Duna-parti románc 9. fejezet

9

- Fiam, fiam, oltsd el már azt a lámpát - szólalt meg halkan Farkasné és szelíd, rosszalló pillantást vetett Péterre, aki a petrólámpa pislogó fényénél csaknem belebújt egy vastag, kopott táblájú könyvbe.
A fiú könyörögve emelte fel elrévedő tekintetét a sorokról:
- Ó, anyám, csak legalább még néhány oldalt engedjen elolvasni!
- Istenem, én nem is tudom, hogy mi lelt téged? Az utóbbi hetekben szinte nem is közöttünk élsz... Attól félek, még megrontja a szemedet az az öregember a könyveivel!
A fiú elkomorodott: - Dehogy rontja meg!
- De hiszen tudhatnád, hogy drága a petró... Meg aztán nem is lehet kapni!
- Nem megmondtam, hogy szerzek? Látja ezt az öngyújtót? - emelt ki nadrágzsebéből egy remek, kis, fényes, kerekes "benzinkutacskát" a fiú. - Ezt ma csináltam. Holnap elviszem Nikolauszhoz, és kapok érte egy liter petróleumot!
- Ha kapsz.
- Ezért az öngyújtóért? A múltkor azért a vacakért is kaptam, hát akkor ezért hogyne kapnék?
- Csak azt tudnám, hogy mit falsz ezeken a könyveken? Ez is az indiánokról szól?
- Ez nem.
- Hanem?
- Egy szomorú életű angol kisfiúról, Copperfield Dávidról - suttogta maga elé Péter.
Az asszony elgondolkozva nérett rá és már-már megadta magát, mikor - a suttogásra - felébredt Magdácska és felkönyökölve priccsén, hunyorogva belebámult az asztalon pislogó lámpába:
- Ó, te... oltsd el már azt a lámpát! - szólt rá morcosan a bátyjára. - Meddig akarsz olvasni még?!
- Hiszen még csak tíz óra!
- De én nem tudok aludni, ha ég a lámpa! Meg Gáborka se! Anyuskám, szóljon már rá!
- Péter...
Péter, aki már-már úgy érezte, hogy megnyerte a "petróleumcsatát", a világosságért folyó szokásos esti harcát, indulatosan felkapta fejét:
- Jó, jó! Fordulj be a fal felé és aludj! - mordult fel, és ahogyan a könyv fölött rávicsorgott a húgára, egy pillanatra valóban inkább a koncáért verekedő fiatal farkashoz hasonlított, semmint emberhez.
Az asszony felsóhajtott:
- Ejnye fiam, hiszen tudhatnád, hogy Magda nagy nap elé néz. Pihennie kell. Holnap hajnalban kell felkelnie. Nem késhet el mindjárt az első munkanapján a gyárból!...
A fiú úgy nézett a lányra, mint aki egy világot rabolt el tőle:
- Értem. Hát ezért kényeskedik a kisasszony. Mert holnap bemegy a gyárba. Istenem! De nagy dolog!
- Bizony nagy, édes fiam.
- És én? Én talán nem mennék be, ha engednének? De én nem mehetek Mert engem ideláncolt apám, ehhez a kunyhóhoz! Az üllőjéhez! - pattant fel a fiú az asztal mellől és szenvedélyesen összecsukta a könyvet. - Hát igazság ez?!...
A két nő és a felriadt Gáborka úgy meredtek a fellobbanó fiúra, mintha váratlanul tűz csapott volna fel a kunyhócska földjéből:
- Péter! - ült fel sápadtan dikója szélén az asszony, és hirtelen rádöbbent, hogy ez a nagyra nőtt, tizennyolc éves, fekete fiú itt előtte, már nem az a vásott, vadóc legényke többé, aki még egy hónappal ezelőtt is volt, hanem egészen más valaki. Fiatal férfi, aki ezekben a pillanatokban szinte a szemük előtt lépett ki tegnapi önmagából, hogy új eget követeljen magának.
- Mi lelt?! - kérdezte halkan és tekintetével a fiú szemét kereste.
De a fiú nem felelt és nem nézett rá.
Némán, heves mozdulatokkal vetkőzni kezdett. Leoldotta krisztus-bocskorát, kibújt ingébőI és egyetlen kis fekete klott alsójában, bebújt a pokróca alá. Aztán lassan elvette az asztal sarkáról a könyvet, párnája alá dugta és oldalt hajolt, hogy elfújja a lámpát...
S ekkor szeme összeakadt anyja csodálkozó, szomorú tekintetével, és pír öntötte el az arcát.
- Úgy hallom, apátok jön!... - mondta Farkasné összeráncolt homlokkal. Elcsendesedtek. Péter mély lélegzetet vett és elfújta a lámpát, aztán sóhajtva hátrahanyatlott.
- Jézus és aludj! - suttogta bele a sötétbe az asszony.
Az udvaron nehéz lépések közeledtek, aztán gonosz Farkas dülöngő alakja jelent meg az ajtó nyílásában.
- Alszotok már?
Néma csend.
A férfi gyufát lobbantott, hunyorogva körülnézett a kunyhóban, aztán dünnyögve a priccséhez tántorgott, és egy pillanat múlva már úgy hánykolódott zord, nehéz álmaiban, mint hatalmas fekete tuskó a vízen...
Péter - két tenyerét tarkója alá csúsztatva - elgondolkozva bámult bele a sötétségbe. Az ablak tenyérnyi, homályos négyszöge előtt úgy merült alá a csillagos októberi ég, mint egy titokzatos, nagy, égi halász óriási hálója az iszapos, hínáros mélység felé.
Ide, ahol ő is él. Milyen különös. Azelőtt természetesnek találta, hogy itt él, és így él, ahogyan él. Sohasem érezte nyomasztónak és csúfnak a sorsát, ezt a kunyhót, a füstös, roskatag, kis műhelyt, a tuskókkal körülvett varangyhátú asztalt, és apját se, ezt a kegyetlen, nagy, fekete kovácsot, aki árnyékot vetett rájuk.
Mi történt vele? Az utóbbi hetekben esténként folyton a csillagos messzeséget bámulta. 
Behunyta szemét, de nem tudott elaludni. A magányos öregember jutott eszébe. Hirtelen elhatározással előhalászta párnája alól a könyvet és felült.
Figyelt. Semmi. Csak az alvók nehéz, egyenletes lélegzése. S a csend.
Óvatosan felkelt, lélegzetét visszafojtva felöltözködött és - bal kezében a lámpással, jobbjában a könyvvel - kiosont a kunyhóból. Egy pillanatig töprengve állt az ajtó előtt, aztán leballagott az udvar végébe, a vízhez, nagyanyja tuskójához és rátette a lámpát. Ekkor eszmélt rá, hogy a gyufát az asztal sarkán felejtette. Forduljon vissza? Nem, nem. Még észrevennék, és kitörne a gyalázat. A műhely! - villant eszébe. Ott van gyufa!... A következő percben már örege "vasdenevérei" - falra aggatott szárnyas fogói - között ült. Széke egy magas, görcsös fatuskó, asztala pedig a másfél mázsás üllő volt...
Aztán az ócska kis petróleumlámpa fényénél kinyíltak a könyv táblái, mint súlyos, nagy kapuszárnyak, és ő - a jó öreg Dickens jóvoltából - ott állt a múlt század közepén, Blunderstone-ban, a viharvert, de mégis barátságos Varjútanyán, néhány lépésnyire a kutya nélküli kutyaóltól, a házba vezető kopott lépcső alján... S csakhamar megbarátkozott a jellemes, finom lelkű, okos kis Dáviddal. És anyját, az édes-szomorú kis fiatal özvegyet is csaknem úgy megszerette, mint tulajdon édesanyját. S Pegottyt! A hű dajkát, a kedves-zsémbes házvezetőnőt is saját jótevőjének érezte...
Ámde gyűlölte Murdstone urat, Dávid hűvös-finom, gonosz mostohaapját. Az önző kutyát. A zsarnokot. És lélektelen, szipirtyó nőtestvérét. Ó, micsoda pokollá tették Dávid és anyja életét. Leginkább az fájt néki, hogy anya és fia alázatosan tűrte sorsát. Emiatt valósággal megharagudott rájuk. Rágta a szája szélét a könyv fölött: Dávid! Te gyáva kölyök!
Valósággal fellélegzett, mikor a kis Copperfield, mint egy kölyökfarkas, megharapta mostohaapja ütlegelő kezét. Jól van csikasz!... Jaj, de mi lett ebből!...
Hajnalig olvasta a könyvet, és ezalatt éveket élt át a félelem házává vált Varjú-tanyán, a borzalmas Salem-házban, a tőkés Angliában, a londoni Murdstone és Grinsby borkereskedelmi cég pinceodvában...
Messze lassanként felderengett az ég, és beragyogva a kis kovácsműhely ablakán, az ő szívében is világosságot gyújtott: Dávid fellázadt. És vele ő is. Ő, a fekete kovács fia. Minden lealázás és embertelenség ellen. S mikor a kis Copperfield kilépett sanyargatói árnyékából, úgy érezte, hogy őelőtte is új út rajzolódik ki a szürke félhomályból. Felemelte arcát és tekintete a satupad fölött madzagon fityegő kis ceruzacsonkra esett. A ceruzacsonk alatt, a satupad végén tenyérnyi, kopott, piszkos füzetecske hevert. Milyen különös. A ceruza és a kemény, szürke táblájú kis füzet esztendők óta itt fityegett, itt hevert előtte, anélkül, hogy valaha is kézbe vette volna bármelyiket is. Tűnődve felállt, odament a satupadhoz és kezébe vette a ceruzát. A hegyét nézegette. A grafit kissé tompa volt, de azért még lehetett vele írni. Aztán a füzetért nyúlt. A szürke borítón elmosódott betűkkel ez állt: Anyagigénylő könyvecske. Belelapozott. Mindössze néhány lapon volt valami olvashatatlan irka-firka. Apja írása.
Maga sem tudta, miért, hatalmas izgalom vett erőt rajta. A pék lánya jutott eszébe. Hirtelen elhatározással leakasztotta a ceruzát, madzagostul, a szegről, fogta a füzetet és leült az üllőhöz. Mintha titokzatos szél futott volna át a lelkén, arcába gomolygott a vér, és áttetsző sárgás-vörös felhők úsztak a szemére. Ráhajolt a papírra és apró, kemény, szegletes betűkkel lassan írni kezdett:

A városra árnyék hajolt,
szél suhogott a tájon,
s egy dombtetőn feltűnt a hold,
mint fénylő égi lábnyom.

Te léptél ki az ég alól
a lágy, szelíd folyónál,
s zúgni kezdett a nyárfasor,
mint felszikrázó oltár.

Mélytitkú nyári este volt,
a nyárfák rádhajoltak,
s szívemre táncolt át a hold,
hogy sarudat leoldtad

majd szoknyád szállt fel csendesen,
mint kékfelhőjű alkony,
s te fellobogtál meztelen
egy félpercre a parton,

s már úsztál is a hűs folyón,
szép barna test, lebegve,
széttárt karokkal, villogón,
mint életem keresztje,

s én úgy éreztem, elveszek
a meleg, buja tájban,
ha láztól perzselt testemet
nem szegzi rád a vágyam...

Mélytitkú nyári este volt,
hajad zuhogva, mélyen,
hullámzó csípődig lefolyt,
s széjjelterült a szélben,-

s azóta csak így látlak én,
tiszta lábadhoz hullva:
álltál a part gyenge füvén
hajad sátrába bújva.

álltál és állsz szívem felett
kis indián-menyasszony,
s én átölelem térdedet
a lágy vízmosta parton.

A városra árnyék hajolt,
szél suhog át a tájon,
s egy dombtetőn úgy ég a hold,
mint titkos égi lábnyom...

Behunyta szemét. Szemgolyói fájdalmasan égtek. Ria. Lélegzetét visszafojtva újra és újra elolvasta a verset. Hatalmasnak és boldognak érezte magát. Felállt, melléhez szorította a füzetet, elfújta a petróleumlámpácska lángját, azután - gondolatban - elindult a sejtelmes, nagy messzeségek felé...
Ettől az időtől kezdve nappal vasat, éjszakánként pedig nagyszerű álmokat és gondolatokat kovácsolt füstös kis műhelyük hatalmas üllőjén.
Szigorú kis erdőalji világában - melyet a magányos öregember először Cooper mohikánjaival, Jack London és Verne hőseivel "népesített be" - csakhamar megjelentek Jókai, Mikszáth, Gárdonyi, Móricz, Dickens, Mark Twain, Victor Hugo, Maupassant, Turgenyev, Csehov, Tolsztoj és Gorkij halhatatlan alakjai is, és lassanként új eget teremtettek föléje. Szinte naponként elolvasott egy-egy könyvet, sőt olykor-olykor kettőt is.
Mintha csodálatos erő költözött volna a lelkébe. A szürke kis füzet csakhamar megtelt versekkel és apró, kusza rajzocskákkal, melyek nem mindennapi művészi érzéket jeleztek. Verseit és rajzait azonban a világért sem mutatta volna meg senkinek. Még Riának sem. Pedig többször felvetődött benne, hogy mi lenne, ha odaadná a füzetet a lánynak vagy az öregnek, de - az utolsó pillanatban - mindig elrestelte magát. Nem, nem. Még kinevetnék!
Féltve őrzött titkába egyedül apja pillantott bele egyszer, véletlenül, de ennek nem volt semmi jelentősége.
Egy délután a fészer melletti favágó-tuskón ült és annyira belemerült az írásba, hogy nem vette észre mögéje imbolygó öregét. Az öreg jókedvű volt:
- Hát te mit firkálsz itt? - kérdezte. - Szerelmes levelet? No, mutasd, hadd olvassam el! - nyúlt a papírlapért, és mielőtt Péter felocsúdhatott volna meglepetéséből, az öreg dünnyögve, szaggatottan már olvasta is a verset:

Egy fatuskón ült. Éppen olyan volt,
mint Cooper mohikánjai.
Haja füstként lobogott, bőre lángolt,
s bronzból voltak a vállai.

