lépést se megyek Csepelről! - Nem hagyjuk földönfutókká tenni magunkat! - kiáltott fel Pósta, és vastag, rövid birkózónyakán kidagadtak az erek. - Nekünk ne parancsoljanak a németek! Se a nyilasok! Egy rongyos, nyúzottan sovány kis asszony, aki riadt, könnyektől maszatos kis fiúbabácskájával a karján és fészekaljnyi apróságával a szoknyája körül az út közepén haladt - időnként kétségbeesetten felzokogott: - Hová mennék ennyi gyerekkel!? Átkozottak! Hová űznétek?! Nem megyünk sehova sem! S a nagyobbacskák - négy-nyolcéves gyerekek - szinte anyjuk elcsorbult visszhangjaként vele hajtogatták: - Nem medünk szehovasze! Nem medünk szehovasze!... Korsós Lászlónak időnként megrándult az arca, és meggörbült a szája az indulattól, és vadul felvágva az öklét, ő is felkiáltott: - Menjenek a németek! Tűnjenek, de az országból is! - Igaza van! Ki hívta ide őket?! A sok-sok összegyűlt keserűség és fájdalom, a gyűlölet és a harag vonult az utcákon. És az áradat egyre nőtt. Minden utcából beledőlt egy-egy fekete patak, egy-egy mérgesen sziszegő, kígyózó ér, egy-egy földomlásként csatlakozó embercsoport. A romok közül, a kapukból, a piac felől. Emberek, akiket ide kötött minden, ezekhez a homokos utcákhoz, piszkos, kormos kövekhez, megdőlt és kidőlt kerítésekhez és görbe fákhoz és ezekhez a hosszú gyárkéményeken fennakadt, füstös zászlókként lebegő égdarabokhoz. Mit érthették ezt a németek, akik a maguk embertelenül emberfeletti "übermensch" lázálmában éltek, öltek és pusztultak el. Mentek, mentek a községháza felé. Ötvenen? Százan? Százötvenen ? A kommunisták? A szociáldemokraták? A forradalmárok? Igen! Ott voltak ők is a tömegben, amelyből vétettek, de a tízezrek, a nép vonult az utcákon! Ki nézhetett szembe, rebbenés nélküli szemmel és szabályos, nyugodt ütemben kalapáló szívvel ezzel az áradattal, a felkelt néppel, amely bár fegyvertelen volt és szegény, megalázott, mégis: nagy és annyira emberi, szülőföldjéhez, városához rajongva ragaszkodó, halálra szánt és életre, győzelemre méltó, hogy a fegyveres rendőrök és katonák, akiket kivezényeltek ellenük, belesápadtak. Mert ennek az évekig hajszolt, élő, érző tömegnek nagy és megfellebbezhetetlen igazsága volt. Vajon ezekben a parazsas percekben és órákban ki és mi másíthatta volna meg az utca, a város hangulatát, a nép áradásának irányát? A fegyverek sem. Egy család tűnt fel az úton. Lovas kocsival. Férj, asszony, két nagy, kamasz gyerek, fiú, lány - bútorok, dunyhák, párnák, zsírosbödönök és befőttes üvegek között -, egy sváb volksbundista család, amely eleget akart tenni a németek kiürítési parancsának, s az országút felé kanyarodott. A nép eléje állt. - Hé, emberek! Forduljanak vissza! Nem hagyhatják el Csepelt! De a bakon ülő férfi megpattintotta ostorát a lován, és elnézve a tömeg fölött így szólt: - No, gyerünk tovább! Nekünk maguk nem parancsolnak! S ez lett a veszte. - Úgy? Hát ki parancsol neked? A németek?! - kiáltott fel valaki felindultan, mire a tömeg egyetlen vad mozdulattal a kocsit, úgy ahogyan volt, lovastól, portékástól, családostól felborította a kövezeten. S még indulatosabban ment tovább. Át a vérként pirosló, szétfolyó paradicsomlén a községháza elé. img017 Korsós László úgy érezte magát ebben az elemi erejű hullámverésben, mintha ő maga is egy nagy, haragos hulláma lett volna ennek a felkorbácsolt, minden akadályt elsöprő eleven tengernek. A községháza torony teraszán álló német és magyar városparancsnok és a jegyző üvegmerev arccal, nyugtalanul néztek farkasszemet a szemközti Templom tér nagy részét és a lépcsőket