Duna-parti románc 5. fejezet

5

Az emberek le-lejártak a nádasszéli portához és megcsodálták a házikót. Eleinte többen megpróbáltak közelebb férkőzni az új telepeshez, de a ház küszöbén minden kísérlet zátonyra futott. Odáig is csak Vidráné jutott el, aki minden reggel fél liter kecsketejet és egy darab fekete kenyeret vitt az öregnek.
- Miféle ember?
- Azokkal a nagy, fehér, parti kövekkel könnyebb beszélgetésbe kezdeni, mint vele - mondta az asszony a kérdezősködőknek.
- Nekem nem tetszik ez a vén jegenye - dünnyögött Hűvös Gábor, a kőműves, és mandulavágású szemével sötét pillantást vetett a kertben dolgozgató öregre.
- Gyanús fickó.
- Miből él?
Gonosz Farkas, a kovács, aki kissé távolabb állt a csoporttól, gúnyosan nézett a kőművesre, az ácsra és Bogov Mityára, a zömök, salátaképű kertészre:
- Irigylik a pasast, mi? No, meg is értem - ingatta meg nagy, busa fejét.
- Irigyli az ördög! - horkant fel az ács. - De ki tudja, hogy ki fia-borja?
- Honnan került ide?
- Mindjárt a front után! - toldotta meg a kertész szavait a kőműves.
Gonosz Farkas vállat vont:
- Ki fia-borja? Honnan került ide? Mi közünk hozzá? Az égből pottyant alá, és kész. Itt van. Nekem az a véleményem, hogy aki egymaga, saját két kezével ilyen házat tud építeni, az megérdemli, hogy rásüssön a nap.
- Igen, de miből épített?
- Ahá, ez fáj magának? - vigyorgott rá a kovács a kőművesre. - Miből épített?! Hiszen látja. Fából. Méghozzá különbet, mint maga téglából!
A kőműves bosszúsan elfordult az epés embertől:
- Gyerünk, elvtársak.
A kovács, lucifer-képpel, most az ács megnyúlt ábrázatába nézett:
- Szerintem ács, méghozzá a javából. Magának mi a véleménye erről? - Az ács nem felelt.
A három ember szótlanul elindult vissza, a telep felé, de Vidráné, aki tíz-tizenöt lépésnyire legeltette nagytőgyű kecskéjét, életében először, élénken helyeselt gonosz Farkasnak:
- Igaza lehet... ács. Hiszen mi más lenne? - bólogatott lassan, és égre fordított szemmel, csücsörítő szájjal, halkan ezt súgta a kecske fülébe: - Krisztus is ács volt...
Gonosz Farkas vállat vont és rongyos farzsebéből lapos pálinkásüveget vett elő. Megvető pillantást küldött a távozók után, majd szájára buktatta az üveget és akkorát húzott belőle, mintha friss forrásvíz lett volna benne. Vidráné gyanakvó arccal meredt rá:
- Istenem... Csak nem pálinka?
- Á, dehogy, dehogy. Kecsketej! - kacsintott rá nevetve a félelmetes ember és lassú, kissé bizonytalan léptekkel elindult az erdőalji ösvényen, hazafelé...
Farkas Péter és családja a telep szélén lakott, egy ugyanolyan "köves-púpon", mint Doór Iván. A két szomszédos domb ikerdomb volt, de a két tanyácska egyáltalán nem hasonlított egymásra. Mert míg a vén Doór remek új gerendaháza úgy festett a tájban, mint egy kis vár, gonosz Farkas tanyáját a keringő sasok sem fedezhették fel egykönnyen; Farkasék ugyanis a domb mélyében, egy nyárfáktól, szomorúfüzektől és akácbokroktól rejtett csöpp barlanglakásban éltek...
Gonosz Farkas időnként megállt és nagyot kortyolt az italból. Járása egyre imbolygóbbá vált. Dödörészve meg-megölelt egy-egy fát, majd letépett egy akáclevelet, a szájára tette, és mint valami vásott kamasz, fújni, rezegtetni kezdte:

Tele van a város akácfavirággal, 
akácfavirágnak édes illatával,
bolyongok alattuk ébren álmodozva,
mintha minden szép akácfa nékem virágozna...

