Duna-parti románc 4. fejezet

4

- Hát te, asszony? Úgy ülsz ott az udvar közepén, mint a bánat szobra!
- Ugyan, minek örülnék? Hogy megint ilyenkor mászol haza?!
A kőműves halkan nevetve betette maga mögött a rozoga kis léckaput, aztán szép lassan beballagott az udvarra és megállt a kútnál. Egy pillanatig gyönyörködve nézte a mélyből tükröződő eget, majd a feleségét fürkészte, aki a terebélyes, vén almafának dőlve - egy nagy fatuskón ült és Andriskát szoptatta.
- Éhes?
Az asszony morcosan hallgatott. Kibontott, fekete haja, füstként lobogott a szélben, és arca, valamint ruhájából kibújtatott válla és melle úgy ragyogott a hold fényében, mint a réz.
- Judit!
Csend.
A férfi arcában mosoly bujkált. Közelebb ment a duzzogó asszonyhoz és leguggolt eléje.
- Szólj már!
- Menj te!... - kiáltottt rá az asszony és haragos mosolyt villantva, melle barna kis kúpjából váratlanul szemközt spriccelte őt tejjel.
- Hű, a mindenségedet! - ugrott talpra elképedve a férfi, aztán felkacagva, szemét törölgetve a babácskára hunyorított: - Ej, nem is tudtam, hogy ilyen boszorkány anyád van, hallod-e? No. Nézz már rám, te... Ha jól tudom, holnap fél esztendős leszel már, és még mindig nem ismered meg apádat? 
- Hát csoda?! Hogy' ismerne meg, mikor alig látta a képed? Hiszen minden reggel hatkor elmész ittthonról, és csak ilyenkor, este nyolc óra után ver haza az a nagy ég!
- Jól tudod, hogy a gyárba járok, nem a kocsmába - mordult fel jókedvét veszítve a kőműves.
- Még szép!
- Jó, jó. Holnap egész nap itthon fogok legyeskedni a szoknyád körül. Ez megnyugtat?
- Komolyan mondod? - derült fel az asszony. - Nem mész falura?
- Nem. Itthon maradok. Összeütök egy kis léc-ketrecet ennek a medvebocsnak. Jó lesz?
- No, hál' istennek!... Éppen ideje már, hogy egy vasárnapot végre nekünk is szentelj!
- Pszt.
- Ó!...
Hűvösné óvatosan felemelkedett a tuskóról és a jóllakottan alvó babácskát bevitte a házikóba. Aztán - jobbra-balra libbenő szoknyával - már jött is lefelé újból a lépcsőn, hogy a következő pillanatban már a kapuban kiáltozzon:
- Gabiii! Jutkaaa! Hol a csudába csámborogtok még ilyenkor is!? Gabiii! Jutkaaa!.. Te, ember! Menj, nézz már körül odakint, és tereld haza azt a két csavargót!...
Ekkor - mint két árnyék - a kovács fia és a pék lánya osont el az út túlsó oldalán. Az asszony felcsattant:
- Láttad a kis fekete Farkast? Úgy kíséri azt a lányt, mint valami gyanútlan őzikét!...
A férfi a fejét csóválta:
- Hallgass már, te. Mit fújsz folyton arra a fiúra? Mi bajod vele? Ha kíséri, hát kíséri!
- Úgy. Csak védd. A kis hőst. Tudom, tudom. Ö húzott ki a zajló folyóból. Megértelek. Igazad van. Nos, ezért én is hálás vagyok néki. S az is nagyon szép, hogy felvitte a vörös zászlót a gyárkéményre. De ettől még egy hajszálnyit se lesz különb, mint az a gonosz, nagy, fekete apja!
- Miért ne lehetne különb?
- Mert a vér nem válik vízzé! S ha észreveszem, hogy Jutkára is szemet vet, hát hála ide, hála oda, én úgy felképelem, hogy vénember korában is megemlegeti!
- Fújd csak a követ, fújd! - legyintett nevetve a férfi, és fürkészve nézte a szenvedélyes asszonykát, aki könnyű, rövid szoknyájában, fehér blúzában, lányos, telt alakjával és lebontott, nagy, fekete hajával nem látszott többnek harminc évesnél, pedig már a harminchetedik nyarában járt.
Ekkor ismét két árnyék jelent meg az utcán. Gabris és Jutka.
- No végre! - fordult feléjük az asszony. - Menjetek az udvari dézsához és mosakodjatok meg! Aztán gyertek be vacsorázni!
- Mi a vacsora?
- Mi lenne?! Ami délről maradt! Paradicsomleves és kelkáposzta főzelék!...
- Hallod-e te asszony, jó őrmester lett volna belőled!...
- Miért? - nézett rá csodálkozva Hűvösné. - Talán ok nélkül perelek én veletek? Látod ezt az inget? A fiadé! Tudod, hogy milyen volt reggel, mikor ráadtam? Mint a hó! S most milyen? Mint a föld!... S talán a lányod rendesebb? Nézd meg a szoknyája szegélyét. Csupa rojt. Rongy. Hát mi vagyok én?! Mosok, varrok, főzök, takarítok!... S ők?! Be az erdőbe, ki az erdőből! Fel a fára, le a fáról! Reggeltől estig! S ha szólok, még én vagyok a rossz!...
A két gyerek szemlesütve, némán kanalazta a színtelen, zsírtalan ételt. A férfi megsajnálta őket és csendesen a védelmükre kelt:
- Jó, jó... Hiszen gyerekek.
- Jó, jó!... Persze, gyerekek!... De te nem vagy már gyerek! És hogy nézel ki?! Mint a madárijesztő Bogov Mitya kertjében!
Hűvös egy pillanatra szigorúan összevonta szemöldökét, de nem szólt. Mit is szólhatott volna? Érezte, hogy az asszonynak igaza van.
- No, menjetek szépen aludni! - fordult aztán a gyerekekhez. - De egy pisszenést se! Nehogy Andriskát felriasszátok!...
Az asszony az asztalon rendezkedett.
A férfi sóhajtva felállt és kiment az udvarra, a kúthoz, hogy lemossa a gyár porát. Mikor visszatért a konyhába, felesége - derékig meztelenül - éppen a kis bádoglavór fölött hajlongott. Csupa-szappanhab arcából hegyes pillantást szúrt a férfi hunyorító szemébe:
- No, mi az? Vakít a lámpa?!... Önts ide még egy kis forró vizet... onnan ni! - mutatott egy nagy piros lábosra a tűzhelyen. - Jó, jó! Elég, elég!