is elöntő, kavargó, morajló tömeggel. Korsós László ajkán finom gúny vibrált. Vajon - arcunkat és háborgásunkat látva - mit tudhatnak mondani nekünk ezekben a viharos percekben odaföntről? A jegyző lassan felemelte a kezét. Mintha parancsolni akart volna a feltámadt tengernek. Aztán egy kicsit előrelépett és - óriási zavarral küszködve - emelt hangon hozzákezdett, hogy szánalmas kis érveit és vélt igazát elmondja: - Emberek... magyarok... testvérek!... Értsék meg, maguknak is érdekük, hogy elhagyják a várost... Nos, tovább nem is beszélhetett. A tömeg ugyanazzal a szenvedélyes indulattal morajlott, kiáltott fel, mint az utcákon: - Nem hagyjuk el a várost! Nem megyünk Csepelről egy lépést sem! A nyúzott, sovány kis munkásasszony magasra emelte karon ülő babácskáját, és elfúló hangon tiltakozott: - Kiűznének az országutakra ennyi gyerekkel? Nem megyünk sehová sem! - Nem medünk szehovásze!... - Menjenek a németek! Mi nem hagyjuk itt otthonainkat! A német és a magyar városparancsnok szeme hidegen összevillant, mire a lépcsők előtt álló magyar katonák és rendőrök felemelték fegyvereiket, és nekiszegezték a munkásoknak. Egy-két másodpercig dermesztő csend lett. Aztán egy asszony hangosan felzokogott, majd valaki váratlanul elkezdte és a tömeg hatalmasan zúgni kezdte Vörösmarty Mihály Szózatát: "Hazádnak rendületlenül Légy híve, ó magyar.." S a magyar katonák és rendőrök megdöbbenve leeresztették fegyvereiket és tisztelegtek a "nemzet nagysága előtt". A munkások győzelmének. Korsós László torkát sírás szorongatta. Aztán lassan felemelte az arcát és elábrándozva nézett a Duna felől előúszó nagy, gomolygó felhőkre, melyek ugyanúgy áradtak, dőltek szét a látóhatár peremén, mint a külváros útjain és terein a nép. Hosszan, elgondolkozva nézett a mellette álló, széles vállú birkózóra: - Igazad van, pajtás! Valóban megfordult a szél!... A túlsó oldalról nagyon izgatottan Kelemen Jóska és Rejtő Anti jött feléjük. - Hallottátok? A nyilasok letartóztattak egy nagy csoport tűntetőt és lecipelték a nyilasház pincéjébe. Ez pedig tudjátok, mit jelent náluk! - Haág Pistát is elvitték, meg az öreg Fazekas Andrást! Korsósnak tegnap szerzett német géppisztolya jutott eszébe! - Sürgősen tennünk kell valamit, mielőtt még holtra vernék őket! Mi a véleményetek? - Mire gondolsz? - Van fegyveretek? - Van, nem is egy! - Akkor rendben van! Egy óra múlva a kultúrház romjainál találkozunk! Az ég lassan egészen mélyre, félárbocra ereszkedett a gyár magas kéményei között. Délután háromnegyed négy volt. Egy kicsit - foszló, könnyű pelyhekben - szállingózni kezdett a hó, de már el is állt. Meg sem festette a várost. Az út, a föld fekete volt előttük. Fekete és nyers. Hidegen izzadó. A Duna felől váratlanul heves szél támadt. Forgószél. Átfutott a gyáron, a romokon, és a huzatos, hideg öntödéből gázos, szúrós koromszemcséktől terhes légtölcséreket pörgetett ki a városba. Néhány röpcédula lebbent föl a földről. Korsós elkapott egyet a levegőben és félhangosan olvasni kezdte: "Csepel dolgozói! A Vörös Hadsereg átlépte a Kis-Dunát, elfoglalta Csepel-sziget déli részét. A felszabadulás küszöbén álltok! Lépjetek azonnal sztrájkba! Szálljatok szembe a náci megszállókkal! Segítsetek a szovjet csapatoknak! Meg kell menteni Csepelt, a gyárat, az életet!" - No, akkor gyerünk, fiúk! A forgószél, mintha ostor csapta volna oldalba, ferdén átvágott a Templom tér mezítelen fái és bokrai között. Egy-két másodpercig körültáncolta a négy feltűrt gallérú fiatalembert, aztán térdig felcsapta egy éppen arra siető szőke fiatalasszony