Forgószél 1. fejezet

AJÁNLOM EZT A KÖNYVET MINDAZOKNAK, AKIK A MÁSODIK VILÁGHÁBORÚ ÉVEIBEN IS EMBEREK VOLTAK AZ EMBERTELENSÉGBEN

1 A szél elég hűvösen fújt még, de az útszéli fák duzzadt rügyei már a tavaszt ígérték. 1944. március 19-e volt. Időnként - egy-egy percre - megeredt az eső, egy kicsit megverte a várost, aztán elállt. A levegő aránylag elviselhető volt, csupán a Weiss Manfréd Acél- és Fémművek nehézkohászati üzemeiből áradt ki némi vas- és széngázszag a külvárosi vasárnap délutánba. Hárfás Kálmán elgondolkozva állt a zsibongó kavargásban. A tömegből itt is, ott is magasra nyúlt egy-egy integető kéz, és fel-felcsapott egy-egy fanatikus "éljen!" és "Heil Hitler!" kiáltás, de az emberek többsége némán és komoran nézte a dübörgő hernyótalpasokat, melyek úgy gördültek végig a fővárosba vezető hosszú, keramitkockás úton, mint hatalmas, ijesztő páncélkoporsók. A tankok között csukaszínű egyenruhában acélsisakos és géppisztolyos SS- és Wehrmacht-katonák vonultak. Énekeltek. Az egyik menetoszlop azt, hogy "Deutschland, Deutschland über alles", a másik pedig az "Erikát". Azt a dalt, hogy: "Letiporjuk büszke Angliát!..." A kopott, szürke felöltős fiatalember egy pillanatra gúnyosan elmosolyodott, aztán lábujjhegyre állt és nyugtalanul körülnézett: Hol van a lány? A tömeg vadul hullámzott. Valaki megérintette a vállát. Azt hitte, hogy a lány, de egy ijedt, szőrös kis emberke állt mögötte. - Mondja kérem, mit jelent ez? - Azt, hogy közeledik a front, és a németek megszállták Magyarországot... Úgy látszik, itt akarják megállítani a szovjet előnyomulást - mormogta bosszúsan. Pósta Gábor, a zömök kis csőgyári birkózó bukkant fel mellette: - Hitler sakktáblának akarja felhasználni az országot... Minket pedig sakkfigurának - jegyezte meg csendesen. Néhányan meglepetten fordultak feléjük. Az arcokon zavar és indulat tükröződött. Az asszonyok elgondolkoztak. A piac egyre üresebbé vált. És az üzletek is. A kenyér fekete és keserű volt. Hús, zsír és vaj helyett pedig kénytelenek voltak ízetlen, kocsonyás német lekvárral és szappan ízű margarinnal tömni gyerekeiket és dühösen szitkozódó férjeiket. Mindezt azonban nem nagyon merték felhánytorgatni, legfeljebb a bátrabbak, szűkebb körben, maguk között. Féltek. Ez érthető is volt, hiszen szegények, fegyvertelenek és kiszolgáltatottak voltak... És háború volt. Háború. Már három éve. Hárfás Kálmán hátrasimította vékony szálú, esőtől csapzott barna haját, és átfúrta magát a tömegen. Végre meglátta a lányt, aki kissé félrehúzódva, a Templom tér bokroktól sötétlő szélén egy feltűrt gallérú, ismeretlen férfival beszélgetett. Sietve feléjük irányította lépteit, de mire a tér sarkára ért, az ismeretlen férfi már nem volt sehol.