- No... megbékéltél már?
- Meg, meg, de... mész már?! - kérdezte az asszony és a forró víz felgomolygó gőze mögül vásott-haragos mosolyt villantva fel, erőteljes fejmozdulattal hátravetette előrebukó, hosszú, szurokfekete haját a hátára.
- Jól van... megyek már! - sóhajtott fel a férfi és a szobaajtóhoz lépett. De ott megállt, lábujjhegyen visszasomfordált felesége mögé, jobb karjával átölelte annak derekát, és tenyerét, halkan felnevetve, felcsúsztatta az asszony nagy, duzzadt mellére.
- Ó, te! - bújt ki ijedten az asszony a váratlan ölelésből és villámló szemekkel férje felé csapott, de az ügyesen hátralépett előle és már el is tűnt a szobácska ajtaja mögött. - No, megállj, te gazember! Ezért még fizetni fogsz!...
Egy pillanatra szinte tenger-mély csendbe merült el a ház.
Hűvösné - halvány, tűnődő mosollyal az arcán - lassan lemosta magáról a habot, megtörülközött, és elfújva a lámpát, belefülelt az éjszakába.
Semmi. Csak a csend.
Halkan belépett a szobába és áttetsző, könnyű ingében egy pillanatra megállt az ablakon betűző hold fényében. - A gyerekek?
- Alszanak...
Odakint mintha egy hatalmas, láthatatlan szellem járta volna az erdőt.
- Feltámadt a szél - mondta Judit és megborzongva bebújt férje mellé az ágyba...

Másnap hajnalban Hűvös ébredt fel először, de mikor felült az ágyban, felesége is azonnal kinyitotta szemét:
- Mi az? Mért kelsz fel? Csak nem mész el mégis itthonról?!
- A csudába! - dörmögött a férfi. - Látod, ez a megszokás hatalma. Hány óra?
Az asszony a vekkerre nézett:
- Ez áll...
- Öt fele járhat - bámult a férfi az ablakon beáramló nyárhajnali ragyogásba.
S ebben a pillanatban - mintegy bizonyságul - a messzeségben lassan kongatni kezdett a városszéli templom harangja:
Bimm... bamm...
- No! Mit mondtam? - emelte fel diadalmasan a fejét. - Öt óra!
- Jó... akkor még idebújhatsz egy kicsit hozzám!... - suttogta Judit.
A férfi színlelt megütközéssel nézett vissza rá, a válla fölött:
- Te asszony!... Nem eleget turbékoltunk az este?! Az asszony halkan felnevetett:
- Ne felejtsd el viszont, hogy fél évig jóformán csak aludni jártál haza!...
Elhallgattak.
Egy ideig némán, hanyatt fekve csak nézték, nézték a megrepedezett mennyezetet, hallgatták az eszmélő erdő zsangását, a gyerekek egyenletes, békés lélegzését, és valami fenségesen szép, ünnepi érzés áradt el bennük.
"Milyen különös is az emberi lélek..." - sejdült meg valahol egészen mélyen egy húr a kőművesben... "Olyan, mint a sas. Nagy eszmék, nagy távlatok, nagy egek bűvölik, de igazán mégis csak a maga kis szűkebb világában, fészke varázskörében találja meg a boldogságát..."
Hónapok óta nem volt egyetlen szabad napja sem. Hétköznapokon - reggeltől estig - a gyárat építette, vasárnaponként pedig vidékre járt a brigádjával és társadalmi munkában - vagy ahogyan az asszony mondani szokta: "szerelemből" - a környéki falucskák iskoláinak, templomainak, középületeinek a helyreállításában segédkezett.
"Pedig hát igaza van az asszonynak... A családját sem hanyagolhatja el az ember..." - áradt el benne a melegség, és kezét rátette az asszony kezére.
Az állat is megremeg, ha szerető, simogató kéz éri, hát hogyne remegne meg az ember!
Az asszonyba - mintha egy csodálatos, eleven áramkörbe kapcsolódott volna - egy pillanat alatt átáramlott a férfi forrósága. Elfeledve minden keserűségét, fél évi magára hagyatottságát, a szegényes konyha és a gyermeknevelés ezernyi súlyos gondját - egyszerre megtelt erővel, életkedvvel és színes elképzelésekkel :
- Te ember!... Arra gondoltam, hogy a Gabrist be kellene íratni az ősszel valami középiskolába... És a Jutkát is... Talán gimnáziumba!...
A kőműves bólintott:
- Látod, igazad van... Egészen megfeledkeztem erről a két gyerekről!...
- Kissné járt itt.
- Na. Ugyan mit akart?
- Azt mondja, hogy néhány hét múlva ismét megindul egy helyreállított gépsor a Szövödében, s hogy rám feltétlenül számítanak...
- Milyen bölcsek!
- Hiszen mennék is én, szívesen, de láthatta, hogy ettől a csepptől nem mozdulhatok el! - perdült az asszony a ruhakosárban felsíró gyerekhez.
- Ej, nézd csak, micsoda perpatvart csap a gyomráért ez a nagylegény! Adj már neki enni, mert még kirúgja a csárda falát! - kelt fel nevetve a férfi is.
S negyed óra múlva már zsongott az erdőalji házikó. Az asszony a kútnál ült, kedves tuskóján, az almafa alatt, és Andriskót szoptatta, Jutka, hátát verdeső szőke varkocsától ostorozva, szaladt Vidránéhoz kecsketejért, a Gabris gyerek meg apja körül ügyeskedett.
- Ha jól emlékszem, valahol a fáskamra végében még van néhány szál erősebb deszka, ugye?
- Van - felelte a fiú.
- És léc?
- Hát... azt nemigen láttam, hacsak a padláson nincs... - Na! Ugorj fel és nézd meg! Ej-haj! Egy-kettő! Mint a bolha! - nevetett a férfi, és a fiú három perc múlva már a padlásajtóban vigyorgott:
- Ezek jók lesznek?!
- Jók, jók! Itt vagy már?... Na, azért azt nem mondtam, hogy törd ki a nyakad!...
Az asszony gyönyörködve nézte nagy, szőke emberét és a fiát. „Ó, csakhogy ezt is megértem, hogy itthon látom egyszer vasárnap délelőtt is!" - futatta el szemét a könny.
A férfi a tenyérnyi udvar végében álló, kis, nyitott fészerben dolgozott. Az X-lábú bakon fűrészelt és az ugyancsak X-lábú, erős asztalon gyalult.
