Duna-parti románc 3. fejezet

3

A kovács fia megállt az erdő árnyas szélében, egy darabig tűnődve bámulta a verejtékezve dolgozó magányos öregembert, aztán mohón végigfürkészte a kietlen tájat. Perzselő szombat délután volt. A jegenyesor hosszú kilométereken át szinte ásított az ürességtől, csak messze, a halvány, hevenyészett ceruzarajznak látszó romgyárak körül vibrált valami nagy-nagy nyugtalanság. Alig kivehető, szovjet katonai autók és lovasok villantak meg egy-egy pillanatra, kavargó porfelhőkbe borítva a hangyabolyként nyüzsgő tömeget. Ez a sejtelmes, kusza kép azonban ma nem izgatta a fiút. Éles pillantású, fekete szeme egy kis szőke lányfejet keresett a lángszóróktól megpörkölt útszéli fák alatt, de csak a nap lobogott fent a végtelen kék mezőben, mint egy nagy, égő szalmakazal. Nekidőlt hát a fának és - miközben a pék lányáról álmodozott - kellemes, lágyan zengő hangján egészen halkan dúdolgatni kezdett:

Ha jönne a leány,
aki szeretne igazán,
a keblemre szorítanám...

Hirtelen összeharapta száját és boszorkányos gyorsasággal egy sűrű bodzabokor mögé ugrott; a lány helyett ugyanis Csókásné, a görbe suszter felesége tűnt fel alig ötven lépésnyire, az erdő alján, egy köteg rőzsével a hátán.
- Végre! - sóhajtott fel, mikor az öregasszony nagy nehezen elcsoszogott előtte és eltűnt a kunyhója felé vezető ösvényen. De hol késik a lány? - Nem jön - dünnyögte bosszúsan, majd paprikás indulattal leütött egy régóta körülötte köröző köpcös darazsat a földre. Föléje emelte szíjbocskoros lábát, de meggondolta magát, nem taposta el, hanem csak kissé arrább pöccintette a szédülten hempergő rovart a fűbe: - No, szedd össze magad és tűnj el...
A darázs szárnyra kapott és haragos zümmögéssel belecikkant az erdő félhomályába. Ebben a pillanatban a magasban megzörrent a lomb:
"Hallod-e fiú! Hallod-e fiú!..."
A fiú tarkójára tolta széleskarimájú szalmakalapját és a föléje hajoló hársfa sűrűje felé emelte az arcát. Az egyik ágon csevegő, kis feketerigó ült. Mosolyogva nézett Péter a kukucskáló madárra:
"Fütyül a rigó! Fütyül a rigó!"
A rigó belement a játékba, átröppent egy távolabbi fára és újból megszólalt, de ezúttal mintha csúfolódva ezt fütyülte volna vissza:
"Nem jön a Ria! Nem jön a Ria!"
A fiú összevonta szemöldökét. Ismét végigfürkészte a tájat, és növekvő bosszúságára a lány valóban nem jött. A jegenyesor változatlanul üres volt. Sötéten a rigóra sandított, aztán lehajolt, megfogott egy jókora kavicsot és vészt jósló arccal felegyenesedett:
- Látod ezt, cigány? - billegtette meg erős, repedezett tenyerén a követ.
De a madár fütyült rá.
- Isten bizony, kupán doblak vele - mondta a fiú és behunyta bal szemét.
A madárnak sejtelme sem volt róla, hogy az életével játszik, Be nem állt a csőre. A fiú ördöngös dobó volt. Izgatottan kidugta a nyelve hegyét és óvatosan előre lépett. Majd elrestellte magát és lassan leeresztette dobásra emelt karját: "Dobjam le?... Á, vigyen el a kánya!" - mormogta maga elé, de ekkor újra felhangzott a csúfondáros fütty és fellobbantotta benne a különös indulatot:
- Azt hiszed, hogy nem talállak el?
A madár hirtelen felröppent, egy pillanatra eltűnt a sűrűben, aztán újra megjelent egy távolabbi ág hegyén, úgy húsz-huszonöt lépésnyire a fiútól. Fekete szmokingja kihívóan villogott a napfényben:
"Hallod-e fiú! Hallod-e fiú!..." S a fiú dobott.
A mandula alakú, súlyos kő parányi villámként vágódott neki az ágnak.
