Forgószél 12. fejezet

12 A lány gyorsan vállára dobta fehér gyapjúkendőjét és a fiú mellé lépett, de apja kissé neheztelő hangja mindkettőjüket megállította: - Ejnye fiam, nálunk nem szokás ám a félig telt poharat az asztalon hagyni! Vagy tán nem ízlik a borom? - Ó, dehogynem, Holló bátyám! Dehát jóból is megárt a sok! - Igya csak ki, fiam! - mondta az asszony is, aki a fekete kis pléhtűzhely előtt térdelt, és kipirult arccal éppen a parazsat fújta. László elengedte a kilincset, és felemelte a kezébe nyomott poharat, melyben aranysárgán megvillant a bor. - Egészségükre! - Isten éltessen fiam, erőben, egészségben sokáig! - koccintotta meg poharával a fiú poharát a házigazda, és fekete, magyaros kis bajsza alá beröpítette a bort. - Aztán máskor is csak kerülj beljebb, mindig szívesen látunk, igaz-e asszony? - Jöjjék csak, jöjjék! - helyeselt élénken a negyven év körüli, még mindig nagyon szép és takaros kis szőke kontyú parasztasszony, és elmosolyodott. - Hiszen ilyenkor decemberben hideg van már a pitvar végiben udvarolni!! - Ó, igazán, édesanyám! Beszél mán... - restelkedett a lány, de az anyja csak nevette. - Aztán én csak ammondó vagyok: egy lépést se, fiam! - mondta az öreg. - A nyavalya, ami beléjük vág! Nehogy elhagyjátok a fészketeket az országútért! - Én Csepelt? Nyugodt lehet, Holló bátyám! Se én, se a nép! - Mi sem megyünk sehová innen a szigetről! Egy tapodtat sem! - élesedett az asszonyka is. Kitartunk a gyáriak mellett! Menjen a német! Eleget tiprotta mán ezt a szegény magyar fődet. - Bizony, édes fiam, szűkösen vagyunk ma is, hisz két holdnyi föld, meg ez a rossz kis porta egy gyenge süldővel, meg egy sovány tehénnel nem nagyon fölösen adja az életet, de hát azért még hagyján! Akkor lenne csak cudar világ a magyarra, ha ez a gőgös német megnyerné ezt a háborút! - No, attól aztán igazán nem kell félni, Holló bátyám! - Ej, hiszen tudom én azt! Nem vagyok vak! A ruszkikat mán a magas mennybéli sem állítja meg. Hogy majd azután hogyan lesz? Ég tudja. Nem félek tőle. Ennyim tán csak lesz a két kezem munkája után, mint ma van. Sőt, úgy lehet, tán több is! No, de igyunk még egy pohárral, mert a sok beszédbe kiszárad az ember torka, aztán a politikába úgyis csak az ördög lát bele! Ebbe a tiszta teli pohárba meg én is! - Aztán mit látsz benne, te ember? - nevetett fel az asszony. - Hogy mit? Hát, amibe az igazság van! Meg a munkám! Meg a szerelmem ébresztgetője, te asszony - ha már kicsaltad belőlem a szót! - No, de jó éjszakát, megyek már, mert rám sötétedik! Az ég és a levegőtenger egészen hamuszínű volt már. A föld meg kemény. Majdnem fagyos. A kert végi körtefánál álltak. Ahol megismerték egymást. A lány szomorkásan nézett fel a fiú arcába. - Úgy félek. - Miért félsz? - Nem tudom. Mert elmész. Olyan sötét és kihalt az út, amerre mész. - Ne félj - mondta a fiú, és két tenyerébe fogva a lány arcát a szemébe nézett. Aztán hosszan szájon csókolta a lányt, és a lány visszacsókolta őt. És fogta a fiút a szerelmével, a féltésével, mint első levelét ősszel, lombhullás előtt a fiatal fa. - Holnap megint eljössz, ugye? - Nem tudom még. Nagyon zavaros már odabent a városban a helyzet, de