Közben halkan dünnyögött:
- Így nni... Ez is kész!... Na még egy... Az-zzanyád, te!...
S ujjai közül szinte 4-5 percenként kiperdült egy-egy pontosan leszabott, simára gyalult deszka vagy léc.
- Szeget hozzak? - kérdezte a fiú.
- Szeget? Minek?!
- Hát... összeütni ezeket... A keretet meg a rácsokat!
A kőműves gyengéden megsuhintotta a gyerek arcát és elmosolyodott:
- No, ide süss! - mondta, és a keretléceket szép sorjában, különböző pontokon megjelölte ceruzával. - Látod ezeket a kis X-eket?
- Látom.
- Nos hát te ezzel a kézifúróval ezeken a pontokon lyukakat fúrsz, én meg közben a rács-pálcák végeit faragom meg. Érted?
- Értem.
- Aztán?
- Aztán az ellentétes részeket egymásba illesztjük és beékeljük!... - vágta rá kipirultan a fiú.
- Úgy van. Látod öcskös, ez a munka logikája. Összeillesztjük. Méghozzá úgy, hogy Szabó István bátyád, ács létére, megcsodálja. Rendben?
- Rendben!
Hűvös bekiáltott a házba:
- Te asszony! Hány óra van?
- Kilenc!
- No - nevetett fel a férfi -, tíz órára hozhatod Andrist a ketrecébe...
S így is lett. Egy óra múlva a legkisebb Hűvös már a remek, új kis faépítményben dödörészhetett.
Az asszonyt mintha kicserélték volna. Mindig-morcos arcából sugárzott a boldogság.
- Gabris! Jutka! Délig elmehettek kószálni! De ebédre itthon legyetek! A mai nap örömére gombalevest és tojásos lecsót főzök! Aztán belecsimpaszkodott a férfi nyakába és szájon csókolta: - Látod, még csak fél délelőttöt töltöttél idehaza, és már megvan az eredménye!
Öröme a férfit is fellelkesítette.
- Ebéd után a kaput és a kerítést is megjavítgatom egy kicsit. Jó lesz?
- Jó, nagyon jól De előbb... megkérhetlek még valamire?
- Tudom, tudom - nevetett a férfi. - Arra, hogy előbb gyaluljam le a szőrt a képemről. Eltaláltam?
- El!...
Nos, már-már minden jel arra mutatott, hogy végre egy igazán zavartalan, meghitt, derűs vasárnap köszöntött be a Hűvös családhoz, mikor váratlanul egy zömök, őszhajú, feketebajszos férfi állt meg a kis ház foghíjas léckerítésénél és bekiáltott az udvarra:
- Kérem, a Hűvösék itt laknak?
Hűvösné, aki éppen a szűk kis veranda kopott, össze-vissza repedezett betonját mosta, kiegyenesítette sajgó derekát és kutató pillantást vetett a kertkapuban álló, ismeretlen jövevényre.
- Igen, itt - felelte végül és bekiáltott a házikóba. - Gábor! Téged keresnek!
A kőműves kidugta borotvaszappantól habos ábrázatát a konyhácska ablakán:
- Ó, maga az, Makra elvtárs? Micsoda meglepetés!... Asszony, nyisd már ki azt a kaput... - szólt oda szelíd szemrehányással a feleségének, aki mit sem törődve többé a jövevénnyel, tovább folytatta munkáját.
- Hiszen, nincsen bezárva! Emelje meg egy kicsit és lökje meg!... Nna, ugye!
A jövevényt egyáltalán nem hozta zavarba a mi tagadás, kissé fagyos fogadtatás, sőt, mintha mulattatta volna a kardos, pattogó asszonyka.
- Igaza van, elvtársnő - mondta nyugodtan, és halvány belső fény derengett fel rokonszenves, nyílt arcán. - Az ember legyen önálló és határozott, különben csukva maradnak előtte a kapuk.
- Hát nem? - mosolyodott el némileg megenyhülve az asszony és szakadozott zsákdarabot tett a lépcső elé. - Ebbe megtörölheti a cipőtalpát. 
A kőműves - az ajtó keretéből - rosszalló pillantást vetett feleségére, aztán szívélyesen kezet nyújtott őszhajú, zömök vendégének:
- Makra János elvtárs, a Kommunista Párt vasgyári bizottságától - fordult az asszonyhoz. - Néhány hónapig együtt dolgoztunk az újjáépítésnél.
- Nagyon örülök - mondta minden meggyőződés nélkül Hűvösné, és miközben alig megtörölt, nyirkos kezét kézfogásra nyújtotta, azt találgatta magában, hogy vajon miért kutyagolhatott ki hozzájuk ez az ember a városból, vasárnap délelőtt, ide az isten háta mögé? Férjére nézett:
- Vezesd már be az elvtársat, a lakásba... Tessék, fáradjanak beljebb...
A kőműves, mikor hellyel kínálta vendégét az egyetlen szerény szobácskában, halkan mentegetőzni kezdett:
- Higgye el, a feleségem alapjában véve nagyon barátságos asszony, de ha takarít, se hall, se lát... Ilyenkor se istent, se embert nem ismer, csak a seprűt meg a felmosórongyot...
A vendég felnevetett és futólag körülnézett a szegényesen bebútorzott kis lakásban, mely úgy ragyogott a tisztaságtól, mint a frissen mosott pohár. Elismerően fordult a belépő asszony felé:
- Tudja, valamikor azt mondta nekem az anyám, hogy fiam, ha egyszer háztűznézőbe mész, nézd meg a szoba küszöbét, és megtudod, jó helyen jársz-e?
Az asszony elpirult:
- Szegények vagyunk, de tiszták - mondta némi zavarral, aztán gyanakodva nézett a férfira: - Nős?
- Csak voltam... - felelte a vendég, és egy pillanatra mintha árnyék suhant volna át arcán.
A kőműves nevetve kapta fel fejét:
- Csak nem azt akarja mondani, hogy háztűznézőbe jött hozzánk? Rágyújt? A vendég mosolyogva fújta maga elé a füstöt:
- Nem, nem. Azt hiszem, az túlzás lenne. De a tiszta küszöbről úgy látom, hogy jó helyen járok...
Elhallgatott. Egy pillanatra csend támadt, aztán az asszony visszalépett az ajtóhoz:
- Ki az? - szólt ki, mert lépések nesze hallatszott be a verandáról.
- Csak én!
- Jutka?..