- Úgy látszik, egy kicsit mellé dobtam - nézett Péter elgondolkozva a riadtan felcsapódó madárra, és különösképpen nem bosszúságot, hanem örömet érzett. Verebet, vadnyulat, sőt vízből felbukkanó halat is talált már el kővel, de énekesmadárra most dobott először. Hirtelen elkomorult. A feketerigó féloldalasan úszott a magasban, bal szárnyával erőtlenül evezett a levegőben, aztán belebukott egy akácbozótba, alig tíz lépésnyire a fejszés öregembertől. Ebben a pillanatban a kert közepén heverő farkaskutya felpattant a földről, hogy rávesse magát a szerencsétlen kis teremtésre, de gazdája rákiáltott:
- Ördög! Hagyod azt a madarat!...
A kutya morogva lelapult; farkát csóválva hol az öreget, hol a madarat leste, hol pedig a távolabb álló fiúra villantotta baljós szemét.
Az öregember nekitámasztotta fejszéjét egy fának és odament a bokorhoz. Tenyerébe vette a sebesült madarat és gyengéden megsimogatta, aztán összeráncolt szemöldökkel a fiú felé fordult:
- Mondd fiam, bántott téged ez a feketerigó? - kérdezte szelíden.
A fiú, aki mindent várt, szitkot, ökölrázást, papolást, csak ezt a furcsa kérdést nem, meglepetten nézett a mélyhangú, szakállas óriásra.
- Én... csak rá akartam ijeszteni - mondta, és aranybarna arcába piros hullámot vetett a vér. Aztán feltámadt benne konoksága. "Mit akar tőlem ez az ipse?"... Elbiggyesztette a száját. - Szórakoztam egy kicsit. Már az is baj? - eresztette ki a hangját komiszkodva.
- Hm. És mit szólnál hozzá, ha én is szórakozni akarnék és rádereszteném ezt a kutyát? Elsápadnál, mi?!
- Nem én.
- Nono!
Az öregember mohos arcára érdeklődés rajzolódott. Átható pillantást vetett a félmeztelen, szokatlanul nyúlánk és izmos kis sihederre, aki sárga szombrerója alól pimasz, de kópésan kedves fintorral nézett vissza rá. "Ej, megállj csak, rádijesztek én!" - gondolta és közelebb lépett a farkashoz.
- Nagy szájhős vagy.
A fiú vállat vont.
- No, fuss, fuss, mert...
- Ráérek - felelt hunyorítva a fiú, és fontoskodva feljebb ráncigálta rövid vászonnadrágját.
Az öregember a lábával kissé megpiszkálta a földhöz lapuló, fülét hegyező állat oldalát és a fiú felé intett:
- Menj, ijeszd meg Ördög!
Ekkor olyasmi történt, amire az öregember gondolni sem mert volna. A fekete fiú, ahelyett, hogy menedéket keresett volna egy közeli fán, felkapott egy ökölnyi, éles szikladarabot, előre lépett és szétvetett lábakkal várta a vicsorogva feléje lóduló félelmetes farkaskutyát.
- Ördög! Ide gyere! Ördög!
Az öregember kétségbeesetten loholt a kutya után, aki ezúttal csak vonakodva engedelmeskedett robajló hangjának. Lehasalt alig öt lépésnyire a fiú előtt és fenyegetően szikráztatta rá erős metszőfogait.
- Takarodj innen, bestia! - toppantott a vén, mire az állat, vissza-visszasandítva, végre eloldalgott. Az öreg pedig lassan, feldúlva ekkora vakmerőségtől, odaballagott a fiúhoz. Mindketten sápadtak voltak. - Nos... megijedtél? - túrt bele boglyas, fehér szakállába az öreg és összeszűkített szemréséből mintha kék tűz csapott volna a fiúra.
- Hát... egy kicsit...
- Széttépett volna!
A fiú elvigyorodott:
- Lehet... Ha nem tudtam volna széjjelverni a pofáját...
Az öreg a fejét ingatta:
- Konok fickó vagy.
- Mért küldte rám?
- Rád akartam ijeszteni!
- Hülyeség - vágta rá szemtelenül a fiú, de az öreg halványan, elnézően elmosolyodott:
- Mint te erre a rigóra.
