Duna-parti románc 8. fejezet

8

Gonosz Farkas felfrissülve emelte ki borostás ábrázatát a folyóból és nagyokat prüszkölve kirázta boglyas üstökéből a vizet. A kertje alatti kis öbölben állt, lábszárig a vízben, és időnként paprikásan elkáromkodta magát:
- A rosseb egye meg ezt a szappant!
- Nem habzik?
- Egy frászt!... Gyere, csutakolj már le, mert úgy bevágom a nádasba, hogy a jóisten se találja meg!
- Jaj, el ne dobd már! - sietett le a parthoz kétségbeesve az asszony. - Ezzel ma még ki kell mosnom!...
- Ugyan! Mit?
Az asszony belement a heccelődésbe. Cinkosan rámosolygott a rásunyító óriásra, aztán körülpillantott az udvaron és lehalkította hangját:
- Hát..., a gatyáidat!
A kovács vigyorgott:
- De sok van! Ez a rövid fekete klott, ami rajtam van, és az a kék, amit - te viselsz!...
- Hallgass már, te... - nézett rá restelkedve az asszony. - Még meghallják a gyerekek!
Belépett férje mögé a vízbe, és miközben a tenyérnyi szappannal kedvtelve dörzsölgette a félelmetes vállakat és a domborúra kalapált mellkast, dúdolgatni kezdett: "Nagypénteken mossa holló a fiát..."
- He-he... Magda!... - nézett le fickándozva a melle magasságában ágaskodó, kipirult asszonyra. - Ne csiklandozz, mert!...
- No, maradj már te, hiszen a csutakolás csak eztán kezdődik! - kacagott fel az asszony is, miközben durva gyökérkeféje sercegve sétált fel-alá férje pőre, barna testén.
- Várj csak!
- Mi az?
- Ne mozogj!...
Az asszony mozdulatlanná merevedett és figyelt, de nem látott és nem hallott semmi különöset. Gyanakodva nézett fel a férjére:
- Mit lesel te?
- Azt ni! - bökött bele kajánul a férfi a megnyugvó vízbe és kandi szemekkel lesett, lesett lefelé - felesége tükörképének szoknyája alá.
- Ó, te ravasz róka! - kiáltott fel a rászedett asszony és oly hevesen kavarta szét a meztelenségét felvillantó vizet, hogy kiejtette kezéből a szappant.
- Jaj, most mi lesz? - kotorászott utána térdre ereszkedve. - Az utolsó darab szappanom volt!... - Könnyek között bujkáló mosollyal, rosszalló fejcsóválással sandított fel kacagó férjére: - Látod, ha bejárnál a gyárba, időnként kapnál egy-egy darab szappant is... Nem kellene még ebből is ennyire szűkösködnünk!... Hűvösné mondta, hogy a férje...
- Ne kezdd!... - A férfi elsötétülve magasult föléje.
Képe komoran megreszketett a folyón.
Az asszony elnémulva nézett farkasszemet a vízből rámeredő fekete arccal:
- De miért?
A férfi - kilépve a derűs, hajnali hangulatból - feldúltan gázolt ki a partra:
Miért? - kérdezte. - Mert kölyök korom óta mást se tettem, mint hogy bejártam a gyárba!... Ki-be! Ki-be! Reggel-este. Ide-oda. Ide-oda. Hát érdemes volt? Nézz körül! Érdemes? Nem, nem! Elég volt. Elég! Érted?...
- Más is bejárt... és ma is bejár - mondta csendesen az asszony.
- Más, az más. A barom tűri a hámot. A farkas nem! Én pedig farkas vagyok! - csapott a mellére. - Farkas!...
Mély csend támadt.
- Mit akarsz hát? - tapintott rá az asszony végre a szappanra és sápadtan felállt.
- Élni! Végre a magam uraként! Szabadon!... - horkant fel a férfi.
- Élni? Jó, jó... de hát miből, istenem miből?!
- Az erőmből és az üllőmből! A pörölyömből! Meg a folyóból és ebből a maroknyi földből!...
Egy darabig némán álltak egymással szemben. Egyikük a folyóban, másikuk a parton.
Az asszony: gondterhelten, nagy fekete emberét fürkészve. A férfi: kifürkészhetetlenül.
Aztán gonosz Farkas elgondolkozva, lassan felballagott a roskatag kis kovácsműhelybe, cipőbe bújt, maga elé kötötte kopott bőrkötényét, kalapácsot vett a kezébe, rákoccantott az üllőre és - sötét pillantást vetve a kovácstűznél matató fiára - tompán megszólalt:
- No, kölyök, akkor kezdhetjük!...

