Duna-parti románc 2. fejezet

2

Szabó István, a hosszú ács, belebújt viharvert posztóbekecsébe, fejébe nyomta kopott, szürke nyúlbőr kucsmáját és kilépett az ámbitusra:
- Hű, a keservét! Cudarul megfogta az idő! - dörmögte bosszúsan és hunyorogva nézett körül.
Az eresz jégfüggői - melyek tegnap délután még úgy csepegtek, mint a vízcsapok - ezúttal úgy meredtek rá, mint élesre köszörült, kemény acélpengék.
- Hé! Asszony! Ide nézz! - kiáltott be a házba, miután nagyot nyújtózva letört egy hosszú függőt. - Szép, mi?! - villogtatta meg játékosan a jeget. - Mint a kés!
Az asszony csak állt, állt az ajtóban és elámulva nézte a levegőbe bökdöső, kópé embert:
- Ej! Hát téged mi lelt?!
- Én mondom... Akár egy hízót leszúrnék vele...
Csak vóna! - mondta elábrándozva, mintegy válaszként a férfi, aztán még egyszer megcikkantva, hevesen belehajította a jeget egy nagy, piszkosszürke hókupacba.
Az asszony felnevetett:
- Ó! Egy hízó! Hogy a csudába juthat ilyesmi az eszedbe?...
- Már miért ne juthatna?
- Én kevesebbel is beérném! - fordította komolyra a szót az asszony.
- No. Mive!?
- Egy nyúllal!
- Ah, mindig tudtam, hogy nincs benned semmi fantázia! - legyintett dünnyögve a féri, miközben leballagott az udvarra.
- Fantázia?! - kiáltott utána az asszony. - Neked meg másod sincs, csak fantáziád!... Közben a feneked kilátszik a nadrágból!.
- Hát fódd be!
- Mit? A feneked?
- Eridj már te!... - képedt el a féri, és miután hirtelen eszébe villant, hogy éjszaka, mikor a lövöldöző Sváb Josi elől beugrott az erdő sűrűjébe, egy tüskés ág beleakadt a nadrágjába, önkéntelenül hátranyúlt az ülepéhez.
Szabóné pukkadozott.
- No! Mit vihogsz?! - förmedt rá az ács megsértődve és ide-oda topogva a hóban, összeráncolt homlokkal a házikó tetejét fürkészte, melyet tegnap délután egy eltévedt tüzérségi lövedék átlyukasztott.
- Nagyon csúnya? - kérdezte az asszony csendes, engesztelő hangon.
- Mint egy vénasszony, ha kiesik a kontyából a hajtű, és összekócolja a szél! - felelte Szabó, és a fészerben fűrészt, fejszét véve magához, elindult a kapu felé.
- Hová mész?!...
- Az erdőbe! - kiáltott vissza a féri és a szétlőtt tetőre bökött: - Foltért!... - Aztán feljebb ráncigálva lyukas nadrágját, felesége tűnődő, könnyes-mosolygó tekintetétől kisérve lassan elballagott a reggeli fényben ragyogó akácos irányába...

A tájnak ezt, a várostól "leszakadt", Dunára nyíló részét, melyet - mint valami köldökzsinór - csupán egyetlen, rossz, hosszú cérnaszál-út fércelt a gyárak világához - az itteniek egyszerűen csak dzsungelnek nevezték. S a külvárosiak is csak így emlegették: A dzsungel...
Az "Erdőalji telep" is tulajdonképpen ebben a királydinnyés homokdombokkal és csenevész tüskés-akácokkal váltakozó tenyérnyi dzsungelben állt, a nádas fölött, és nem közvetlenül az igazi erdő alján, a Bank erdeje mellett, melynek sörétes csőszpuskáktól védett szép fenyvesében és akácosában, a háborút megelőző évtized elején még őzek is tanyáztak. Aztán a Bank kedélyes urai lassanként kiirtották a vadakat és nagyobb, izgalmasabb vadászterületek után nézve egyetlen vén csősz puskájára bízták az erdőt. Az utolsó éveit taposó erdőkerülőnek azonban se ereje, se kedve nem volt szembeszállni a környéken fel-feltünedező új, sovány "dzsungelfarkasokkal", akik - miután hajnaltól naplementéig a gyárkémények nagy füstlombú erdejében verekedtek az életért - esténként át-átosontak a rábízott erdőbe, hogy egy-egy vadnyulat vagy egy-egy szerszámfának és tetőgerendának való fát elragadjanak szegényes portáikra...
Nos, az ács ezen a kemény januári reggelen éppen a "szent fák" felé tartott.
Ment, ment a havas erdei ösvényen, mélyen magába szállva, és a viharos éjszaka eseményei közül a városba induló "kufár Simeon" jelent meg emlékezetében:
"A félnótás!" - húzta félre a száját. "Biztosan a nadrágjába durrantottak!..."
Csend volt, csak a szélben meg-megkoccanó fagyos ágak zörögtek körülötte.
Cimborája, a kőműves, és annak felesége jutott eszébe:
"A szerencsétlenek! Hogy ezeknek is micsoda földindulásban toppant be az a kissrác!... S hogyan!..." - Halkan felnevetett és tűnődve megcsóválta a fejét: "No, szó se róla, jóhúsú kis vasgyúró!... De hát manapság, mikor a felnőtt ember is csak egyik óráról a másikra él, mit lehet kezdeni egy ilyen, folyton tejért miákoló kis kölyökkel?!...
Zsebébe nyúlt, és miközben zsebkendőért kotorászott, valami kőszerű anyagra tapintott. Előhalászta. Egy darabka száraz kenyér volt a markában.
- No, az anyád! - kiáltott fel nevetve, és miután orrát nagy trombitálással kifújta, beleharapott a kenyérbe. Éhes volt, mint a farkas, hiszen a tegnap délutáni féltányér bableves óta egy falat nem sok, annyi sem ment le a gyomrába. - Hú, de kemény vagy! - beszélt a kenyérhez. - Az embernek a fogát kitöröd! - dünnyögte szinte atyai korholással, de azért csak ette, ette a kis fekete életet...
Egy percre megállt, felnézett a fák barna-fehér koronáira és fel, még messzebb, a kékre-mosdott egekre, aztán mintha titokzatos új szépségek varázsa szállta volna meg - ment, ment tovább, fejszével a vállán, karjára akasztott fűrészével a ragyogásban, elnyűtt, durva bakancsával, szinte kedvtelve gázolva a hóborította ösvényt...
De vajon miféle új vonásokat fedezhetett volna fel ő, az egyszerű ács ebben a tájban. Ötven esztendős fejjel, azok után, hogy - amióta kitelepült ide, a városi nyomorúságból ebbe az erdei nyomorúságba, (vagy jó tíz éve már) - szinte mindennap bejárta, ugyanúgy, mint ezen a reggelen, ezt a kis város széli dzsungelt?
A béke előszelét érezte.
S szabadnak érezte magát - talán életében először -, bár ha ezt valaki így felvetette volna előtte, bizonyára vállat rándítva, nevetve leinti a bölcselkedőt. Mert hát a szabadság varázsa a lélekben jelentkezik először és nem a tudatban... Valahogy úgy áramlik a tájba, a világba és az emberbe is, mint régen bezárt szobába a friss szél a végre kitáruló ajtón, ablakon át...
- Hát ez mi volt? - ráncolta össze homlokát, és megállt.
A túlsó partról - valahonnan egészen közelről - robbanás hangja dörrent bele a tájba, mire a magasból valóságos hólavina zúdult a nyakába. "Brr, ez hideg volt" mormogta bosszúsan és hunyorogva nézett fel a magasba. S elképedt: A föléje hajló magas fa hegyébe ebben a pillanatban ereszkedett vissza egy nagy fekete madár, melyet az előbbi robbanás rebbenthetett fel a fészke mellől.
- Ó, hát maga volt az, szomszéd?... Mit idegeskedik? Foltozza csak a fészkét nyugodtan!... Én mindenesetre még ma befódozom az enyémet! - nevetett fel, és miközben tovább mozdult a "jó gerendák erdeje" felé, még visszaszólt: - A havat máskor pedig előttem söpörje és ne fölöttem!...