A fiú lesütötte a szemét. Az öreg közelebb lépett hozzá, mire a fiú erős, hosszú lábszárai egy kicsit megremegtek, de azért egy lépést se mozdultak hátra. Zavartan, de konokul nézett fel az új telepesre, aki úgy állt felette, mint egy nagy, félig kiszáradt jegenyefa.
- Dobd már le azt a követ.
Az öreg mintha barlangból beszélt volna. Szelíd, mély hangja megint úgy meglepte a fiút, mint amikor először hallotta. Ellenkezés nélkül a földre ejtette a követ és összeszorította kavicsfehér, egészséges fogait. "Megüt?.. Ez az ipse talán még nagyobb, mint az apám!" - villant át rajta, és legszívesebben már futott volna, de valami visszatartotta. Vegyes érzések bujkáltak benne. Viszolyogva nézett az öregre, de ugyanakkor megmagyarázhatatlan rokonszenvet is érzett a idegen óriás iránt.
- Mi a neved, fiú?
- Farkas Péter...
- Hány éves vagy?
- Tizenhét... és fél...
- Ne mondd! Csak? Hiszen máris kész férfi vagy! - mondta meglepetten az öreg, és szemlátomást egyre jobban tetszett néki a bronzból kalapált, kis vadember.
- S mi járatban vagy erre?
- A folyóra megyek.
- S tudsz úszni?
A fiú vállat vont:
- Hajaj! Úszni? Hát már az is valami?
- No, meg kell hagyni, remek fickó vagy - bólintott elismerően a vénember. - S ami a legfontosabb: az ördögtől sem félsz, igaz?
- Csak az apámtól...
- Attól félsz? - lepte meg ismét, ki tudja hányadszor az öreget az a szinte darabosan nyers őszinteség, amely a fiúból minduntalan fel-feltört, bár ezúttal, mintha némi restelkedő tétovaság is remegett volna a hangjában. Mélyen a fiú szemébe nézett: - Hát... ki az apád?
- Gonosz Farkas, a kovács - találta meg újra önmagát a fiú, és hangjában ezúttal mintha egy kis fölény bujkált volna. Majd egy kissé elszégyellve magát, magyarázólag hozzáfűzte: - Tudja, itt a telepen mindenki csak így ismeri, mert... ah! - legyintett és elharapta a mondatot. Aztán, mintha csak most vette volna észre, hogy a feketerigó még mindig ott lapul az öregember markában, rábiccentett a madárra: - Él?
- Él - bólintott elgondolkozva az öreg és lassan a fiú kezébe csúsztatta a madarat. - Úgy látom, hogy csak súrolta a kő. Fogd. A tiéd.
- Az enyém? - nyeIt zavartan a fiú.
- A tiéd hát... Szórakozz vele, ahogy akarsz - tette hozzá csendesen az öreg, és kezét egy pillanatra szeretettel ráhelyezte a fiú vállára, aztán megfordult és szó nélkül, lehajtott fejjel visszaballagott a fejszéjéhez.
A fiú egy darabig tátott szájjal bámult utána, majd a szőke lányt kereste a hosszú jegenyesoron.
- Nem jön - vont vállat, és nagy fekete szeme találkozott a madár csöpp fekete szemének riadt ragyogásával. Ismeretlen, meleg érzés szorongatta a torkát. - No, mit félsz?... Örülj, hogy nem találtalak kupán! - nevetett fel boldogan és fütyörészve elindult a folyó felé...
Leereszkedett a nagy, magányos tölgyfához, melynek százesztendős lombozata szinte zöld sátort vont az egész Dunaparti mező fölé. Lassanként elmaradt mögötte az újtelepes különös alakja, aztán a telep legszélső házai is belemosódtak az erdőalji homályba. Jóleső érzés áradt el benne. Szabad volt! Végre ez a hét is a háta mögé zuhant. A fojtogató, füstös kis műhely, az üllő, a pöröly... Kilépett apja hatalmas, szigorú árnyékából... A hosszú gyalogcsapás úgy ragyogott előtte a fűben, mint egy elejtett, vékony pengéjű kard. Amióta a szovjet csapatok kiverték innen a német megszállókat, először járt erre. Gyönyörködve nézett körül az ismerős tájban. Mindenfelé bodza és vadrózsa bokrok virítottak, a partról pedig kócos szomorúfüzek hajoltak a békésen suhogó vízre. Tekintete a tátogó csőrű, lihegő madárra esett:
- Szomjas vagy, mi? Ne félj, mindjárt ihatsz! - dörmögte és elmosolyodott, mert a lompos fűzfák valahogy olyannak tűntek előtte, mint vizet lefetyelő, nagy zöld pulikutyák...
