Forgószél 10. fejezet

10 A hegy lábánál, a város szélén, lassanként széjjelszóródtak. Darabos Lajos - akit a hatóság az összes magyarországi nagy- és középüzemekből, vonatokból, autóbuszokból és villamoskocsikból évekre kitiltott - egy eldugott, rossz kis óbudai ház közelében megállt. - No, sok szerencsét fiaim! Én innen jókora kerülővel kerékpáron megyek tovább, be egészen Pesterzsébetig. - Hű, az pedig elég hosszú és "rázós út" - jegyezte meg Korsós. - Nem baj, fiam. Reméljük, hamarosan véget ér már ez az átkozott bujkálás! Tehát készüljetek fel! Holnap és holnapután, a késő esti órákban legyetek otthon. Megkapjátok a fegyvereket! - mondta egészen halkan az öreg és kezet nyújtott. Ebben a pillanatban, az ötven-hatvan lépésnyire levő hegyaljai villamosmegálló felől éles hangokat hozott feléjük a szél: - Éljen a fegyverszünet! Éljen a béke! - Halljátok? A hegyről leereszkedő négy férfi másodperceken belül az izgatottan kavargó, egymást ölelgető, síró-nevető emberek közelében volt. - Mi történt, nénike? - fordult Korsós egy fejkendős, szemét törölgető kis öregasszonyhoz. Véget ért a háború? - Ti még nem tudjátok? - csapta össze két ráncos, bütykös kezét az öregasszony. - Magyarország nem harcol tovább! - Ki mondta ezt? - Ó, hát Horthy Miklós, a kormányzó beszélt a rádióban! Istenem, akkor hazajön az unokám is a frontról! Ugye, hazajön? - Persze, nénike! Az én férjem is hazajön! És mindenki! - nevetett fel mellettük könnyesen egy esőkabátos, középkorú asszony. - Éljen Horthy Miklós - csapott fel egy erős férfihang a tömegből. - Igaza van! Elegünk van már a németekből és az esztelen háborújukból! - kiáltott fel egy hatalmas madárijesztőre emlékeztető, rongyos, féllábú koldus, és nehéz falábával eszelősen verte a kövezetet. Korsós és Hárfás, akiket a hír és a tömeghangulat szinte lázba hozott, fellelkesülve, széles mosollyal néztek a mellettük ágaskodó, nyugtalan öregemberre. - Ez aztán az igazi meglepetés, ugye? - A Lajos bácsinak mi a véleménye erről a váratlan fordulatról? - Hogy nekem? Nagyon örvendetes! Régen esedékes volt ez már! Csak az a kérdés, hogy mit szólnak mindehhez a németek? - A németek? - csattant fel Pósta. - Jobb lesz, ha minél előbb hazakotródnak! - Hazakotródnak? A kormányzó rádióbeszédére? Nem hiszem, fiam! Ahogy én a nácikat ismerem, a fegyvert nem letennünk kell, hanem ellenük fordítani! Különben az országra még súlyos hetek, ha nem hónapok várnak! - Gondolja? - No, itt jön a villamosotok! Viszontlátásra! Holnapra talán már többet tudunk! Nos, nem is kellett a következő napig várniuk, hogy világosabban lássák az új helyzetet. Még aznap este kiderült, hogy az öregnek igaza volt. A hétfő reggel 6 óráig berendelt éjszakai műszak munkásai - akiknek a munkaideje vasárnap délután 6 órakor kezdődött - Csepelen és Kőbányán egyaránt mintha felbolygatott, óriási darázsfészekbe bújtak volna be. Különösen a kőbányai föld alatti gyár hatott félelmetesen. Hárfás és Pósta hunyorogva léptek be az élesen megvilágított, kitárt kisebbik kapuszárnyon. - Hé! Maga ott, kisember! Emelje fel rendesen a kapukártyáját! - förmedt rá Póstára a tagbaszakadt, vörös motozó. - Ne kiabáljon nagyember, hanem inkább nyissa ki jobban a szemét! - Menjen, menjen és ne jártassa a száját! Ne tartsa fel az embereket! A birkózót elöntötte a düh és már-már visszafordult, hogy nekirontson a durva fickónak, de Hárfás megfogta a kabátja ujját, és magával húzta. - Hagyd a fenébe! - súgta halkan. - Puszta kézzel akarsz nekimenni négy-öt fegyveres őrnek? - Úgy fejre állítom ezt a tökből esztergált