Az asszony elhomályosuló szemmel nézett férje után. Váratlanul akkora fáradtság és levertség lepte meg, hogy teste-lelke beletántorodott:
- Ó, pedig milyen szépen indult ez a nap! - sóhajtott fel és megérintette a gondolat, hogy talán legjobb lenne szelíden beledőlni a folyóba és örökre elmerülni a közömbösen susogó mély áramlásban. Eldőlni... lebegni... elmerülni...
Arccal a túlsó part felé fordult, bizonytalanul néhány lépést tett a folyó meredeken mélyülő, kavicsos fenekén befelé, aztán visszahökkent.
Az ég aranypiros szegélye úgy villant meg a folyó felszínén, mint egy nagy, alattomos hal megsebzett uszonya. Azt hitte, hogy a félelmetes harcsa úszott el mellette. Lélegzetét visszafojtva fürkészte az öblöt: "vajon megtámadna?"
Milyen furcsa. A haláltól nem félt, de ettől a kétméteres haltól minden porcikája irtózott.
Rémülten kihátrált a vízből és a barlang felé sietett. Az ajtóban - kócosan, nagyot nyújtózva - Magdácska jelent meg. Meglepetten nézett feldúlt anyjára:
- Mi történt?
Az asszony megtorpant. Vadul lihegett. Aztán, mintha csak akkor ébredt volna fel álmából, kábultan meredt a kislányra:
- Ó, semmi... semmi... Gáborka?
- Alszik még.
- Jól van... Menj kislányom, szedj néhány marék újbabot a kertben és főzz egy csepp főzeléket... Tudod. A kis piros lábossal... Zsír van még?
- Egy kevéske.
- Jézusom! Jól oszd be!... A jegyen már csak huszonöt dekányi van, és még csaknem másfél hét választ el október elsejétől.
- Igen, mama.
- Istenem... ma még gyerek, de tavaszra már nő lesz... érett nő... - motyogta, és fejét kissé oldalt döntve, megenyhült arccal nézett a nyúlánk, tizennégy éves lányra, aki kamaszos szeleburdisággal, dúdolva, tánclépésekben lejtett a kis udvarszéli veteményes felé.
Kop-kop-kop...
A műhelyből kihangzó kalapácsütések mintha az ő szívén kopogtak volna.
Felnyalábolta a mosáshoz előkészített szennyest - egy rakás foltos fehérneműt, lepedőt és tarka felsőruhát -, aztán sötét gondokkal viaskodva visszatért a folyó szélére és munkához látott...
"Nem megy be a gyárba... nem megy... Pedig itthon alig akad már valami kis munkája. Mit akar hát?... Még ilyenkor, nyáron valahogy csak tudunk létezni, de mi lesz velünk télen?" - tépelődött. - Hiszen nincs egyetlen rendes rongyunk... Megfagyunk, éhen veszünk!...
Remegő ujjaival megtapintotta lázasan lüktető halántékát:
Vajon meddig bírhatja az ember ezt az állandó gyötrelmet remények és csalódások között?
Kop-kop-kopkopkop... kopp...
Mintha megint a nagy hal villant volna fel előtte a vízből. Feszülten figyelt. Semmi. Csak a saját tükörképe meredt vissza rá: egy kissé megviselt, de még mindig szép arcú, érett asszony. Hosszú haja szőke és ősz szálakból összefont korbácsként tekeredett le fehér ingvállára, magas, telt mellei fölé.
Mindössze harmincöt esztendős volt még, és már csaknem húsz éve asszony... Tizenkét éve élt itt. 1933 tavaszán, mikor a Magyar-Hollandi Bank hosszú lejáratú részletfizetésre áruba bocsátotta ezt az embertelen, köves-homokos, Duna-parti tájat, ő és férje elsőként vetették meg lábukat itt kint, az erdőalján... Addig a városban - egy nagy, rogyadozó bérház pincelakásában - laktak. Apósánál. Heten, egyetlenegy nyirkos, vaksi odúban...
Abba-abbahagyta a mosást és bámulta a folyót, melyből mint titokzatos tükörből, fel-fellebbentek szemére élete kusza, nagy árnyképei.