 

Nem volt se szép, se rút az arca,
de mellét isten ujja véste.
Bimbóját kisdedének adta,
s bámult a tűnő messzeségbe...

Nem volt se szelíd, se kihívó,
s nem volt benne semmi szemérem.
Ős-asszony volt. Virágként nyíló
örök anya, kit nem érhet szégyen.

Csendes, parazsas nyári nap volt,
az udvar izzott, mint a katlan,
s a lelkemben halk, tiszta hang szólt:
íme, az ember halhatatlan...

Az öreg hunyorítva nézett rá:
- Hm... No nézd csak... Hehe... Egészen szép...
Aztán kiről írtad?
- Hát... csak úgy! - mondta csendesen a fiú, aztán akaratlanul kicsúszott a száján... - A Hűvösnéről... ahogyan szoptatja a kis Andriskót.
- Ej, te!... Csak nem lested meg tán? - ámult rá az apja.
Péter elpirult:
- Én?... Csak úgy megláttam... véletlenül.
- No-no! - fenyegette meg vigyorogva az apja. - Még meglát a kőműves és leveri a derekadat!
Ezzel sarkon fordult és faképnél hagyva őt, talán egyszer és mindenkorra elfelejtette ezt a kis epizódot.
Ő viszont ezekben a hetekben úgy járt-kelt a viskók között, mint egy eltévedt, előkelő idegen. Nyugtalanná és elégedetlenné vált, szűkösnek, szorítónak kezdte érezni az életét, a telepet, elkerülte suhanctársait, kivonta magát szórakozásaikból, Duna-parti futballozásaikból, és mindjobban önmagába fordult.
Esténként folytatta féktelen harcát a kis petrólámpa fényéért, napközben pedig, hacsak tehette, Gedeonék háza körül kószált, Ria után leskelődve, vagy pedig Doór Ivánt kereste fel. Sokszor éjfélig is ott ültek együtt, a könyvekkel bélelt toronyszobácskában, és beszélgettek. Ő szinte itta magába a szobrász minden szavát. S az öregember sohasem fogyott ki érdekes történeteiből, melyeket hatalmas élete múltjából, a világból hozott magával... Egyszer megkérdezte az öreget:
- És mondja Doór apó, maga, aki élete túlnyomó részét a nagyvilágban élte le, nem vágyódik vissza a városba, az emberek közé?
- Nem fiam. Az emberek között, a tömeg kavargásában az ember előbb-utóbb elveszíti önmagát. S azokat is, akiket szeret... Jobb nekem itt... De miért? Te talán elvágyódsz innen? - nézett rá az öreg. - Igen... Én szívesebben élnék bent a városban... a kavargásban, mint ebben az egyhangú, szürke pocsolya-életben - vallotta be Péter őszintén...
Teltek-múltak a napok, és közben természetesen a telep - és benne a Farkas család is - élte tovább a maga mindennapi életét.
Az emberek - Hűvös Gáborral, a kőművessel az élükön - minden reggel és este lerótták a maguk útját a városba, a gyárakba és vissza. Még a karikalábú kis Tóth Benő is bejárt szamaras kordéjával romot takarítani. Csupán az öregek, a sokgyermekes és kisgyermekes anyák, valamint a tizennégy évesnél fiatalabbak maradtak távol a kemény harcoktól. S Bogov Mitya, a zömök kertész, aki látástól vakulásig a maga tenyérnyi "félholdját" túrta a folyónál.
A város és a kis erdőalji telep lakói egyaránt rendkívül nehéz napokat éltek.
A Farkas család tagjai - akikhez eddig csak a "kósza szél" és a szomszédok elszórt szavai hozták el a "külvilág" hangját -, amióta a Magda lány bejárt a gyárba, a saját barlangjukon belül, sőt, a saját mellkasukban kezdték érezni a "nagy-élet", a város lázas szívdobogását.
- Mit gondolnak, ki lett a munkavezetőm? - ezzel a kérdéssel toppant be az ajtón a lány, munkanapja első délutánján, mikor hazatért a városból.
Kíváncsian lesték:
- No! Kicsoda?
- Hűvös Gábor bátyám! Az ő brigádjában dolgozom!
A Csőgyárat építjük újjá!
- Ajjaj, csak ez hiányzott még - mormogott bosszúsan az apja.
- Miért? - kelt a kőműves védelmére a lány. - Igazán nagyon rendes mindannyiunkhoz. S nemcsak a szája jár, de a keze is. Az emberek tűzbe mennének érte!...
- Tűzbe? No, én akkor már inkább a Rúth Tónihoz megyek át tüzet oltani! - nevetett rekedten a kovács, és faképnél hagyva őket, elballagott a kocsmába. De azért másnap és csaknem mindennap ő kérdezgette legkíváncsibban a lányt:
- Nos? Hát ma? Mi újság odabent?
S Magda, az újdonsült kis "malteros-Iány" mindig hozott: valami érdekes hírt:
- Képzeljék el, ma egy csomó feketézőt hoztak be a gyárba.
- Batyuzót?
- Na, nem olyan falura járó kis csereberélőket, akik az egyetlen jó ruhájukat vagy pár cipőjüket odaadják a parasztnak, hogy néhányszor libahúst falhassanak koplaló családjukkal, hanem csupa naplopó, spekuláló nagykereskedőt, akik rajtunk élősködnek. Az egyiknek a villájában több mázsa disznózsírt és egy rakás füstölthúst találtak, a másiknál meg vagy húsz zsák dugott lisztet és rengeteg mákot meg aranyat, szövetet, dollárt...
- Hű, az anyjuk keservét! Mi meg lassanként felfordulunk éhen!...
- Aztán mit csináltok velük?
- Ó, semmi különöset! - nevetett a lány. - Csak megtanítjuk őket a demokráciára! Hogy: "Aki nem dolgozik, az ne is egyék!"
- Hogyhogy?
- Hát kezükbe nyomtuk a lapátot. Meg a talicska szarvát. És megmutattuk nekik a martinkemencéket közelről, melegen! Hadd érezzék egy kicsit, hogyan él a proli!
A lány akkora szenvedéllyel beszélt, hogy egy-egy pillanatra apját is magával ragadta a tüze:
- Nagyon helyes! Én a kovácsoló-gyárba is elvinném őket! A gőzkalapácsokhoz!...
Mikor azonban Péter egyszer megjegyezte, hogy legszívesebben ő is bemenne a gyárba dolgozni, hogy egy kicsit felvergődjön a család, örege letorkolta:
- Még mit nem?! Akkor nekem ki segít itthon? Ki ver rá?! Az anyád? A jóisten?
- Pedig bizony jó lenne - kockáztatta meg halkan az asszony is. - Ketten mégiscsak több mindent hoznának a gyárból a konyhára...
Sápadtan elhallgatott.
Férje - rátenyerelve a varangyhátú asztalra - lassan feltápászkodott a tuskójáról és fürkészve körülhordozta pillantását a családon.
- Értem. Hát erről van szó. Azt akarjátok, hogy adjam fel a műhelyt, ugye?
Az asszony nem felelt.
A férfi gomolygó fekete felhőként magasodott föléjük: - Azt, vagy nem?!
S a fiú - életében először - nem fojtotta magába indulatát:
- Igen! Azt!
- Az üllőmet?!
- Az üllőjét? Hiszen az régen kolonc már, nem üllő! Hónapok óta csak patkókat, fogókat, meg suszterkalapácsokat kovácsolunk rajta! Kinek? Minek?!
Csend.
Magda és Gáborka riadtan anyjuk mögé húzódtak. A kovács - hosszan, lecsüggő harcsabajusza végét csipkedve - lassan fia elé lépett és valami különös, gúnnyal és fájdalommal keveredő vadság tolult a képébe.
- Úgy? Szóval tőled fúj a szél?! Persze, persze. Tegnap elmúltál tizennyolc éves, ugye?... Hm, hm. Tehát eztán te akarod megmondani, hogy mi hogyan legyen a háznál? A nagyfiú!... Rámparancsolsz mii?! Az apádra: mars be a gyárba!...
- Miért? Mert...
- Kuss! Pofa be, ha én beszélek! - horkant fel a kovács, mire a fiú pillái megrezzentek, de azért konokul állta a farkasszemet.
Apja folytatta:
- Vagyis, ha jól értettem, az a kívánság, hogy fordítsak hátat a szabadságomnak? !
A fiú arcába piros tenger áradt: - A szabadságának? A kocsmának! - kiáltott fel hevesen, de a következő pillanatban, mint félelmetes fejszétől megsuhintott fiatal tölgyfa, megingott és eszméletlenül elzuhant a földön.
A család moccanni sem mert.
A vihar azonban - ezúttal - elkerülte őket. A kovács - rájuk sem nézve - kifordult a kunyhóból és lassan elballagott a műhelyébe. Egy-két percig csak állt, állt, fejét lógatva a súlyos acélüllő felett, és a bajuszát rágta:
"Még hogy kolonc!"
Nagy, repedezett tenyerével megérintette az üllőt, valahogy úgy, ahogyan a parasztember a kedves lova nyakát, aztán felsóhajtott, fogta a horgászbotját és komor gondolatokat füstölögve lement a folyóhoz.
Hűvös, októberi szombat délután volt; nagy, lompos, csavargó szél motozott az erdőn, mintha a lehullott sárga levelek között a nyári ég elgurult, meleg aranypénzét kereste volna...