vörhenyes disznót, mint egy nagy kuglibabát! - Ne izgasd magad... Várd ki! Annak is eljön még az ideje! A villanyfényben úszó alagutakon és tárnákban mindenfelé fegyveres, karszalagos nyilaskeresztesek őgyelegtek és hangoskodtak: - Siessenek emberek, siessenek! Mindjárt hat óra! Öltözzenek át, és igyekezzenek dolgozni! - Hát, ez mit jelent? - képedt el Pósta. - Ez a legújabb? Te érted ezt? Az öltözőben - melyet három sebtében összeütött nagy deszkafallal az egyik hatalmas tárna sarkából kerítettek el - Szili József hatalmas, robusztus alakja magasodott eléjük. - Szevasztok. Pósta, aki még mindig dühös, felpaprikázott hangulatban volt, komoran nézett rá. - Mondd, mi a hétszentség van itt? A kérdezett - miközben belebújt frissen mosott és vasalt sötétkék, légószalagos overalljába óvatosan körülnézett a félhomályos, már csaknem teljesen kiürült helyiségben. - Hogy mi? Miután a németek kétségbeesett sietséggel zsebrevágták a kellemetlenkedő Horthyt, a nyilasok azt hiszik, hogy eljött az ő idejük! - És sajnos, átmenetileg így is van - jegyezte meg Hárfás. - Azt hiszem, valami titkos utasítást kaphattak a németektől. Azért fontoskodnak úgy! - Jól látod a dolgokat. - Ó, hogy az a mennydörgős istennyila csapott volna bele abba a lovastengerész kormányzóba, amikor ahelyett, hogy határozott kiáltvánnyal fordult volna a hadsereghez és fegyverbe hívta volna a jónépet a németek ellen, csak nyöszörgött, hogy így, meg úgy, ki kellene ugrani a háborúból, mert Hitler szekere szakadék felé rohan!... S most itt vagyunk. - Pszt! Az öltöző előtti folyosón a vékony deszkafal előtt dérrel-durral nagy, csattogó, lármás társaság vonult el. - Mától kezdve megszűnik itt ez a nagy, büdös vörös kupleráj! Itt melózni kell! Termelni! Azt hitték, mert a kormányzó ijedtében telenyafogta az országot megbékéléssel, meg ördög tudja mivel, már mi is begyávulunk? - mennydörgött közeledve egy érdes, mély férfihang. - Jó, jó... Azért ne kiabálj úgy - csitította valaki. - Miért ne? Ki tiltja meg? Hé, Dró! Hajnalra verbuválj össze nekem tíz-tizenkét belevaló embert. De fegyverest ám! - Hány órára? - Mondjuk... háromra! Azt hiszem, akkor legédesebb az álom, nem? - Mit akarsz csinálni? - kérdezte egy bizonytalan hang, közvetlenül az öltöző ajtaja előtt. - Hogy mit? Elmegyünk a ruszki barakkhoz és adunk nekik egy kis hajnali magyar szerenádot, belga karabéllyal! Az anyjuk úristenit! - Azt hiszem, azért ezt meg kellene beszélni az ezredessel. - Melyik ezredessel? - Hát... a miénkkel! - Kurt Gutmeyerrel? - Nem, nem vele, hanem. . . - Neem?... Tehát nem Kurt Gutmeyerrel, hanem... Hahahaha! Úgy látom, testvér, te el vagy tájolva! Ha nem lennél régi, jó kenyeres pajtásom, akit ismerek, még azt hinném, hogy sajnálod azt a néhány tetves ukránt! - Jó, jó. Azért ez a... hajnali szerenád... mégiscsak túlzás, nem gondolod? Rossz vért szül. Van más mód is rá, hogy... - Elég! Úgy látszik, te is csak egy ijedt kis nyúl vagy, semmi több! Ők talán Debrecenben kímélnek minket?! Háború van! Tudtukra kell adnunk, hogy ezen a kis földön itt mi magyarok vagyunk az urak, és nem ők! Most és mindörökké!...