Duna-parti románc 6. fejezet

6

Az égalja lassan megfeketedett, mint egy nagy, üszkösödő fahasáb... Nyugat felől füstként lebegő felhők úsztak a holdra, itt-ott felizzott egy-egy távoli csillag, aztán mindent beborított a suhogó alkony...
Gonosz Farkas leguggolt a hunyorgó rőzserakás mellé és egy hosszú gallyal megpiszkálta a tüzet:
- No, égsz már?! - morogta türelmetlenül és bosszúsan belefújt a pernyében fuldokló parázsba. A fellobbant láng egy pillanatra megvilágította bozontos, fekete üstökét és komor, borongó képét.
- Nyírkos a gally - mondta halkan az asszony, aki szinte úgy lépett ki az erdőalji barlangból, mint egy testetlen szellem. Ő is leguggolt a tűzhöz, felemelte az ágasfák között lógó bogrács fedelét és sót szórt a halászlébe.
- Cseresznyepaprikát tettél bele?
- Tettem.
Úgy kuporogtak ott, a pislákoló tűz két oldalán, a folyóparti félhomályban, mint egy nagy, mozdulatlan szikla és egy szélben remegő kis bokor.
- A kölyök, hogy van? - morajlott a szikla.
- Nagyon rosszul... - rezzent meg a bokor.
A rőzserakás végre lobogni kezdett. A láng, mint parázsba hullt, nagy, aranytollú madár, vad szárnyakkal csapkodott a két, csendbe burkolózó alak felé.
- Péter és Magda?... Mikor akarnak ezek hazavetődni? - szólalt meg ismét a férfi, de tompa hangjából ezúttal nem érződött semmiféle ingerültség, fenyegető számonkérés.
Úgy látszik, magába szállt egy kicsit - állapította meg az asszony, de nem felelt. Szemei, mint halványkék virágok, riadtan ki-becsukódtak a fényben. Kissé már őszülő szőke haja vállára folyt és megszaggatott, könnyű, tarka ruhája sejtelmesen lobogott körülötte.
A férfi felemelte mohos ábrázatát és felizzó szenvedéllyel nézett az asszony fáradt, szép arcába:
- Nézd Magda, én...
Elakadt a hangja.
Vadállat - gondolta az asszony, de jóleső volt neki az a tudat, hogy férje megbánást mutatott.
A férfi ellentétes érzések között őrlődött. Gondolatai a kölyök körül csapongtak.
Miért is tettem?! - ráncolta össze a homlokát, és dombos melle egészen elnehezedett. A bambusz! - mozdult meg eszében. A bambusz?! Hogy a fene ott egye meg, ahol van!... Aztán az ördöghal bukkant fel képzeletéből, és haragosan a folyóra nézett: Sátánfattyú! - rándult meg némán a szája, és egész teste elzsibbadt arra a gondolatra, hogy a gyereket talán egy egész életre tönkretette. Mardosta az önvád, beszélni azonban nem tudott erről.
Most persze fél...
Az asszony bepárásodó szemmel is jól látta, hogy mi játszódik le a magas, erőscsontú homlok mögött.
Fél.
Látta. Pedig jóformán rá sem nézett. A levegőbe bámult, valahová a loboncos, sötét üstökű koponya fölé, és különösképpen most nem gyűlöletet, hanem inkább szánalmat érzett a férje iránt.
A férfi valóban félt. Nem önmagát féltette. Hanem a kölykét. A legkisebbet, akire először ejtette rá teljesen féktelenül a kezét. Pedig mennyire szerette ezt az eszes, talpraesett kis emberkét! Szerette, szereti. Őt és a másik kettőt is. Pétert és Magdát. Mindannyiukat, anélkül, hogy ezt az érzést valaha is igazán kimutatta volna akármelyikük iránt.
Farkas volt.
Az asszony tudta ezt. Tudta és nem értette. De hát mit tehetett? Eleinte még küzdött a férfiért, önmagáért, a családért, igyekezett átmelegíteni ezt a nagy, fekete sziklát, de aztán belefáradt és belenyugodott mindenbe. Ilyennek szerette a férjét, amilyen volt.