Aztán a pék lánya jutott eszébe, és elkomorodott. Vajon miért nem jött el a találkozásra? Hiszen megértette az üzenetét! Íme, válaszolt is. Jobbjával kissé összegyűrt papírlapot vett elő a zsebéből, melyről a nagy, magányos tölgyfa képe nézett vissza rá. Alatta - kerek kérdőjelben - jól megrajzolt farkas állt. Ez ő volt. Gonosz Farkas fia. Fent, a fa lombja mögül pedig egy sárga kis cipó mosolygott elő, mint a Nap. Ezt Ria rajzolta a képbe. Az ügyes, színes képírás világosan beszélt:
"A magányos tölgyfánál várlak. Mikor jössz? - Farkas. Válasz: "Mikor a nap lebukik a tölgyfa mögé... - Cipócska." - Vagyis a pék lánya.
Összeráncolta homlokát. Lehet, hogy a pék megsejtett valamit? Lehetetlen. A képírást a lányon kívül csak az öcsköse látta, az meg mindössze hat éves, sejtelme sincs róla, hogy mit jelentenek ezek a jelek. Különben is Gábor nem fecsegő... Hacsak: a rajzra Ria nem írt dátumot. Lehet, hogy más napra gondolt? Holnapra? Nem, nem. A levelet ma vitte el hozzá Gábor, és a lány mindjárt vissza is küldte a válaszával... Felnézett az égre. A nap már régen becsúszott a nagy tölgyfa lombja mögé, és aranypiros búcsúfényt vetve a láthatár peremére, lezuhant az erdő közepébe, az árnyak szakadékának mélységei felé...
Felsóhajtott: "Kár, hogy nem jött el."
Hónapok óta nem találkoztak. A pék, a sovány, szeplős Gedeon és terebélyes felesége a legszigorúbban távol tartották egyetlen Riájukat a városszéli gyerekektől. Főképpen pedig az erdőalji barlanglakó fiától. Így Péter legfeljebb csak véletlenül, alkalomadtán, egy-egy futó szóval, sőt inkább csak szempillantással adhatta tudtára vonzalmát a hamiskásan életrevaló, kedves kis szőke lánynak, aki - szülei legnagyobb megrökönyödésére - egyszer nyíltan kifakadt, hogy bármenyire tiltják is, ő szereti gonosz Farkas fiát és titokban találkozni fog vele... Ettől kezdve, ha Péter csak egy percre is megállt a pék szép, nagy kertes házának közelében, a szőlővel befuttatott verandán mindjárt megjelent a kis piszkafa-ember és tuskó asszonya, és ráripakodtak:
"Menj a fenébe, te csikasz! Mit ólálkodol folyton Ria körül? Kergesd a hozzád való tyúkokat, lent a barlangotoknál!..."
- Ah! - legyintett, mintha csak a kellemetlenkedő árnyképeket akarta volna elhessenteni az emlékezetéből. "Mi vagyok én, hogy annyira féltik tőlem a lányukat?... Zárják kalitkába, ha úgy tetszik!" - Mi azonban fürdünk egy jót, igaz? - nevetett rá kissé erőltetett hányavetiséggel a madárra, és kezefejével megtörölte verejtékező homlokát...
Az út egy bombatölcsérbe torkollott, melynek áporodott vizéből brekegő békák pislogtak rá.
Megállt:
- Halló fiúk!
Ismét a régi volt. Ráhunyorított egy földpúpocskán ülő kövér varangyra, melyről a telepszéli butikos Rúth jutott eszébe:
- Jó estét kocsmáros úr! Hogy és mint van? Nem megy a bót, hogy kiült levegőzni? Mit mond? Hogy ne piáljak hitelbe?...
Lehajolt:
- Nézze apuskám, van nekem pénzem! - vett fel és billegtetett meg a tenyerén egy lapos, rozsdás kavicsot. Elkapja?
Ujjai között megvillant a kő, de ekkor a madár erősebben megmozdult a bal markában és váratlanul emlékezetébe idézte a magányos vén jóságosan-borongó, bozótos ábrázatát.
