Duna-parti románc 7. fejezet

7

Üdítő hajnal virradt a tájra.
Doór apó kitárta az ablakokat, röpke pillantást vetett a kertre, a nádasra, majd kilépett az erkélyre. Kutatva kémlelte a magasságot. A keleti ég halvány rózsaszínt és ibolyakéket vetített a folyóra, a lágyvonalú partra.
Kiadós eső volt az éjszaka - állapította meg elégedetten, és gyönyörködve nézte az esőcseppek milliárdjaitól csillogó mezőt, a fák aranybarna törzsét és a lombok súlyosan remegő koronáját. A fenyvesből és a nádasból áradó vidám madárcsivogás valósággal betöltötte az egész portát.
- Ördög!... Hát te megint hol a pokolban csavarogtál? Azt akarod, hogy megláncoljalak?
A farkaskutya egy másodpercre megtorpant a kerítés tetején, aztán behuppant a kertbe és fejét lehajtva, nyelvét kilógatva a ház elé sompolygott.
- Hiszen csupa víz a bundád!...
Az állat bűnbánó pofával pislogott fel gazdájára, majd, mint egy nagy mackó, leült és két mellső lábát a levegőbe nyújtogatta.
- Te hízelgő kutya! Gyanús vagy nekem... Nem vagy te szerelmes? Bolond, vén csont! Biztosan találkákra jársz éjszakánként!... No, én nem bánom, csak aztán a lábadat el ne verjék!
Doór apó elmosolyodott és elfordult. Felmászott a falra erősített létrán és kinyitotta a toronyba beépített galambház rekeszeit, majd magot szórt az erkélyre és kedvtelve élvezte a krugató, színescsőrű madarak hajnali játékát.
- No, ebből elég volt... Repüljetek egy kicsit! - összeütögette a tenyerét, mire valóságos galambfelhő kavargott köréje. Néhány percig hunyorogva bámult utánuk, aztán elővette rövid, görbeszárú kis cseresznyefa-pipáját, lassan, ráérősen megtömte dohánnyal és szomorkásan füstölögve még egyszer végigjáratta tekintetét a környéken.
Csendes és mozdulatlan volt a táj. A nap még alig kapaszkodott fel a láthatár peremére, a párolgó föld fölé. Elnézett élete jelképe, a sziklásparti magányos tölgy fölött.
A természetből kiragyogó, szétszórt fa- és téglaházikók frissen kijavítgatott, piros-tarka cseréptetőit fürkészte, sőt innen, a toronyból néhány portára is beláthatott.
Öt óra felé járt az idő. Hétköznapokon ilyenkor már talpon a telep. Ablakok tárulnak, ajtók nyikorognak, kócos férfiak és nők indulnak el a nyögve tápászkodó gyárak felé, fütyörészést, nevetgélést, gyermekvisítást és káromkodást sodor feléje a szél...
Most a harangok uralták a légkört. Méltóságos, hűvös zúgásukat végighömpölygették az üres hajnali utcákon, a városszéli táj felett, de a csukott ajtókon és lefüggönyzött ablakokon át nem érhettek el a telepiek szívéhez. Vasárnap volt. Az emberek fáradtak voltak. Hat kemény nap volt mögöttük. Hátat fordítottak hát mennynek és pokolnak, fejükre húzták pokrócaikat és aludtak. Pihenni akartak.
Nyolc hónapja, amióta itt élt, súlyos gyászban, de szabadon és függetlenül, itt kint a szelet dajkáló természet ölén, minden hajnalban végignézte a város ébredését, és lassanként valami csodálatféle derengett fel benne a kis "hangyaemberek" iránt, akik nap-nap után, éhesen és rongyosan rohamra mentek a rettenetes romhalmazok ellen, hogy rendet teremtsenek a káoszban.
Rendet.
Ő ugyan nem hitt már semmi emberalkotta rend lehetőségében, mégis, látva az itt is, ott is hihetetlenül gyorsan felnövő új falakat, a pusztuláson diadalmaskodó életet, olykor-olykor halványan kirajzolódott benne valami olyasféle gondolat, hogy ha egyáltalán mégis létrejöhet valaha harmónia a világban, azt csak ezek a szürke, erős kis emberek teremthetik meg. A munka.