Szerette? Megszokta. Elfogadta. Alkalmazkodott hozzá. És - igen: szerette is. Olykor-olykor még elálmodozott, hogy egyszer majd minden megváltozik, megszépül az életükben.
Egyszer... De mikor? Már évek óta nem harcolt, csak merengett és várt, várt, el-elhanyatló és fel-felszárnyaló lélekkel, valami csodára.
Minden hiába - hajtotta le néma megadással a fejét. - Pedig... - halkan felsóhajtott... - pedig az ördöghal feltűnése óta ismét feltámadt benne a remény. Időnként megállt a barlang ajtajában vagy az udvar közepén, és hosszasan, elrévedve nézte, nézte a férjét, aki - ahogy ott kuporgott, békésen a víz fölött - ugyanolyan derék, családjának élő munkásembernek látszott, mint a legtöbb asszony férje itt a telepen.
Még tegnap is.
Estébe áttűnő derűs délután volt. Elnéptelenedett a táj. Anyósa a barlang mélyében aludt, a gyerekek valahol az erdő távoli zugait járták. Rajta kívül csak a férje matatott az elcsendesedő portán, ő is lent, a kert lábánál ült, a folyónál, háttal feléje. Maga sem tudta miért, lassan leballagott a férfihoz és nesztelen megállt mögötte. Hirtelen az az érzése támadt, hogy egy titkos erő szándékából csak ketten maradtak életben a csendbe, homályba hanyatló világban. Ketten - ő és a férje -, hogy új életet indítsanak el a végtelen jövőbe... Tekintetét elgondolkozva megpihentette a széles vállakon, az izmos barna nyakoszlopán nyugvó, jó formájú, erős koponyán.
Micsoda férfi!
Átjárta az asszonyi büszkeség. Kiegyenesedett; erősnek, fiatalnak és szépnek érezte magát.
A férfi megérezte az átható, forró sugárzást, mely az asszony szeméből áradt rá. Megfordult, egy pillanatig csodálkozva tágra nyitotta a szemét, aztán különös mosollyal felállt és odament hozzá. Megállt előtte, s lassan kinyúlt feléje, megfogta csípőjét, és hirtelen magához rántotta kifeszülő, megremegő testét:
- Magda... te... te...
Vadul ráhajolt és csókolta, csókolta, mohón, szomjasan, ahol érte, a nyakát, a karját, a száját, aztán az ölébe kapta és beszaladt vele az erdő szélébe... Ő pedig - feledve hosszú együttlétük minden átkát - ugyanazzal a szenvedélyes, természetes és tiszta asszonyi boldogsággal engedte át egész lényét a férfi ölelésének, mint valamikor tizenhat éves korában, húsz esztendővel ezelőtt, mikor holtig tartó szerelmet fogadtak egymásnak, ugyanitt, a Dunánál, egy elhagyott erdőalji csőszkunyhóban...
Ez tegnap délután volt. És ma?... Lassan kiemelkedett emlékeiből és fájdalmasan, lopva szemügyre vette férjét, mintha csak azt a másik, nagyon ritkán felbukkanó férfit keresné benne, aki tegnap - hosszú évek óta először - ismét megjelent az életében és megváltotta őt keserveitől. Ez a férfi itt - ugyanaz a férfi lenne? Nem, nem. Az a másik férfi megint kibontakozott a karjaiból, eltűnt és - ki tudja? - talán vissza sem tér többé hozzá. De hát, akkor ez az ember itt - kicsoda?
Leemelte a bogrács fedelét és elgondolkozva megkavarta a fűszeres illatú, piros lét.
Ez az ember? Gonosz Farkas. A fekete kovács, aki néhány órával ezelőtt félholtra verte a fiát. Kettőjük fiát. Gáborkát. A legkisebb Farkast.