Nyár-végi szombat délután volt, az akácfák már réges-régen lehullatták virágaikat, de Farkast ez szemlátomást nem zavarta. Néki mindegy volt - akár szél fújt, akár hó hullt -, ha jó kedve támadt, mindig ezzel a dallal fújta teli a tájat:
"Olyannak látom a világot, amilyennek akarom!" okoskodott magában és az utolsó csepp pálinkát is kiszopta az üvegből.
A felhős nyugati égről lassan lefelé csúszott a nap. Hetek óta nem esett eső. Fonnyadozott a fű, füstölt a föld a szárazságtól. A telep felől, mint két madárijesztő, a kis karikalábú Tóth Benő és Csókás Jenő, a hosszú, görbe suszter kanyarodott le a Duna felé. Az apró szamárfogatos hosszú nyelű "békamerítőt" lóbált jobb kezében. A suszter - pecabotjával a vállán - dülöngélt a lejtőn.
- Hé, hová-hová emberek? - mordult rájuk Farkas.
- A békás-parthoz! - kiáltott vissza Tóth Benő.
- Pfuj! - köpött Farkas.
- Tudja is maga, hogy mi a jó! - fortyant fel a suszter.
- Mit mond?!
- Jó, jó... Hagyd a fenébe, hiszen láthatod, hogy részeg. Tudod, hogy ilyenkor könnyen megvadul - mondta halkan a szamaras és aggódva megszaporázta lépteit.
- No és! Ki fél tőle? - húzta ki magát a suszter, de tekintete összevillant gonosz Farkas sötét pillantásával, és zavarában akkorát lépett, hogy belerúgott eléje guruló társa sarkába, mire mindketten majdnem orra buktak.
Az erdőből újabb horgászcsapat bukkant elő. Mikor meglátták a tántorgó barlanglakót, letértek az erdőalji ösvényről, de a fekete kovács nekik is odamordult:
- Hé! Maguknak is békacombra vásik a foguk?
- Békacombra? Ördög, aki megeszi! Pontyra szomszéd, pontyra!
Gonosz Farkas ajkbiggyesztve nézett utánuk:
- Hm. Úgy látszik, mindenki a Dunából akarja kifogni a zabálnivalóját - mormogta kissé fanyarul és hangosan felsóhajtott: - Az ám! Nekem is fogni kell valamit, ha azt akarom, hogy vacsorázzon a család!...
Kihívó pillantást vetett a kőhajításnyira hömpölygő, nagy szürke folyóra.
- Hé, hallasz-e te sátánpofájú?!... Szereted-e a jó falatokat? No, ha szereted, akkor jó fél óra múlva gyere le a kertem alá, és bizisten fürtökben tálalom eléd a gilisztát és a lótetűt! - nevetett fel és úgy dülöngött előre-hátra, mint hegyfokon megbillenő nagy, fekete szikla.
Néhány héttel ezelőtt, egy estébe hajló, csendes szombat délután, a kertje alatti tízméteresben egy ember nagyságú ördögharcsa bukkant fel előtte: kiemelkedett a vízből és tátogva szembefordult vele, aztán elvillant a túlsó part felé... Először azt hitte a kovács, hogy káprázat játszik vele, de másnap hajnalban, mikor a parton guggolt, megint feltűnt a nagy hal, és azóta - mintha csak párbajra hívta volna őt - mindennap felvetette fejét a mély öbölből.
- Nézzétek! Láttatok már ekkora harcsát?! - fordult izgatottan feleségéhez, mikor egyszer a nagy rablóhal egészen közel merészkedett a horgához. A szája szélét rágta, aztán, mikor a harcsa ismét tovasiklott, hatalmas, kérges kezével dühösen belemarkolt a vízbe: - Láttátok? Kötekedik velem! - morzsolta a fogai között és öklét megrázta a folyó felé: - No megállj csak! Jössz te még az én utcámba...
Másnap hatalmas bambuszrúddal, hosszú tekercs eltéphetetlen zsinórral és három, csaknem hüvelyknyi, ötágú acélhoroggal tért vissza a városból.
- No, itt vagyok! Jöhetsz galambocskám!... - kuporodott le a parton és bevetette a csalétket, de hiába bűvölte egész éjszaka a vizet, a nagy hal, mintha csak érezte volna a veszélyt, ezúttal nem mutatkozott.
Majd talán ma! - ezzel a gondolattal ült le minden alkalommal a partra. Szinte megbabonázva leste a sejtelmesen surrogó folyót...