Szobrász volt. Egész életében az ellenálló anyag belső törvényeit kutatta, vésőt markolt, márvánnyal, gránittal verekedett, hogy felszínre hozza a dolgok rendjét, hogy önmagából, emberi eszéből és szívéből újjáteremtse a világot, vagy legalábbis annak egy parányi részét, így hát mélységes tisztelet és szeretet. élt benne az alkotó emberek iránt.
Szerette és - szánta őket, mert nem tudott már hinni bennük. A munka végső értelmében.
Hitét, melyet az első világháború romjaiból még fel tudott támasztani egy új, kései szerelem, ez a második katasztrófa - úgy érezte - végleg maga alá temette.
Ez a fekete város.
Felsóhajtott; a benne élő szomorkás kis mosoly, mint valami fáradt hegyi folyócska, hol eltűnt, hol előtűnt szakálla, bajsza és szemöldöke deres bokrai között.
A kemény és mindig vidám székely asszonyka és elsőszülött fia - akiket 1919 forgószele ölt meg - lassanként már elhalványultak emlékezetében, de második feleségének szelíd monalisai mosolya és nagyfiának markáns, fekete ábrázata minduntalan felemelkedtek lelke háborgó mélységeiből...
- Egyedül maradtam - mormolta csendesen maga elé. - Teljesen egyedül...
A temetés utáni napokban félőrülten járta a háború dúlta város utcáit, és esténként mindig visszatért a nagy közös sírhoz, melynek mélyén, a lebombázott házsor nagyszámú, felismerhetetlenné vált halottja között az ő felesége és fia is feküdt.
A két ember, akikért megjárta a mélység és a magasság útjait. Az asszony, akit annyira szeretett, hogy kövekbe akarta rejteni a halál elől, hogy örök időkre, de legalábbis századokra megmentse mosolyát a világ számára, és a fiát, akire a vésőjét akarta örökül hagyni, hogy majdan tovább folytathassa az ő harcát a kövekben élő szépség kiszabadításáért...
- Egyedül maradtam - mormolta ismét és lassan rábiccentett a fejével.
Visszanézett élete messzi tájakból előkanyargó útjára, és lassan, mint nagy árnyak, köréje sereglettek marcona, réges-régen elfeledett ősei. Nagyapja, a hajdani hegyipásztor, és apja, a szálas, bölcs favágó, akiktől gyermekkorában megtanulta, hogy miként rejtse, védje magát és a nyájat, ha morajlik és omlással fenyegetőzik a hegy, ha az "ördöghasadékokból" vad szél tört be a völgybe, vagy ha villámokat dobál a haragos isten... Apáitól tanult meg díszes botokat faragni és furulyázni, és szép, fekete anyjától balladát táncolni...
Az erdélyi havasokból, egy kis erdei faházból indult el a nagy életbe, Budapesten át ltália kék ege alá, Petrarca, Dante, Michelangelo földjére; tanulmányozta a klasszikus görög és római szobrászatot, áhítattal nézett fel a párizsi Notre Dame boltíveire és szobraira, közben dolgozott, egészen a nemzetközi elismerésig felverekedve magát, hogy végül is - lám, összedőlt világa felett - meghallja lelke legbensőbb hangját: "Ember, térj vissza önmagadhoz, térj vissza őseid szelleméhez..."
Állt, állt, roskadtan, megöregedve, azt a hajdani, rongyos kis pásztorgyereket keresve, a hosszú jegenyesoron, aki ő volt valamikor, és arcából lassan felszálltak a felhők.
Elfordult a várostól, magához vette horgászfelszerelését és leballagott a folyóhoz. Hátratolta széles karimájú szalmakalapját, lehasalt a fövenyre, megmártotta arcát a vízben, majd csónakba ült. Leevezett kedves öbléhez, egy rejtett kis földpúphoz, paprikás kenyérgolyót szúrt a horogra és megsuhogtatta feje fölött a zsineget:
- No, fukar víz, mit adsz ma ebédre?... Sügért vagy pontyot? Vasárnap van! Igazán idevethetnél már egy-két valamirevaló harcsát, hallod-e?!
