Forgószél 11. fejezet

11 Az ország zátonyra futott. - A város napról napra nyugtalanabb, elvtársak - mondta halkan a zömök, testes, kissé karikalábú férfi, és elgondolkozva bámult ki a szürke, délutáni égre. Az alacsony, félhomályba merült szobácska mélyében - mint felhőkből előbukkanó, parányi, távoli csillagok - itt is, ott is felizzott egy-egy cigaretta parazsa. Zalabárné riadt kis alakja lépett be a konyhából. - Ne függönyözzek be? - nézett a férjére. - Mi az elvtársak véleménye? Gyújtsunk világosságot? Vagy folytassuk egy ideig még így? - nézett körül Zalabár. - Folytathatjuk így is! Korsós László - aki Hárfással, Pósta Gáborral és néhány más fiatal társával kint, a konyhaaszrtal körül ült, a sarkig kitárt ajtón át elmélyülten figyelte a szobában tanácskozó öregeket. Zalabár József széles, erős arcából az árnyék ellenére is kisötétlett nagy, tömör bajusza. - Hány óra? - Fél hét. Azt hiszem, bekapcsolhatjuk. Gyerekek, vigyázzatok. Van kint valaki a ház előtt? - Igen. A rádió halkan felbúgott és halvány, félméteres-méteres átmérőjű kis fényudvar támadt előtte. - Én mégiscsak befüggönyözök - mondta szorongva Zalabárné, és az ablakhoz lépett. Mindenki előrehajolt. Zalabár József rövid, vastag ujjai néhány másodpercig a hullámhossz-beállító gombon babráltak, aztán - el-eltorzulva, zavaró recsegések között, valószínűtlen messzeségből - f'elhangzott a titkos leadó hírmagyarázójának hangja: - Halló, itt a szabad Kossuth rádió... az ellenálló Magyarország hangja beszél... Korsós Lászlót kimondhatatlan izgalom járta át! Frontról történt szökése óta sok mindent átélt már. Részt vett jó néhány éjszakai akcióban, náciellenes felírásokat mázolt, röpcédulákat szórt, fent volt a hegyi tanácskozáson, sőt tegnap este csupán kemény verekedéssel tudta kivágni magát három rajtaütő nyilaskeresztes járőr gyűrűjéből, a Kossuth adót azonban eddig még nem hallotta. És ez az izgalom - a háború mélyebb összefüggéseinek és hátterének ez az eléje rajzolódó képe itt ebben a rádiólámpáktól alig megvilágított kis szobában, az "Ellenállók Csepeli Vezérkarában" - minden eddigi élményénél sejtelmesebb volt. "...A magyar kormányzónak az a titokban előkészített, óvatos kísérlete tehát, hogy a németek megkerülésével különbékét kössön a nyugati hatalmakkal - kudarcba fulladt. És az a kétségbeesett, bizonytalan lépés sem sikerült, hogy a Szovjetunióval fegyverszüneti szerződést írjon alá..." ...Rrr... zzz... óáó... zzrr... - Zavarják az adást... A banditák! - mormogta bosszúsan Hárfás. Aztán újra bejött a hang: "...A nácik résen voltak... Azonnal körülvették a Várat, elfoglalták a fontosabb középületeket és a stúdióban - a vezérkari főnök nevében felolvasták a harcok további folytatására utasító parancsot, és az utolsó, piszkos és gyűrött adukártyaként előkotort nyilaskeresztes vezér, Szálasi Ferenc "nemzetvezető" kiáltványát, amelyben a fasiszták bejelentették a hatalom átvételét." - Ó, tehát így történt! - Tudjátok, mit jelent ez, elvtársak? - fordult vissza az ablaktól Zalabár, és elgondolkozva elzárta a rádiót. - Ez azt jelenti, hogy ránk szabadult a pokol! - Tudjuk. Éppen ezért jöttünk ide! - jegyezte meg valaki. - Mi az elgondolásuk? Darabos Lajos