Mély gondolataiból váratlanul halk, rekedt hang riasztotta fel:
- Adjon isten, fiam... Adjon isten...
- Adjon, adjon, de hallja-e, ne ijesztegessen engem, a szentségit neki!...
Vidráné, "a dzsungel banyája" - a vén púpos zugórás még vénebb felesége - lépett eléje a sűrűből, mint egy lábra kelt kis tüskés-bokor:
- Jaj, jaj, édesfiam... Dehogy ijesztegetlek én... Hiszen csak rád köszöntem!
- No, köszönöm! Az ember csak megy, megy, elgondolkozva az útján, aztán egyszer csak a sűrűből ráköszönnek, hogy "adjon isten!" - morgott az ács a vénasszony rekedt hangját utánozva. - Majd a rossznyavalya tört ki!...
- Jó, jó... ismerlek én!... Nem vagy te annyira ijedős! - heherészett az öregasszony, aztán lehalkítva a hangját előrehajolt: - Hallottad mán?
- Hallottam. Mit?
- Ej, te!... Hát hogy az oroszok ma hajnalban bementek a városba!
Az ács földre zuhintotta fejszéjét és vásott fintorral rátámaszkodott:
- Hogy hallottam-e? Már láttam is őket! Hiszen itt is kint vannak már!
- Ó, te szent ég!
- Ahogy mondom...
- S oszt mifélék?!
- Hm... Na ugye, hát egy kicsit marconák... de jóképűek. Vagyis... ilyesfélék, mint én!...
- S azt mondják, hogy... meghempergetik a lányokat meg az asszonyokat... Igaz?...
- Hát... egyesek tán... hiszen ekkora háborús kavargásban sok minden előfordul... no, de ne ijedjen meg, nyanya: magát nem fenyegeti veszély! - harsant fel ne vetve az ács, elővillantva nagy, lapátfogait.
Aztán elkomorult:
- De hallja-e! Ha én egész nap itt enyelgek magával a kiskapuban, akkor ki fódozza be az én tetőmet?!... No, isten áldja!
Az öregasszony egy ideig elképedve csak bámult, bámult utána, aztán motyogva, fejcsóválva elcsoszogott a kunyhója felé...

A fenyvest és a sudár-akácost úgy százötven-kétszáz lépésnyi széles, nadrágszíj-formájú mezősáv választotta el a dzsungeltől. Az ács körülbelül félúton járhatott a két erdőrész között, mikor tekintete egy ácsorgó, kis embercsoportba akadt, a fenyves Duna-part felé húzódó szélében. Egy pillanatig habozott, hogy - megtörve útját - lemenjen-e hozzájuk, vagy sem, végül is a kíváncsisága győzött:
- Jó reggelt, emberek!... Hát maguk, meg mit lesnek annyira?
- Ó, maga az?... Nézze csak! Nem a Simeon csónakja lebeg ott, azon a jégtorlaszon?...
- Hol?
- Ott!... Az a felfordult ladik, ni! No! Látja már? Ott! Beleakadva a túlsó parti nádasba!...
- Ahá - hajolt előre az ács... - De... az övé! Megismerem, csak őneki volt ekkora teknője! - mormogta összevont szemöldökkel, és megborzongott.
Várakozással néztek rá, mire az ács elgondolkozva, halkan felidézte az éjszaka történetét, Sváb Josi és a Jasper kölyök megjelenését, Simeont és a különös, farkaskutyás idegen öregembert, a lövöldözést, a váratlan orosz repülőtámadást és a félelmetes menekülést...
- Úgy látszik, mikor az oroszok elől menekülő németek felrobbantották maguk mögött a hidat... felborultak - jegyezte meg csendesen valaki.
Kis ideig némán toporogtak a hóban, cigarettát sodortak - újságpapírosból, aztán füstölögve szidták egy kicsit a "cudar világot". Persze ide-oda csapongva: a háborút, a hideget, Hitlert, az urakat, a vacak dohányt; egyesekből otthoni gondok sisteregtek fel, hogy a családról lenyüstölődött a ruha, meg a cipő, és hogy a gyerekek tönkremennek az éhségtől, mások az oroszokat hozták fel, a reményt élesztgetve, hogy "meglátják új világ kezdődik", "a kommunizmusban mindenki egyenlő lesz", "nem lesznek urak, se szolgák"; megvitatták a kis Hűvös-kölyök születését, nevetgéltek és káromkodtak; és megint mások csak hallgattak, kívül állva, gunyoros, hitetlen mosollyal a szájuk sarkában. S végül ismét visszatértek az éjszakai, hajnali fordulathoz. A csónakhoz.' .
- S mit gondol... biztos, hogy belefulladtak? Vagy esetleg mégiscsak átkecmeregtek valahogy? - fordult az ácshoz egy sovány, vörös emberke.
- Én csak annyit láttam, hogy a robbanáskor egyikük kiesett a csónakból. És, hogy az az idegen öregember is elvágódott, aki jégtábláról jégtáblára lépkedve akart elmenekülni előlük. Mert meg akarták ölni... Ezt pontosan láttam, pedig elég nagy homály lebegett a folyón!...
- A gazemberek !
- Én nem tudom, hogy mi juttatta idáig ezeket a kölyköket! - tűnődött el hegyes, szőrös állát vakargatva egy kis, szőkebajuszos bácsika.
- Maga nem tudja? - nézett rá egy zömök, őszhajú férfi.
- Én tudom. A Volksbund.
- S a nyilas párt...
- Jó-jó! Hagyjuk a politikát! - vetette közbe valaki. De leintették:
- Mért hagynánk?!
A szőrös, kis szőke ember kifújta az orrát és elgondolkozva folytatta:
- Mert jó: azt még értem, hogy a Sváb Josi eladta lelkét az ördögnek. Megkavarta a csinnadratta. A Deutschland über alles. Nagy-német akart lenni. De hát ezt az ágrólszakadt Jasper-kölyköt ki keverte bele ebbe a...
- No! Mondja csak ki, magyarul! - No, hát ebbe a moslékba.
- Őt? Hisz világos. Őt meg a Josi! - vont vállat az ács elkomorulva. - A gazemberek!... Itt születtek. Itt szívták az anyjuk csecsit. Itt tanultak meg beszélni, sírni és nevetni. Meg káromkodni. Megtörültük az orrukat, ha csepegett az utcán. Megtanítottuk dolgozni őket. S mi lett a vége? Felnőttek és a szemünkbe köptek. S aztán? Szemrebbenés nélkül lelőtték a vén cukorkást. A Stein bácsit. Aki nemegyszer ingyen nyomta szutykos markukba a nyalókát. Lelőtték, mert zsidó volt... S lelőtték a háromgyerekes kis Takács Ádámot is. A mellbajos kis szabómestert, akihez, ha az erdőben, vagy a grundon elszakították a nadrágjukat, csak úgy beugrottak, hogy "Takács bácsi! varrja meg a nadrágunkat, mert kikapunk otthon!" S Takács bácsi? Csak nevetett és mindjárt, állóhelyben, a seggükön, összeöltötte a gúnyájukat. Lelőtték. Miért? Mert kommunista volt... A szentségit neki! Az éjszaka, ha meg nem ugrok előlük, hát engem is lelőnek, mint egy kutyát! Pedig hát én se zsidó nem vagyok, se kommunista... Legfeljebb azt róhatták fel bűnömül, hogy valamikor szociáldemokrata voltam. De Simeonnak még azt se róhatták fel!...
Az emberek szinte lenyűgözve hallgatták az eddig jórészt csak kópéságairól ismert, hosszú, szikár ember elemi erejű, szenvedélyes kifakadását.
Az ács - mintegy befejezésül - haragosan megrázta öklét a felborult csónak felé:
- Ismernek. Nem vagyok bosszúálló ember. De én mondom maguknak, hogy ostorral verném meg ezt a folyót, ha tudnám, hogy átengedte azt a két banditát!...
Az emberek egyetértve hümmögtek, aztán cihelődni kezdtek, hazafelé, mikor váratlanul motorbúgás verte fel a tájat, és balról, a kövesútról, egymás után három, szálfákkal megrakott, nagy, lánctalpas teherautó kanyarodott a Farkas-család kunyhója fölötti szekérútra.