Megenyhülten elmosolyodott. Aki a természetben él, annak előbb-utóbb kisüt a nap

Péter riadtan felült a priccsen. Ujjai hegyével megdörzsölte álmos szemét és nagyot ásítva megcsóválta fejét. Első pillantása a nyitott ablakon át a vörös izlandi kakasba ütközött, amely a fészer horpadt gerincéről a felkelő nap felé kurjongatott.
- Hű, az anyád keservét!
Jókedvre derülve nézett ki a hajnali fénybe, az esőtócsákat csillogtató udvarra. Tekintete húgára tévedt, aki a szemközti priccsen ugyancsak felült.
- Felkukorékolt a kakas?
- Nézd, olyan mint a Veres Pali... Nem téged vár véletlenül? - nevetett fel halkan a fiú.
- Ó, megint pimasz vagy?... Inkább fordulj el, míg magamra kapom a ruhámat... Kimegyek, felsöpröm az udvart és magot szórok a csirkéknek - állt fel a lány.
- Elkéstél.
- Miért?
- Nézz ki.
Anyjuk ebben a pillanatban bújt ki a frissen meszelt tyúkólból. Kezében tojások fehérlettek.
- Látod... Ezt te is megcsinálhattad volna - mondta szemrehányóan Péter.
- És te nem? - pirult el a lány.
Apjuk, szőrös, vastag karjait kiemelve a pokróc fölé mozgolódni kezdett.
- Pszt... - kapta ijedten a szája elé jobbja mutatóujját Magda, és az ajtó felé osont.
Apjuk, anélkül hogy kinyitotta volna a szemét, hanyatt fordult, oldalra nyúlt a kabátja felé, amely a dikó mellett, egy falbavert szögről lógott le, megtapintotta az oldalsó zsebét és előhalászta lapos pálinkásüvegét. Kihúzta a dugót, és még mindig csukott szemmel nagyot slukkolt az italból, majd torkát köszörülve beledörmögött a félhomályba:
- Az ördög vigyen el benneteket. Még vasárnap sem hagyjátok aludni az embert?!... - Ezzel párnája alá dugta az üveget és szuszogva aludt tovább.
Magda kisurrant az ajtón.
Péter apjára nézett, akinek nagy, csupa haj-szőr koponyája úgy festett a fehér párnán, mint egy gyökerével felfelé fordított, hóra borított erdei tuskó.
Aludjon csak - gondolta. Addig jó, amíg alszik. Óvatosan felkelt kisöccse mellől, aki még az igazak álmát aludta. Az ablakhoz lépett. A pék lánya jutott eszébe, és nagyszerű, meleg áradással zúgott át rajta a vér.
Ünnepi hangulat ült a tájon.
Arra a gondolatra, hogy a mai napot nem kell a füstös, komor kis kovácsműhelyben töltenie, hanem mehet, amerre csak kedve tartja, csordultig telt várakozással.
Ez a nap az övék. Övé és Riáé.
Akkorát nyújtózott, hogy erős csontjai hangosan beleropogtak. Testén, mint nagy barna hangszeren a húrok, egy pillanatra megfeszültek és megremegtek acélos ínszalagjai.
Úgy, ahogy volt, egyetlen kis rövid, fehér vászongatyában, kilépett a konyhába. Nagyanyja még aludt.
- Csókolom mama... Mi a reggeli?
- Mi lenne? - nézett rá gyönyörködve az anyja. - Ami van. Egy csepp orosztea, kenyér, retek, só... és...
- Tojás!
- Pszt...
- Kettő?
- Ó, hová gondolsz? Öten vagyunk, és alig veteget valamit az a három kis kendermagos!... Csak egy.
- Az is valami - dörzsölte össze kezeit a fiú. - De jó keményre főzze... jó?