vékony, kemény ujjai nyugtalanul kopogtak az asztalon. - Mi, kommunisták, úgy gondoljuk, hogy az eredményesebb ellenállás érdekében itt Csepelen is mielőbb létre kell hozni minden becsületes, demokratikus, hazafias erő összefogását. Darabos Lajos hirtelen hátra tolta a székét és felállt. - Ezért azt javaslom, hogy itt, azonnal mondjuk ki a csepeli "ellenállók bizottságának" megalakulását és a kommunisták, szociáldemokraták és minden más baloldali ellenállók akcióegységét. - A bizottságot nevezzük "13-as bizottságnak" - vetette közbe valaki. - 13-as bizottságnak? - csodálkozott Zalabár. - Miért 13-asnak? - Nos, egyrészt mert tizenhárman vagyunk itt. Másrészt, mert ez a szám - babonás ellenfeleink szerint - szerencsétlen szám. - Mármint nekik! - nevetett fel Pósta. - Nekünk viszont szerencsét hoz! Zalabár elmosolyodott. - Nos, az elgondolás nagyon helyes - mondta lassan. Aztán - kis szünetet tartva - elkomorodva így folytatta: - Amint tudják, a nyilasok tegnap számos baloldali munkást letartóztattak és elhurcoltak. A 13-as bizottság ezért mondja ki, írja fel a falakra, terjessze röpcédulákon, és nyújtsa be írásban a katonai parancsnokságnak és a gyárvezetőségnek, hogy amennyiben a letartóztatottakat huszonnégy órán belül nem engedik szabadon - Csepel egyetlenegy szót válaszol nekik. Zalabár elhallgatott, és körülnézett. Mindenki várakozva figyelt rá. S amikor a csend egészen naggyá és feszültté vált, Zalabár kimondta a szót, amelyre mindenki gondolt: - Sztrájk! S ezzel - a mindössze néhány cigaretta parazsától megvilágított kis külvárosi szobában a 13-as bizottság első ülése véget ért. Az ősz lassan télbe fordult. Októberben - ha nem is melegített már - olykor-olykor még felragyogott a nap, de november már hosszú, erős szelekből font ostort és hűvös, esős napokkal csapkodta a várost. Az újságok nevetséges erőfeszítéseket tettek, hogy eltereljék a figyelmet a valóságos háborús helyzetről. Mindenki tudta már, hogy a görög szárazföld és Albánia kicsúszott Hitler talpa alól, hogy az angol-amerikai csapatok már jó ideje kipofozták a német megszállókat Marseilles, Nizza és Párizs környékéről, sőt a továbbiakban egész Franciaországból és Belgiumból, de a nyilaskeresztes lapok még naponta feltálalták óriási szenzációjukat: "A nagy Siegfried-vonal áttörhetetlen! A Siegfried-vonal ellenáll!" Nos, ez valóban így volt. A németek iszonyú erőfeszítéssel felépített gigászi vasbeton határerődje ezekben az időkben még tényleg szívósan ellenállt, de kit érdekelt ez már itt Magyarországon? - No, de kérem, mi történik itt, a mi portánkon? - vetődött fel a kérdés az újságolvasókban, és mindjárt pontosan meg is fogalmazták a tényállást: A szovjet csapatok - miután hatalmas páncélos hadmozdulataikkal megölelték Debrecent és összeroppantották a fasiszták katonai ellenállását - felszabadították a Duna-Tisza közét, és december elején megkezdték Budapest bekerítését. A háború tehát a városszél bombáktól összetört füstölgő kapui elé ért. A nagy csepeli gyár, a WM Acél- és Fémművek, alig állt már a lábán. A németek azonban - hihetetlen makacssággal - még mindig pajzsként tartották maguk elé. - A munka nem állhat le. A termelést folytatni kell! - pattogtak, de