- Oroszok! - jegyezte meg valaki izgatottan. Megálltak és mohó kíváncsisággal, elgondolkozva lesték a szálfák tetején ülő idegen katonákat.
- Úgy látszik, a híd felé mennek...
- Ühü. Hidászok - bólintott rá nagy-komolyan az ács. - Hát ezt meg honnan tudja? - kérdezte kétkedve egy legényke.
- Hát mit gondolsz, te sült hal, tán pecázáshoz vágták ki azokat a hosszú, vastag szálfákat? - húzta félre a száját az ács, de ajkára fagyott a vigyor. - No, nézd csak! - bámult a jó hetven-nyolcvan lépésnyire álló révészkunyhó felé: - A Simeon vénembere!... Hát ezt nem vitte el a jégzajlás?!...
- Amint látja!
- Rőzsét szed!...
- Hallja-e Szabó! Hozhatja az ostort! Mer' ha ez az öregember épkézláb kikecmergett a folyóból, akkor azok a zsiványok is partot értek odaát!...
- Dehogy értek! - lobbant közbe váratlanul egy fölényes hang az erdő széléből.
Meglepődve fordultak hátra.
Kiskabátban, rongyosan, zsebredugott kézzel a kovács feketesörényű siheder-fia lépett ki eléjük a napfényben szikrázó hóra.
- Neked meg ki osztott kártyát, te csavargó? Te ördög! Te falurossza!
A fiú lebiggyesztette száját:
- Nekem nyóc. Csak azért mondom, mert én is láttam azt a hajnali csónak-zrít... Egyedül a Hűvös Gábor úszta meg a zajlást. Csuda kóserül topogott a jégen!... Josi és Jasper lebukott. Ez az öregember, meg ott se vót!
- Mit fecsegsz? - nézett rá zavartan az ács. - A Hűvös Gábor?
- Ő hát. Csak tudom tán? Hiszen én húztam ki! - vont vállat sértődötten a fiú és sarkon fordulva eltűnt az erdő fái között.
- Hé! Te! - mozdult utána az ács, aztán értetlenül megállt és éles pillantást küldött a révészkunyhó felé, a különös öregemberre. - Nem értem...
- Mit nem ért?
- Ezt az egészet... Ezt a Farkas-kölyköt... S vajon ki lehet ez a vénember?
- Valami bolond.
- Vagy... ki tudja?
- Úgy látszik, nagyon megtetszett neki ez a hely... Ugyan, mi szél hozta ki ide?...
Gyanakvó, szúrós tekintettel hunyorítottak össze, elfeledkezve arról, hogy a háború előtt ők is ugyanúgy a nagyváros odvas mélyeiből röppentek ki ide, ebbe, a gyáraktól távol eső dunai tájba, mint ez a vén, új telepes. De hát így szokott ez lenni. Pálcát törtek a vénember fölött, ugyanakkor természetesnek érezték, hogy ők - bár javarészt munkások voltak - az évek folyamán csaknem teljesen megszakították kapcsolataikat a nagy közösséggel, és sajátos, vad, félnomád életre rendezkedtek be itt az erdőnél, sebtiben összetákolt otthonukban. Könnyebb életre vágytak, és ha teljesen függetlenekké nem válhattak is, lassanként kemény, önálló emberekké alakultak át, akik - bár "közigazgatásilag" továbbra is a városhoz tartoztak - nagyrészt a maguk íratlan törvényei szerint vívták meg mindennapi harcaikat jogért, szerelemért és kenyérért...
Aztán felülről nyakukba zúdították a háborút. A fasizmus, a német megszállás és az angol-amerikai légiterror valósággal hajszolt farkasokká változtatta őket. Morogva megbújtak vackaikban, és csak most, az "ítélet éjszakája" után tapogatóztak elő egy kissé merészebben, beleszimatolva a friss szélbe, mely betört kertjeik alá, parányi világukba. Vacogva álltak a hóban és komoran néztek fel az ég alján derengő sápadt, halvány világosságra.
Ez lenne a béke napja?... Az új élet, a szabadság első hajnala?
Levertek, reménykedők és kétkedők voltak egyszerre, mert ha fel is lobbant bennük az öröm, mikor azt hallották, hogy "szabad emberekké" váltak, a lelkük mélyén mégis egy kicsit bizonytalanul fürkészték a németeket kiűző szovjet katonákat, akik tűzverte arcuk szigorában és baráti mosolyában egyaránt egy ismeretlen, távoli világ titkait hozták közéjük.
Jó, de vajon, mi lesz ezután? - tűnődtek elborongva.
...S lám, ráadásul még ez a változásokat hozó nagy szél - mint éles, szúrós kis porszemcsét a szembe - ez: a különös, idegen öregembert is befújta ide hozzájuk, az ő farkas-törvényű kis külön-világukba...

Az ács már-már elindult, hogy kifürkéssze, vajon miféle titok lappang a viharvert külsejű öreg körül, mikor süvítő hang állította meg:
- Édesapám!
Fiai jöttek feléje a mezőben. Pista, és Guszti. Két hosszú "bot" - fityegő kisbaltákkal. Amolyan nagyobbacska, szőke, szeplős suttyócskák.
- Ó, végre hogy megleltünk... Bejártuk a félerdlőt!.. Hát még nem vágta ki a gerendának valót? - vágtak hadarva egymás szavába.
Az ács dühbe gurult:
- Híjnye, az anyátok keservét! Csak tán nem nógattok engem?!...
- Nem, de...
- Mit de! Megmondtam, hogy még ma befódozzuk a tetőt, vagy nem?!
- Meg.
- No, akkor mit álltok itt? Gyerünk, gyerünk! No! Mozgás...
...A nyugati ég jócskán beárnyékolódott már, mikor átfázva, fáradtan és éhesen végre lekászolódtak a tetőről és letelepedtek a szegénységtől roskadó asztalhoz.
- Nyúl?
- Nem.
- Hát?
- Bab.
- No végre! - sóhajtott fel, szemét forgatva a férfi. 
Már féltem, hogy nyulat adsz!...
Miután beszürcsölték a párolgó, forró lét, az asszony nagy-komolyan megkérdezte:
- Nos hát, fent van a folt?
- A tetőn már fent! - hunyorgott bele a petróllámpa fényébe kajánul a férfi.
- No, akkor vesd le gyorsan, és lökd ide azt a nadrágot! - nevetett fel hangosan az asszony, és mint pici villám, tű és cérna villant meg kezében.

Másnap hajnalra - bár még mindig morcos ég lesett be a kunyhók ablakán - alaposan megenyhült az idő.
Az ács felült a priccsén, nagyot ,ásított és belefülelt a csendbe. Odakint halkan csepegtek az eresz jégcsapjai.
"Hm, hm... Ideje lenne benézni már a gyárba..." ötlött eszébe és összehúzott szemmel körülnézett a félhomályban.
A család még szuszogva aludt. Óvatosan felkelt, kiment a konyhába, derékig megmosakodott és percek alatt felöltözött.
Aztán benézett a spájzba. Éhes volt. Az ásító polcokról néhány üveg barack- és szilvalekvár, paradicsomlé nézett vissza rá. Balra, a fal mellett, negyed-zsák krumpli állt, tetején egy szakajtó tarkababbal, jobbról pedig, tenyérnyi asztalkáról literes üvegnyi napraforgóolaj és egy-egy tányérnyi sárgaborsó, lencse és mák nevette éhségét. Az asztalka hídján, egy kosárkában néhány fej fokhagyma és nyolc-tíz, öklömnyi vöröshagyma virított. Ez volt minden.
"No, ez nem sok..." - fordult meg gondterhelten és bekukkantott a düledező konyhaszekrénybe is, de ott sem talált egyebet, csak egy darab kenyeret, néhány kiló lisztet, fél kiló sót, egy csipetnyi teát és egy dobozka kockacukrot. Ebből gyorsan a szájához emelt egy szemet, de keze tétován megállt és - felsóhajtva - 'szép lassan visszatette a csábító kis fehér kockát a dobozkába.
Egy darabig elgondolkozva topogott ide-oda a padlón, aztán begyújtott a rozoga tűzhelybe és bámult, bámult a füst-szoknyás, hegyes-szarvú kis tűz-ördögre, mintha csak tőle várt volna valamiféle eligazítást.