- halt el a hang valahol messze, az üres, hosszú sziklafolyosó túlsó végén. Az a néhány öltözködő munkás, aki eddig szinte dermedten állt az öltöző bejárati pléhszekrenyeinél, némán és zavartan nézett egymásra. Aztán bizonytalanul, elszürkült arccal elindult a nyers deszkaajtó felé. Hárfás nem akart hinni a fülének. Fürkészve kutatta a két birkózó kemény, elsötétülő arcát. - Hallottátok? - kérdezte tompán. - Ki lehet ez az ember? - Ember? Nem, ez nem ember, hanem szörnyeteg. Valami őrült, egy új "kisführer", akit felvetett ez a zöld mocsár, és megmámorosodott a saját hatalmától. - Ez képes rá, és hajnalban megtizedeli a szovjet foglyokat. - Nem tudjátok, kik vannak bent ma éjszaka közülünk? - A mi részlegünkben csak a Kapuzán Gyurka, mi hárman és az a kis villanyszerelő fiú, aki a trafóház körül dolgozgat, az Udgár Jóska, de azt hiszem, a szomszédos tárnákban is vannak néhányan. - Udgár Jóska biztosan bent van? - kérdezte Szili. - Láttam, amikor bejött. - Jól van! Menjetek és óvatosan mozgósítsatok mindenkit. - Mi az elképzelésed? - Éjfélkor, vacsoraszünetben legyetek mindnyájan a légó szertár mögötti kistárnában. - És? - Éjfélkor mindent megbeszélünk. Egyelőre csak annyit, hogy a hajnali "karabély-szerenádon" néhány "belga gitárral" mi is ott leszünk! Hajnali két óra volt. Hans Schmidt őrnagy, a gyár ügyeletes parancsnoka - miután kiadta utasításait a melléje rendelt őrmesternek és három legényének - íróasztalából előhalászta rejtegetett kis pálinkásüvegét, és elgondolkozva leült a heverőjére. Végre egyedül volt. Képzeletében Hilda, a felesége jelent meg. És a kis Hans. Hans Schmidt őrnagy - aki civilben gépészmérnök volt - mélyen belefáradt már a háborúba, és titokban végtelenül utált már mindent, ami az értelmes, kulturált emberi élettől esztendők óta távol tartotta őt. A falról rámeredő Hitlert, két közvetlen főnökét, Gutmeyer ezredest és Pauls von Ritter alezredest, a fanatikus, hülye, szeplős kis őrmestert, aki ma is ugyanazzal a gépies mozdulattal lendítgeti fel előtte a karját, mint évekkel ezelőtt Sztálingrád romjainál, és igen, ezeket a zöldinges, horog- és nyilaskeresztes magyar megszállottakat és csodavárókat is. De hát mit tehet a sorsa ellen? Komoran, lehangoltan nézett körül a nyirkos, barátságtalan helyiségben, és nyugtalanul hallgatta a tárnák gépeinek félelmetes, monoton, mélytengeri zúgását. Otthon, Weimarban, szép fiatal feleségem és ötéves kisfiam van - gondolta -, nekem meg itt kell elevenen elrothadnom ebben a Budapest melletti nagy magyar patkánylyukban, vádlón rám meredő, megviselt munkások között, akik a gyűlölt, idegen betolakodót látják bennem. Lassan lehúzta csizmáit és leoldotta a derékszíját. Néhány másodpercig tűnődve belebámult pisztolya csövébe, aztán fanyarul elmosolyodott, és pisztolyát az asztalra lökve hátradőlt a heverőn, hogy egy negyedórácskára elszundikáljon, de meglepetten már fel is ült. A mennyezeten hirtelen kialudt a villany és a vaksötétbe merült tárnákban nehéz, lehengerlő csend dőlt széjjel. Sietve, szitkozódva tapogatózott lehúzott csizmái és asztalra dobott pisztolya után, aztán vaksin, szemeit meresztve kilépett a rideg, fekete alagútba. Vajon mi történhetett? - mormogta bosszúsan maga elé, de szavaira a válasz mindössze egy hatalmas csapás volt a koponyájára. Messze az alagút egy másik kis elágazásában pedig ugyanezekben a pillanatokban teljesen váratlanul hatalmas csattanások és villanások csaptak ki a gyár központi trafóházából. - A trafóház! - kiáltott fel valaki a sötétben. - Ördög és pokol! Őrség! Tűzoltók! Villanyszerelők! Mindenki a trafóházhoz! A folyosók megteltek vaksin botorkáló, összevissza kiabáló, káromkodó fegyveresekkel és munkásokkal. Itt-ott felvillant egy-egy elemlámpa, de fényük elenyészett a "tintatengerben". - Mi történt?! Nyisd ki az ajtót! Hé! Kinél van a kulcs? - Kulcs? Frászt kell ide kulcs! Nem érünk arra rá! Törd be! - Zumm! Reccs! Ebben a pillanatban két rémülten nyivákoló, égő szőrű, füstölgő macska rohant