az ezredes, a magyar katonai parancsnok és az igazgatók már látták rajtuk a fáradtság és a zavar elrejthetetlen jeleit. Kurt Gutmeyer, a kis porosz jégkocka hideg és nagy, magabiztos fölénye kemény, szögletes kis pózokká töredezett össze, Pauls von Ritter alezredes szigorú, felkiáltójel alakja pedig olyanná vált, mint egy hosszú, vékony szög, melyet túlságosan csomós és kemény fába akartak beverni, és egy kicsit meggörbült. Ez a "csomós és kemény fa" a kőbányai földalatti gyár volt. A gyár, amelyet Hans Schmidt őrnagy csak úgy nevezett: "A nagy magyar patkánylyuk." Pauls von Rittert, akárhányszor lement a tárnákba, szinte fojtogató szorongás lepte meg, és néhány percnyi lent tartózkodás után már jött is fel - jött? menekült! - fel, fel a szabad ég alá! Pauls von Ritter félt. És nemcsak ő: Kurt Gutmeyer és a magyar parancsnok, az ezredes is. Hogy ki ütötte agyon Hans Schmidt őrnagyot, az sohasem derült ki, és az sem, hogy hová tűnt el "szőrén-szálán" az a két fegyveres nyilas őr, akiket a sötétség váratlan beállta előtti percekben a trafóház közelében láttak. Lehetséges, hogy ők követték el a merényletet? Vagy talán ők is áldozatok voltak? A trafóház! Igen. Minden akörül az átkozott trafóház körül mozgott, amelynek rejtélyes leégése kerek négy napra megbénította a gépeket. Négy napra! Éppen a legsürgősebb munkák idején. Azokat a remek gépeket, melyeknek jelentős részét rendkívül hosszadalmas és fáradságos erőfeszítéssel a csehszlovák Skoda Művekből loptak át Magyarországra, hogy itt, a bombabiztos kőbányai föld alatti gyárban zavartalanul folytathassák a Messerschmitt repülőgép-motorok gyártását. A vezérkar éppen a leállás előtti napokban követelőzött a legjobban: - Lőszert, uraim! Lőszert és repülőket! Repülők, repülők, repülők kellenek! No, és akkor beütött a krach! Vajon mi lehetett mindezek hátterében? Két macska? Nevetséges. Vagy mégis? Egy fantasztikus, véletlenül keletkezett zárlat indította el ezt az egész rejtélysorozatot? Hm. És a szovjet foglyok megszöktetése? Az őr, miután öt nap múlva észhez tért, öt fegyveres nyilasról beszélt! Hans Schmidtnek igaza volt. Ez a nagy magyar patkánylyuk valóban meg van átkozva. Azóta sem bír vele. Termel, termelget, de hogyan? Mennyit? Másként képzelték el. De hát mit tehet ő, Pauls von Ritter alezredes itt? Kiben bízhat? A magyar ezredesben ? Egy volt horthysta tisztben? Fene tudja... Nos, persze volt azért jó néhány ember, akiben Pauls von Ritter megbízhatott volna. Saalek Sándor, a "patkánylyuk" új nyilas "kisführere" - aki a közbejött éjszakai "boszorkánytánc" miatt elmaradt "hajnali karabély-szerenádot" kiötlötte, például mindent elkövetett, hogy jól szolgálja Hitler "kőbányai helytartóit". Saalek Sándor, az agár. No és Pjecs Ede, a bulldog is boldog volt, ha gazdái kegyében járhatott. Pjecs Ede, a nyilasok "bénító osztagának" parancsnoka, aki október óta - Cveglár János szárnysegédével, a medvével közösen - tucatnyi "gyanús" munkást vert félholtra, hogy kiszedje belőlük a "tárnák titkait". - No, ne is tagadd! Kommunista vagy! Tudom! És azt is tudom, hogy számos társad is van itt a tárnákban. Disznó vörös ördögök! Megnevezed a társaidat, vagy kiverjem belőled a