- Jó, jó, vén butikos - engedte el a követ. - Húzza le a rólót és kuss, mert betöröm a kirakatot. No, agyő! - bökte meg fintorogva a kalapja szélét és hátat fordítva a brekszinek, elballag ott a folyó felé.
A vízből oldalra dőlt, hatalmas kőszállító uszály teteme meredt fel a levegőbe. A harcok idején tüzérségi bomba találhatta el. Körülötte a nádasban, a vízben és a parton szétszórt, nagy, fehér sziklák sziporkáztak a fényben...
A fiú ledobta szalmakalapját és öt ujjával izgatottan hátragereblyézte homlokába hulló, fekete fürtjeit. Egy röpke pillanatig úgy érezte, hogy visszasuhog rá a háború pusztító szele. Megborzongott. Aztán jóleső nyugalom lepte meg a lelkét. Ó nem, a vihar elvonult, a háborúnak vége - nyugtatta meg önmagát, és maga sem tudta pontosan, hogy mi, de valami fenségesen szép, ünnepi érzés hullámai járták át egész lényét. Megkönnyebbült, mintha a nagy fehér kövek az ő melléről hullottak volna le. Lehasalt a parton és óvatosan megmártotta a vízben az alélt madarat:
- No, igyál pajtás!
A madár kétségbeesetten, de felfrissülve rándult meg a markában. Érezhetőleg visszatért testébe az életerő. A fiú gyengéden megvizsgálta a bal szárnyát, és örömmel látta, hogy - ha egy kicsit meg is zúzódott az ágról nekipattanó kőtől - nem törött el. Szelíden arcához emelte a gyenge kis teremtést és őszinte megbánást érzett: 
- No... Ne haragudj cimbora... Holnap már szállhatsz, mint a füst!...
"De mi ez?" - Egy pillanatig úgy meredt bele a folyóba, mint akit megbabonáztak. A vibráló víz tükréből szép, kékruhás lány mosolygott vissza rá. Felugrott:
- Ria!
- Peti!
Kis ideig némán álltak egymással szemben. A fiú fekete tűz volt. A lány kék felhőcske.
- Mégis eljöttél? - lobbant fel a tűz.
- Amint látod! - zizzent meg a felhő, aztán széjjelterült a lapostetejű szikla felett és kitakarta a megperdülő lány formás, fehér lábszárait és finom rajzú térdét.
...Várj csak! - hajolt le a fiú és gyorsan a fűben heverő szalmakalap alá csúsztatta a madarat, majd odalépett a szikla elé és felnyúlt a lány felé: - Ugorj!
- Elkapsz?
- Ne félj!
A kék felhőcske egy szemvillanásnyira könnyedén fent lebegett a fekete tűz felett, aztán lassan, puhán leereszkedett mellé.
- Hű, de erős vagy! - tárta ki csodálkozó, kék szemét a lány és kacarászva lefejtette csípőjéről a fiú kezét:
- Juj, mutasd meg a madaradat!...
Az önfeledt, üde forrásként felbuzogó hangulatnak egyszerre vége szakadt. Mély csend támadt közöttük. Akkora csend, hogy fel-alá hullámzó mellükből szinte kihallatszott a szívük gyorsuló és erősödő harangjátéka. A pék lánya a fiú lázas arcára emelte tekintetét, aztán zavartan elfordult és letérdelt a madarat rejtő kalap elé.

- Mikor is találkoztunk utoljára? - ereszkedett melléje, féltérdre Péter, és jobbjával átölelte a lány megremegő vállát. Bozontos, nagy fekete üstökét összefújta a feltámadó dunai szellő a lányka dús, szőke hajával.
- Tavasszal... Az erdei majálison, mikor a felszabadulást ünnepeltük - mondta merengve a lány. Elhallgattak.
- Már azt hittem, hogy el sem jössz - törte meg a csendet a fiú és bal kezét, elgondolkozva, lágyan ráeresztette a kalapra... - Apád?...
- Miatta nem jöhettem előbb... Végre eltűnt otthonról és...
- Eltűnt?
- Ó, nem úgy!... Egy orosz teherautóval bement a városba. Lisztet hoznak ki, hétfőtől kezdve ugyanis az elöljáróság a mi kemencéinkben is megindítja a sütést...
- Az jó lesz!