Az ördögi lángocska azonban csak illegett-billegett jobbra-balra és nyelvet öltött rá.
- Eh, mit! - Benyitott a szobába: - Piros, alszol?!
- Most már nem! - szólt ki félálma kútjából Szabóné.
- Hány óra?
- Hat.
- Már? - riadt fel az asszony, és a következő pillanatban már mosdott, öltözködött.
- Bemegyek a városba - mondta eltökélten a férfi.
- A városba?
- Hát a gyárba... Szétnézni. Tudni akarom, hogy mi újság odabent.
- Én azt mondom, várj még egy-két napot...
- Hiszen már öt napja nem voltam bent.
- No, egy-két nap ide vagy oda... Gondolod, hogy más már bemegy? Még valami bajod történnék... - aggódott Szabóné.
De a férfit már nem lehetett visszatartani:
- Nem, nem. Bemegyek.
- Ettél már valamit?
- Mi a csudát ehettem volna? - horkant fel a férfi és az ajtó felé mozdult.
- Várj, főzök egy kis teát... Lenyeled egy darabka lekváros kenyérrel. Jó?
- No és te? Meg a két kölyök? Ti mit esztek, ha én befalom ezt a kenyeret?!
- Ne törődj vele... Sütök egy kis krumplis-pogácsát, és...
- És?
- Ó, istenem!... Csakugyan jó lesz, ha bemész már abba a gyárba! Hátha kapsz valami kis falnivalót... Ha mást nem, egy kis kenyeret, lisztet, sót, olajat, krumplit és... talán egy darab szappant is adnak...
Az ács - csak úgy állva - beszürcsölt egy csésze teát, aztán papírba csavart egy féltenyérnyi kenyeret, zsebre dugta, és megfogta a kilincset, de felesége újra megállította:
- Várj csak!... Ezt a fej veres hagymát még tedd be mellé... így ni... Aztán nagyon vigyázz magadra! És iparkodj haza!
- Jó, jó!... Azt a két kölyköt meg fogd be!... Aprítsanak fát és készítsenek be vizet! Ne te cipekedj! - kiáltott vissza az udvarról a férfi.
A szomszédos Hűvös-portán a kőműves fia mozgolódott.
Átköszönt az ácsnak:
- Jó reggelt István bátyám!
- Jó reggelt! Hát te mit csinálsz idekint ilyen korán, Gabris?!
- Gallyat tördelek! - kiáltotta büszkén a fiú. - Befűtök!...
- És te Jutka?! - eresztette ki hangját az ács a kőműves szőkecopfos kislánya után, aki egy kis cserépkancsóval a kezében a kapu felé igyekezett: - Csak tán nem borért mész?
- Ó, dehogy! - nevetett a kislány. - A Vidra nénihez, egy csepp kecsketejért!...
- Ahá! Értem!... - bólintott elgondolkozva az ács. No, csak siess! Siess! - Aztán a fiúhoz fordult: - Gabris fiam! Te meg küldd már ki apádat egy percre!
- Az imént ment el! - kiáltott vissza a legényke.
- Elmeeent? Hová?
- Bement a városba!
- Ejha! Igazán beszólhatott volna hozzám! - bosszankodott az ács, és kisietve az udvarból kutatva körülnézett a világosodó reggelben...
Az erdő széléből nyolc-tíz tipegő-topogó ember bámult a távolba, az összedőlt világ felé:
- Szegény kis Magyarország... Ki tudja, talpra állsz-e valaha még?...
A rongyos fiatalember, aki ezt a komor kérdést elrévülten maga elé mormolta, a "nagy út" szélén állt, egy csaknem teljes hosszában végighasadt jegenyefának támaszkodva, és sírt. Sírt. Befelé, könnyek nélkül. Testét időnként erős, néma zokogás rázta meg.
Mindenki feléje fordult.
Egy magas, izmos férfi tűnődve bakancsa elé ejtette csonkig szívott cigarettáját, gondterhelt arccal eltaposta, aztán kiválva társai köréből, lassan odaballagott a magányosan álló fiatalemberhez.
Sűrű csend gyűlt köréjük.
A rongyos fiatalember Koós Sándor volt. A tanító fia. A magas, vállas férfi pedig Hűvös Gábor. A kőműves. Egy ideig szótlanul álltak egymással szemben, aztán a kőműves keményen, de nagy-nagy szeretettel, mindkét kezével vállon ragadta és kiegyenesítette magába roskadt, fiatal társát:
- Az ország csak akkor áll talpra, Sándor, ha talpra állítjuk - mondta csendesen és egyszerűen. Aztán rövid szünet után, ugyanolyan halkan még hozzáfűzte: - De hát előbb még nekünk kell talpra állnunk... - hordta körül pillantását a körülöttük állók megviselt, tüskés ábrázatán. - Nekünk és neked is.
Az emberek zavartan összenéztek, egyesek elfordultak, mások pedig egyetértően bólintottak.
- Értesz engem, Sándor?
A tanító fia valahová a szürke ég jégcsapos eresze alá nézett. Fél arcán - kilőtt bal szemét takarva - átlósan felkötött, csaknem csontjáig bevágódó, széles fekete szíj húzódott keresztül. Hosszú, szőke haja, ócska kiskabátja és térdig felhasadozott katonanadrágja vadul lobogott körülötte. 
-Értem, Gábor bátyám -felelte végre mély szomorúsággal. 
Az egyetlen Koós volt, aki túlélte a háborút. Pedig heten voltak. Az öregeket és "a négy vidám Koós-lányt" az első légitámadás örökre eltemette, ez a fiatal tanító pedig - akiről évek óta az a hír járta, hogy elesett a Donnál - egyszer csak feltűnt kis erdőalji villájuk romjánál, mintha csak a beomlott pince betontörmeléke alól verekedte volna ki magát. 
-Dolgozni kell -folytatta a kőműves. -A munka az embert is felépíti - tette aztán még hozzá nagy meggyőződéssel, és karjánál fogva szelíden magával vonta a tétován engedelmeskedő fiatalembert. -Rágyújtasz? 
-Nem, nem... Köszönöm... 
Egy verébre emlékeztető, kis, ősz hajú emberke csendesen a kőműves felé fordult: 
-Bemegyünk a városba? 
- Be. Eleget gubbasztottunk az ostrom alatt. Ha élni akarunk, nem ülhetünk tovább ölbe tett kezekkel. Nincs igazam? 
-De, igaza van! hangzott fel innen is, onnan is a válasz. 
Egyedül gonosz Farkas, a kovács rázta meg nagy, koromfelhőre emlékeztető üstökét: 
-Én nem megyek! - nézett mogorván az üszkös, távoli gyárnegyedre. -Építse fel az, aki lerombolta! 
-Ej, valamit csak tenni kell tán? -fortyant fel az ács. - Ki tartja vissza? 
-És maga mire vár? 
-Az atyaúristenre! - mordult vissza rosszkedvűen a kócos, fekete óriás, és mint a medve, ha a hideg földön váratlanul megpillantja a saját árnyékát, imbolyogva megfordult és elindult vissza a barlangja felé.
-Hagyd, ördög ez! - fordult az ácshoz a kőműves és legyintett. Aztán biztatóan megszorította a mellette álló fiatalember karját és kissé magasabbra emelkedett a hangja: 
-Gyerünk emberek! S a tétován ácsorgó csoport - mintha hirtelen friss szél támadt volna - a határozott hangra egyszeriben felkerekedett és elindult a város felé... 
Mentek, mentek a hepehupás, csatakos úton, és egyszercsak -váratlanul - ismét beleakadtak a különös, magányos öregemberbe, aki - ellentétben velük - nem a romváros felé igyekezett, hanem onnan botorkált ki, pórázon vezetett hatalmas, sovány farkaskutyájával, mint egy nagy, testnélküli árnyék. 
Önkéntelenül félrehúzódtak az útjából. Néhányan még a szájukat is eltátották. Egyikük-másikuk - szinte megbabonázva - valami köszönésfélét motyogott, de az öregember -akit ekkor láttak először közelről - úgy suhant el mellettük, révetegen, hogy észre sem vette őket. 
- No, nézd csak! - füttyentett halkan az ács. -Még ekkora embert se láttam!... 