- Igen... Édesanyám, éhes vagyok, adjon egy kis olajos ke... ó!
A konyhából belépő, kopott ruhás, szőke copfos kislány, mikor meglátta az idegent, ijedten szája elé kapta kezét és vissza akart húzódni, de anyja csendesen rátette jobbját a vállára és magához húzta:
- No, maradj csak itt, kislányom - mondta halkan. - Az elvtárs előtt igazán nem kell szégyellned, hogy éhes vagy... Igaz, elvtárs?
Néhány pillanatra zavart csend lebbent köréjük. A vendég komolyan bólogatott:
- Sápadt ez a gyerek.
- Mitől lenne piros? A napi egy tányér zsírtalan levesektől és a tenyérnyi olajos meg lekváros kenyerektől? - fakadt ki indulatosan az asszony.
- Jó, jó, mit heveskedsz? - szólt közbe némi szigorral a kőműves. - Sajnos, egyelőre nincs más, és jó ideig nem is lesz még, hiába lázadozol.
- Te is ezt mondod?
- Hát mit mondjak? Úgy látszik, hamar elfelejtetted, hogy nemrég még háború volt. Szelj neki egy darab kenyeret, és engedd, hadd menjen ki a levegőre, a világba - enyhült meg kissé a férfi. - Hiszen tűkön áll! Igaz, Jutka? Gyengéden a kislány fejére tette nehéz, kidolgozott kezét, és rászólt az asszonyra: - No!
De az asszonyt, ha egyszer felforrt, nehéz volt lehűteni.
- A levegőre. A világba. Könnyen beszélsz. Persze, levegőből van elég. De kenyeret honnan vegyek? Mi? Lopjak talán a péktől? A mai fejadagot már hajnalban befalta ő is meg a fiad is. Adjam oda talán a holnapi részüket? Gondolod, hogy holnap majd a jóisten vendégei Leszünk? Hogy manna hull az égből?
Az ember széttárta két karját és a mennyezet felé fordította ábrázatát:
- Befejezted?... Akkor menj ki a konyhába, a táskámban van fél kiló kenyér és negyed kiló lekvár. A gyárból hoztam az este, de valahogyan elfelejtettem kirakodni... S egy liter napraforgó-olajat is találsz!
Az asszony kiviharzott.
- Ne haragudjon, de látja...
- Ugyan! Teljesen érthető! - mondta a vendég, és elgondolkozva nézett a sápadt, széparcú kislányra. - A gyomor, nagy úr! Igaz?
- Hát... igen! - hunyorított cinkosan a kislány a kedves, ősz emberre és kissé felvonta vékonycsontú vállacskáit.
Ekkor, mint a forgószél, az asszony tért vissza a szobába, és egy darabka száraz, fekete kenyeret tett le az asztalra, de úgy, hogy az akkorát koppant, mint egy féltégla:
- Ez kenyér? Ez kő! Mondja elvtárs, nincs igazam? Hát élet ez így?
Ebben a pillanatban kintről halk sziszegés hallatszott, majd éles, erős leányhang süvített be a szobába:
- Jutka! Mikor jössz már?
- Várj, mindjárt megyek, csak anyuskám ad egy karéj lekváros kenyeret! - kiáltott ki az ablakon a kőműves lánya és könyörgően nézett az anyjára.
- Ki az? - vonta fel a szemöldökét Hűvösné, miután nagy nehezen leszelt egy karéjt a kenyérből.
- A Gedeon Ria... .
- A pék lánya - fordult az asszony magyarázólag a némaságra ítélt vendég felé. - Ő biztosan nem ilyen kenyeret eszik. Nna, nesze!
- Köszönöm, mama...
- Várj csak! - állította meg az asszony az ajtó felé mozduló lányt és mélyen a szemébe nézett. - Tudtommal bátyád is van - és még egy szelet lekváros kenyeret készített. - Ezt meg odaadod Gabrisnak. Így lesz?!
- Igen mama... - bólintott türelmetlenül a kislány, és ajkát harapdálva várta az utolsó, elmaradhatatlan anyai kérdést, mely így hangzott:
- Hová mentek?
- Le a Dunához. Megnézzük a magányos vén házát! A Ria azt mondja, hogy a legszebb házikó, amit valaha látott. Csókolom!
S hopp! A fakópiros szoknya és a szőke varkocs már ki is lebbent az ajtón. Az asszony az ablakhoz sietett és kikiáltott :
- Te, Ria!
A pék lánya hunyorogva állt meg a napsütésben:
- Tessék?
- Anyád elengedett?
- El! - hazudta a legnagyobb lelki nyugalommal a kislány.
- Aztán meg ne halljam, hogy a gonosz Farkas kölykével kószáltok!
- Á, dehogy! - kiáltott vissza legyintve a pék lánya és hangos "hallihó"-val előrefutó barátnője után iramodott...
... A két férfi tekintete egymásba villant, aztán a kőműves mélyet sóhajtva leroskadt egy székbe, az asztalhoz, és ökleire hajtotta a homlokát.
Egy pillanatra ismét mély csend támadt.
A vendég elővette zsebkendőjét és lassan, elgondolkozva törölgetni kezdte verejtékes arcát. Az ablakon zümmögve beszállt egy dongó, néhány kört írt le fölöttük, aztán ahogyan becikkant a szobába, úgy el is tűnt a kert irányában.
Az asszony kezébe vette a maradék kenyeret, szépen háromfelé vágta és megkente lekvárral, aztán a férfiak elé tette:
- No, ez maradt nekünk.
- Ó, igazán köszönöm, de...
- Csak semmi de! - pattant keményén az asszony hangja. - Ne sértsen meg... Igazán sajnálom, hogy mással nem kínálhatom meg, de az ebéd még elég messze van.
A vendég halkan felnevetett és fejcsóválva kezébe vette a kenyeret.
- Esküszöm, magában van energia, Hűvösné asszony - mondta elgondolkozva, és úgy nézett a fekete asszonykára, mint egy érdekes természeti jelenségre.
- Hát már az is baj?! - nevetett fel az asszony is.
- Ó, dehogy! Sőt! - állt fel a vendég és összevonta bozontos, deres szemöldökét. Kíváncsian előbb a férfira, majd az asszonyra vetette pillantását: - Mondja elvtársnő, ki az a gonosz Farkas, akinek a kölykétől annyira félti a lányokat? Ember, vagy farkas?
- Az?.. Hát..., hogy is mondjam? Amolyan emberfarkas! - tapogatta a szavakat az asszony.