- Jó - bólintott a lány és a messzeségbe bámult. - Legalább eztán, mikor apám lisztért megy, mindig találkozhatom veled. Örülsz?
- Nagyon! - nyelt izgatottan a fiú, és halántékában hevesen lüktetett a vér. - S anyád?
- Ó, anyám?... - A lány ajka körül gúnyos kis mosoly játszott. - Őtőle megszökök... Mint ma is!
- Megvernek - suhant árnyék a fiú arcára.
- Meg - súgta lázadozva a lány, és úgy megrázta fejét, hogy hosszú haja vadul csapódott ide-oda a vállán. - De nem baj! Akkor sem leszek a rabszolgájuk!...
- Igazad van - simogatta meg vigasztalóan a lány haját a fiú. Sajnálta őt, de ugyanakkor örömmel és büszkeséggel töltötte el az a tudat, hogy íme, a pék lánya akár a családi vihart is vállalja őérte, a kiközösített, barlanglakó gonosz Farkas fiáért. Átforrósodó keze a lány meztelen nyakához ért.
- Ria... Szeretsz?
- Szeretlek... - felelte halkan a lány és érintetlen, puha száját behunyt szemmel átengedte a fiú mohó, vad csókjának. Aztán, mintha hirtelen arra döbbent volna rá, hogy mozog alatta a part, riadtan felugrott és hátat fordítva a fiúnak, nekidőlt egy sziklának. Felindulva bámult bele a folyóba.
- Ria... Félsz?... Nézd... - A fiú, jobbjában a madárral, tétován odalépett a lányhoz.
- Ó! Feketerigó?
- Az.
- Kedves kis pofa - enyhült meg a lány. - De... mi a baja? - Lóg a szárnya!... - Gyanakodva nézett a fiúra: - Te... csak nem te dob...
- Á! - vágott közbe zavarát palástolva a fiú. - Attól a hosszú, szakállas madárijesztőtől kaptam... Tudod... Attól, aki a Simeon telkén irtja az erdőt... Te még nem láttad?
- De - bólintott a lány, és úgy nézett a fiúra, mint aki a veséjébe lát. - Szörnyű vénember...
- Ne hidd! - legyintett a fiú. - Az én apámhoz képest egy szelíd jegenye. - Megvillant a szeme. Már megint a régi volt: - Te... úszunk egyet?
A lánya madarat csókolgatta, majd mintha a fiú szándékait fürkészte volna, hamiskásan felnézett annak közömbösséget színlelő, de árulkodóan kipirult arcába. Azt akarta mondani, hogy "de hiszen nem hoztam magammal a fürdőruhámat", de száján át-átbizsergett az első csók jóíze, és akaratlanul is ezt kérdezte:
- Csak... úgy?
Ajkába harapott, szeretett volna elfutni, de csak nézett borzongva a fiúra, mint hajlékony fa a rásuhogó erős szélre.
- Miért ne?... Nem jár erre senki... - lihegett rá a szél a sziklák közül.
- Hát... ha nekem adod ezt a... madarat... - hallotta a lány nagyon messziről a saját hangját.
- Neked adom... - csapott rá sietve, egészen közelről a válasz. Az ég lassan szürkülni kezdett, mint egy hatalmas, bepárásodó ablak.
A fiú mindössze tizenhét esztendős volt, és a lány alig múlt tizenöt.
Alakjuk egy pillanatra halványan átragyogott az alkony üveges szürkeségén. A pék lánya az egyik, földig hajló szomorúfűz árnyékából lépett elő, gonosz Farkas fia pedig a sziklacsoport másik feléből.
- Te... Péter!... Én úgy félek! - kiáltott a lány, mikor a vágy és szégyen kereszttüzétől verve, vacogva belépett a nádas egyik kis udvarába.
- Mitől félsz?
- Hát... Csak úgy!...
- Ne félj - mondta rekedten a fiú, és talán a hűvös víz érintésétől hirtelen megmagyarázhatatlan józansággal és gyengédséggel gondolt a lányra. - Te úszol a hajóroncs túlsó feléhez, én az innensőhöz, jó?!
- Jó!
A következő pillanatban két meztelen fiatal test csobbant bele az árnyékba merülő nagy, bölcs folyó lágyan sustorgó hullámaiba...

VISSZA - TOVÁBB


Kérem, szóljon hozzá Ön is!