szoknyáját. Korsós Lászlónak hirtelen a lány jutott eszébe. A kis Holló Teri. A hajnal óta tartó nagy kavargásban egy kicsit megfeledkezett róla. Ettől a gondolattól annyira elkomorodott, hogy halkan beszélni kezdett, maga elé: - Pedig biztosan vár rám... De ma már nem mehetek el... későre jár... - Szóltál valamit? - néztek rá társai meglepetten. - Nem, nem - mondta zavartan. - Csak egy kicsit elgondolkoztam. Lassan befordultak a nyilasház felé vezető utcába. Gondolatai még mindig a lány körül mozogtak. Hát... ha ma már nem is, de holnap, ha törik, ha szakad, elmegyek hozzájuk. Hiszen holnap is nap lesz! Ma különben is dolgom van még. Ki kell hozni ezeket a szerencsétlen embereket a nyilasok pincéjéből. Ha még élnek! Mit lehet tudni. Ezektől a megszállottaktól minden kitelik. Aztán ideje már, hogy az öregeket is meglátogassam. Igen, ma náluk vacsorázom. Hej, de megennék egy jó túróscsuszát, úgy, ahogy a muter főzi. Jó bőven tejfellel. No, persze, hol kap ő itt manapság, Csepelen tejfelt. Nem baj. Majd hozok én a Teriéktől egy pohárkával! - Nos? - lökte meg könyökével egy kicsit a birkózó. - Kezdjük? - Jól van, fiúk. Akkor, ahogyan megbeszéltük. Kelemen Jóska hol van? Hja persze! Ő a hátsó, kis utca felől, a postahivatal felől ugrik be az udvarba, és úgy közelíti meg a házat... - A pincét! - Úgy van. A pisztolyokat még nem vették elő a kabátjuk szárnya alól. A kapuban néhány fegyveres őr beszélgetve nevetgélt. Rejtő odalépet a közelükbe és svábul mondott nekik valamit. Értetlenül néztek rá. Erre ő odakiáltott nekik: - Hé! Engedjétek ki a lefogottakat! Nyissátok ki a pincét! - Mit pofáztok?! No, gyertek csak! Inkább titeket is bevágunk közéjük! - Be ám! Én titeket az öreganyátok keserves kínjába, ti hazaáruló, népkínzó gazemberek! - Ejha! - kapta fel meglepetten az egyik őr a fegyverét, és már lőtt is. Csak úgy? A levegőbe? Ijesztésül? Ki tudja? Elég az hozzá, hogy nem találta el egyiküket sem. De ő már fejre is állt. Tratatata... tratatata...! Korsós oldalba kapta a másik kettőt is. A házból fegyveres zöldingesek ugráltak ki. Tratatata... tratatata...! - Vágj be egy kézigránátotl - kiáltott oda Póstának. S már repült is a gránát. Durr! Vad tüzet kaptak szembe. Szerencsére vaktából. Kihátráltak a kapuból az utcára. Durr! Durr! Bevágtak két gránátot az ablakokon. Az udvaron, hátulról Kelemen is akcióba lépett. Durr! Bumm!... Óriási tűzpárbaj keletkezett. Legalább nyolc-tíz zöldinges szórta közéjük a lövedékeket. Korsós viszonozta a szórást. Tratatata! A udvaron a pincéből kitódultak a foglyok, de mivel fegyvertelenek voltak, nem tudtak segítséget nyújtani szabadítóiknak, így hát az udvar végén kiugráltak a hátsó utcára. Kelemen fedezte őket. - Meneküljünk! Pósta beugrott a nyilasházzal szemben álló munkásotthon kerítése mögé és megindult a kerteken át, ki a tűzzónából. Korsós még harcolt. Az otthon falánál állt és valóságos tűzzáport vert a házra. Néhány zöldinges kidőlt a járdára. Egyszerre gyengeség fogta el. Mi történt?... Egy lövedék átverte a mellét. Kábán nézett fel. Az ablak! Az egyik ablakból fegyvercső meredt rá. Lőtt. Ugyanakkor Rejtő Anti is bevágott az ablakba egy kézigránátot. Durr! Az ablak elnémult. S ekkor a tetőcserepek alól ismét tűz csapta mellbe. Korsós László lassan lecsúszott a munkásotthon fala mellé. Egy pillanatra még felvillant előtte a lány szép, fiatal arca, nagy, riadt kék szeme, és mintha, nagy-nagy messzeségből, halkan a hangját is hallotta volna: - Úgy félek... Olyan sötét... és kihalt... az út... amerre mész. Aztán végtelen, egekig érő, nagy-nagy csend nőtt föléje. 