Anyjára - a sápadt, tüdőbeteg, külvárosi varrónőre - alig emlékezett már. Hét éves volt, mikor elveszítette... Néhány évre rá pedig - az első világháborút követő Magyar Tanácsköztársaság leverésekor - apjától is örökre el kellett búcsúznia. A fiatal lakatos - aki a Kommün idején egy vörös zászlóalj katonai parancsnoka volt - a fehérterror áldozata lett... Ő, Békés Magda, akkor tizedik évében járt... Farkas Gáspár kovács - édesapja öreg barátja - vette magához. Nevelőapját és két fiát - mint kommunista-gyanús személyeket - a Horthy-rendszer csakhamar kívül rekesztette minden gyár kapuján. Nyomorúságos időket éltek. Alkalmi munkákból tengődtek. Végre másfél évi hánykolódás után Farkasnak sikerült abban az udvarban, ahol laktak, kibérelni és feltámasztani egy régi, ócska kis kovácsműhelyt, melynek üllőjén aztán - a három férfi - valahogy összekalapálta a család számára a mindennapi kenyeret... Lujza, Farkas Gáspár lánya - durva és irigy vénlány - a háztartást látta el és minduntalan beleakasztotta körmeit a "kis ingyenélőbe". Ő, Magda, jobb oldalára béna nevelőanyját ápolta. Nem volt könnyű dolga. A beteg asszony szalmazsákja a keskeny úttesttel egy magasságban levő pinceablak alatt volt. Ha kocsi állt meg az úton és a lovak szétrakták hátsó lábaikat, az asszony felnyögött:
- Jaj, Magda, csukd be az ablakot, mert a kövezetről befröcskölődik a lóhúgy...
Negyedóra múlva pedig így sóhajtott fel:
- Jaj, Magda, nyisd ki már azt az ablakot, mert nem kapok semmi levegőt...
Nevelőapja eleinte még védte, pártját fogta:
- Ej, ne zaklassátok mindig azt a szerencsétlen gyereket!... - de aztán a szakadatlan kenyérharcban lassanként teljesen nyerssé és érzéketlenné vált minden lelki dolog iránt. Egyre gyakrabban nézett elborongva a pohár fenekére, és - bár ő maga nem ütötte meg soha barátja befogadott árváját - már nem sokat törődött azzal, hogy a család csak afféle kis cselédnek tartja őt, akin bármelyikük - szidással vagy akár pofonnal is - gátlás nélkül levezetheti idégességét...
- Fő, hogy a mindennapi három fröccs meglegyen! Igaz, fiúk?! - mondogatta az öreg. - Mert józanul nem lehet kibírni ezt a rothadt világot!
Komor, keserves napok lépcsőjén ért el tizennegyedik évéhez Magda. Egyre több munka és gond hárult rá. Lujza mindig morcosabbá vált. Többnyire csak ült, ült az odú sarkában, ölbe tett kezekkel és bámult maga elé. Egyszer Magda kedvesen odament hozzá:
- Mondja... Mi bántja, Lujza néném?... 
Erre az - még ma sem tudja, hogy miért - őrjöngve felugrott, belemarkolt a kislány hajába és beleverdeste fejét az ajtófélfába: 
- Mi közöd hozzá, mi? Törődj a magad dolgával, te csipás!...
Az embertelen esetnek még ma is hordja a jeleit. Egy sötét felhőt a lelkében és egy sarló alakú kis forradást a bal szeme felett. Szerencséjére a fiatalabbik fiú, az óriás termetű, szelíd Péter, éppen belépett az odúba és egyetlen mozdulattal kiszabadította őt megvadult, farkas természetű nővére karmaiból:
- Ne bántsd ezt a lányt... Ha még egyszer megütöd... széttéplek. Érted?...
Péter. Ha ő nem áll mellé, ma talán már nem is élne. Nem is élne?
Tekintetét felemelte a folyóról és fájdalmasan felsóhajtott.
Ó, talán jobb is lenne - gondolta, és úgy érezte, hogy hatalmas, elsötétülő lombként bólogat rá az ég.
Kop-kop-kop... Péter.
Hát ő volt az a szelíd, szép fiatalember - ez a nagy fekete kovács?
Nézte a folyót.
Sorsa egyre nehezebbé vált. Piacra járt, főzött, mosott, varrt, takarított, minden, minden az ő vállát nyomta. S esténként még elviselhetetlenebbé súlyosult az élete. A három kovács úgy járt-kelt az asztal körül, mint három dörmögő barnamedve. Többnyire részegek voltak.
- Miféle moslék ez már megint? - turkáltak bele fitymálva az ételbe.
- Ne nyögj! Uralkodj magadon! - mordult rá beteg feleségére minduntalan az öreg.
Az asszony sírt:
- Persze addig jó voltam, míg szorongathattál, ugye?! Most már nem kellek, mert nem bújhatsz hozzám... mert tönkretettél!...