- Talán emlékezik még arra a kis fekete sihederre, aki január közepe táján felvitte a vörös zászlót a gyárkémény hegyibe?! Mikor a Szőke Feri leesett!... - vetette közbe a kőműves.
- Ó, hogyne! Remek, bátor kis kölyök volt. Miért?
- Nos, róla van szó. Gonosz Farkas az apja. Egy nagy fekete kovács.
A vendég nem felelt mindjárt. Tűnődve bámult ki az ablakon:
- Különös dolog, hogy egy embert gonosz Farkasnak hívjanak. Egy munkást. Egy kovácsot. Ez a neve talán?
- Itt a telepen mindenki így nevezi - vont vállat a kőműves.
- De miért?
- Higgye el, ha ismerné, egy cseppet sem csodálkozna rajta - mondta az asszony. - Részeges, vad, kötekedő alak, aki elől még az isten is kitér!
- Aha, értem.
A kőműves felállt és odaballagott az ablakhoz, zömök vendége mellé:
- Ott lakik lent, egészen a folyónál, egy földbe vájt barlangban. Három gyerekkel, a feleségével és a féloldalára béna anyjával.
- Üti, veri őket. Pokollá teszi az életüket - vetette közbe az asszony.
- Dolgozik?
- A felszabadulás előtt bejárt a gyárba, de ma csak itthon kalapálgat. Patkol az oroszoknak, meg különféle szerszámokat csinál. De inkább a folyóból meg az erdőből tartja el a családját, mint az üllőjéből.
- És a kertjükből. Az asszony! - bólintott rá Hűvösné.
- Jó munkás?
- Azt mondják, hogy mestere a szakmájának. De teljesen elvadult.
- Hihetetlen.
- Pedig így van - szólalt meg újra az asszony és legyintve kifordult a konyhába.
A kőműves hosszú pillantást küldött a kovács barlangja felé:
- Képzeljen el egy bozontos, csontból és izombóI összekalapált, kétméteres pasast, aki minden reggel befalt fél vekni kenyeret, ivott rá tizenöt-húsz, megsózott, nyers tyúktojást és annyi bort, amennyi csak belefért, aztán beballagott a gyárba és estig úgy kovácsolta a hiccelő vasat, mint egy hamisítatlan ördög...
- Részegen?
- Azt beszélik, hogy munka közben sohasem látták részegnek, legfeljebb spiccesnek, de csak egy-két óra hosszáig. Nyolc-kilenc órára kiizzadta magából az utolsó csepp alkoholt is...
- És ma?
- Persze, ma bajban van a cimbora. Se kenyér, se bor, se tojás, legfeljebb időnként egy-egy hal, amit a folyóból kiemel, vagy egy-egy nyúl, amit az erdőben fog, és hát egyszer-másszor egy kis pálinka, amit az oroszoktól kap, ha kap!...
- Idős ember?
- Magamfajta. Inkább még egy-két évvel fiatalabb. Úgy negyvennégy-negyvenöt éves lehet.
- Nem ugrat maga engem?
A kőműves nevetve a konyhából belépő asszonyhoz fordult:
- Hallod, asszony? Az elvtárs azt hiszi, hogy túl csúnyának festettem le az ördögöt.
- Inkább túl szépnek! - vágta rá az asszony. - Elveszett, javíthatatlan ember az!...
A vendég energikusan, tagadóan megrázta nagy, ősz koponyáját:
- Amíg valaki él, nem mondhatjuk rá, hogy elveszett ember. Se azt, hogy javíthatatlan - mondta szenvedélyesen.
Meglepetten néztek rá.
- No és az a magányos vén - folytatta az idegen - aki azt a csodálatos házat építette, az kicsoda? Miféle ember?
Olyasféle, mint a kovács?
A kőműves a feleségére nézett:
- Hát... te talán jobban ismered. Többet vagy idehaza, mint én.
- Az? - ült le a dívány sarkára eltűnődve az asszony...
Fene tudja. Új telepes. A felszabadulás idején kecmergett ki ide a városból. Éppen a napokban hallottam Vidránétól, az órás feleségétől, hogy valami Doór Ivánnak hívják.
- Doór Iván?
- Ilyesféle.
- Úgy rémlik, mintha valahol már hallottam volna ezt a nevet - ráncolta össze homlokát a vendég. - De hol? - Pedig ritka név.
- Hisz' éppen ez az!
- Szemre igencsak hasonlít gonosz Farkasra, bár sokkal idősebb annál.
- Vénebb tán, mint Noé apánk! - nevetett fel az asszony. - Csupa fehér haj és szakáll az egész ember. Meg szőr és rongy.
- Doór Iván... - mormogta maga elé a vendég.
- Azt hiszem, hogy valami szerencsétlen, szegény bolond - jegyezte meg csendesen a kőműves.
- Bolond? - pattant fel az asszony. - Nézd meg, hogy milyen házat ütött össze magának a Simeon dombján! Tavasz óta, egymaga!
- Egymaga? - nézett rájuk csodálkozva a vendég. Téglaházat?
- Á, dehogy - legyintett a kőműves. - Egy kis gerendaépületet.
- De milyent? Nézd csak meg!
- Milyen lehet egy gerendaház, amit egy magányos vénember épít? - húzta félre a száját Hűvös. - Felfújjátok!
- Felfújjuk? Különb, mint a tied. Pedig te tíz évig építetted ezt a szoba-konyhát. Tódoztad-fódoztad, és még ma sincs bevakolva. Mert neked minden fontosabb, mint a saját fészked.
- Jó, jó, már megint fejedbe szállt a gőz? - emelte fel az arcát a kőműves.
- Hogyne szállna. Ha ilyent látok. Te fent nyargalsz folyton a világ tetején, építed a gyárat, a várost, nap mint nap, látástól vakulásig, amiért időnként odavetegetnek egy-egy falás kenyeret meg, egy-egy cseppnyi napraforgó-olajat, lekvárt, babot... Míg le nem buksz az állványról, éhen... Más meg? Fütyül a romokra, az újjáépítésre, a politikára meg mindenre, és inkább magának épít házat. Még ez a magányos vén is életrevalóbb, mint te!...
- De asszony!
- Miért? Talán nincs igazam? Meg merem én mondani az elvtárs előtt is. Fél éve ez az első vasárnap, hogy itthon vagy és egy kicsit velünk is törődsz... Mert folyton jönnek, hogy így Hűvös elvtárs, meg úgy Hűvös elvtárs, itt segítsen, meg ott segítsen!...