Tekintetük egy másodpercre egymásba kapcsolódott a gőzölgő bogrács fölött, és a férfi arcát különös zavar lepte meg. Az asszony házasságuk első évei óta nem látta ennyire feldúltnak ezt, a durvaságában is megkapó, vad férfiarcot. Megremegett, mintha váratlanul egyszerre hideg és meleg levegő fuvallata csapott volna rá.
Szégyenli magát - állapította meg, és úgy érezte, hogy ez nagyobb jelentőségű ennek a megfékezhetetlen embernek az életében, mint a meakulpázó megbánás vagy akár az önemésztő lelkifurdalás.
Alig tíz lépésnyire tőlük meg-megzörrent a nád. A folyó lassú, bölcs sustorgással mondta meséit. Messzi tájakról, távoli partok népeiről. Német hajósokról, osztrák halászokról és szlovák faúsztatókról, akik vidám-bús dalokat röpítettek a magasság felé. 1945 augusztusa volt. Nyár, nyár és béke.
Béke.
Az asszony az ajkába harapott és sírni kezdett. Nem szólt egy szót sem. Csak sírt. Sírt. Csendes és szomorú volt, mint egy elhagyott kút, melynek mélyéből már csak tenyérnyi vízként csillant fel az élet.
Gonosz Farkas nagy, erős alakja úgy hajolt rá erre a vízre, mint egy viharvert, villámoktól meghasogatott, szomjas útszéli fa:
- Jól van no... Ne sírj már. No. Ne sírj... Hagyd! Nem bírom hallani!... Nem érted?!...
Hangja úgy verődött az asszonyhoz, mint kútkávához koccanó súlyos, telt vasveder.
Az asszony egy pillanatra elhallgatott, aztán kitört belőle a zokogás.
- Ó, én szerencsétlen!... - hajtotta le fejét, és tekintete a férfi hatalmas, repedezett kezére esett.
Gonosz Farkas a tűzfény udvarában guggolt és ujjaival elkeseredetten dobolt a térdén. Valami megmagyarázhatatlan szánalom támadt benne az asszony iránt, aki itt ült előtte, a tűznél, sápadtan és rémült szívvel, fiáért való aggodalmában.
Az asszony ismét felemelte a bogrács fedelét, és a levegő megtelt a halászlé izgató, paprikás párájával.
- Jó már? 
- Még nem.
A kovács kétoldalt lecsüngő harcsabajusza nedvesen csillogott a tűzfényben. Hunyorgó szeméből szivárgott a könny. Sírt? Nem. Nem sírt. Füst szállt a szemébe. Keserű füst és csípős vöröshagyma-szag.
Ekkor a barlang szájából árnyék vetődött rájuk. A férfi anyja vánszorgott feléjük. A fiatalasszony kábultan felállt és némán, riadt, várakozással- elindult a sötétbe mosódó alak felé.
- A gyerek félrebeszél - nyögte alig hallhatóan az öregasszony, és úgy imbolygott ide-oda, a fény és a sötétség határán, mint egy lompos szomorúfűz.
- Ó, kisfiam!
Az asszony egy pillanat alatt eltűnt a barlang ajtaja mögött. Gonosz Farkas felállt és kérdő pillantást szúrt anyja arcába:
- Rosszabbul van?
- Félrebeszél - ismételte meg rekedten az öregasszony és lassan lerogyott egy fatuskóra. - Mit tettél fiam, mit tettél?!...
Gonosz Farkas lehajtott fejjel az ajtónyíláshoz ballagott, egy pillanatra töprengve megállt, majd belépett a barlangba. A szűkös konyha és a szobának használt belső helyiség olyan volt, mint egy nagy, lyukas mogyoró egymásba szakadó, két ürege. A konyha összes berendezése agyagtűzhelyből, asztalkából, egy kis konyhaszekrényből és az öregasszony deszkapriccséből tevődött össze. A belső helyiség gerendamennyezete alatt, mint egy elátkozott, félelmetes világ pici napja, füstös petróleumlámpa pislogott. A kovács hunyorogva nézett körül. A helyiség közepén durva, de tisztára sikált asztal állt, négy tuskóval. A két "utcai ablak" között rozoga, öles szekrény támaszkodott a falnak. Körbe-körbe, a falak mentén három, széles, bolyhos lópokróccal leterített deszkapriccs terpeszkedett... Az egyiken - a tenyérnyi oldalsó ablak alatt - Gáborka hánykolódott. Az asszony az ágy szélén ült, és mikor a férfi belépett, éppen vizes törülközőt tett a fiú homlokára.