 

Péter lassan feltápászkodott és kábultan meredt maga elé. - Jobban vagy?
- Ó, ne féltsen engem!... - mondta halkan és tenyerét rátéve öccse fejére, felsóhajtott. - A kocsmába ment?
- Nem. A folyóra...
Péter anyjára nézett:
- Jó, jó... Nyugodjon már meg... - mondta kissé megcsukló hangon, és úgy érezte, mintha hirtelen forró szél suhant volna a mellébe.
Anyja sírt. Némán, ahogyan ő szokott, tágra nyílt, nagy kék szemével, könnyektől ázó, elrévedő arccal, sírt, és ez sokkal jobban fájt a fiúnak, mint az iménti ökölcsapás.
Elkomorodó arccal nézett körül.
Húga hangosan zokogott és tenyerébe temette arcát.
Öccse pilláin pedig valami zavart, piheszárnyú kis szomorúság remegett.
"Nem jól van ez így" - mozdult meg Péter szép, erős koponyájában a gondolat, és olyasféle érzése támadt, mintha sűrű homályból napfényre lépett volna.
Milyen különös.
Félig leeresztett szemhéjakkal, pillái rácsán keresztül fürkészte az eléje táruló képet. Mintha először látta volna így közelről a maguk nyomasztó kis világát, a durva asztalt, a tuskó-"székeket", a szánalmasan ócska szalmazsákokkal bélelt priccseket, és ebben a keretben anyját, a családot, önmagukat. Aztán apja jutott eszébe, aki - még ezekben a percekben is, mikor pedig testileg nem is volt jelen - úgy lebegett fölöttük, mint valami nagy, lidérces, fekete álom. Milyen különös.
Tizennyolc éve benne élt, mozgott ebben a képben, melyet most látott először - kívülről. Kívülről?... Mintha mély kút vizébe nézett volna: egy pillanatig úgy érezte, hogy élete két részre vált, és hogy mégis mindkét rész az ő egész életét éli. Az is, amelyik lent van a kút homályos mélyében, és az is, amelyik fentről bámul kifelé - önmagára, a családra. De hát hol is él ő valójában?
A kút mélyében!
Zavartan az arca elé emelte kezét, mintha csak a különös látomást akarta volna elhessenteni a szemérőL
Mi történt vele?
Apja súlyos keze - mely időnként úgy csapkodott a kunyhó egében; mint a villám - nem először vágott bele az arcába. Mégis: ma először érezte, hogy - túl a fizikai fájdalmon - valahogy rettenetes dolog az, hogy az embert csak úgy üthetik, vághatják, taglózhatják, mint kőtörők az érzéketlen követ, favágók a tuskót vagy mészárosok az oktalan barmot.
Életüket - apja kegyetlenségét, a család nyomorúságát - eddig, míg a könyvek ablakán át nem nézett bele más életek világába, valahogyan természetesnek fogta fel. Úgy élt tudatában és ösztöneiben mindez, hogy hát: ez így volt, így van, ennek bizonyára így is kell lenni.
Most pedig?
- Ne féljen, anyám... Nem lesz ez mindig így... mondta rekedten, és kissé tétován megsimogatta anyja őszbe játszó szőke haját... - Kezd betelni a pohár!... nézett a kunyhó ajtaja felé, és olyan erősen vonta össze a száját, hogy hangosan megcsikordultak egészséges, kavicsfehér fogai.
Anyja riadtan nézett rá:
- Ne húzz vele ujjat, fiam!... Erősebb, mint te...
- Ma még... talán! - emelte fel arcát a fiú, és ahogyan ott állt a kunyhó közepén, fekete fejével, felmagasodva, ökölbe szorított kézzel, egy pillanatra egészen olyanná vált - nemesebb arcélű, fiatalabb változatban - mint az apja, mikor elborítja a vihar, és ütni készül.
"Ó, istenem, mivé nőtt ez a gyerek tavasz óta!" - futott át az asszonyon a vér, és egy pillanatra feltámadt benne a remény:
- Hidd el, a lelke mélyén nem rossz ő... Talán, ha egyszer, mikor jó hangulatban van, megpróbálnál hatni rá... beszélgetnél vele okosan, óvatosan, szépen... Értesz?! mondta kissé fellelkesülve, és arra gondolt, hogy: "Ki tudja?... Hátha ez az okos, nagy, fekete fiú egyszer tényleg magával ragadja az apját, mint közös rúdhoz kötött fiatal telivér a csökönyös, öregedő csődört, és a család szekere kikerül ebből a rázós, köves-latyakos tekervényből az egyenes, jó útra!..."
A fiú azonban csak nézte, nézte az anyját, szánalommal és értetlenül, mert őbenne más, komorabb gondolatok forrtak, félelmetes, kusza indulatok háborogtak:
- Beszélni vele? Okosan?! - legyintett elkeseredett haraggal és dikójához lépve, párnája alól vastag, kopott könyvet halászott elő, melyen kopott aranyozású betűkkel ez állt: Dosztojevszkij: Bűn és bűnhődés.
Néhány másodpercig összevont szemöldökkel bámulta az elhomályosult betűket, aztán felsóhajtva, az ajtóhoz lépett:
- Elmegyek... Visszaviszem ezt a könyvet Doór apóhoz és hozok helyette valami mást - mondta csendesen és kilépett a szelíd, hűvös fényű délutánba...
Árnyéka ferdén és hosszan előrevetődve mozgott mellette a baloldalán, a fakuló mezőben, s mint valami titokzatos fantom, a Duna felé vonszolta őt, arrafelé, amerre apja szokott kuporogni, mikor a nagy ördögharcsát lesi. Időnként óvatosan meg-megtapogatta sajgó állát és - életében először - szinte égette a bosszúvágy, hogy odaálljon apja elé és összecsapva vele, visszaadja néki az arculcsapást. De felülkerekedett benne a józan ész és megállt. Egy ideig tépelődve fürkészte a partot, aztán jobbra fordult, az erdő felé.
S ekkor a fák közül, szőkén, mint felhőkből a nap, a pék lánya lépett eléje. Ria!
A következő pillanatban már egymás karjaiban voltak. A fiú magához karolta a lány derekát és ráhajolt a nedvesen fénylő, bimbónyi, piros szájra, a lány pedig átkulcsolta a fiú erős nyakát és lábujjhegyre emelkedve valósággal rátapadt a szájára lecsapó, puha, forró ajkakra.
Nem, ez a szenvedélyes ölelkezés és ez a csók már nem két kamaszgyerek izgalmas érzéki játéka volt csupán, és nem is egyszerűen a fellobbanó vágy gyönyört kereső öncélúsága, mohó önzése, hanem valami más, sokkal több, emelkedettebb mindkettőnél.
Ez az ölelkezés itt, az aranyló ősz eleji avarban, a lombjukat hullató fák között - a szerelem volt, az igazi, a hatalmas és tiszta szerelem, mely valahogy úgy emelkedik fel az ember titokzatos hús-vér mélységeiből a szív, a száj, a szellemi-lét magaslatain, mint egy csodálatos, születő új világ, melynek egében és tájaiban az örökkévalóság, a boldogság ígérete és igézete fénylik.