- Jó, jó - mosolyodott el az asszony, miközben vizet öntött a horpadt mosdótálba és az asztal sarkára tette a szappant. - De előbb mosakodjál meg!
- Ugyan mama! - csókolta meg anyja arcát a fiú, azután az ajtóhoz lépett. - Mosdótálban? Szeptember elején? Hiszen itt a Duna! Leugrok a vízre és úszom néhány métert!...
- Vigyázz, fiam!
Péter csaknem elsodorta éppen belépő húgát, aztán mint egy szarvas, átiramodott az udvaron és könnyedén átugorva a kissé megdőlt magas kerítést, valósággal röpült lefelé a dombról.
Tele volt erővel, fénnyel és álmokkal. Szabadnak, boldognak érezte magát. Eddig is szerette ezt az isten háta mögötti tájat. Itt nőtt fel. Minden ház, porta, minden fa és bokor kedves emlékeket villantott eléje. De igazán csak ez év tavasza óta érezte a varázsát. Az erdő, a folyópart, a nádas hangulatát. Amióta Riával járta a sűrűbe vezető ösvényeket, a mezőt, amióta kettesben úsztak a folyóban.
Futott, és úgy érezte, hogy a kövek, a fák, a fűszálak, sőt még a fűszálakról lábára perdülő harmatcseppek is új énekkel köszöntik őt.
A fekete kovács fiát, aki a pék lányának a nyomába, szegődött, és rátalált a szerelemre. Mint fiatal szarvas az őzre.
Vagy inkább, mint suhanc-farkas az első szukára?

 

Doór apó tűnődve emelte fel tekintetét a csendesen vibráló vízről.
- Hát ez meg kicsoda?
Az arany derengésben nyurga, félmeztelen alak futott a folyó felé. Átvágott a szikrázó kavics-zónán és kikötött a magányos tölgyfánál. Megölelte a fát és vidáman kiáltozott:
- Hoóhoóó! Hohóóóóóó!...
Majd sebtiben körülpillantott, és mivel nem látott senkit a kora hajnali tájban, lelökte magáról rövidke fehér alsónadrágját és leszökkent a partra. Felugrott egy vastag fatörzsre, melyet az éjszakai vihar dönthetett bele a vízbe, és ismét belekiáltozott a csendességbe:
- Hohóóóó! Hohóóóó!...
Amint ráugrott, a fatörzs enyhén rugózni kezdett, de nem szakadt el a parttól, mert gyökerei és a törzsnél megmaradt, arasznyi széles, szíjas kéregszalag még elég erősen a földhöz kötötték.
- Hiszen ez a rigóvadász!... - ismerte fel végre a vén Doór a koránkelő vidám kurjongatót és megcsóválta fejét. - A kovács fia. A gonosz Farkasé! - mosolyodott el, és maga sem tudta miért, jóleső érzés töltötte el a remek kis fickó láttán.
A meztelen, izmos fiútest villanásszerű megjelenése egyszerre izgalmat teremtett a mozdulatlan, buja tájban, mely eddig szinte ősi Öntudatlanságban, végtelenül mély nyugalomban párolgott, lélegzett a nyárhajnali melegben.
Egy pillanatig úgy tűnt, mintha a fiú eggyé vált volna a vízben rugózó fával, aztán, mint egy láthatatlan kéz alól felpattanó nagy ág, magas ívben felszállt és belecsapódott a lassú, ezüst hömpölygésbe...
Doór apó, aki eddig a folyó sodrának irányában, a nádasnál egy kis földpúpon guggolt, mennydörögve emelkedett talpra:
- Szép volt! Remek ugrás volt, fiam!
Hosszan nézett a fiú után, aki a szemkápráztató csukaugrás óta még nem bukkant fel a mélyből. Az öreg meglengette feje felett a horgászbotját és hunyorogva újra bevetette horgát a vízbe. Leguggolt. Figyelt. Semmi.
- Jó tüdőd van - mormogta elismeréssel. Eltelt egy jó perc. - Ejha!...
Semmi.
Csend.
Felállt.
Semmi.
- Hohóó! Hé! Fiú!