- Én se! -mondta a kőműves. -Ki volt ez? - kérdezte, és felrémlett előtte, hogy tegnap hajnalban ezt a különös emberárbocot látta a folyóról. 
- A Simeon utódja! - kiáltott fel az ács, és röviden elmondta az öregember megjelenésének történetét. 
- Az ördög párja! - bólintott vissza, a nagy, fekete kovácsra célozva a kőműves. 
- Az ám! Az öregisten! - csapott homlokára az ács, és megnyúlt képe ezer ráncba szaladt.
Kitört a nevetés. Egyedül a "vak Koós" maradt néma. A többiek felvidulva folytatták útjukat a város felé, és - mint a vásott gyerekek - lépten-nyomon fel-felidézték a talán még náluk is viharvertebb, lengő szakállú jegenye-ember alakját...
A város közelében azonban - mintha felhő ereszkedett volna a lelkükre - elkomorultak.
A kőműves - egy kis emelkedőn - lelassította lépteit és cigarettára gyújtott. S már mozdult is társai után, mikor felszálló cigarettafüstjéből váratlanul megdöbbentő látomás bontakozott eléje!
Az utcák kőbarázdáiból jobbra-balra kiforgatott kis házak olyanok voltak, mint őszi mezők kiszántott pacsirtafészkei... Mintha valami félelmetes óriás akasztotta volna bele gigászi ekéjét ebbe a szigorú, nagy kővidékbe: nyomában szétvagdosott, halálos görcsbe csavarodott sínkígyók és mint eltaposott, apró rovarok - autók, szekerek, villamosok és tankok hevertek szerteszéjjel a latyakban.
Rom, rom és rom.
Az ég ereszéről villanydrótok és görbe vasgerendák kusza pókháló-szövevénye lógott alá, és a gyárak - kettétört, csonka kémény-szarvaikkal - úgy térdeltek a havas-kormos nagy folyamágnál, mint letaglózott, hatalmas, fekete vadbivalyok...
Dermedten állt. A fekete város.
Esténként, ha erdőalji kunyhója ablakából errefelé nézett, korán elhunyt anyja hangját hallotta kizúgni a gépek zajából, és fent, fent, a gyárak nagy martinlámpája fölött meg-megjelent lelki szemei előtt egy derűs, szikár kőműves alakja, apja, aki itt élte végig életét - ég és föld között, emeletek és gyárkémények magasában, egyszál-pallókon, folyton építve, felfelé törve, mígnem egyszer egy megbillenő deszkáról át nem lépett arra a csillagra, ahonnan nincs többé visszatérés ebbe a világba...
Csak állt, állt, mint egy elárvult pásztor, mintha egyedül őrá mérte volna a végzet a próbát, hogy újra életre keltse ezt a letarolt, átokverte szürke vidéket, ezeket a kiszántott emberi fészket, mintha egyedül őrá hárult volna gond és felelősség, hogy talpra állítsa ezt a térdre rogyott, nagy, fekete gyár-csordát itt, ennél a komorló, zord Duna-ágnál...
Az ács éles hangja riasztotta fel nyomasztó gondolataiból:
- Hé! Gábor! Mi lelt?! Csak nem fordulsz tán vissza?! - Jó, jó! Megyek már! - kiáltott vissza Hűvös, és kioldódva a sötét varázslatból, társai után sietett.
Egy ideig még együtt haladtak, aztán - az Acélgyár előtt - széjjelszóródtak. Mindenki ment a maga üzeme felé.
- No, Sándor, te meg tarts velünk! - karolt bele az ács a tanácstalanul topogó fiatal Koósba.
- Helyes! - mondta a kőműves, és felmutatva munkásigazolványát a gyárkapuban álló szovjet katonának és karszalagos magyar kapusnak, az áccsal és a tanító fiával együtt belépett a gyáróriás udvarára.
- Maguk melyik üzemhez tartoznak?
- A gondnoksághoz... Ez a fiatalember meg... - kezdte volna mondókáját Hűvös, de a magas, sovány kapus közbevágott:
- Jó, jó! Csak menjenek! Minden kézre szükség van odabent!...
Úgy vonultak előre, mint az árnyak. Némán, gondolataikba mélyedve. Körülöttük itt is, ott is, kisebb-nagyobb munkáscsoportok verekedtek a romokkal, csákányok szikráztak, lapátok csusszantak és talicskák nyikorogtak, egyesek térdre ereszkedve, mások kétrét görnyedve, tíz körmükkel kaparták a rideg, lucskos kőomladékot, mintha a saját szívüket keresnék az üszkös téglák és gerendák között.
- Hallod-e Gábor, ahogy elnézem, szép kis örökség szakadt ránk!
A kőműves nem felelt, csak ment, ment előre, mint egy alvajáró. Az ács tovább füstölgött:
- Hogy a kezük száradjon le azoknak az átkozottaknak, akik a nyakunkba rogyasztották ezeket a falakat!...
A kőműves elmosolyodott:
- Idefigyelj István. Én azt mondom, hogy mi csak kimászunk valahogy ezekből a romokból, de ők soha!
Ebben a pillanatban a tanító fia izgatottan néhány munkásra mutatott, akik egy égnek meredő, gerendákat tartó falrész ledöntésével fáradoztak:

- Nézzék csak!
- Hé! Emberek! Kívülről döntsék azt a falat, ne belülről! - kiáltott fel a kőműves.
- Na ne mondja! Aztán miért, ha szabadna tudnom? - nézett rá fölényesen egy X-lábú munkás.
- Mert ha egy lezuhanó gerenda leviszi a fejét, akkor nem lesz mire feltenni a micisapkáját! - fortyant fel az ács.
- Hű, maga milyen szellemes!... De hát azért csak ne oktasson minket apuskám! Stimmel? - fordult vissza lassan, hanyagul a fal felé az X-lábú, de a következő másodpercben már ugrott: - Vigyázzatok!
És zsuppsz!!! - már le is vágódott melléje egy hatalmas vasgerenda.
Az ács feljebb tolta homlokán a kucsmáját és félrehúzta a száját:
- No, szakikám, gyorsan köszönje meg az életét, aztán mossa ki a gatyáját, és a jövőben próbáljon meg gondolkozni, ha nehezére esik is. Stimmel?!
Ezzel - hátat fordítva a megriadt, sápadt kis társaságnak - megszorította a fiatal tanító karját:
- Jól van Sándor!... No, de gyerünk!...
A gondnokság sérült, kis, sárga épülete - ahová jelentkezni és szerszámokat igényelni mentek - néhány megtépett görbe akác- és fenyőfa között állt a hatalmas gyárudvar közepe táján.
- Jó reggelt mérnök úr! - köszönt oda a kőműves egy kopott, középmagas, szemüveges férfinak, aki egy megroggyant, nagyobb üzemrész bontását irányította.
- Jó reggelt! - csillant meg barátságosan az idős mérnök szeme. - Végre két szakember!
- Bent a központban van valaki?
- Hajaj, van, van, csak siessenek!...
- Rendes ember ez a Szalai - jegyezte meg halkan a kőműves...
- Az - bólintott az ács. - Őrá mindig lehet számítani!...

A kis sárga épület egyetlen, nagyjából épségben maradt szobájában a duruzsoló kályha tetején - egy kis lábaskában - hurka, kolbász és egyéb, illatozó disznóságok sisteregtek. A tűzhelyet hárman állták körül: a kopasz, halszemű Küllő Ádám főgondnok, mindenre kapható titkárnője, egy kis, szőke nő, és Sós úr, a könyvelő. A negyedik személy, Őrs Pál - a gondnok atléta termetű, fiatal helyettese - az ajtónál állt, három kollégájával szemben, és jobb keze mutatóujján egy fémkarikára fűzött kulcscsomót pörgetett.
A társaság érdeklődésének a központja természetesen a kis titkárnő volt.
A kis szőke teremtés - keresztbe vetett, selyemharisnyás lábakkal, térde fölé csúszott szoknyában, cigarettázva - egy megviselt, vén karosszékben ült, és bizonyára valami fűszeres, "ínycsiklandozó" történetet mesélhetett, mert a mellette álló két férfi jóízűeket nevetve figyelte az ajkát.