ki a szétvágódott vezetékek közül. - Ó, hogy az ég nem szakad le! Hát láttatok már ilyet? Két rühes, büdös bagzó macska micsoda galibát tud csinálni! - háborgott egy öblös, rekedtes férfihang, mire a koromsötét tárnák mélyén - mintha ezer ördög torkából tört volna elő- hangos nevetés áradt végig: - Hahahaha, hahaha! Két eltévedt bagzó macska ! A zűrzavar és a sötétség egyelőre leküzdhetetlennek látszott. Mindenki a füstölgő, izzó trafóház körül sürgött, botorkált. Csak öt árnyék nem. Az öt, társaiktól különvált árnyék teljesen ellenkező irányban, a föld alatti labirintus, gépekkel még fel nem szerelt alagútjain osont, és több száz méternyire, egy eldugott, limlomokkal, üres ládákkal telezsúfolt kis "vaktárnában" kötött ki. Hárfás Kálmán egy kicsit megborzongott, amikor felnézett a tárna hosszú, mennyezeti szellőztető üregébe, amely fölött csillagtalanul és súlyosan feszült a felhős, októberi ég. A föld alatti termek padlózata és mennyezete közötti távolság általában nyolc-tíz méter, a mennyezet vastagsága pedig hét és húsz-huszonöt méter között váltakozott, így hát a keskeny, kéménylyuk szerű szellőzővájatokon - emberi számítás szerint - szinte lehetetlen volt feljutni a föld alól, a szabad ég alá. Emberi számítás szerint. De Szili József és csoportja ártatlan, távoli békés otthonokból elszakadt foglyok életéért kelt versenyre - a halállal. - Jól fogjátok meg a létrát! Ha felérek, leeresztem a kötelet! - Menj. Szili indult először. A mennyezet itt nem volt túlságosan vastag, mindössze hét-nyolc méternyi lehetett, mégis egy hetven-nyolcvan centi átmérőjű lyukban, falnak feszített talpakkal és háttal hét-nyolc métert merőlegesen felfelé kúszni, mindenképpen életveszélyes volt. - Te! Nagyon vigyázz! Vissza ne csússz, mert akkor darabokra töröd magad! - Kár, hogy a létra nem ér fel még a lyuk közepéig sem! - Ó, a keservét!... Csak egyszer felérjek - nyögött fel a hatalmas izomzatú fiatal birkózó és úgy összeszorította a száját, hogy megcsikordultak a fogai. De végül mégiscsak felért a szabad ég alá. - A létrát tüntessétek el! Siessetek! Küldöm a kötelet! Nos, ez a mindössze hétméteres út a tárna mennyezetében ötüknek csaknem másfél óráig tartott. A további hétszáz lépés viszont - a rozzant deszkalágerig - csak hét percig. A táj néptelen, az éjszaka tömör és néma volt. Egy üres, magas gazzal benőtt tágas grund szélén álltak Balra - egy hosszú kőkerítés mögött - a sörgyár nagy téglaépületei sötétlettek. A kerítés tövében egymás nyomában, négy-ötméteres távolságban lopakodtak előre. Hárfás középen haladt. Előtte Szili és a kissé csapott vállú, imbolygó járású Kapuzán, mögötte a kis Udgár Jóska, a trafóház "kinyírója", és végül Pósta Gábor zárta be a sort. Hárfás úgy érezte magát, mintha megsűrűsödött volna körülötte a levegő. Szíve hevesen vert, halántékában dobolt a vér, lábát húzta a föld, és vállára ránehezedett az ég. És tudta, hogy társai ugyanazt érzik, mint ő. Félelmetes volt első fegyveres útjuk az éjszakában. Az első igazán nagy akció felé. Vajon mi lesz ennek az útnak a vége? Összeszorította a száját. Zöldi jutott eszébe. Utolsó beszélgetésük. Vajon mit szólna, ha így látná őt? Zöldi. Milyen különös járása van ennek a Kapuzánnak! Imbolyog, mint egy nagy, élő árboc a tengeren. Hülye hasonlat... Remek fiú. De hová tűnt el a lány? A láger a gyár előtt elhúzódó országút túlsó felén bent, jó mélyen egy mezőben állt. Sehol egy bokor, egy fa. A terep sík! Barátom! Ez az Udgár Jóska! Csuda firkás kölyök. Mesterien szétvágatta a trafót. A németek prüszkölhetnek, amíg újra