nevüket? Választhatsz. Ha beszélsz: nem bánod meg. De ha nem beszélsz: nagyon-nagyon megbánod, igaz-e Cveglár?! Hahahaha .,. A kis "zöld ördög" időnként felnevetett, és Cveglár, a medve vigyorogva beleköpött lapátnyi mancsaiba. A nyomozások és kínzások azonban csak vak tapogatózások voltak. Szili József légószertáros és társai, Hárfás, Kapuzán, Pósta és mások, egyelőre zavartalanul folytathatták tovább - a kis vaktárna szellőzőnyílásán át - az ellenállók éjszakai felfegyverzését. És a belső, lázító tevékenységet is. Hajnalonként napról napra több és több gyújtó hangú háborúellenes röpcédula zizzent meg a munkások gépei között, és a tárnák falairól itt is, ott is ellenállásra felszólító feliratok kiabáltak az emberek szemébe. A "nagy, vagány birkózóra" azonban nem gyanakodott senki. Sőt! A nyilasok egymás között - csak így besszélgettek róla: - A Szili? Haha. Politikailag ugyan hatökör, de különben belevaló magyar gyerek! Nos, nem csoda hát, ha ez a belevaló magyar gyerek hamarosan szép karriert futott be. Edőcs Edmund főhadnagyot ugyanis - akit október 15. óta "nem kóser" Horthy-tisztként tartottak számon - a légósok körüli zűrzavar miatt hamarosan leváltották, és helyére egy igazi magyar dzsentri századost neveztek ki a légoltalom főparancsnokává. Eőri Pál századost. Nos, Eőri százados, aki a lelke mélyén nem törődött semmivel, csak a nagy evészetekkel és ivászatokkal, nagyon szerette a nőket, a versenylovakat és a kiváló sportembereket. Így hát - miután a hatalmas fiatal birkózót "nagyon rokonszenves fickónak" találta - csakhamar kinevezte Szilit a helyettesének, és rábízta az egész "ostoba légoltalmi, katonásdi játék" vezetését. Szili József természetesen vállalta a megtisztelő megbízatást és - a százados egykedvű helyeslése közben - hamarosan energikus fiatal munkásokat és tisztviselőket állított a légoltalom vezető posztjaira, a rendfenntartó, az egészségügyi és a műszaki egységek élére, sőt a titkos telefonvonalak kezelését is olyan új, megbízható "magyar gyerekekre" bízta, mint Hárfás Kálmán és Pósta Gábor. A megújult légoltalmi parancsnokság tehát jó kezekbe került. A légoltalom vezetői természetesen egyenruhát, légós karszalagot, kitűnő pecsétes írásokat és fegyvert is kaptak, melynek eredményeként aztán "odafönt" az ellenállók kezében, illetve egyelőre pincéiben és padlásain is szaporodni kezdtek a fegyverek. A karabélyok, a lövészpuskák és a kézigránátok. Míg egy napon... Nos, egy napon "bulldog", a "bénító egység" parancsnoka váratlanul és meglepetten szimatot kapott, és sietve behívta magához Szilit, a "párnás gödörbe", mely tulajdonképpen egy félreeső, faforgácsokkal eléggé megtömött vak lyuk volt, ahonnan a legvadabb ordítozás sem hallatszott ki. A légoltalom helyettes parancsnoka meglehetősen rossz érzésekkel, de nagy belső fegyelemmel, mosolygó arccal lépett be a verembe. - Szervusztok, testvérek! Bulldog és medve borúsan, fürkészve néztek rá, és nem fogadták a köszönését. Pjecs, a kis zöld ördög aztán lassan odament a sarokban felhalmozott faforgácshoz, és csizmája hegyével egy szinte felismerhetetlenné összevert és összerugdalt, véres munkást piszkált elő. - Mondd "testvérkém", ismered te ezt az embert? Szilit