A vendég, aki az ablaknál állt és szomorkás képpel az alig rezzenő, vasárnap délelőtti tájat fürkészte, zavartan fordult feléjük:
- Ó, pedig... őszintén szólva... én is azért jöttem, hogy segítségül hívjam a férjét egy halaszthatatlanul fontos munkához... - nézett először az asszonyra, majd nyílt, kérdő pillantásával a férfi szemét kereste... - De hát: ha tudom... igazán, a világért se...
Az asszony nagyot nyelt. "Ahá! Kibújt a szög a zsákból!... Jól sejtettem én, hogy nemcsak úgy elbeszélgetni kutyagoltál ki te ide a városból!" - támadt fel benne újra az indulat, de férjére nézett, és nem szólt, csak az ajkát harapdálta.
- Miről van szó? - kérdezte csendesen a kőműves. Az asszony haragos pillantást vetett rá és egy kicsit lebiggyesztette a száját.
"A balek. Csak fütyülni kell, és hipp-hopp! már ugrik is. Éjjel, nappal. Hétköznap, vasárnap. Egy kis elvtársi munkára. Hát mi ő? Gép - vagy ember?"
- Emberek vagyunk - mondta a vendég, mintha csak az asszony ki nem mondott gondolataira válaszolt volna, és a kilincsre tette kezét. - Igaza van a feleségének. Dolgozik maga éppen eleget.
- Jó, jó! - lépett előre a kőműves. - De ne kerteljen már!
A vendég elkomorult:
- Talán tudja, hogy tegnap begyújtottak az újjáépített, nagy martinkemencébe, hogy felfűtsék...
- Tudom. A harminc-tonnásba. Holnapra tervezték az első csapolást. Csak nincs valami baj?
- De. Sajnos. Úgy látszik, nem jól építették meg. A növekvő hőségtől egyre nagyobb repedések támadnak rajta. Ha estig nem tudjuk megerősíteni a samottfalakat, a kemence kinyílik, mint a rózsabimbó, és tűzzel-vassal együtt szétdől!...
- Ej, azt a nádvágó úristenit! - kiáltott fel izgatottan a kőműves.
A vendég a szekrény tetején ketyegő órára nézett és lenyomta a kilincset:
- No, de megyek is már. Három elvtárs kilenc óra óta verekszik a tüzes falakkal. Délre váltást ígértem, és még Simon Istvánt is elő kell kerítenem, hogy legalább ketten legyünk A viszontlátásra!...
- Várjon! Én is megyek! - mozdult utána a kőműves, de az asszony eléje állt:
- De ember... hát a kerítés, meg a... kapu?
- Ó, istenem, hát tényleg nem érted, hogy ezúttal rendkívüli esetről van szó?!
- Jó. Akkor csak menj - mondta mély szomorúsággal, megbántottan az asszony.
A férfi egy pillanatig elgondolkozva nézett rá, aztán felsóhajtott és megcsókolta:
- No..., ne gyerekeskedj már!... Én értelek téged, de hidd el: ez nagy ügy! A kerítés még várhat egy hetet, de... hogy is mondjam?... Ebben a vasolvasztó-kemencében az egész gyár, mindnyájunk... holnapi kenyere sül!...
Az asszony tűnődve nézett utánuk. Gondolatai - mint súlyos, fekete madarak - lassú szárnycsapásokkal követték a két távolodó férfi alakját:
- Csak nehogy valami baj érje...
Az udvarról behallatszott Andriska önfeledt pötyögése.
Kilépett a verandára. Egy ideig komoly arccal nézte a kedves kis "járókában" nevetgélő babácskát, aztán elmosolyodott.
Az almafa egyik ágára parányi sárga madár szállt. Mint egy pici csillag. Hűvösné tekintete aztán egy nagy, pirosló almára siklott át, az egyetlen gyümölcsre, melyet az öreg fa egyik ága, mint egy görcsös emberi kar, szinte feléje nyújtott.
"Ó, legalább ezt az almát adtam volna oda neki" - nézett a két férfi után. "Egy-két percre talán elűzte volna a szomjúságát annál a kegyetlenül forró kemencénél..."

S közben - mialatt a két férfi a gyár felé haladt - a két lány is ment előre a maga útján.
- Tudod, nekem az a gyanúm, hogy ez a vénember szatír! - súgta merengve a pék lánya.
- Micsoda?
- Sza-tír.
- Szatír? - vonta fel szemöldökét a kőműves lánya és csodálkozva nézett előtte illegő-billegő barátnőjére. - Az meg micsoda?
A pék lánya akkora lendülettel perdült sarkon a keskeny erdei ösvényen, hogy bő, acélkék szoknyája beleakadt egy tüskés akácbokorba:
- Ó, te kis ártatlan babácska! - csapta össze tenyerét. - Még azt sem tudod, hogy mi a szatír? - Kiakasztotta szoknyáját a bokorból és, kissé felhúzva szeplőkkel meghintett orrocskáját, fölényesen nézett alig valamivel fiatalabb társára.
- Nem tudom és kész! És nem is érdekel! - sértődött meg a copfos Jutka.
Az oroszlánsörényes Ria titokzatosan körülnézett és suttogóra fogta hangját:
- A szatír megigézi és éjszakára magához csalja a lányokat és a fiatalasszonyokat... Akinek naplementekor a szemébe néz, annak, ha feljön a hold, el kell mennie hozzá, ha akar, ha nem... Érted?...
A kőműves lánya lélegzetét visszafojtva meredt rá:
- És... megöli őket?
- Ó, te mafla. Dehogy öli!... Csak... meg-ö-le-li... - tagolta ravaszkásan hunyorítva a pék lánya. - Ez pedig nagy különbség! - tette hozzá felkuncogva.
- Te, Ria.
- Tessék?
- Igaz, hogy te Péter szeretője vagy?!
- No és ha igaz? - kapta fel elvörösödő arcát a pék lánya. - Kinek mi köze hozzá?
Elnémultak.
Az erdő alján fiús arcú, fekete lány toppant eléjük.
Magda volt, a kovács lánya.
- Nézzétek! Hát nem szép? - mutatott a mosolygós kis gerendaházra.
- Ó, gyönyörű!
- Mint egy tornyos kis kápolna - ámult el a pék lánya. Jutka bátyjával az élen, csapzott sihedercsapat somfordált elő a sűrűből:
- Tényleg szép kis ól.
- Az, isten bizony.
- Elfogadnád, mi?
- Jó vicc! Te nem?