Az apa úgy érezte, hogy lábai ólomrudakká váltak. Tétován megállt. Fia, mintha halkan motyogva, fel-felkiáltva, őhozzá beszélt volna:
- Jaj, jaj, édesapám... Ne bántson!... Ne bántson!... A Duna ördöge volt... Bekapta a horgot a kishallal együtt és kitépte kezemből a bambuszt... Jaj, jaj, édesapám!... Ne bántson!...
- Dehogy bántalak fiam... Soha többé nem bántalak, ne félj! - tört fel akaratlanul Farkasból és odasietett a priccshez. Csak ekkor eszmélt rá, hogy a fiú lázálmában beszél. Összetörten leroskadt a deszkatákolmány végére és kezét bizonytalanul ráeresztette a pokrócba bugyolált kis testre.
Az asszony rémülten emelte rá a tekintetét. Még sohasem látta ennyire magába roskadni férjét, aki ebben az órában inkább egy fáradt, szomorú, koravén embernek hatott, semmint javakorabeli, erős és kegyetlen vadembernek.
Csend volt.
Az asszony tenyere - mint könnyű, hűvös platánlevél puhán leereszkedett a végre nyugodt álomba merülő kisfiú apró, sárga kezére, aztán lassan, önkéntelenül átcsúszott férje nagy, koromverte kezefejére.
- Magda...
Az asszony, mint aki révületből ébredt fel, riadtan vissza akarta húzni kezét, de aztán átengedte magát a férfi kétségbeesett, gyengéd szorításának.
Farkas szólni akart valamit, de nem jött hang a szájára, hát csak ült, ült és izzadt, vörös nyakán és halántékán - mint erős zöldeskék indák - mindjobban kidagadtak az erek.
Aztán felállt. Egy darabig nézte a fiát, miközben ábrázata úgy vonaglott, mint megkorbácsolt állat pofája, majd tekintete átsuhant az asszony sápadtan ragyogó, rémült arcára. Lassan kiballagott a barlangból...
Farkasné elgondolkozva meredt utána, aztán ő is felállt. A konyhában kenyeret és evőeszközöket vett magához, aztán férje után ment, aki a tűznél guggolt, anyja mellett, s összeszűkített szemréssel a lobogó lángokba és azon túl a messzeségbe - önmagába bámult.
Az erdő felől Péter, a nagyfia, és annak nyomában Magda, a lánya lépett be az udvarba. Szorongva somfordáltak oda a tűzhöz, de legnagyobb csodálkozásukra apjuk ezúttal nem támadott rájuk a csavargásért, sőt még a köszönésüket sem fogadta. Rájuk sem nézett.
- Üljetek le - mondta halkan az asszony.
A fiú, anyja egyetlen gyenge arcrándulásából megértette, hogy "valami történt", és legjobb, hogyha némaságba burkolózik, de a lány, kisöccsét keresve, megszólalt:
- Gáborka?
Apja sötét pillantása úgy csapott az arcára, mint az ostor, mire ijedten összeharapta száját és lesütött szemmel lekuporodott a bátyja mellé.
Valahol felhuhogott egy bagoly, brekegtek a békák, zizegett a nádas, az erdő...
Az asszony is leült a tűz mellé, leemelte az ágasról a bográcsot és a felbolyduló párán át a férfi arcába nézett:
- Együnk hát... - szólalt meg csendesen, egy megtépett kis útszéli bokor zizegő szomorúságával, mert arra gondolt, hogy néhány nap múlva, ha a fia talpra áll, minden folytatódni fog életük kérlelhetetlen, szigorú rendje szerint...

VISSZA - TOVÁBB


Kérem, szóljon hozzá Ön is!