áramuk lesz! És a nyilasok is! Micsoda degenerált társaság! - A fegyverek be vannak töltve - mondta halkan Szili -, de csak a legvégső esetben lőjetek! Csend volt. Hárfás Kálmán önkéntelenül elmosolyodott, és jól megmarkolta a karabélyát. Szili József - légoltalmi szertáros. A fasiszták is jó kezekre bízták a fegyvereiket. Ha tudnák!... Némán mozogtak előre. A rét jó puha volt. A rét, melynek mélyén - közvetlenül a talpuk alatt ezekben a percekben száz és száz ember nyüzsög, mozog és káromkodik. Lent még sötétebb van, mint itt fent. A németek téphetik a hajukat. Lőszer kellene nekik. Lőszer, lőszer, lőszer! És áll a gyár. Lőszer? Az emberek ezrek és ezrek - csak ülnek a sötétben, a gépek mellett, a szerszámosládákon, és szunyókálnak. Beszélgetnek és cigarettázgatnak, gondolkoznak és nevetgélve vicceket mesélgetnek egymásnak. Mi mást tehetnének? Várják a hajnalt. Az országúton hosszú tehergépkocsisor vonult el. Néma, kókadt fejű, álmos német katonákkal. Az égen magyar katonai fényszórók idegen repülőgépeket kerestek. De a tapogató fénycsápok elvesztek a felhők sűrűjében. - Hány óra? - Fél négy. - Gyerünk! Az országúton simán átjutottak, de tudták, hogy az igazán nehéz feladat még előttük van. Mögöttük,- négyszáz méternyire - a gyár sötét portája, a tárnáik torka. Előttük ötven... negyven... harminc... huszonöt lépésnyire a barakk. A gyár sötét volt. De a lágert - amely közvetlenül a városi hálózatból kapta az áramot - egészen tompán megvilágította néhány udvari villanyégő. Hárfás Kálmán megborzongott. Hogy milyen hűvös ez az éj. Pedig nem is fúj a szél. De hiába, október van már, október közepe! Aztán hirtelen melege lett. Kigombolta az inge nyakát. A fene érti ezt a bolond októberi időjárást! - Nyugalom, gyerekek, nyugalom - mondta halkan Szili, és előrelépett. Egy kicsit szétszóródtak Szili magas, nagy árnyékszerű alakja magabiztosan mozgott előttük. Szili, a híres birkózó? A durva bunyós? Nem. Szili, a kommunista, aki ma hajnali két órára a náci őrséggel és az egész erősködő, fegyveres nyilas bandával együtt - két vállra fektette a gyárat. No persze nem egyedül. Hiszen ők sem bújtak el közben a szerszámosládákban! És a többiek se, akik most ott bent folytatják a néma bunyót. A sötétben. Hárfás már nem félt. Előbbi szorongása elmúlt. És Pósta, Kapuzán és a félig-meddig még gyerek Udgár Jóska sem félt! Szili tudja mit kell csinálni! És Szili valóban tudta. És ők is tudták. Hogy honnan? Valaki vagy valami megsúgta nekik belülről. Az ösztönük. És a helyzet. A lágert - szerencséjükre - mindössze néhány szál szögesdrót vette körül, és a drótok körül eddigi megfigyelésük szerint - legfeljebb egy-két fegyveres őr szokott sétálgatni. A foglyok szökésétől ugyanis sem a magyar hatóságok, sem a németek nem tartottak. Ami érthető is volt. Hiszen az Európa különböző országaiból idehurcolt szerencsétlenek - a magyar nyelv ismerete nélkül hová, merre is mehettek volna egy számukra teljesen ismeretlen, idegen világban, Budapesten? - Tehát ahogyan megbeszéltük - mozdult előre Szili, de mindjárt vissza is torpant, ugyanis a bejárati őrbódénál hirtelen felriadt és felugatott az őrség kutyája, és a következő pillanatban egy felbőszült, hatalmas fekete farkas vicsorgott közvetlenül előttük, a pofájába vetődő katonai elemlámpák erős fényében. - Hú, a keservét, látjátok erre nem számítottunk - dörmög te halkan Szili, aztán, nagy meglepetésükre, váratlan fordulattal felkiáltott: - Hé, őr! Hol vagy? Azonnal bújtasd vissza a vackába ezt a dögöt, különben cafattá lövöm! - Hát ti kik vagytok