ha tudok, eljövök, és akkor el sem válok többet tőled. Ég áldjon... szervusz - mondta a fiú, és miután még egyszer megölelte és hosszan megcsókolta a lányt, tétován vissza-visszanézve elindult az országút felé. - Viszontlátásra! - kiáltott utána a lány. Holnap várlak! Egy ideig még nézték egymást, és integettek, aztán lassan közéjük folyt a szürke levegőég. - Tiszta, egyszerű emberek - gondolta a fiú. És ez a lány. Igen. Szeretem ezt a lányt, Jó érzés ez. Az út üres volt előtte. Átvágott a túlsó felére. Egy kicsit pityókás volt. Nem, nem részeg. Csak gondtalan. És boldog. És nem is annyira a Holló Gábor borától. Bár meg kell hagyni, jó bora van ennek a derék kis magyarnak. De hát mégis, inkább a lányától mámorosodott meg. Egy kicsit szédült. Egy kis cserjésben megállt, és megölelt egy fát. De mi ez? Egy német motoros katona vágódott be alig tíz méternyire tőle a dűlőre. Hát ezt mi lelte? Még jó hogy a fák között álltam, így észre sem vett. A német katona hirtelen leállította a motort. Nyakából gyorsan átakasztotta géppisztolya szíját a motorkerékpár kormányára, és iszkiri! Már futott is be a szemközti kukoricásba. No, úgy látszik az ipse sok murcit ivott, és hasmarsot kapott! - gondolta, és majdnem hangosan felnevetett. Ejh, ez a murci! img016 Hirtelen eszébe villant, hogy amíg a koma kuksol a kukoricásban, ő elemeli a géppisztolyát. Pityókás ötlet volt, de már ott is állt a motornál. A német ki sem látszott a kukoricásból. Csak nyögött, nyögött cefetül. Jól van, komám! Nyögj csak! És már fogta is a jó fogású, forgódobos, legalább hetven lövetű német géppisztolyt. Hogy lőjön vele? Dehogy. Hogy fusson vele! És már futott is! Bele a mezőbe. A lankásokon át. A domb mögé. Valahol messze mögötte kiáltozott már, reflektorozott körbe-körbe a katona, de hol volt ő már akkor? Árkon-bokron túl. Igaz, kifáradt, nagyon kifáradt a futásban, de megérte. Megérte? A temető szélén lihegve leült egy kicsit pihenni. Az árok partján. Felöltője ujjával megtörölte verejtékes homlokát. A pisztolyt nem látta már jól. Sötét volt már, így hát csak jól megtapogatta. És egy kicsit megborzongott. A pisztoly vasa hideg és fenyegető volt. Mint szemközt vele a temető fekete sírkövei... Kicsit lehangoltan ment tovább. Szegény kis Holló Teri. Kedves friss, tiszta forrás. Sírt. Láttam, hogy sírt. Könnyes volt az arca. Azt mondta, hogy fél. Engem félt. Hogy hosszú és sötét út áll előttem. Ijedt kis gyerek. De igaza van. Hiszen én is félek! Pedig lám, fegyvert szorít a kezem. De hát ez a fegyver nem békít meg. Inkább a te kezed szorítanám és veled ballagnék ezen az úton. Pityókás vagyok? Jó, jó. Holnap majd újra találkozunk, és mindent megbeszélünk. Hogy lesz, mint lesz. Nem tarthat már sokáig ez az átok! A lánytól a német katonához siklottak át a gondolatai. És különös, megmagyarázhatatlan érzése támadt. Szinte sajnálni kezdte a németet. Hogyan érezheti magát egy katona, aki elveszíti a fegyverét. Harc közben? Nem. Egy csöndes kukoricás szélén. Csak úgy. Mint lánya kontyából kicsent fésűt. De az más. Az még kedves is. De egy fegyvert! Egy katona! Biztosan retteg. Sőt, talán még sír is. Fél. Fél a parancsnokaitól. Német