Az idősebbik fiú - Gazsi - Lujza húgát piszkálgatta: - Tudod, mi vagy te? Ostoba vén tyúk! Aggszűz! Semmi más... Kinek őrizgeted azt a nagy farod? A temetői kukacoknak? Mi?! Ahelyett, hogy fognál egy pénzes pasast, aki kisegítené a családot ebből az odúból!
- Gazsi! Fékezd magad... - szólalt meg csendesen Péter és feléje intett: - Magda is itt van...
Az idősebb fiú tompán nézett öccsére, aki le merte csendesíteni őt, aztán a fiatal lányra pillantott:
- No és ha itt van?... Ejha! - húzta félre vigyorogva a száját, és mohó szenvedély lobbant fel szemében: - Nézd csak... Hát hol éltem én eddig? - Ráhunyorított. - Hiszen... ez nem is gyereklány már, hanem egy klassz kis tyúkocska... hogy raknám alá a tojásokat!...
- Gazsi, térj észhez...- szólalt meg ismét, ezúttal vészjósló hangon a fiatalabbik fiú, aztán feléje fordult: - Magda, te meg fordulj be a fal felé és aludj...
De ő - ettől az estétől kezdve - többé nem tudott nyugodtan aludni a Farkas-odúban.
Félt.
És érzései nem csaltak.
Néhány nap múlva, egy éjszaka arra riadt fel, hogy valaki odakúszott hozzá a szalmazsákhoz és föléje terebélyesedett. Sikoltva talpra ugrott és felkattintotta a villanyt. Szalmazsákjáról - részeg, bamba vigyorral - az idősebbik fiú pislogott rá.
- Mi történt? - emelkedett fel az öreg kovács.
Ő, egyetlen kis rövid ingében, vacogva állt a rá meredő szemek sugarában, aztán zokogva az ajtó felé mozdult, de a fiatalabbik fiú eléje állt:
- Maradj csak... Ne félj...
Aztán lassan odament felemelkedő bátyjához, és a szemébe fúrta pillantását:
- Ember vagy te... vagy állat?! - kérdezte csendesen, mire hatalmas ütést kapott az arcába. De a következő pillanatban már ő ütött.
A két tagbaszakadt fiatalember összetört maga körül mindent. A nők rémülten húzódtak meg a sarokban. Végül is a szerelmi orvvadász és apja - aki békítőleg lépett közéjük - letaglózva, összerogytak a pince fala mellett. A fiatal óriás pedig gyengéden megfogta a kezét és megsimogatta haját:
- Ne félj Magda... Feküdj le és aludj... Mától kezdve jobban vigyázok rád. Aki hozzád mer nyúlni, az meghal...
1925 márciusa volt... Ekkor lobbantak szerelemre egymás iránt.
S néhány hónap múlva, egy Duna-parti kószálásuk alkalmával odaadta magát - egy életre - ennek a nagy fekete kovácsnak...
"Istenem, alig voltam valamicskével nagyobb, mint ez a gyerek" - akadt meg a tekintete Magdán, aki térde fölé csípett szoknyácskájában ebben a pillanatban kanyarodott fel a kunyhó felé a kertből.
- Mennyit szedtél?
- Jó hat marékkal!...
Ekkor az erdő alól barna kis muszkalovon fiatal orosz katona rúgtatott be a műhely elé:
- Halló pápá! Halló!
- Halló Mikulás!... - Gonosz Farkas öles alakja betöltötte az egész ajtónyílást. - No? Mi baj? - rázta meg a nyeregből leugró katona kezét és fürkészve megnézte a lovacska patáit. - Ej, úgy látom, nagyon elcsámpásodtak a körömcipőid! - mondta nevetve és bekiáltott a műhelybe: - Hé! Peti! Készülj fel! Patkolunk!
Mikor Péter - feketén, csapzottan, izzadságtól ragyogva, mint egy fiatal ördög - kilépett a fényre, az asszony szemét elborította a könny.
- Akár az apja - motyogta maga elé és összeszorult a torka.
Nagyfia még a városi pinceodú poklában született - házasságuk második évében - 1927 őszén. A haragot ugyan lassanként feloldotta bennük az idő, mégis, az emlékezetes éjszaka örökös árnyékként lebegett fölöttük. Nyomasztó, lidérces éveket éltek át. Reggel, délben és este: egyetlen asztalnál - heten. Éjszaka: az odúban szerteszéjjel szóródva. Nékik - az "új családnak" - egyetlenegy szalmazsák jutott a kályha melletti sarokban. Napirenden voltak a zsörtölődések és szilaj perpatvarok. A kölyök mindig láb alatt volt.
- Mama, az udvarra akarok menni... Engedjen ki játszani... Nem megyek az utcára, csak az udvarra... A műhelybe, apámhoz.