- Gabris! Ezt a lekváros kenyeret a mama küldi! - emelte magasra a kezében szorongatott kis papírcsomagot a kőműves lánya. 
- Dobd!... Kösz!...
A banda éhesen csapott le a két, egymásra borított, féltenyérnyi, lekváros kenyérre:
- Adj már egy kicsit!
Pillanatok alatt befalták az egészet. Ekkor, a fák közül előkanyargó ösvényről aprócska szamár bukkant eléjük. Hátán, mint egy kis, pogány, erdei isten, gonosz Farkas fia himbálózott előre-hátra.
- Helló!
- Helló!
- No, gyia-te!... Szedd már azokat a csámpás lábaidat! - dörmögött bosszúsan a fiú és megugratta a makrancos szürke jószágot. - Hé! Félre az útból! Halljátok? Mozgás, mert baj lesz, igaz-e Tóni?!
A lányok halkan felsikoltottak és riadtan félrehúzódtak, a legénykék irigységgel vegyes csodálattal néztek fel a közéjük toppant bátor "lovas" -ra.
- Eloldottad? - kérdezte suttogva egy vékonycsontú siheder és aggódva nézett körül.
- Eltaláltad - vont vállat hűvös fölénnyel gonosz Farkas fia és krisztus-bocskoros lábát belevágta a szamár vékonyába, mire az veszettül felvetette farát, hogy ledobja kellemetlen terhét, a fiú azonban boszorkányos gyorsasággal előrehajolt, átkulcsolta a jószág nyakát, és a hátán maradt.
- Te, ha a "kis szivar" meglát, akkor régen rossz neked!
- Ne félts te engem!... Hőő! Hőőő! Toóni?! Hallod-e? Megkergültél?! - kiáltozott a fiú a szamárra, mikor az veszettül forogni kezdett vele. A csoport ijedten szétrebbent, csupán Hűvös Gabrisban, a kőműves jó növésű, szőkés-barna fiában volt annyi elszántság, hogy előre ugorjon és elkapja a vékony kutyaláncot, melyet "lovasa" akasztott bele a szamár pofájába, mikor ráült. Végre a két erős kölyöknek sikerült megfékeznie a bolondos állatot.
- Remek srác vagy - mondta elismeréssel az erdei félisten, mikor végre sikerült lecsúsznia a megnyugvó szamár hátáról. - Majdnem hozzácsapkodott a fákhoz!
- Kinyúltál volna! - jegyezte meg barátságtalanul a kőműves fia, és kőből faragott arca mintha ezt mondta volna: "Hiába fölényeskedsz, én is érek annyit, mint te!"
Tekintetük összecikkant. A kovács-kölyök szénfekete szemében gúnyos lángocskák gyúltak ki:
- Örültél volna?
- Én? Hülye vagy? - mondta a kőműves fia, és egy darabig szemrebbenés nélkül állta az ördögi pillantást. Aztán kissé zavartan elfordította a fejet és a szamárra bólintott: - Úgy ültél rajta, mint egy részeg texasi marhahajcsár - húzta félre a száját, mire kitört a kacagás.
- No, sicc.
A kovács fia kemény tenyerével csattanósat ütött a szamár farára, mire az elbóklászott. Aztán Péter mosolyogva a lányokhoz ballagott:
- Szervusztok galambocskák! Hát ti is itt vagytok? Hogy csókoljam le a harmatot arról a rózsabimbó szátokról - mondta és cinkos pillantást váltva a pék lányával, elkapta annak derekát, s villámgyorsan szájon csókolta.
- Ó, te!... - lépett hátra lángoló arccal a lány, és egy pillanatig úgy tűnt, hogy képen vágja a fiút, de aztán hátravetette lobogó szőke haját és hangosan felnevetett.
Megütközve néztek rá.
"Ó, micsoda kis züllött!" - ötlött fel a Farkas lány eszében.
- A Jutkát hanyagold el! - szólalt meg fenyegető hangon a kőműves fia, mire húga lesütötte szemét és vállát megrándítva kissé elfordult az eléje lépő fiútól.
- Kötekedsz? - A fiatal Farkas kihúzta magát. Vállas, félmeztelen alakja magasan kiemelkedett társai közül. Elsötétülő arccal elindult a kőműves fia felé, de Magda, a húga, eléje állt.
- Péter!
- Hagyj...
Az izmos, fekete lány azonban megragadta a vállát és a szemébe nézett. Tudta, hogy bátyja, hacsak teheti, lopva megszopja apja pálinkásüvegét. Olyankor szokott így viselkedni, egyébként soha nem kötekedik senkivel.
- Térj észhez - mondta halkan.
A fiú megszelídülve nézett elcsendesedve figyelő társaira.
- No, még az egyszer: "oké!" - mondta aztán, mire a feszültség csendesen felengedett.
Egy zömök, vöröshajú kis fickó előrehajolt:
- Te, a Taki szerint lehet, hogy ez a vénember itt kincseket rejteget...
- Lehet? Biztos.
Az arcok mohó kíváncsisággal fordultak feléje.
- Honnan tudod?
- Ő maga mondta.
- Beszélj már!
Péter hanyagul nekivetette hátát egy fenyőfának és fűszálat dugott a fogai közé:
- Tegnap erre jártam és megszólított az öreg, hogy van-e itt a telepen fuvaros. Mondtam, hogy van. A Tóth Benő.
El kéne hozni valamit a városból, mondta, és elugratott a "kis szivar"-hoz. Az öreg, mikor látta, hogy nem ló áll a kocsi előtt, hanem két szamár, megvakarta fejebúbját...
- Képzelem, milyen pofát vágott!
- No, de Tóth Benő addig erősködött, hogy így az ő szamarai, meg úgy az ő szamarai, hiszen ismeritek, míg az öreg ráállt az alkura... Elég az hozzá, hogy én is velük mentem, segíteni...
- A városba?
- Oda hát. Egy félig lebombázott ház pincéjébe. Négy nagy, leszögezett ládát raktunk fel a kocsira. Engem furdalt a kíváncsiság. Megkérdeztem az öreget, hogy mi van a ládákban. Rámnézett. Láttam, gondolkozik, hogy feleljen-e, vagy sem. Aztán csak ennyit mondott: kincs van ezekben, fiam, nagy kincs. Én és Tóth Benő összenéztünk és nagyot nyeltünk...
- És?!