- Napok óta nem láttalak - szólalt meg halkan a fiú.
- Pedig minden délután elsétáltam felétek...
- Tudom. Hallottam, hogy fütyörészel. Egyszer ki is akartam osonni a konyhából, de anyám elkapta a hajamat és visszarántott... Apám meg pofon vágott és elmondott mindennek... És téged is!... Azóta valósággal bezárnak a lakásba, mint madarat a kalitkába. - A lány arca csupa felhő és csupa könny volt. - Én ezt úgysem fogom sokáig tűrni! - fakadt ki felsírva és a fiú arcába nézett. - Most is az ablakon szöktem ki... Jaj, istenem, legszívesebben vissza sem mennék többé hozzájuk!...
A fiú ismét magához vonta a lányt és valahová az erdő fölött gomolygó felhőkbe bámult, melyekből mintha egy nagy, durva, bozontos arc meredt volna vissza rá:
- Az apám... Tudom én. Mindennek ő az oka!... Ha, nem gonosz Farkas fia volnék, nem féltenének annyira tőlem, igaz?
A lány felsóhajtott és - letörve egy ágacskát a mellette zizegő bokorból - lesütötte szemét:
- Igaz... De én megmondtam nekik, hogy te egészen más vagy, mint ő!... - Zavartan elhallgatott.
A fiú némán lehajtotta fejét és egészen lehangolódott.
A lány pompás, fekete box-cipőivel szemben - melyek úgy hatottak a délutáni fényben, mint két, földre szállt, kis, fényes tollú madár - két nagy, csúf, széttaposott varangyos béka ült az avarban.
Az ő cipői.
Váratlanul összerebbent a tekintetük, és arcukat elöntötte a pirosság.
Pétert újra hatalmába kerítetve az a különös, leverő érzés, mely nemrégen a kunyhójukban lepte meg először. Egy pillanatig, mintha ismét kívülről - harmadik személlyé válva - látta volna önmagát. Kettőjüket. Amint ott álltak az akácos szélében, a kora őszi ragyogásban.
Mindez - maga sem tudta, miért - ezekben a másodpercekben valahogyan valószínűtlennek tűnt előtte. Az, ahogyan ez a jó-cipős, sötétkék-szoknyás, piros-pulóveres szép szőke lány őhozzá, a gödörlakó Farkas Péter lompos, rongyos fiához bújt...
Azelőtt - különösképpen - sohasem látta ennyire élesen a kettőjük öltözködése közötti különbséget. Most pedig szinte égette a szégyen, a szegénysége.
"Nézd Ria... Talán igazuk is van a szüleidnek... Nem illünk mi össze" - akarta mondani, de a lány rajongó, nyílt, tiszta szemébe nézett és így szólt:
- Te, nem kísérsz el Doór apóhoz? Kicserélem ezt a könyvet, és már jövök is!
- Jó, de mutasd csak! - nyúlt a könyvért a lány. Milyen?
- Nagyon érdekes, de neked nem ajánlom.
- Miért?
- Azt hiszem, hogy túlságosan félelmetesnek találnád - felelte rövid gondolkodás után Péter, és lassanként feloldódott előbbi, nyomott hangulatából. Megfogta a lány kezét: - Minden tizedik fánál megcsókollak!
- Ó..., akkor estére sem érünk oda az öreghez... emelte fel kipirult arcát, megütközést színlelve a lány, de a fiú, nevetve, már kezdte is a számolást:
- Egy... kettő...
„ - Hallottad, hogy a kocsma nagytermét lefoglalták iskolának?
- Három... négy...
- Ma délelőtt egy fiatal nő és egy ősz hajú férfi jött ki a városból...
- Öt... hat...
- És Hűvös Gáborral bementek a Rúth Tóni bácsihoz...
- Tíz! - vágott közbe a fiú és megállt. De a lány megrázta fejét:
- Tíz? Hiszen még hét sem volt! - kiáltott fel és kisiklott a fiú karjából.
- Ohó!... Hiába futsz! Úgyis utolérlek!... Ria! Nem állsz meg?!
- Nem - nevetett a lány és hirtelen bekanyarodott az erdőbe, de a fiú villámgyorsan utána ugrott és elkapta a karját. - Megvagy!...
A következő pillanatban - egyensúlyukat vesztve - elzuhantak a süppedő, puha avarban.
- Ugye mondtam, hogy hiába futsz! - lihegte diadalmasan a fiú, és ráhajolt a lányra, akinek szétzilált nagy szőke haja olvadó aranyként folyt szét a tarkója alól.
- Péter!
Ökleivel vadul dörömbölni kezdett a fiú kemény, domború mellkasán, de az csak nevette őt és ellenállhatatlanul föléje borulva hosszan megcsókolta a száját.
- Ó, te!... Eressz már el... Hallod?! - suttogta felsírva a lány és kétségbeesetten igyekezett lehajtani felcsúszott szoknyáját, de a nagyerejű, szenvedélyes ölelésben szinte mozdulni sem tudott.
A kovács fia - mellével szorosan melle háborgó kettős dombjára dőlve - arcába hulló haja sötétségéből meredt le rá:
- No... miért sírsz?... Hiszen szeretlek... Ria... Ne félj... Nem lesz semmi baj...
A lánynak - ahogyan hanyatt fekve a fiú lázas arcába nézett - először úgy tűnt, mintha a fák össze-összeverődő ágai valahol egészen fent, az ég végtelen szürke magasságában rezegtek volna, aztán a szél könnyű zúgása lassanként zenévé finomult a fülében, és hirtelen nagy-nagy csendesség ereszkedett a lelkére. Már-már teljesen átengedte magát a fiú ölelésének. Úgy érezte, hogy hullámzani kezd alatta a sárga avartenger, és valami csodálatos, zsongító forróság járta át, de a következő pillanatban feleszmélve, minden erejét összeszedve kitépte magát vágyakozásából és talpra ugrott:
- Nem... Nem akarom... - mondta felindultan és arcát két tenyerébe rejtve elfordult a fiútól.
Péter megdöbbenve meredt a hátat fordító lányra, aztán lassan odament hozzá. Megállt mögötte. Árnyéka ráhullt a lányra. Az - érezve a fiú közelségét - kissé megremegett, de nem fordult hátra. A varázs megtört.
Pedig a sejtelmesen szép, nyáresti, folyóparti játék óta - gondolatban, vágyaikban - mindketten eljutottak már a szerelem teljességéhez. A valóságban azonban még mindig
megtorpantak a csókok kapujában.
- Nem szeretsz te igazán engem...- szólalt meg rekedt, elmélyült hangon a fiú.
- Miért? - fordult meg hirtelen a lány. - Mert nem akarom, hogy igazuk legyen azoknak, akik azt pletykálják, hogy én... és te...
- Tehát szégyellsz?