Arcát kiverte a verejték, tekintete nyugtalanul cikázott a folyón.
- Hé! Fiúú!
Csend.
De mi az?! A földpúp és a part között örvényleni kezdett a víz. A fiú!
Doór apó kétségbeesetten belevetette magát a sodrásba. Csontos markával megragadta a vergődő fiú felbukkanó, csapzott üstökét és korát meghazudtoló erővel, néhány karcsapással partra ragadta a fuldoklót.
- Élsz még?!
- Ó! Péter!
A tölgyfától lobogó hajú, szőke lány futott feléjük. Ria, a pék lánya volt.
- Segíts!...
Üggyel-bajjal fejre állították az eszméletlen fiút és kirázták belőle a vizet.
- No, nem mondom, megittál néhány litert! - csóválta meg fejét a vén, látva a fiú szájából kibugyogó, félvödörnyi iszapos Duna-löttyöt.
- Ó... él még?!...
- Fektessük le hanyatt... így... No, térdelj már le a feje fölé és tárogasd széjjel a karjait... Tempósan... Erősebben! Úgy, úgy...
A pék lánya remegett, mint a nyárfalevél. Arca hol hófehér, hol lángoló piros volt.
- Várj... - Az öregember néhány pofont adott a fiúnak. - Hé! Ébredj már! Hallod-e?! - Rászólt a lányra: - Hallgasd meg a szívét!
A lány ráhajolt a fiúra és fülét ráhajtotta a rezzenéstelennek látszó domború mellkasra.
- Ver?!
- Ver... Él... Él!
A fiú pillái egészen enyhén megremegtek, aztán mellkasa is mindjobban emelkedni és süllyedni kezdett, végül kerekre tárta szemét és kábultan rájuk meredt.
- Észnél vagy már? A fiú csak bámult.
- Alaposan ránk ijesztettél! Igaz-e? - Az öregember felemelte csuromvizes ábrázatát. Csak ekkor hatolt tudatába, hogy segítője, akivel ezt a meztelen fiút életre keltette, lány.
A lány arcán ismét fellángolt a szégyen pírja.
- Hát..., én már mehetek is... - mondta halkan és zavartan elindult a tölgyfa irányába.
- Derék lány vagy!...
A fiú szeméből végre felszállt a köd, kutató pillantást vetett a föléje hajoló öregember arcába, aztán felült és a feje búbjához emelte a kezét:
- Óóóó... azt a!...
- No, csakhogy nyögsz már! Mi történt veled? A csukafejesed után nem ezt vártam tőled!
- Óóóó!... - tapogatta fejét a fiú... - Bevertem valami víz alatti sziklába a fejem, és elkábultam... Maga húzott ki?
- Én. De ha az a lány, aki ott megy, ni, a tölgyfánál, nem jön, akkor nemigen hoztalak volna vissza a túlsó partról - bökött jobbja mutatóujjával az ég felé az öregember és elmosolyodott. - Onnan ni!
De a fiú már nem figyelt rá.
- Ria!
Egy szemvillanás alatt felugrott és a lány után iramodott, aki már csaknem az erdő szélénél járt.
Doór apó megütközve, de szeretettől átmelegedő mellkassaI nézte a nyurga suhancot, akit alig negyedórája ragadott ki a halál markából.
- Micsoda élet buzog benne!
A fiú a tölgyfánál megállt, szélsebesen belebújt rövid vászonalsójába, és a következő percben már a lány mellett ballagott... - Nézd csak. A kis vadember. Csöbörből vödörbe... És még csak azt se mondta, hogy agyő, Isten megáldja...

Másnap este, mikor kigyúlt a hold, fekete árnyék jelent meg az erdőalji kis gerendaháznál.
Gonosz Farkas fia volt.
Egy darabig fel-alá járt a kerítés mellett, aztán megfordult, hogy eljöjjön, de a felhangzó kutyaugatásra előkerült az öregember és utána kiáltott:
- Ki az?
- Én...
- Te vagy? - Kinyílt a kapu. - No, gyere be... Péter? Ugye Péternek hívnak?
- Igen...