A kis titkárnő játszott, de persze nem a mellette álló két férfinak, hanem a - harmadiknak.
A combjait elővillantó póz, a csicsergés, a kihívó pillantások mind-mind a magas, jóképű fiatalembernek szóltak, aki - talán nem is véletlenül - szemben állt vele, és bujkáló mosollyal nem is annyira csicsergő szájára, mint inkább feljebb-feljebb csúsztatott szoknyája alá lesett.
- És tényleg annyira szereti a "disznóságot?" - kérdezte a könyvelő, miközben hosszú pengéjű bicskájával megbökdöste a lábaskában sistergő pecsenyét.
- Ó, imádom!... - mondta a titkárnő és csábító mosolyt villantott a kulcscsomót pörgető fiatalember megrezzenő szemébe...
...S ekkor - váratlanul - friss jó reggelt kívánva, beléptek ők - a három erdőalji ember - nyersen, sárosan, rongyosan, éhségtől szikkadt arccal, és megálltak a küszöbön.
Egy pillanatig mély, zavart csend támadt, aztán a kis titkárnő felsóhajtott és felállt:
- Ó! Jó reggelt? Ilyenkor? Hiszen már kilenc óra! - mondta ajkát biggyesztve.
A magas fiatalember ujjahegyén ismét pörögni kezdett a kulcskarika:
- Szerszámért jöttek? Elkéstek! Az összes csákányt és lapátot kiadtuk már!
A három erdőalji ember beárnyékolódó arccal nézett egymásra.
A főgondnok fejét csóválta:
- Ej, ej, emberek! Így bizony húsz év múlva sem állítjuk talpra a gyárat!...
- Nem ám! A szentségét! Ha egyesek behúzódnak a meleg kályhához pecsenyézni és enyelegni! Mialatt mások éhesen, rongyosan, fagyoskodva véresre szaggatják a körmüket odakint!... Nem szégyenlik magukat?
A főgondnok elvörösödött:
- Hallja ember! Mi jogon beszél maga így velem?!... - Mi jogon? - lépett előre a kőműves. - Az emberi tisztesség jogán! - mondta csendesen, és mélyen a főnöke szemébe nézett.
A halszemű ember néhány másodpercig rebbenés nélkül állta az átható pillantást, aztán verejtékcseppek jelentek meg a homlokán, és lesütötte a szemét.
- No, gyerünk emberek... - szólalt meg erre a kőműves és az ajtó felé mozdult. De a küszöbről még szelíden visszaintett: - Hát akkor a mielőbbi viszontlátásra... odakint! - mondta, és kilépett társai után a némi kis napfényt megcsillantó gyárudvarra...
...Úgy dél tájban, mikor egy kicsit megálltak egy nagyobbacska, általuk összerakott téglarakás mellett, hogy testvériesen elosztva - megegyék az ács darabka kenyerét és vöröshagymáját, a hosszú ember megcsóválta a fejét:
- Tudjátok, hogy mi jutott eszembe?
- Nos?
- Az, hogy mi lett volna, tegyük fel, ha egy héttel ezelőtt leckéztettük volna meg így a főnökséget?!
- Hogy mi? Könnyű kitalálni! - villant meg a Koós-fiú fél szeme. - Fogdába vágtak volna mindannyiunkat. Így van?
- Pontosan! - bólintott halkan felnevetve az ács, de tekintete hirtelen megakadt a levegőben és ajkába harapva a közelükben álló, jó hetven méter magas kémény hegyére mutatott: - Nézzék csak!... Ott fönt, ni!... Egy ember piros zászlót visz felfelé a vaslétrán!...
- Óóóóóóóóó!
Ebben a pillanatban félelmetes sikoltás hasított bele a levegőbe, a már-már a csúcson mozgó férfi oldalt billenve lebukfencezett a magasból, és - a lángként lebegő zászlócskától kísérve - belevágódott a földbe...
- Ó, nagy ég!...
A megdöbbenés moraja futott végig a gyár romos udvarán, mindenki lélekszakadva rohant a szerencsétlenhez, de a szédítő magasságból lezuhant testet szinte felismerhetetlenné roncsolta a földbe-csapódás ereje.
- Ki volt ez az ember?
- A kis Szőke Feri!... - mondta valaki halkan. 
A Drótgyárból!...
Az ács felindultan, némán a kucsmájához nyúlt... A kőműves lelki szemei előtt, a fedetlen fejek fölött, magasan, egy pillanatra apja imbolygó árnyék-alakja jelent meg, aztán összeszorított fogakkal, nagy elszánással a szívében, kilépett a tömegből és a kis piros lobogót kereste...
De földbe gyökerezett a lába.
A kémény derekán, a falba-épített, síkos, keskeny vaslétrán, melyen az imént még az előttük fekvő, összetört, szőke fiatalember igyekezett a magasba, most egy boglyas üstökű fiatalember mászott felfelé, kezében a piros zászlóval; ment, egyre feljebb, mint hosszú búzaszálra egy kis fekete bogár, bátran, ördögien, ment, égre emelt, néma, riadt, hunyorgó, féltő, biztató és reménykedő tekintetektől kísérve, és a fekete város legmagasabb pontján, az egyetlen töretlenül maradt gyárkémény csúcsán kitűzte a zászlót...
A három erdőalji ember csak nézte, nézte a lassan visszafelé ereszkedő hőst, aztán egymásra néztek. A kőműves torkát sírás fojtogatta:
A zászlót kitűző siheder, a fiatal fekete ördög - a nagy fekete kovács fia volt...

Mint károgó, nagy lompos varjak szálltak tova fölöttük a napok... Szárnyuk meg-megverdeste tűzhelyük pislogó lángját, de a tűz nem aludt ki, hanem magasabbra lobbant.
Januárban még farkasordító éjszakák settenkedtek a kertek alá, de a február végi szelek, nagy ostorsuhogtatással, már szelíd levegőtömegeket tereltek maguk előtt... S az enyhülő idő lassanként felolvasztotta a jeget, nemcsak a Dunán, hanem a szívekben is. Minden új, emberibb életet ígért.
A márciusi nap - és a politikai pártok is. A "föld alól" kilépő kommunisták és a szociáldemokraták, sőt a velük szemben álló polgári radikálisok, katolikusok és kisgazdák is...
S a telepiek, alig derengett még, már nekivágtak a hosszú jegenyesornak, mentek be a városba, talpra állítani a gyárakat, kórházakat, lakóházakat. S görbülő testük nagy, imbolygó árnya csak este, lámpagyújtás után vetődött rá újra a rozoga kis ajtókra.
A férfiak arca sötét és repedezett volt, mint a kiszáradt föld. A pénz alig ért valamit. Időnként apró papírzacskókat raktak az asszonyok elé:
- Egy kis liszt, só, bab, lencse... És itt van egy üveg napraforgó-olaj is... - sorolták rekedten. - Jól oszd be!... Egy hétre elégnek kell lenni!...
Ha az asszonyokból kitört a panasz és a sírás, a férfiak "föld-arcán" kivirágzott a hit és a biztatás mosolya:
- No, azért nem kell mindjárt kétségbeesni - mondták, és tréfával ütötték el a borús hangulatot: - Ne sírj!... Lesz ez még... rosszabbul is!
Ilyenkor egymásra néztek a szegényes asztal fölött, és kibuggyant belőlük a nevetés. Felhőkből kitakarózó képükön patakokban folyt le a könny. A férfiak táncra perdítették asszonyaikat, és a gyerekek visítozva, ujjongva ott kerengtek körülöttük. Foltos-rongyos ruhájuk lomposan lobogott lesoványodott testükön, de szemükre már a közelgő tavasz kék ege vetette előre a fényét:
- Hej, lesz még ünnep a mi utcánkban!...
Szinte emberfeletti lényekké váltak. Szidták a sorsukat, időnként marakodtak is; közben ölelkeztek és - dolgoztak. Mint a megszállottak. Remények és kétségek között...
...Ki törődött már a magányos öregemberrel? A vén mintha egy másik bolygón élt volna. Alig-alig mozdult ki kunyhójából. Legfeljebb hébe-hóba, fát hasogatni. A nádas és a fenyves közötti kis porta valósággal szigetként vette körül szálas, robinsoni alakját.