- Ó, miket beszélsz! - A lány nagy kék szeme úgy fénylett fel a fiú előtt, mint eső mosta ablaküvegen átragyogó lámpa. - Nem, nem szégyellek, de bűnösként nem tudnék nyíltan az emberek gyanakvó szemébe nézni...
- A szerelem nem bűn, Ria.
- Mondd ezt apámnak vagy anyámnak - felelte csendesen a lány, aztán felemelve fejét ugyanolyan halkan még hozzáfűzte: - S arra kérlek, míg nyíltan nem lehetünk egymásé... ne is kívánd, hogy titokban... a szeretőd legyek...
Elnémultak.
Egy pillanatig zavartan néztek egymásra, aztán a fiú tekintete a birkózás közben elejtett könyvre tévedt, mely az erdő szélén, a fűben hevert:
- Hű, te! A könyv!
- Mi lesz, ha elszakadt? - aggódott a lány.
Péter lassan odaballagott a könyvhöz, felvette, megnézegette, aztán megkönnyebbülten megfordult és felmutatta: - Semmi baja!
De elkomorult:
A lány eltűnt.
- Ria! Hol vagy?
A sűrűből futó, távolodó lábak csörtetése hallatszott.
- Riaaa! Miért futsz el?! - mozdult a zaj irányába, de néhány lépés után lesújtottan, tanácstalanul megállt.
A lány nem felelt.
- Itt hagyott... - mormogta maga elé halkan, aztán lehangoltan elindult az öregember házikója felé. Közben egyre korholta önmagát a mohóságáért:
"Nem lett volna szabad úgy nekiesnem... Talán egész életre elriasztottam magamtól..."
Előkotorta bicskáját, lemetszett egy föléje hajló nyárfavesszőt és vadul meg-megcsapkodta vele az erdőszéli fák törzsét.
"Hát csak fusson!... Nem futok utána!" - vont vállat, de ezúttal sehogyan sem tudta megnyugtatni önmagát. Sőt. Egyre nyugtalanabbá vált. A lány - akiért eddig is szinte égette a vágy - megnőtt és új, tiszta fényben ragyogott fel előtte.
"Persze, ezek után biztosan azt gondolja rólam, hogy lám, mégiscsak közönséges csirkefogó vagyok..."
A vesszővel - dühösen - végigvágott a nadrágja szárán.
Hiszen nem akarta ő előre megfontolt szándékkal maga alá teperni a lányt, csak hát úgy hozta a játék, hogy egymáshoz zuhantak...
Ment, ment, és képzeletében újra és újra lejátszódott a kudarcában is izgalmasan szép, erdei jelenet...
Eddig se a pék lánya, se más nő nem került még ennyire testközelbe hozzá. Életében először érezte így, ennyire közvetlenül az asszonyi test sejtelmes gyönyörűséget ígérő forróságát - hát csoda, hogy elveszítette a józan eszét?...
A nagy tölgyfa közelébe ért. Doór apó a házikó kertjében ásott. Facsemetéket ültetett. Péter megállt a kerítésnél és egy pillanat alatt kioldódott nyomasztó hangulatából. Megenyhülten nézte a magányos vén óriást. Amióta rendszeresen eljárt ide, hozzá, annyira megszerette ezt a csupaszív, bölcs öregembert, hogy apja helyett apját látta benne. S valahányszor így megállt a mosolygó folyóparti házikó előtt, úgy érezte, hogy - hazaérkezett.
- Most is, otthonosan benyitott a kapun és belépett a kavicsos útra. 
A farkaskutya felkapta a fejét, aztán pofáját visszahelyezve két mellső lábára, barátságosan megcsóválta farkát.
Ő, a kovács fia, volt az egyetlen ember, aki szabadon járhatott-kelhetett az öregember portáján, sőt: akár a házában is.
Letért a keskeny kavics-szalagról, megállt a munkájába mélyedt, háttal álló házigazda mögött és halkan ráköszönt:
- Jó napot, Doór apó!
- Ó, szervusz fiam! - fordult feléje meglepetten, de felderengő arccal az öregember.
- A könyvet hoztam vissza. Köszönöm szépen. Nagyon érdekes volt.
- Jó, hogy jöttél. Legalább segítel nékem elültetni ezt a két fát. Jó?
Péter letette a könyvet a veranda előtti favágó tuskóra, aztán ásóért nyúlt:
- Hová ültetjük őket?
- A ház két első sarka elé... Ezt a dióhusángot oda... Egy lépéssel arrébb!... Úgy, úgy. A dombhajlat alá... Ezt a cseresznyefát pedig ide, ahol én állok.
- Hű, itt nagyon kemény a föld... Csupa kő meg agyagréteg!
- Hát törd fel előbb egy kicsit csákánnyal és csak aztán mutasd meg néki az ásódat!
- Nem kellene inkább valahová máshová ültetni ezt a fát?
Az öregember felegyenesedett, rátámaszkodott ásójára és tűnődve nézett a fiúra:
- Péter, Péter... Nagyon lebecsülöd te ennek a fának az erejét.
- Attól félek, hogy itt nem tud majd gyökeret verni...
Az öregember belevágta ásóját a földbe, felemelte a dús-gyökérzetű kis fát és lassan odaballagott a fiúhoz. Aztán ujjaival, melyek maguk is szinte olyanok voltak, mint a fa barna gyökerei, megtapintott egy hosszú gyökérszálat: - Nos, ide figyelj, te híres kovácslegény! Én azt mondom neked, hogy te, de nemcsak hogy te..., senki emberfia e földön nem tud ugyanilyen vékony és hajlékony anyagot, létrehozni, amelyikben annyi erő lenne, mint ebben a hajszálvékony gyökérben!...
A kovács fia könnyedén letépett egy darabkát a gyökérből és - hitetlenül - megrándította vállát:
- Mint ebben?
- Mint ebben.
- S az acél?!
Az öregember felemelte jobbját és mutatóujjával a mezőn álló nagy, magányos tölgyfára mutatott:
- Látod ott azt a vén óriástölgyet?... Száz-százhúsz évvel ezelőtt az is csak akkora volt, mint ez a diófa. Talán még kisebb. Mint az ujjam. Elhiszed?
- El...
- Pedig az is szigorú, kövecses talajban áll! Igaz?
- Igaz.
- S mit gondolsz, vajon mi növesztette ekkorára?
- Nem tudom...
- A küzdelem.
- A küzdelem?
Az öregember - nagy-nagy szeretettel - egyszerre az ifjúhoz és szinte a zsenge kis fához is beszélt:
- Ha ezeket a gyökereket küzdelemre kényszerítjük, tizenöt-húsz méteres, sőt még vastagabb kövecses-agyagos réteget is átfúrnak, hogy tápdús televényt keresve gyümölcsözzenek, de próbálj meg te ugyanilyen hajszálfinom fúróval csak néhány méterre lefúrni ebbe a talajba! Beletörik a bicskád, hallod-e?!
A fiú mély érdeklődéssel hallgatta a csendes, nyugodt hangú bölcselkedést.
- Hát..., erre nem is gondoltam volna... - mondta elgondolkozva. De aztán, még mindig némi kétellyel, hozzáfűzte: - Azért mégiscsak megtörténhet, hogy elszárad. Elpusztul.
Az öreg felsóhajtott:
- Nem olyan rossz föld ez. És hát, ami azt illeti, az ember is eleshet a harcban. De hittel kell a jövőbe nézni, fiam. Vagy legalábbis: reménnyel. Az élet nagyon erős. És nemcsak kegyetlen és keserves. Szép is. Jó is. S az erőseket, a küzdőket, az igazakat még a vereségek is naggyá tehetik!...
Miután elültették a fákat és megtaposták tövükön a földet, a fiú megkérdezte:
- Vizet adjak nekik?
- Adhatsz nékik egy-egy vödörrel, bár ősszel nem muszáj - mondta az öregember s gyönyörködve nézte a kút és a fák között ide-oda mozgó, izmos legényt.
Aztán felvette a visszahozott könyvet a tuskóról és így szólt:
- No, jól van. Most pedig gyere és válassz magadnak valami új olvasmányt e helyett a könyv helyett!...
A kovács fia megállt a toronyszobácska közepén, és váratlanul egészen különös hangulat lepte meg:
- Tudja, amióta ezeket a könyveket olvasom, sokszor úgy érzem, hogy mi talán nem is élünk a valóságban, hanem csak egy nagy könyv szereplői vagyunk... - szólalt meg halkan.
- Mit mondasz? - nézett rá meglepetten az öregember. A fiú elgondolkozva bámult ki az ablakon, a nádas felé: - Magam sem tudom, hogyan és miért, de gyakran úgy tűnik, hogy ez a kis erdőalji telep..., a Duna, az erdő, a kunyhók, a hosszú, városba vezető út, a gyárak és az emberek, így együtt..., egy érdekes regényt képeznek... Minden hajnalban, mielőtt apámmal megkezdenénk a munkát az üllőnél és esténként, mikor kilépek a műhelyből, egy-egy percre megállok, felnézek az égre és szinte látom és hallom, hogy a napok úgy fordulnak egymás után, suhogva, zizegve, mint egy nagy könyv lapjai...
Az öregember leült háromlábú székére és szinte lélegzetét visszafojtva figyelte a fiú átszellemült arcát:
- No. Folytasd csak. Nagyon érdekes, amit mondasz!... S a fiú - mintha titokzatos erejű szél sodorta, kavarta volna fel melléből szájára a szavakat - elrévedve beszélt, beszélt:
- Úgy szeretném ezt az eget, ezt a folyót és ezeket a fákat és mindent, mindent, ami itt van körülöttünk, és ami velünk történik, egy szép regényben benne látni. Önmagunkat, úgy valahogyan, mint a Nyilas Misit, az Utolsó Mohikánt, Tamás bátya kunyhóját, az Aranyembert vagy Copperfield Dávidot, Raszkolnyikovot és a többieket... Hogy tíz, húsz és ötven év múlva újra végigélhessem mostani életünket, és hogy a világ minden részén láthassák ezt a kis erdőalji telepet, hogy ez, ami ma körülvesz itt minket, sohase veszhessen el, és hogy mi magunk is örökké éljünk...
- Hát írd meg! - szólt közbe, izgalomra gyúlva, akaratlanul az öregember.
A fiú elámult:
- Én?
- Te! Miért ne?!
- Ó, de izgalmas lenne... -suttogta maga elé elgondolkozva a fiú, és ismét az az érzése támadt, hogy egy titokzatos harmadik személy hangját hallja, aki egyszerre ő is, és mégsem ő!... - Úgy kezdeném, hogy a háború a vége felé járt... S Hűvös Gáborral, a kőművessel folytatnám... Leírnám, hogy a felszabadulás hajnalán hogyan győzte le két fasiszta támadóját, Sváb Josit és Jaspert a zajló Dunán... És magát is beleírnám a regénybe...
- Engem?
- Magát. Hogy egyszer csak feltűnt itt, az erdő alján és felépítette ezt a szép, kis gerendaházat, melyet majdnem mindenki, még Szabó István, az ács is megcsodált és megirigyelt...
- Ej, te!
- Igen. És azt is, hogy én megdobtam egy feketerigót, és maga nem bántott, hanem szépen beszélt velem, és nekem adta a madarat... S a farkaskutyáját sem felejteném ki, és azt is megírnám, hogy kimentett a folyóból...
- A pék lányával közösen - jegyezte meg csendesen az öreg és mosolyogva beletúrt a szakállába.
- A fiú elpirult:
- S megírnám, hogy az emberek felkerekednek a kunyhókban, a romok között, és éhesen, rongyosan, esőben, sárban, fagyban birokra keltek a halállal és a sötét, gonosz erőkkel, hogy új országot, új várost építve maguknak, végre szabad és boldog életet kezdjenek...
- Hm. Szép, szép... No és mit írnál magadról? - Magamról?
A fiú nem felelt mindjárt. Megtapogatta sajgó állát, és egy pillanatra mintha füst kavarodott volna a szemére. Sűrű, gomolygó füst, melyből anyja és testvérei riadt, könnyes szeme és apja vad, fekete arca meredt rá. Melle elnehezült. Pörölyök villantak, zuhogtak benne. A szívére. És tüzes csillagok szálltak a homlokára. Aztán könyvtáblák titkos világokat elzáró kapui tárultak ki előtte. S mint a hold, kis petrólámpájuk gyúlt fel képzeletében, sejtelmes fényit vetve az erdőalji tájra és a jegenyesorra, melyen ő és a pék lánya elindultak a párás messzeség felé...
- No?
A fiú összerezzenve, kissé zavartan nézett az öregemberre, majd halkan csak ennyit mondott:
- Hát... megírnám, hogy én, és a család is, apám árnyékában élünk... és talán azt is megírnám, hogy esténként, a kunyhó ablakából a csillagokat bámulom és álmodozom...
Egy percre elnémultak.
Mindkettőjük szeme tompán ragyogott. Az öregember egy zömök Jack London-kötetet nyújtott át a fiúnak. A címlapon ez állt:
Eden Martin.
...Délután három óra volt. Az októberi ég szelíd, ősz eleji derűvel nézett le rájuk. A kapuban álltak:
"Ó, istenem, micsoda őserejű, szép emberi életek forrnak a mélységekben..."
Az öregember úgy érezte, hogy egy ritka, nagy "aranyrögre" tapintott rá.
Nézte a fiút:
"Lám, ez a rongyos kis vadember is meglátta barlangjukból a csillagokat."
Felsóhajtott:
- Hej, fiam, neked sem lesz könnyű életed... - mormogta halkan, talán csak önmagának, és egy pillanatra elgondolkozva rátette jobbját a fiú vállára. Aztán sarkon fordult és lassan visszament kertjébe, új kis fái közé.
A kovács fia egy darabig meglepetten nézett utána, közben azon tűnődött, hogy hazamenjen-e, vagy csavarogjon egy kicsit? Apja alakja jelent meg lelki szeme előtt, és ettől elkomorodott. Aztán Ria jutott az eszébe és döntött: abban a reményben, hogy talán még találkozhat a lánnyal, - az erdőn átvágva - elballagott a pék háza elé és halkan fütyörészni kezdett:

"Ha jönne a leány,
aki szeretne igazán..."

A pék lánya azonban - aki anyjával és apjával szemben, egy öles dagasztóteknőnél görnyedezett a műhelyben - ezúttal nem jött, nem jöhetett ki a házból. Pedig mikor meghallotta az ismert füttyjelt izgatottan felemelte arcát, és tekintete a műhely ajtajára röppent.
De apja ráförmedt:
- Miért álltál meg? Dagassz, dagassz, mert befagy az a tészta, hallod-e?!
Anyja lassan lehúzgálta vastag alsókarjáról a ragadós tésztát, visszacsapkodta a teknőbe, aztán vészt jósló arccal felegyenesedett:
- Mondd, te lány... Csak nem az a csirkefogó Farkas kölyök fütyörészik megint odakint?
- Honnan tudjam? - vont vállat morcosan a lány és lehajtva fejét, hevesen öklözni kezdte a tésztát, miközben szeméből - lisztes arcán végiggördülve - nagy, forró könnycseppek potyogtak bele a teknőbe, apró, kemény öklei alá...
- Ne sírj, mert képen nyallak! - csattant fel az emberke.
Odakint abbamaradt a fütyörészés.
A kovács fia egy-két percig még várt, várt, aztán hangosan felsóhajtott és elkedvetlenedve, lassan elindult a hosszú jegenyesoron, a távoli város felé...

VISSZA - TOVÁBB


Kérem, szóljon hozzá Ön is!