vagy nem német. Én is voltam katona. Tudom mit jelent ez! Szegény csóró! Ki tudja, talán, ha ezekben a percekben meglátta volna a motoros katonát... hát még visszaadta volna neki a fegyverét! Aztán a hűvös esti szél forró homlokába csapta a haját. Józanodj ki, Korsós László. Észnél légy. Nem is azért haragszol te ezekre a katonákra, mert németek. Nem, nem. Másról van itt szó. Elloptál egy géppisztolyt tőlük? Gondolkozz. És ők? Ők a napot lopták le az égről. Az emberiség békéjét lopták el. Európát és a fél világot. Országokat és kormányokat vágtak zsebre. Embereket, munkásokat, zsidókat loptak el a párjuk mellől, a hitvesi ágyból, az asztalaiktól és síró gyerekeket az anyjuk melléről. Nézd csak meg azt a fegyvert, amelyet elemeltél tőlük? Mit gondolsz, vajon hány ember életét oltotta ki, rabolta el? És láthatod ma is, itt Csepelen is: lopnak, lopnak és lopnak. Vagy nem? A szemünk láttára lopták el - vagonokban - a királymajori gettót, mint farkas a zsákmányt. És ellopják a gyárat is, a gépeket, a várost, munkánk és életünk értelmét is: ha hagyjuk. Mindent. A szerelmet is! Jobb keze a zsebébe tévedt és rátapintott valami hidegre. Egy körtére. A lány dughatta a zsebébe. Elővette a körtét és beleharapott. Hűsítő, édes leve egy percre elfeledtette vele a géppisztoly hideg vasát. - Ó, milyen kedves kislány! - mosolyodott el. Mikor beosont az udvarba és belépett a konyhába, már újra teljesen a régi Korsós László volt. Letette a géppisztolyt az asztal közepére, és így szólt: - No? Remek kis gitár, mi? Egy motoros nácitól emeltem el. Ha sor kerül rá, ezzel fogok harcolni ellenük! A két Enczián, apa és fia és a náluk rejtőző két fiatal szovjet munkás, Pavel és Nyikolaj, ámulva néztek rá. A város szürke és felhős, ólomnehéz hajnalra ébredt. 1944. december 4. volt. Az utcák még némák és üresek voltak. Zalabár József kutatva kémlelte a látóhatár alig derengő alját. A 13-as bizottság tagjai egész éjjel nem hunyták le a szemüket. Az asztalra helyezett olcsó, kis pléh hamutálcák elnyomott, felhalmozódott cigarettacsonkjai úgy hatottak a foszladozó félhomályban, mint egy-egy lebombázott, tönkrelőtt városrész üszkös, egymásra zuhant gerendái. - A kiürítési parancsot pedig megtagadjuk! - mondta Zalabár. Néhány szociáldemokrata gondterhelt arccal nézett rá. - Veszélyes vállalkozás ez. Gyengék vagyunk mi ahhoz, hogy jelentős fegyveres német és nyilaskeresztes erőkkel ujjat húzzunk! Darabos Lajos felcsattant! - Nem vagyunk gyengék! Ha ötvenezer ember egységesen megmozdul, a nácik meghátrálnak! - Ha megmozdul! - jegyezte meg egy kissé fanyalgó hang. - No és ki vállalja a felelősséget egy esetleges fegyveres megtorlásért? - A harc persze nem lesz könnyű, de vállalnunk kell! - Úgy van! Úgy van! - A város parázslik! Rajtunk múlik, hogy a hamu alól fellobban-e végre a láng! - Ez így nagyon szépen hangzik, de reménytelen ügy ez. - Persze. Ha csak itt ülünk, ülünk, szavakat csépelve, ahelyett, hogy mozgósítanánk a népet. - Jó, jó, de hogyan? - Ki kell mennünk az utcákra, a munkába tartó emberek elé, és a Királyerdőből, a Kertvárosból, Csillagtelepről, a gyárak kapuitól és a piactérről, mindenhonnan mindenkit