- Mi az, hogy és? Csak jöttünk. A két szamár majd begazolt. Az öreg megnémult, mint a csuka. Hazáig szótlanul lépkedett a szekér mellett. Éjfélre értünk ki ide. Apámtól kaptam egy akkora frászt, hogy nekiestem a falnak. Igaz, Magda? - fordult a húga felé. Nagyot sóhajtott. - Ha nem tartom gyorsan az orra elé a marék dohányt, amit az öregtől kaptam, talán még a csontjaimat is összetöri...
- És a kincset láttad?
Nem nyitotta ki előttünk a ládákat. Kifizetett bennünket. "Köszönöm, menjenek isten hírével." S mi leléptünk.
- Meg kellene nézni, hogy mi van azokban a ládákban - szólalt meg halkan egy leírhatatlanul piszkos kis csibész, a gödörlakó "néma Jónás" fia, és elnyomva cigarettája parazsát, sunyi pillantást szúrt a gerendaház felé.
- Mire gondolsz?! - nézett rá rosszat sejtve a kőműves fia, de ekkor valaki pisszentett:
- Pszt!... Nézzétek, a "colos ács"!... Csak nem az öreghez sattyog? - Behúzódtak az erdőszélbe.
Az ács a terebélyes, magányos tölgyfánál egy percre megállt, szivarra gyújtott, közben szemöldökét borzolva a házat fürkészte. Talán nem látott jól, mert bizonytalanul feljebb lépegetett a dombon. Otthon a feleségétől nevetve azzal vált el, hogy "megnézem már azt a bolondos, suta öreget, mit fabrikált össze a szekercéjével".
Régen járt erre. A háborútól feldúlt város tetőin "lovagolt" hónapok óta, csak aludni járt haza... Most, hogy ott állt, a magányos vén portájánál, nem akart hinni a szemének. Bezörgetett a kapun:
- Adjon isten, szomszéd!
A farkaskutya vadul nekivágódott a hevenyészett, de erős kerítésnek, mire a házból felhangzott az ismert mennydörgés:
- Ördög! Békélj te, Ördög!
A vénember a lépcsőn állt, onnan nézett ki hunyorogva a befelé bámészkodó ácsra. Lassan végigjött a folyami kaviccsal meghintett keskeny úton és kinyitotta a kaput.
- Maga az ács, ugye?
- Igen... Egyszer már jártam itt, a fiaimmal - mondta vontatottan az ács és belépett a kertbe. Homlokát összeráncolva meredt a frissen pácolt, sárgás-barna gerendaépületre.
- Tudja, bajban vagyok... Sürgős munkám lenne otthon és kipattant a szekercém éléből egy fél hüvelyknyi... A kovács megígérte, hogy holnapra kiagyusztálja a csorbát. Meghálálnám, ha egy napra kisegítene és kölcsönadná a magáét... Vigyázni fogok rá.
- Hát jó. Nekem egyelőre úgysem kell, - dünnyögte a vénember. Kutyája morogva mozgolódni kezdett a lábánál. Az ács megállt:
- Ez lehúzza a nadrágomat!
Az öreg elzavarta az állatot: - Akkor hát jöjjön beljebb.

Az ács nem tudta levenni tekintetét a pompás kis gerendaházról. Nagyokat nyelt, mint akinek száraz a torka. 
Hegyes ádámcsutkája fel-le ugrált, arcáról nyakába csurgott a verejték. Szemlátomást nagyon feszélyezetten érezte magát. Jó szakember volt, de befelé, önmagának őszintén bevallotta, hogy ilyen csodálatos házikót ő se megálmodni, se megépíteni nem tudott volna. Hangosan azonban csak ennyit mondott:
- Jó kis ház.
Az alsó szoba ajtaja előtti szabad előtérhez három lépcsőfok vezetett fel. A terasz - melynek esővédő ereszét a felső szobácska kalapszélként kiálló, vastag, szegett szélű padlója képezte - a folyóra nézett. A házikó tökéletesen arányos és hangulatos volt. A vénember kitárta az ajtót, beléptek. A tágas, sárga, pácoltfalú helyiségben, köröskörül a falak mentén, mennyezetig érő polcok húzódtak, repedezett agyag- és cserépedényekkel, halászfelszereléssel, különféle szerszámokkal, késekkel, vésőkkel, evőeszközökkel és apró, élelmiszeres zacskókkal telerakva. Az ajtótól jobbra elhelyezett, két, zsalugáteres ablak között nagy asztal terpeszkedett, satuval. Hátul, a helyiség északi sarkában piros tetőcserepek darabjaival kirakott kis agyagtűzhely állt, nyugati sarkában pedig fal mellé épített belső lépcső vezetett fel a csöppnyi előtérrel és állóajtóval ellátott felső szobácskába. Az épület belső beosztása is mesteri volt.
A vénember leemelte szekercéjét a polcról és átnyújtotta az ácsnak:
- Sajnos, egy kicsit életlen. Sokat faragtam vele... De ha magának megfelel, vigye. Szívesen adom.
A jövevény tekintete ebben a pillanatban egy fél méteres kis faszoborra tévedt. Nyakig elvörösödve, kimeredt szemekkel hajolt előre. Saját, tölgyfából készült figurája meredt vissza rá, lomposan, csáléra vágott kalapban, megnyúlt lóképpel, bigyesztett szájjal, gúnyosan vigyorogva.
- Ej, azt a!... - kiáltott fel és meglepetésében úgy húzta végig mutatóujját a szekerce élén, hogy pirosan szétnyílt az ujjabögye. Vére megfeketedett az acélon. Megnyalta a sebet és fanyarul visszavigyorgott ördögien remekbe faragott karikatúrájára: - He-he... Ez én lennék, ugye? - nézett fel a vénre, akinek szomorkás arcán halvány mosoly játszott.
- Abból a tölgyfából faragtam ni, amelyik ott áll a parton - felelte csendesen, és az ácsnak egyszerre eszébe jutottak saját szavai, melyeket első látogatásakor mondott: "Ha maga itt egyedül valamirevaló házat épít..."
Megszégyenülten nézett az öregre, aztán sarkon fordult. Zavarában alig tudott kikecmeregni az ajtón. A kapuból még egyszer visszanézett, megbökte a kalapja szélét, aztán lekacsázott a dombon. Hallotta, hogy az öreg utána kiált: "Hé! Ember! Itt hagyta a szekercét!" - de nem fordult vissza.
Az öreg fent állt a teraszon és megbocsátó, szelíd mosollyal nézett utána...

VISSZA - TOVÁBB


Kérem, szóljon hozzá Ön is!