ebben a pillanatban megcsapta a halál lehelete. Testén hideg és meleg futkározott át. A félholtra vert ember ugyanis a sejt egyik tagja volt, akiből, úgy látszik, az iszonyú kínzásokkal sikerült kipréselni valamit. Düh, sajnálkozás és félelem kavargott benne, de csontos, kemény arca mit sem árult el a belsejében lejátszódó viharból. Vállat vont. - Hát persze, hogy ismerem. Látásból. Hiszen itt melózik, nem? - No, de ő azt mondja, hogy jól ismer téged, Szili. Hogy nagyon jól ismer. - Engem? - Szili szemlátomást meglepetten és bosszús méltatlankodással nézett az összevert ember riadt szemébe, mire az - egészen halkan így szólt: - Ne haragudjon... szakikám. Hát ki ne ismerné jól Szilit... a birkózót? - Mit pofázol?!- rúgott a földön fekvő emberbe dühösen Pjecs. - Néhány perccel ezelőtt még azt mondtad, hogy ő a fő elvtársad, vagy nem?! - Mi vagyok én?! - borult ki Szili, aztán halkan felnevetett és megcsóválta a fejét. Társa összeszorította a fogsorát, aztán megremegett a szája. - Ó... az egészet csak azért találtam ki... hogy ne kínozzanak tovább... És... hirtelen ő jutott az eszembe.. - Úgy? Tehát hazudtál?! Hát akkor kitől kaptad a röpcédulákat, mi?! - Valaki... a szerszámos szekrényembe tette... De hogy ki... azt nem tudom... - Valaki! Egy egész csomaggal, ugye?.. Nos? Szili volt, vagy nem? - Gondoltam... miért ne verjék meg a saját emberüket... Szili birkózó... ő jobban kibírná... gondoltam... De hát fogalmam sincs... ha agyonvertek se! Gyilkosok! Ártatlan vagyok! A két nyilas elbizonytalanodva hol a dührohamban fetrengő, összetört embert, hol Szilit fürkészték, aztán medve - aki eddig Szilire szegezett karabélyával a verem falánál támaszkodott fejcsóválva leeresztette fegyvere csövét, és felemelve a mellette levő, vízzel telt horpadt pléhvödröt, lassan áldozatához ballagott: - Ó, az anyád ártatlan úristenit... Szóval meg akartad veretni a saját emberünket is, mi? Te gané! - mormogta halkan és a jéghideg vizet vadul beleloccsantotta a földön fekvő munkás kék, zöld, véraláfutásos képébe. Így tehát - miután a félholtra vert emberben az utolsó pillanatban valahogyan mégiscsak feltámadt a kommunista erő és becsület - a sejtnek sikerült kikerülni a csávából. Szili azonban tudta, hogy a fasiszták ettől kezdve minden lépését figyelni fogják. Ezért egy időre "fedezékbe vonult". A harc azonban egy percre sem szűnt meg. Hárfás Kálmán, Pósta Gábor és Kapuzán hamarosan új szövetségesekre talált. Egy Anton Grigorjevícs nevű ukrán fogoly néhány szovjet, jugoszláv és francia társával megkezdték gyötrelmeik visszafizetését. A front már egészen közel volt, így hát a belső harc is élesebbé vált, amelynek következtében hogyan, hogyan nem - időnként el-eltűnt egy-egy durva és kegyetlen fegyveres járőr, akiket a többiek - mély megvetéssel - áruló szökevényeknek könyveltek el. Nos, csak később derült ki, hogy a hadifoglyok a labirintus mélyében véletlenül nyomára bukkantak egy még alsóbb szintre vezető keskeny, rejtett alagútnak, mely a szennycsatorna-hálózatba vezetett. S a csatorna nem árult el semmit a német katonák és az eltűnt nyilas pártszolgálatosok hollétéről, hanem hallgatott, mint a sír.

VISSZA - TOVÁBB


Kérem, szóljon hozzá Ön is!