A család valósággal fellélegzett. Amióta a nagy hal felbukkant, a családfő árnyéka - mely azelőtt folyton rajtuk suhogott - átlebbent a folyóra. Az asszony háborítatlanul tett-vett a barlangban és a kis konyhakertben, öreg, félig-meddig béna anyósát ápolta, takarított, főzött, mosott és varrogatott, a gyerekek pedig szabadon kószáltak az erdőben. Apjukat annyira rabul ejtette a halásszenvedély, hogy néhány napig még a butikos Rúth-hoz sem tért be:
- Addig nem nyugszom, míg azt a sátánpofájút ki nem emelem a vízből! - mondogatta s újra és újra bevetette horgait a folyóba. De mivel a horgásszerencse sehogyan sem akart melléje szegődni, ismét megvadult és morcosan bele-belekötött a gyerekekbe, asszonyába és nyögdécselő anyjába:
- Hol vannak azok az átkozott kölykök? És Magda?
Persze, megint csavarognak, mi!?
- Az imént mentek el... - mentegetőzött elhalványulva az asszony.
- Kerítsd elő őket! Gyűjtsenek gilisztát és lótetűt a horgokra!...
Máskor meg így forrt: - Mit ólálkodtok itt körülöttem?
Menjetek a fészkes fenébe!
A legkisebbet, a hét éves Gábort, legtöbbször visszaugrasztotta az eloldalgók közül:
- Hé! Csikasz! Fuss el a butikos Rúthoz és hozz nekem egy pofa rumot! De nehogy megszopd, mint Péter szokta, mert akkor te is megismerkedsz a tenyeremmel! Érted? Rongyos nadrágja zsebéből pénzt kotort elő: - Nesze. No, szedd a lábad!
Úgy féltek tőle, mint a tűztől. Tudták, ha megbokrosodik, emberfia nem állhat meg előtte.
Most is, mikor dülöngélő alakja feltűnt a sarkaiból kifordult kertkapunál, az asszony elsápadt, és testén remegés futott végig. Ijedt pillantást vetett a favágó-tuskónál játszó Gáborkára.
- Hohóól - kurjantott rájuk a nagy fekete ember, mintegy köszönésképpen, mikor belépett az udvarba.
- Isten hozott, Péter...
- S az ördög vigyen, mi?
Az asszony és a fiúcska úgy álltak a barlang előtt, mintha kővé váltak volna. Az ember - szemlátomást ragyogó jókedvvel - rájuk kacsintott, aztán odaballagott a rozoga fészerhez. Közben motyogott:
- No, meglátjátok, ma kifogom a nagylegényt!... Öklével megdöngette széles mellkasát: - Érzem! Értitek? Érzem!... Halljátok-e, hol van a bambuszbotom?...
- Siess... tűnj el gyorsan... - suttogta elfehéredve az asszony, és aggódva hessegette a riadtan hozzábúvó fiúcskát. - Fuss, fuss!...
Ekkor az ember kilépett a fészerből és egy rövid, görbe kis pecabotot dobott feléjük. Komoran összeráncolta homlokát:
- Mi az?! Süketek vagytok? Ezzel a csutakkal horgásszam? Hová tűnt el a bambuszbotom? He?!
A kisfiú előreszökkent, hogy elinaljon, de egy kiálló gyökérben elbotlott és a következő pillanatban már apja irgalmatlan markában kalimpált.
- No?! Hol a bot, te csirkefogó!
- Jaj, jaj! Ne bántson, édesapám! Az ördögharcsa kitépte a kezemből!... 
- Úgy?! Kitépte?! Nem megmondtam, hogy a bambuszhoz ne nyúlj? Mi?!
- Ne bántsd azt a fiút! - lépett közbe félelmét leküzdve az asszony, de férje egyetlen mozdulattal, kegyetlenül félrelökte:
- Eridj!
Öles fekete testét vihar rázta meg, indulata felhőket sodort az arcába. Elborult szemekkel nézett a fiúra, aki így elrontotta egész napi álmodozását.
- Úgy? Elragadta a nagy hal?.. Átkozott kölyök! - ismételgette rekedten és öklei úgy zuhogtak le a vergődő gyenge testre, mint súlyos, rozsdaszínű kövek... Aztán, mintha hirtelen rádöbbent volna, hogy mit cselekszik, elengedte a fiút, és lebotorkált a partra...
Váratlanul árnyék borult rá és megdördült az ég. Megrezzenve nézett fel, de a könnyű nyári futózápor már el is tűnt a nádas mögött.
Öklét megrázta a folyó felé:
Megállj, te sátánpofájú... Megállj... Jössz te még az én kertem alá! - motyogta esővizes arccal, és kínzó lelkiismeretfurdalást érzett...

VISSZA - TOVÁBB


Kérem, szóljon hozzá Ön is!