Aztán, hogy egy kicsit megenyhült az idő, időnként mikor még a telep korán kelő munkásai is az igazak álmát aludták - öblös, fityegő zsákkal a hátán bebandukolt a városba, és csak éjfél táján tért vissza, liszttel, kenyérrel, szalonnával, krumplival és más, a ház körül szükséges dolgokkal megrakodva. Ilyenkor, ha valaki meg-megleste volna, másnap ilyesféle hihetetlen dolgokat mesélhetett volna a telepieknek:
- Képzeljék el, mikor a vén belépett a kertkapun, az a behemót farkas úgy ujjongta körül, mint gyerek az apját. Vinnyogott és nyalta gazdája kezét, mire az öreg megveregette a nyakát és előreengedte a házba:
- Jól van hű kutyám, jól van no... Békélj már... Látod, visszajöttem, itt vagyok, élek még, élek... Nagyon egyedül voltál ma, ugye?... Igazad van... Nincs rettenetesebb valami, mint a társtalanság, a magány... - motyogta, miközben lámpát gyújtott és lepakolt. Aztán leült támla nélküli, háromlábú székére, és az állat is lekuporodott a földre. Ott ültek egymással szemben, ember és állat. És mindketten sírtak. A vénember szeméből megeredt a könny, lepergett arcára és sűrű cseppekben hullt, hullt, rá a jószág remegő pofájára...
A magányos öregember gyötrődött, de erről nem tudott, nem beszélt senki...
Aztán egy szokatlanul szép, napsütéses márciusi reggelen a telepiek ismét felfigyeltek az öregre, amint ott tett-vett a kufár Simeon telkén.
Elsötétült az arcuk:
- Hát ez még mindig itt van?
Az új telepes azonban figyelemre sem méltatta lapos pillantásaikat. Munkához látott. A kerek sziklásdombon megkezdte új házikója építését. Heteken át, hajnaltól sötétedésig villogtatta csákányát és fejszéjét. Ahová odacsapott, szikrát vetett a kő. A zuhogó fenyőfák súlyától úgy robajlott, remegett körülötte az erdőalji táj, mintha legalábbis egy kis külön világrész építésébe kezdett volna.
A hosszú ács nem állhatta sokáig szó nélkül. Egyik vasárnap reggel felkerekedett és két kajla fiával leballagott a vízhez:
- Jó reggelt öreg!
Az öreg éppen egy vaskos akáccal birkózott. Fejszéje alól úgy röppentek fel a forgácsdarabok, mint nagy, sárga lepkék. A köszönésre abbahagyta a munkát, felegyenesedett és a jövevények felé fordult. Megbiccentette fejét, de nem szólt. Bozontos fehér haja és szakálla tele volt lebegő faforgáccsal. Feltűrt, kockás ingujjából, mint vékony, száradó indák barnállottak elő szíjas karjai, melyek különös, nagy, de finom kezekben, gyökérszálakra emlékeztető ujjakban végződtek... Az ács, aki maga is hórihorgas ember volt, kissé zavartan nézett fel a kék szemű, Krisztus arcú idegenre, akinek nyakából vékony aranylánc tekeredett le kigombolt inge alá. Az aranylánc végén függő kereszt úgy sütött ki csontos mellkasának szőrzetéből, mint hamuból a parázs.
- Ácsok vagyunk - bökte ki végül rekedten Szabó, és a fiaira mutatott, akik úgy álltak mellette, mint két, jobbról-balról levert paradicsomkaró. - Látjuk, nagy munkába kezdett... Szívesen elszegődnénk segíteni.
- Köszönöm, majd csak boldogulok valahogy egyedül is - felelte szokatlanul mély, öblös hangján a vén, és elfordult, vissza a munkájához.
- Egyedül akarja felépíteni a házát?
A fejsze felvágódott a magasba, acélja, mint hatalmas madár esőre, megvillant a napsugárban, aztán nagy erővel lecsapódott a fa tövére...
Az ács összébb vonta nadrágszíját, ajka gúnyos mosolyba rándult:
- Ej, de hiszen nem is áll jól a kezében az a fejsze!... Mély csend. Aztán: zzumm! - a fejsze újból lecsapódott.
- Hallja-e! Ha maga itt egyedül valamirevaló házat épít, akkor én abból a tölgyfából ni, ami ott áll a parton, bicskával kifaragom a maga életnagyságú szobrát!
Zumm! - a fejsze belevágódott a fába és - benne maradt. A szakállas arc a fortyogó ember felé fordult. Majd az összeránduló, kusza szemöldök alól mintha kék tűz csapott volna ki a tölgyfa felé. Az ács hátán hideg futott végig, de mikor látta, hogy a vénember szó nélkül visszafordul a munkájához és rá sem hederít többé, bosszúsan legyintve sarkon fordult:
- No, gyertek fiúk!
Ebben a pillanatban, fogát vicsorítva, az öreg megtermett farkaskutyája rohant elő az erdőből. Ezüstös-fekete szőrét felborzolva egyenesen a jövevények felé tört. A három ács ijedten hőkölt hátra. Ekkor, mintha megdördült volna az ég, a vén rákiáltott az ebre:
- Ördög!... Békélj, te! Ördög!...
A vastag, mélyen zengő hang úgy rántotta vissza a dühös állatot, mint rátekeredő, láthatatlan kötél. A kutya lelapult a földre és farkát csóválva gazdája elé csúszott. Onnan morgott vissza a három sápadt alakra. Az öreg lehajolt és szeretettel megveregette a kutya szép, nemes vonalú fejét, majd ránézett a dermedt ácsokra:
- No, menjenek isten hírével...
Morajló hangja békés és jóindulatú, szelíd arca árnyékos és szomorú volt.
Másnap a telepen mindenki a különös idegenről és félelmetes farkaskutyájáról beszélt. Egyesek ladikba ültek és leeveztek a nádashoz, az öreg telke alá, de nem mertek kiszállni a partra, csak a csónakból kurjongattak fel a rejtélyes embernek:
- Hohóó! Lassan épül a kunyhója, öregapám! - Mint a Luca széke!
Mások a parton próbálták megközelíteni, de az új portátóI ötven-hatvan méternyire álló, nagy, magányos tölgyfánál senki sem mert feljebb hágni. Meglengették a kalapjukat és felkiáltottak a dombra:
- Hé, apó! Kösse meg a farkasát!
A vénember egyetlenegyszer hagyta abba a munkáját.
Keze fejével megtörölte verejtékes homlokát, és csodálatos, mély basszusán, csak ennyit mondott:
- Mért nem hagynak nekem békét, emberek?
Mindezt annyi emberséggel és felindultsággal kérdezte, hogy az incselkedők és bámészkodók nagy része szégyenkezve visszafordult a telep felé.
- Mondtam, hogy eszelős - köpte ki szivarja csonkját ingerülten Tóth Benő, a telep karikalábú, kis szamárfogatosa, aki abban a reményben jött ide, hogy esetleg fuvarozási munkát vállalhat az építkezőnél.
- Most, ősz fejjel akar tanyát verni? És éppen itt, a köves dombon!
- Nézzék, úgy mered utánunk, mint egy nagy kőszáli sas...
- Inkább úgy, mint egy szakállas, vén hegyikecske!
Farkasné, a "gonosz kovács" mindig riadt, szelíd, szőke felesége távozóban visszanézett az öregre, aki - hosszú szakállával, ezüst-lángként lobogó üstökével - úgy állt fent a dombon, mint egy, bibliából életre kelt magányos szent.
- Szomorú öregember - suttogta maga elé és remegő ujjakkal megigazította meglazuIt kontyában a hajtűt.
Ettől a naptól kezdve jó ideig senki sem bolygatta a különös új telepest, és mivel a nevét nem tudták, csak így emlegették: "A magányos vén." Az öreget titok lengte körül. Legendák keltek szárnyra róla. Csókásné, a "görbe suszter" jehovista felesége egyik este azzal tántorgott haza a nádastól, hogy látta az öreget, amikor kutyájával a Duna vizén sétált és galambokat eregetett fel a hold udvarára.