1944. december 6. délután 6 óra volt. Az ég lassan egészen mélyre, félárbocra ereszkedett a gyárak magas kéményei között. A sziget kisebbik Duna-ágán beállt a jég, és a tél hóval fújta be a várost. Hárfás Kálmán kezet fogott barátaival - Hidász Ferenccel és Rejtő Antallal - és a néptelen, szélső királyerdei utcákat és néma kis házakat elhagyva, lassan, óvatosan elindult a ködben a folyó felé. Kék overall volt rajta. Lábán bakancs. Kék overallja bélésében - bevarrva - Csepel térképe lapult. Különböző rajzokkal bejelölve. Előtte két-háromszáz méteres út. A túlsó parton táborozó szovjet csapatokig. Mögötte - a város mélyén és szélein szétszórtan egy kínos-keservesen, titokban felfegyverkezett munkásalakulat. Két-három századnyi ember. Balra és jobbra tőle német és magyar fasiszta alakulatok. Gondolatai vadul kavarogtak. A csepeli munkások becsületével indult útnak, hogy a Vörös Hadsereggel közölje a gyárak partizánjainak elhatározását. Azt, hogy a megszálló náci és áruló magyar egységeken át - belülről rést vágnak és kaput nyitnak a szovjet alakulatoknak. A jég gyenge, síkos és félelmetes volt. Mint egy megrepedezett, nagy villogó tükör. Ropogott alatta. Hirtelen - hátulról, a nácik és nyilasok állásai felől - lövések vágódtak köréje. Fjüü! Fjüü! Fjüü! Észrevették! Hason csúszva folytatta útját. Korsós László jutott eszébe. És Zöldi, a lány, aki eltűnt a harcok kavargásában. Arcát, testét kiverte a verejték. Korsós Lászlót két hétig el sem temették. Lehúzták a bakancsait, elvették az óráját, és kivitették a temető árkába. Szegény fiú. És ha engem is eltalálnak? Fjü! Fjü! Fjü! Nem! Nem eshetek el a hajnal kapujában! Néhány kemény, éles jégszilánk az arcába vágott. Vajon Zöldi él? Végre! Átért! A magas ezredes elgondolkozva figyelte az arcát. A kályhában égett a tűz. A tolmács magyarázott. Az ezredes szólt valamit a legényének, és néhány perc múlva tea volt előtte. Egy csésze párolgó, forró, illatos tea. UTÓSZÓ A "Forgószél" - fő mozzanataiban - megtörtént eseményeket elevenít fel, mégis lényegében regény, melynek ritmusát és történeti összhangját az irodalom sajátos törvényei alakították ki. A történet kor- és miliőrajzának felvázolását némileg megkönnyítette az, hogy 1944-ben - mely világméretekben a reménytelenség és a kibontakozó remény éve volt - magam is a csepeli Weiss Manfréd Művek, illetve a kőbányai "föld alatti gyár" fiatal, lázadó munkása voltam, így hát belülről ismertem azt a közeget, melyben az ellenállási mozgalom élethalálharca lezajlott. Regényem megírásához azonban a legfőbb segítséget a "Forgószél" ma is élő, hús-vér szereplői nyújtották. A hősi halált halt Kormos László szülei és egykori csepeli partizántársai, Gyárfás Kálmán, Mályi Vilmos, Süle József, Slay Henrik, Rosta Gábor és Wiczián Sándor, akiknek visszaemlékezései írói munkámhoz igen értékes nyersanyagokat, építőtéglákat szolgáltattak. Ezért a segítségükért ezúton is köszönetet mondok. A "Forgószél", ez a szerény kis írói emlékmű, természetesen nem vállalkozhatott teljességre. Mikor könyvemet írtam, elsősorban az a szándék vezetett, hogy az időből, a feledés homályából a fiatal olvasók látókörébe hozzam szülőföldem életének talán legizgalmasabb időszakát. Azt a harcot, melyet a magyar külvárosok és gyárak munkásai a második világháború éveiben a hitleri fasizmus embertelenül kegyetlen szorítása ellen vívtak az emberség és a szabadság rendjéért. Remélem, hogy ezt a szándékomat - legalábbis részben - sikerült megvalósítanom. Csepeli Szabó Béla

VISSZA


Kérem, szóljon hozzá Ön is!