és mit akartok itt? - Lépett ki bódéjából puskáját rájuk szegezve egy behemót, álmos férfi. - Az új parancsnokod! Ellenőrzés! De hívod már ezt a bestiát? - Néró! Feküdj le és hallgass! - lépett előre gyanakodva az őr, de amikor meglátta az előtte álló, karszalagos, karabélyos alakokat, szolgai gyorsasággal kinyitotta maga mögött a bódé ajtaját és élesen ráparancsolt a lapuló, vicsorgó kutyára: No! Tűnj el! Ne lábatlankodj itt! - S miután az elsompolygó állat mögött újra becsukta az ajtót, bambán megvakarta borostás, előreugró állát: Hm... Az új parancsnok?.. Nem értem, hiszen tegnap délután még... - Hja, testvér, kemény időket élünk! Az már rég volt! - Mi újság? - kapcsolódott be a heccbe Hárfás is. - Az ördögök? Alszanak? - Az ördög sohasem alszik! - vigyorodott el az őr, de Szili érdes hangja letörölte képéről a vigyort: - Mi az?! Te egyedül vagy? - kérdezte "hivatalosan". - Nem... ketten vagyunk, de a társam... Ugyanis... - Alszik, mi? - Nem, nem! Csak átugrott néhány percre ide a szomszédba... a menyasszonyához... - Úúúgy? Szép kis őrség, ugye, testvérek?! Ahelyett, hogy szemmel tartanák ezeket az ördögöket, suttyomban kijárnak a városba kurvázni! Persze felváltva, mi?! img015 - Nem, nem! Én nem! Csak ő! - Aki elhagyja az őrhelyét, az áruló! És aki az árulót fedezi, az is áruló! Azonnal lefegyverezni! Az őr hirtelen gyanút kapva felrántotta karabélya csövét, de lőni már nem volt ideje, ugyanis egy tizedmásodperccel előbb Szili fegyverének a csöve akkora erővel vágódott a koponyájának, hogy hangtalanul, üres zsákként leroskadt a földre. Mindez néhány percen belül pergett le. Az öt árnyék a következő pillanatban már a barakkban volt. A lámpák fényében álmos, komor és riadt arcok emelkedtek fel. - Misa! Misa! - kiáltozott Pósta. - Misa, itt vagy? Pasli, pasli! Gyertek velünk! Lépjetek le!... értitek? Ponyemáj?!! A szőke, álmából ébredt kis ukrán fiú egy darabig értetlenül nézett kézzel-lábbal magyarázó fegyveres barátjára, aztán értés ragyogott fel a szemében. - Ahá! Ponyemáju! Értem! Értem! - mondta izgatottan és figyelő társaihoz fordult... Hajnali négy óra volt. A sötét és néma, néptelen kőbányai grundok megteltek szétszóródva menekülő árnyakkal. A gyár körül és a szomszédos barakkokban élénk mozgás támadt. Aztán lövések dördültek és dühödt kiáltások, káromkodások vágtak bele a csendbe. Valahol felvonított egy farkaskutya. Két perccel később pedig váratlanul megszólaltak a légiveszélyt jelző szirénák, és az égbolton, három óriási reflektor fénykévéinek kereszteződésében néhány pillanatra megcsillant egy apró, ezüstszürke kereszt. Egy repülőgép. Hárfás izgatottan emelte fel az arcát. Messze, a város szélén megdördültek a németek és magyarok légelhárító ágyúi, és a megtalált aprócska kereszt lángolva belebukfencezett a sötéten örvénylő mélységbe. Előtte, Pósta és az imbolygó Kapuzán között három lihegő, mezítlábas szovjet fiatalember futott. Ingük nagy, csapkodó szárnyként lebegett körülöttük. Az üzemből jól ismerte őket. Az egyik Misa volt. A másikat Nyikolajnak, a harmadikat pedig Pavelnek hívták. Jó barátok lehettek. Mindig együtt szokta látni őket. Hárfás elgondolkozva nézett kezében tartott karabélyára. Nem lőtt vele. Mindegy. Első fegyveres akciójuk mégis sikerült. 1944. október 16-a volt. Horthyt, az ijedten tiltakozó magyar kormányzót zsebre vághatták a németek. De a népet nem! A hajnali sötétségben - ha üldözött, rejtőző vadként is - tizenhat megszöktetett szovjet fogoly munkás otthonra talált Magyarországon.

VISSZA - TOVÁBB


Kérem, szóljon hozzá Ön is!