- Eltaposnak a lovak.
- Nem taposnak el!
- Tudod, hogy nagyapád nem szereti, ha ott lábatlankodol körülötte, amikor patkol... Egyszer még agyonüt!... - Majd apám üti... őt!
Így folyt ez nap-nap után. Férjében - ugyanúgy, mint apjában és bátyjában - mindjobban feltámadt a "farkasszomj". Esténként részegen tért meg fészkéhez, s ha ő szelíden korholni kezdte, kifakadt:
- Hát nekem csak dolgozni szabad? Verni a vasat? Látástól vakulásig?! Inni nem?!
Ha meglepte a vágy, és körülnézett az odúban, egészen eltorzult az indulattól:
- Magda... gyere, sétáljunk egy kicsit a friss levegőn...
Félreeső grundok bokraiban voltak kénytelenek megölelni egymást. Mindaddig, míg őbelőle ki nem tört az emberi méltóság, az asszonyi önérzet tiltakozása:
- Péter... én torkig vagyok ezzel... Ha megölsz, akkor sem élek így tovább!...
- Mit tehetünk? - kérdezte a férfi megkeményedő arccal.
- Megtakarítottam egy kis pénzt... Nézzünk magunknak valahol új fészket... Akármilyent. Csak magunk lehessünk...
Így jutottak ki ide, a Duna-parti erdő alá, ebbe a farkasverembe, melyet a saját két kezükkel teremtettek meg 1933 tavaszán. Tizenkét éve. 
Azóta verekszik itt a boldogságáért. A férjéért, ezért a fékezhetetlen emberért, és a három gyerekért... Hát minden hiába volt?...
Férje hangja riasztotta fel gondolataiból:
- Látod kölyök, ez a kozák tudja, hogy mit szeret a magyar ember! - hunyorított a fiatal katonára, aki miután fizetségképpen egy egész kenyeret, majd egy üveg vodkát dobott markába, frissen patkolt lován kacagva kiugratott a portáról. - Hé, te lány! - kiáltott oda a lányának. - Vidd be ezt a kenyeret!... Hát te meg mit tátod a szád? - fordult Péterhez. - Nesze, húzd meg, ettől döglik a légy!... Erre a hétre elég volt a melóból. No. Mit krákogsz? Marja a torkod? Az a jó! Nem? - Kalapácsát a nyitott ajtón bevágta a műhelybe. - Mozogj, takarítsd ki a műhelyt és menj anyádhoz. A parton mos!... Ezt meg add ide már, te! - kapta le a fiú szájáról az üveget és mohón nyakalni kezdte a vodkát...
Az asszony lehajtott fejjel, némán állt a vízben. Előregörbülő hátába sütött a nap. Mikor egy kicsit kiegyenesedett, megnyúló árnyéka szinte átért a túlsó partig.
A fiú megállt mögötte. Milyen érdekes. Nézte a nagy árnyjátékot...
"Lám, anyám mozgatja a folyót..."
- Anyám!
Anyja kiemelte könyökig szappanhabos karját a vízből és a válla fölött kérdőn nézett vissza rá.
- Segítsek?
- Ó, már készen vagyok... de várj csak! Gyere csak ide... Ide, be a vízbe... Ide, ide, egy kicsit errébb... Az asszony borús arca felragyogott. - Így ni... Lecsutakollak, hiszen szutykosabb vagy mint az ördög!...
- Nézze csak...
Gonosz Farkas a műhely ajtajában állt és nevetve integetett:
- Úgy-úgy! Csutakold meg helyettem is! Én előbb elmegyek pecázni! Holnap sült-halat akarok enni!
- Menj csak!...
A férfi berúgta maga mögött a nyikorgó műhelyajtót és - pecabotját ostornyélként suhogtatva - kissé tántorgó léptekkel elindult a nádas egyik szűk folyosója felé...
A fiú a pék lányára gondolt és halkan fütyörészni kezdett.
A kunyhó ajtajában Magdácska jelent meg, fűzfakosárral a kezében. A parti fövenyre kirakott tiszta ruhákért jött, hogy kiteregessen. Mögötte - a múltkori veréstől még kissé bicegve, féloldalasan - a kis Gáborka lépkedett.
Az öregasszony egy tuskón ült.
Az asszony nagyfia izmos, barna hátát szappanozta.
A szeme csupa pára volt. De a gyerekek csak azt látták, hogy mosolyog, és hogy tiszta, nagy, kék vitorlaként feszül, suhog felettük a szeptembervégi ég...

VISSZA - TOVÁBB


Kérem, szóljon hozzá Ön is!