img006 - No, csakhogy megtaláltalak. Miért tűntél el mellőlem? A lány alig középmagas, a fiúval nagyjából egyidős, húsz-huszonkétéves, vékony kis teremtés volt. Nagy fekete haja lazán a homlokába hullt. Kissé már elnyűtt, lapos sarkú barna félcipőt, olcsó, durva szálú selyemharisnyát, itt-ott már rojtosodó piros-fekete kockás gyapjúsálat és kopott, sötétkék felöltőt viselt, mégis - szegényes és kislányosan törékeny külseje ellenére - valami megmagyarázhatatlan erő és szépség áradt belőle. Talán a szokatlanul élénk és értelmes, nagy, meleg szemétől, mely sötét ragyogással világított ki sápadt, ovális arcából. De az is lehet, hogy abból a természetes belső, emberi derűből, amely - érdekes ellentétként - állandóan ott bujkált dacosan szigorú vonalú, keskeny és vérbő ajka körül. Barna táskájaból cigarettát és gyufát vett elő, s megkínálta a fiút. - Rágyújtasz? - Nem, köszönöm. Hiszen tudod, hogy nem dohányzom. - Persze! A fiatalember egy kicsit csodálkozva lépett előre. - Zöldi, nem ismerek rád! Hiszen neked remeg a kezed! A lány szeme egy kicsit elhomályosodott. Keményen összeszorította a száját, és ujjai között a harmadik gyufaszál gömbjén végre fellobbant a láng. Aztán mély, átható tekintetével a fiú szemét kereste, és egészen lehalkította a hangját: - Mondd, tudsz róla, hogy az éjszaka folyamán országszerte rajtaütésszerű letartóztatások voltak? - Ne mondd! - döbbent meg a fiú. - Most hallom először. Itt Csepelen is? - Igen, itt is összeszedtek néhány baloldali embert... Köztük a nagybátyámat is. Kiráncigálták az ágyból, és elhurcolták. - Átkozottak. A délután lassan szürkülni kezdett. Néhány pillanatig némán nézték a fenyegető hömpölygést, aztán ismét a lány szólalt meg: - Nagyon tévednek, ha azt hiszik, hogy megfélemlíthetnek és megtörhetnek minket. A fiú kutatva nézett rá s halkan kérdezte: - Mit gondolsz, nem kellene összejönnünk egy kis megbeszélésre? - Hol? - A munkásotthonban. Ahol szoktunk. A padlásszobában. - A munkásotthonban? Hát hol élsz te? Hiszen az otthonra tették rá először a mancsukat. - Akkor... esetleg nálam. Vagy a Rejtő Antiéknál. - Nem, nem - rázta meg a fejét a lány. - Még nem. Helyesebb lesz, ha egy-két napig csendben maradunk és várunk. Aztán, ne félj, bemutatkozunk nekik!... De most már megyek is. Majd holnap mindent megbeszélünk, jó? - Este félhatkor várlak a Sziget-mozi előtt. A lány kezet nyújtott, és sarkon fordult. Nagy, fekete haja jobbra-balra csapódott a feltámadó szélben. Az út ridegen villogott az esőtől. A fiúnak egy pillanatra úgy tűnt, mintha a lány borotvaélen sietett volna előre. Az utcák lassan kiürültek. A németek tankjai és bakancsai már az út túlsó végén csattogtak. Pest alatt. De éneküket még vissza-vissza sodorta a szél: "... Erika, Erika... Letiporjuk büszke Angliát!..." Az ég csillagtalan volt. Az eső - a délutáni szórványos záporokból - kitartó, egyenletes cseperészésbe váltott át. Hárfás Kálmán feltűrte rossz, szürke felöltője gallérját, és lassan elgondolkozva elindult hazafelé. Az úttest - melyet helyenként alaposan behorpasztottak és feltörtek a tankok -mindenfelé piszkos tócsáktól fénylett. A "szövetséges" német hadsereg úgy özönlötte el az országot, mint medréből kilépő, óriási, jeges áradat. Váratlanul és hívatlanul. A megszállást ugyanis semmiféle előzetes indokolás, hír vagy pszichológiai előkészítés nem előzte meg. A kormány rádiója és a politikai pártok sajtója egyaránt néma volt. Az emberek befüggönyözték ablakaikat, és az éjszaka megtelt suttogással: - Odafönt eladták az országot. - Én azt hiszem, Hitler nem is nagyon kérdezte tőlük, hogy adják-e, vagy sem. - No, és minket ki kérdezett meg? A városra nagy és nyomasztó csend nehezedett. Az utcákon itt is, ott is alattomosan settenkedő árnyak kószáltak, és egy-egy földszintes kis ház kapujában nagy fekete autó állt meg. A hatóságok -a Gestapo erélyes utasítására- lázas, szolgai