Vidra Gáspár, a kis púpos zugórás és asszonya pedig megesküdtek rá, hogy meglesték az öreget, mikor a túlvilágiakkal beszélgetett:
- Tegnap szürkületkor hiába kerestem a kecskémet a mezőn, az erdőszélen, hogy hazavezessem... Kiáltottam az asszonynak, hogy jöjjön, mert eltűnt a Fáni. Megijedtünk, hogy valaki elkötötte. Hívtuk, kerestük az állatot. Képzelhetik. Hiszen egyetlen kincsünk az a jószág. Éhen halnánk nélküle. Átfésültük töviről hegyire az erdőt. Nézzék, én meg is karcoltam az arcomat egy gallyal. Az asszonynak meg a szoknyája hasadt végig... Egyszer csak kikeveredtünk a magányos vén telkéhez, és gyökeret vert a lábunk. A dombon rőzserakás lobogott, és a tűznél, mint valami nagy árnyék, ott ült az öreg és halkan, a könnyű szél zúgásánál is halkabban furulyázott. Ügy zokogott, sírt a furulyája, hogy én és az asszony is könnyezni kezdtünk... S ahogy játszott, úgy öltöttek emberi alakot a lángok... Így folyt ez már vagy jó fél órája... Akkor az öreg felállt, belelépett a tűzbe, és ő maga is óriási, lángból szőtt lélekké változott...
A púpos mindezt kidülledt szemekkel, izzadtságban fürdő arccal rebegte el hallgatóinak, néhány ájuldozó idős asszonynak, akik időnként keresztet vetettek magukra. Az egyik rájuk emelte átszellemült, fonnyadt arcát:
- No és a... kutyája?
Vidráné előrehajolt:
- Ó, az vonítva az öreg után ugrott a tűzbe és füstté változott... Akkorák voltak, hogy betöltötték az egész erdőalji mezőt. Én és az uram is mindaddig ott reszkettünk egy bokor mögött, míg a tűz le nem lohadt, és a magányos vén, kutyájával együtt, hússá-vérré változva ki nem lépett a hamuból...
- Mondtam én, hogy szent...
Ekkor, egy pillanatra, akkora csend támadt, hogy szinte a fűszálak táncát is hallani lehetett:
- No és hát... a kecske?
- Hála az égnek, az is előkerült. Valahogyan eloldódott a fától. Itthon a kapuban várt ránk...
A telep lakóinak nagy része csak legyintett ezekre a bolond históriákra:
- Az a gyanúm, hogy vagy ez a vénember holdkóros, vagy a Vidra és a Csókás házaspár - csóválta meg fejét nevetve az ács és fancsali képet vágva az égre fordította a szemét: - „A vén csak ment, ment fel a holdba... Mellette a kutya loholva..."
Hallgatói szinte fuldokoltak a nevetéstől, de azért jó néhányukban továbbra is viszolygás támadt, ha véletlenül szembe jött velük a kétméteres, nádasszéli Matuzsálem. Végül is: a fene tudja, nem igaz? - gondolták, és ha csak tehették, széles ívben kitértek az útjából...
- Ügy látszik, ránk még nehezebb feladat hárul, mint az oroszokra Berlinnél - mondta egyszer néhány barátjának fanyarul a kőműves.
- Mit beszélsz? - nézett rá elképedve Bogov Mitya, a zömök kertész.
- Na hallod... Berlin már elesett, de amint látod, a butaság még erősen tartja magát...
- Ez jó! Nagyon jó! - kacagott nyerítve az ács, és könnybe lábadt szemmel, kivörösödve, mindkét tenyerével csapkodni kezdte a combjait. De a kőműves leintette:
- Hogy jó? Nem, nem. Én azt hiszem, hogy ez nem is olyan mulatságos - nézett maga elé elkomolyodva, mire lassan az ács arcáról is eltűnt a jókedv...
Nos, aztán - rövid időre - a figyelem egy kicsit ismét elterelődött az öregről.
Egy szép májusi napon - néhány héttel azután, hogy a háború végleg befejeződött - a telep egyetlen, nagy, zöld címtáblájával szemben, melyen ez a szöveg állt, hogy "Rúth Antal vendéglője - a hét vidám ürgéhez", új tábla tűnt fel ezzel a szöveggel: "Magyar Kommunista Párt erdőalji szervezete".
Ez a tábla, melyet Hűvös Gábor kőműves szegezett fel vakolatlan, félszemű házának a falára, vörös, ákombákom betűivel úgy nézett farkasszemet a kocsma lövedékektől átvert cégérével - kihívóan, suhancosan - mint új idők 'szelleme a régi világ egyik kis rablóvárával.
A fekete kovács - aki éppen a hosszú szünet után ismét kinyitó kocsma ablakánál állt - epésen fordult a kefe hajú, kövér Rúth felé:
- Nézd csak Tóni - biccentett a kopácsoló kőművesre - Itt a konkurrencia!
A kocsmáros elbiggyesztette száját:
- Mondd már... Az emberek végül úgyis csak odamennek szívesebben, ahol kapnak is valamit. Nem?
- Jól mondod!... nevetett fel az óriás és odalépett a sötéshez. - Hallja-e szépasszony - hunyorított rá a kocsmáros jóképű, csupa-far, csupa-mell feleségére - töltsön csak újra háromdecit ebbe a pohárba!...
- Nem lesz az egy kicsit sok? - kockáztatta meg fejcsóválva egy magányosan iszogató, zömök, ősz hajú idegen. Hiszen ez már az ötödik!...
A kovács elképedt:
- Magát meg ki kérdezte? - törölte meg lecsüngő bajuszát nagy, repedezett kezefejével.
Az idegen elsápadt:
- Hát, ha bírja, csak igya! - emelte fel vállat vonva a poharát: - Váljék egészségére!
- Látja, ez már beszéd! - enyhült meg a vadságában is rokonszenves arc. - Hiszen hallotta maga is, nem? - fordult kamaszos, cinkos mosollyal kissé az asszony felé. - Az ember oda megy szívesebben, ahol kap is valamit!...
Az asszony elpirult.
Az idegen bólintott. Mindent értett. Rúthra nézett. De a kocsmáros az utcát figyelte:
- Nézd csak, Farkas...
Gonosz Farkas kikapcsolta jelentőségteljes pillantását az asszony szeméből és lassan odaballagott a kifelé bámuló kövér emberhez.
- Új tábla a láthatáron!
- No?!
- Mintha téged látnálak - fintorgott gúnyosan Rúth. 
Hát nem?
Az ács gerendaházának faláról pléhből kivágott meztelen óriás nézett rájuk, feje fölé emelt, lesújtani kész kalapáccsal.
- Szo-ci-ál-demok-ra-ta Párt - olvasta lassan tagolva a kovács, aztán kitört belőle a nevetés: - A szentségét! Legalább valami gatyát festhettek volna rá!... - Tekintete a komoly arcú idegenbe akadt. - Maga meg mit búsul itt, jóember? - lépett előre fürkészve. - Tóni! Hozz már egy pohár bort ennek a szegény embernek!
- O, nem, nem!...
- Semmi nem!... Így ni. Mit gondol, Noé apánk miért vitt be szőlőt is a bárkájába? Nem volt az buta ember, én mondom magának!... No... Megfogni... felemelni... kiinni! - vezényelte hunyorogva, lecsüggő bajszát ráncigálva, mire az idegen szó nélkül lehajtotta a kezébe nyomott pohár bort. Aztán megfogta falnak támasztott pecabotját és menni készült.
- Ahá! Pecázni megy?
- Nem. Már hazafelé...
- És? Fogott valamit? - csillant fel érdeklődéssel a kovács szeme, és körülnézett, a zsákmányt keresve.
Az idegen kesernyésen elmosolyodott:
- Hogyne... Fogtam.
-Hadd lám. Mit? - nézett be az asztal alá is a kovács. - Pontyot? 
-Dehogy. Ezt a botot!... 
-Remek pofa! - nézett az utcára lépő kis zömök férfi után a kovács, és nevetve megcsóválta fejét. - Remek kis fickó!... 
Hazafelé tartva egy pillanatra megállt a kalapácsos, meztelen pléhember előtt: 
-Adjonisten szaktárs! Verjük a vasat, verjük?... Haját, mint gomolygó, fekete füstöt, arcába verdeste a feltámadó Duna-parti szél...

VISSZA - TOVÁBB


Kérem, szóljon hozzá Ön is!