Az öregember elcsitította a kutyát és lassan előrement.
Péter némán követte. A tágas alsó szobában - melyben mindössze egy kis olajmécses pislogott - megállt, de vendéglátója fellépett a toronyszobácskába vezető lépcső aljára és rászólt:
- Gyere, gyere.
Pétert különös érzések lepték meg, kíváncsiság és félelem hullámzott benne. Összerezzenő szemmel meredt a hosszú viaszgyertya lángjába; melynek árnyékba mosódó nagy fénypilléje sejtelmes, lassú táncot lejtett a szobácskában. A durva asztalon - néhány faszobrocska között - furcsa kések, rajzvázlatok, fűz- és nádsípok hevertek, a deszkaágy felett pedig egy kitömött kőszáli sas tárta szélesre szárnyait. Az asztal fából faragott kecskelábakon állott.
Csak ámult.
Körös-körül a falakon - a padlótól a mennyezetig könyvekkel megrakott deszkapolcok terpeszkedtek. Könyv és könyv.
S a könyvfalak között - mind a négy égtáj felé - egy-egy ablakocska ragyogott. Az egyik a partra, a nádas kis Öblére, a másik a város felé nyílt. Az északi és déli szárnyakon kitekintve pedig teljesen végig lehetett látni a messzeségbe nyújtózkodó folyón.
- Ülj le - tolta eléje az egyetlen, háromlábú széket az öregember.
- Nem, nem. . . Mennem kell, csak. . .
- Nos? Beszélj hát!
- Én csak arra kérném, ne haragudjon, hogy tegnap reggel... - a fiú zavartan nyelt -... hogy csak úgy elszaladtam...
- Jó, jó! - dördült közbe a vén. - Fő, hogy élsz!... Még úgysem fogtam soha ekkora harcsát, mint te! - tette hozzá szelíd, bölcs derűvel, és szemlátomást szívből örült a legényke váratlan látogatásának. "Úgy látszik, mégsem vagy te annyira hálátlan, komisz kis zsivány, mint amilyennek mutatkoztál!" - gondolta és szeretettel figyelte a suhanc átszellemült arcát.
A fiatal Farkas tekintete ismét végigsuhant a könyves polcokon:
- Ezt itt... mind olvasta?
Az aggastyán bólintott:
- Mind.
Rövidke csend támadt. A fiú csodálkozva nézett fel az ősz hajú óriásra, aztán - halkan elköszönve - a kijárat felé mozdult, de Doór apó megállította:
- No és te? Szeretsz olvasni?
- Én?
- Te!
A fiú szemei kerekre nyíltak. Aztán kissé felvonta vállát.
- Szeretek, de nekünk odahaza csak három könyvünk van...
- Milyen könyvek?
- Hát... - ujjain számolni kezdte: - Petőfi Sándor összes versei... - Ezt még én kaptam az iskolában, mikor befejeztem a hatodik osztályt...
- Ne mondd?! És miért?
- Mert én voltam a legjobb versmondó és rajzoló végig - felelte kissé feljebb emelkedő hangon a fiú, aztán folytatta a felsorolást: - A biblia... A nagyanyámé. És egy vastag sárga könyv: A texasi lovas... Az öregember szemében kék lángocska gyúlt fel:
- Várj csak! - Összevont szemöldökkel végigböngészte a könyvrengeteget, aztán kiemelt egy kemény táblájú, kopott, kék könyvet:
- Ezt olvastad?
- Móricz Zsigmond: Légy jó mindhalálig - betűzte hangosan a fiú. - Nem unalmas ez? - nézett gyanakodva fel az öregre.
- Ez?
A fiú letette a könyvet.
- Vidd csak el. Neked adom.
- Örökbe?
- Örökbe. Nekem ebből véletlenül két példányom van - mondta az öreg.
Későre járt. Gonosz Farkas fia - kezében a könyvvel elgondolkozva igyekezett hazafelé. Ezüstösen ragyogott felette a hold, bevilágítva előtte a hosszú erdőalji utat...

VISSZA - TOVÁBB


Kérem, szóljon hozzá Ön is!