igyekezettel folytatták az ismertebb baloldali szociáldemokraták és szakszervezeti vezetők lefogását. A legnagyobb gyűlölettel és szenvedéllyel természetesen a "legnagyobb vadakat", a kommunistákat hajszolták. A hatalom legveszélyesebb csepeli ellenfeleinek azonban - Vályi Vilmosnak, Darabos Lajosnak, Zalabár Józsefnek és társaiknak - az utolsó pillanatban sikerült kicsúszni a kerítőhálóból. Így a rendőrség fogdái - sőt hivatali szobái is - nagyrészt csupán "nagyszájú hőzöngőkkel" és családjuk köréből kiráncigált egyszerű, "kissé elégedetlenkedő, de különben nem politizáló" munkásokkal teltek meg, akiket végül is - miután se fegyvert, se röpiratokat nem találtak a lakásukon - hosszabb-rövidebb faggatás és egy-egy kisebb-nagyobb pofon után kénytelenek voltak hazaengedni. Azt a néhány öntudatos és kemény munkást viszont, akikről kiderítették, hogy részt vettek az 1943 nyarán lezajlott martinsztrájkban, alaposan "megdolgozták". Először persze megkülönböztetett udvariassággal hellyel, cigarettával kínálták őket, és igyekeztek emberségesnek mutatkozni. A beszélgetést legtöbbször valahogyan így kezdték: - Ön, amikor sztrájkolt, bizonyára kapcsolatba került a kommunista mozgalommal, igaz? - Nézze kérem - folytatták aztán "jóindulatú" rezignációval -, mi hajlandók vagyunk elfelejteni a múltat. Istenem. Megtévesztették... Viszont, ha Ön valóban tisztességes munkás és jó magyar ember - mert bizonyára az, ugye? - akkor segít nekünk... Nos, ha a válasz ismételten megvető hallgatás vagy önérzetes visszautasítás volt, akkor véget vetettek a játéknak, és ördögi gúnnyal elvigyorodtak: - Hát... így is jó. Akkor magadra vess, ha cipóra verünk! S már zuhogtak is az öklök és a gumibotok. És repedt a bőr, a hús, sőt gyakran a csont is. Mindaddig, amíg a kezelésbe vett "konok ember" el nem veszítette az eszméletét. Igen, istentelenül irgalmatlan volt ez a nap, ez az éjszaka. De nem mindenkinek. Az utcákon itt is, ott is összeverődött egy-egy, kisebb-nagyobb csoport diadalmámorban úszó ember, aki a beáramló, félelmetes látványt nyújtó SS- és Wehrmacht-csapatok hatására még mindig az erőszak bűvöletében élt, és elfelejtve a súlyos harctéri vereségeket, "csak azért is" hitt a fasizmusban, a "nagynémet gondolatban", a megígért "csodafegyverekben", melyek nyomán végül is a lerombolt angol és szovjet városok és falvak helyén megteremtik Hitler "új Európáját". Azt a világot, melyben minden nép ezt a dalt fogja énekelni: "Deutschland, Deutschland, über alles..." Mindenfelé volksbundisták és németbarát nemzetiszocialisták gajdoltak. - Hé, gyerekek! Erre a mai napra inni kell! - Ohohóó! Tudjátok mit? Menjünk el a Gyepsor utcai lányokhoz! - Gyerünk! S hamarosan nemcsak a fogdák teltek meg, hanem a rendőrséghez közeli kocsmák és a vasgyár előtti bordélyházak is... Hárfás Kálmán, miután átballagott a Templom tér előtti úttesten a túlsó oldalra, egy pillanatig tétován megállt, aztán - hogy kikerülje a szembejövő, váratlanul felbukkanó lármás, vidám társaságot sietve balra fordult, hogy kitérjen. Egyikük azonban felfigyelt a magányos, feltűrt gallérú fiatalemberre, és erősen svábos kiejtéssel, kissé pityókás hangon rákiáltott: - Hé, kamerád! Mit lógatod úgy az orrod? Gyere velünk, elviszünk a lányokhoz! Máma mindenki a vendégem! - Nem érek rá! - Nem érsz rááá? Halljátok? Azt mondja, hogy nem ér rá! Nem érsz rá - mámaaa? Hirtelen, gyanakodva előrelépett, és gyufát lobbantott a továbbigyekvő fiatalember arca elé, aztán hangosan felnevetett: - Ohohohóó! Semmi baj! Pedig már azt hittem, valami zsidót fogtam ki! Hárfás Kálmán, a fiatal csőgyári esztergályos egy pillanat alatt felmérte a helyzetet. Nem tétovázott. Egyetlen erős, jól irányzott ütéssel leterítette a fickót, és - mielőtt még annak távolodó, fecsegő társai észhez térhettek volna - futásnak eredt, s eltűnt a sötétségben.

TOVÁBB


Kérem, szóljon hozzá Ön is!