a községháza elé kell indítani és vezetni. És tiltakozni kell! - mondta hevesen egy kommunista munkás. Mindenki meglepetten kapta fel a fejét: - Igaza van! Gyerünk! - Hmm, hhm. Kockázatos. - Félre a kishitűséggel! A gyávák maradjanak! De mi nem húzhatjuk meg magunkat, mint nyulak a bokorban! - állt fel Darabos. - A németek erősen szorongatott helyzetben vannak. A Vörös Hadsereg itt áll a sziget végén. Hetek, esetleg napok kérdése, hogy átlépjen mindkét Duna-ágon! - így van! Ez a tény! - A kiürítést tehát meg lehet és meg is fogjuk akadályozni! - zárta le a vitát Zalabár. Hajnali öt óra volt. Zalabár József kinyitotta az ablakot, és jó mélyen tüdőre szívta a beáramló friss levegőt. Szemei körül sötét, árnyékos udvart vont a kimerültség. A német megszállás utáni hetekben egy kis dunántúli faluban bújt el. A kopók eleinte többször is keresték a lakásán, de aztán beletörődtek, hogy eltűnt Csepelről, és szimatolva más nyomokon indultak el. Ő pedig egy ködös őszi napon, vállalva a veszélyt és kockázatot, visszatért Csepelre és visszahúzódva befüggönyzött ablakai mögé, szép lassan, óvatosan felvette a kapcsolatokat a földalatti mozgalommal, és megkezdte a munkát. Az október 15. óta eltelt hat hétben jóformán csak négy-öt órát aludt éjszakánként. A kormányzó proklamációja - bármilyen váratlanul és gyáván, kapkodva hangzott is el annak idején mégiscsak lehetőséget teremtett arra, hogy a szenvedélyessé vált tömeghangulat segítségével akcióba lépjenek a letartóztatott csepeli baloldali munkások kiszabadításáért. Ultimátumot küldtek a gyár katonai parancsnokságához: Amennyiben nem engedik szabadlábra munkatársainkat, általános sztrájkba lépünk! Az egységes és határozott fellépésre a gyár vezetői és a nyilasok meghátráltak. A lefogottakat szabadon engedték. És folytatódott a harc. A németek - kétségbeesett helyzetükben, hátrálva - elkezdték a gyár leszerelését. Mindent elraboltak, amihez hozzáfértek. A 13-as bizottság kiadta a jelszót: "Meg kell akadályozni a gépek nyugatra szállítását!" A munkások nagy része ellenállt, húzta a munkát, késleltette a szállítást, de még így is rengeteg, gépekkel megrakott vagon indult el Letten-Löbensee-Hahnsdorf-Landsberg és Bécs irányába. A város szenvedett. Alig volt kenyér. És nem volt hús, zsír, ruha, cipő. A nép máról holnapra élt. Egy-egy bombatámadáskor százak és százak maradtak a romok alatt, vagy égtek el eleven fáklyaként az olajgyár lángoló olajában. A nácik és a nyilasok azonban mindezzel nem törődve kegyetlenül megtoroltak minden tiltakozást, és folytatták esztelen háborújukat. Néhány nappal ezelőtt, a szovjet csapatok fenyegető előnyomulásától megijedve - se nőket, se gyerekeket, se öregeket nem kímélve - százával hajtották ki a népet a sziget különböző pontjaira - tankcsapdákat ásni. De még ez sem volt elég. Az őrültek - látva reménytelen helyzetüket - elhatározták, hogy azonnal kiürítik Csepelt, és földig lerombolt, felperzselt gyárakat és házakat hagynak maguk mögött. Azt hiszem nehéz nap lesz ez a mai! Dehát így nem élhet tovább az ember! - gondolta Zalabár és halkan felsóhajtott: - Betelt a pohár!

VISSZA - TOVÁBB


Kérem, szóljon hozzá Ön is!