Duna-parti románc 16. fejezet

16

A tűz körül hárman ültek: 
Az öregember, a fiú és a kutya.
Az alulra helyezett, száraz, rövidre tördelt nádszálacskák pattogva szórták a szikrát, a földre dobált, kissé nyirkos akácgallyakból pedig vékony, fekete füstindák kúsztak felfelé a magasba.
- Érzed ezt az illatot, fiú? - kérdezte halkan az öregember.
- Csak vigyázzon, el ne égesse! - felelte elgondolkozva Péter.
- Attól ne félj! Igaz-e Ördög?
A kutya megcsóválta farkát és halkan felvinnyogva lehasalt a földre. Pofáját előrenyújtva, remegő orrcimpával, nézett fel gazdájára.
Az öregember halat sütött. Tűzbe mártott hosszú pálcikáján - mint apró aranyérmek - kibelezett kis sügérek fityegtek. Kutatva nézett a fiúra:
- Úgy látom, nagyon elgondolkoztál?...
- Hát nem érdekes?... Nézze csak... - szólalt meg lassan, csendesen Péter, és először az előttük lobogó kis máglyára, aztán a folyó tiszta tükrére, végül pedig a tűz fénykörén túl, a milliárdnyi csillaggal felszikrázó, füstszínű égre mutatott... - Mintha csak három tűz lobogna körülöttünk...
A kutya nagyot ásított. Az öregember arcán meglepetés és várakozás ült.
- Három tűz... - folytatta a fiú. - Egy itt a parton... egy a folyón és egy fent az égben... De mi csak két alakban vagyunk láthatók... Itt a parton... és a víz tükrén... Az égben nem...
Az öregember elgondolkozva, szótlanul forgatta a nyársat a tűzben.
- Mondja Doór apó... Nekünk miért nincs égi másunk... Mint a tűznek és a víznek?
Rövid csend.
A fiú várt.
- Az élet is olyan, mint egy nagy tűz, fiam... S minden ember egy-egy kis szikra csak... Felcikkan és eltűnik az időben... Vagy csillaggá változik...
- Csillaggá?...
- Mint Homérosz... Dante... Shakespeare... Michelangelo... Tizian... Petőfi és mások...
- Értem...
A fiú egy darabig elmerengve bámulta a felröppenő szikrákat, aztán felsóhajtott:
- Ó... nem sültek meg még a halak?... Olyan éhes vagyok, mint a farkas!...
- No, látod! Végül is minden józan filozófus ide lyukad ki! Ha éhes vagy, egyél, ha szomjas vagy, igyál, ha pedig fázol, ülj közelebb a tűzhöz! - nevetett fel az öreg, és az odakészített kis cseréptányérokba óvatosan belepiszkálgatta a tüzes kis halakat.
A kutya türelmetlenül vinnyogott.
- No, várj te mafla, amíg kihűl egy kicsit... Meg akarod égetni a pofádat? - szólt rá a fiú és kenyeret szelt magának.
Az öregember követte példáját, aztán ölükbe vették tányérjukat és hozzáláttak az evéshez.
- Nos? Jó?
- Remek...
- Mondtam én neked, hogy így a legjobb a hal! Ha a csontjai is ropognak! - mondta az öreg, aztán rövid hallgatás után visszatért az előbbi beszélgetéshez: - Tudod Péter, valamikor én is sokat elmélkedtem a világ titkai fölött. Mi az élet értelme? És célja? Mi a boldogság?... Éjjel-nappal emésztettem magam. Elolvastam a legnagyobb bölcsek könyveit. Elméleteket agyaltam ki, és nagyon boldogtalanná váltam...
A fiú várakozva nézett rá:
- És... Végül is... hogyan látja... Mi az élet célja?
Az öregember odavetett egy halat a kutyának, aztán megpiszkálta a tüzet:
- Az élet célja önmagában rejlő dolog, fiam... Az élet célja: maga az élet. S a boldogság se más. Az élet, az az élet, amelyben örömünket leljük...
A tűz magasra lobbant.
- Persze, te ezt a magyarázatot nagyon egyszerűnek tartod, ugye?
A fiú saját életére gondolt - apjára, anyjára, testvéreire - és nem felelt. Az öreg folytatta:
- Igen... Valamikor én is azt hittem, hogy a boldogság valami egészen csodálatos, kifejezhetetlenül nagy, ünnepi életérzés, valami rendkívüli dolog...
- Hát... nem az?
- Nem, nem fiam... A boldogság sokszor egy fűszál hegyén lakik... Az az ember boldog, aki egy harmatcseppben is meg tudja látni a tenger és az ég mélységét, aki egy énekesmadár vidám reggeli énekében felismeri a természet rapszódiáját... Mert a boldogság lehetősége bennünk rejlik, fiam... A kezünkben, amellyel dolgozunk, hogy kicsiben mindig újjáteremtsük a világot, és a szemünkben, melyben a látás gyönyörűsége ragyog... - mondta az öregember, aztán elmosolyodott. - No, de hagyjuk fiam a filozófiát! Nem írtál valami új verset?
- De... kettőt is...
- No, mondd el őket!
A fiú előrehajolt és a hunyorgó tűzbe bámulva lassan mondani kezdte:

Kint a Duna hűvös homályán
él egy halász, egyedül, árván,
kopott, fáradt, öreg emberke,
hálót merít pontyra, keszegre.
 
Kora hajnaltól szürke estig,
dühös, nagy harcsákkal verekszik.
Egyetlen társa: mély bográcsa.
Esténként tüzet gyújt alája...

A parti fák mind ráhajolnak,
a kis öbölben ring a csónak:
míg fiatal volt, dúdorászva,
széplányokat várt vacsorára.

Most, hogy megvénült, elmerengve
vágja a hagymát szeletekre,
könnye lecsurog vén arcára,
a halált várja vacsorára...

A parti fák mind ráhajolnak,
a kis öbölben ring a csónak:
a halálnak mit főzne mást?
csípős, piros halpaprikást...

Súlyos csend támadt. A fiú zavartan nézett az öregre. Az öreg - sírt. Aztán - leküzdve hangulatát - halkan felnevetett:
- Hallod-e fiú!... Ez úgy hangzott, mint valami jóslat! Kit siratsz te? Csak nem engem?!
- Ó, dehogy... hiszen ez csak egy ballada... nem is ballada... románc!...
- És a másik vers? Az is ilyen szomorú?...
- Az nem... Az... fiatal kovácsokról szól... Délután írtam...
- No, hadd halljam azt is!
A tűz utolsókat lobbant. S a fiú elkezdte a verset:

Az arcukon és mellük dombján
Nap süt és sós zápor remeg:
kalapácsuk csillagokat szór rám,
s az üllőn kis Etna sistereg...
 
Eltűnődve hunyorgok a lángba:
ez a szép erő formál át,
világ, a sűrű élet lelkes ifjúsága,
mely ércből alkot filozófiát...

Új ég, új föld és új emberiség nő
arany tüzek és villámok között:
zuhogjatok hát felvillanó, fénylő
kopogó-táncú acélpörölyök!...

Érik a Nyár... Nagy, lobogó időbe
Tárul a gyár kék füstös ablaka:
messze nők mennek, mennek a mezőkbe,
s szívükre száll
a kovácsok dala...

Az öreg megbiccentette fejét:
- Hát... szép, szép... de isten tudja?.. Tehát bemész a gyárba?
- Be.
- Jól meggondoltad?
- Nem nyughatom már idehaza tovább... Úgy érzem, hogy mennem kell...
- Apád tudja már?
- Még nem. Csak anyám...
A kutya hirtelen hegyezni kezdte a fülét, aztán felpattant és a ház felé figyelt.
- No! Mi baj Ördög?!
Csend. Aztán messziről, az erdő zsongásán át, zongora- és hegedűszó szüremlett hozzájuk, majd vidám nevetés és énekszó áradt szét a tájban.
- Ó - sóhajtott fel megkönnyebbülten az öreg. - A bál!
- Igen... Úgy látszik, megkezdődött a muri... - mondta tompán, elkomorodva a fiú, és Ria jutott eszébe. Vajon betartja-e szavát?... Vagy... mégiscsak elmegy, nélküle is?...
Az öregember fürkészve nézett az arcába:
- Igazis! Hogyhogy te nem mentél el ebbe a bálba? Egy kis szórakozás neked sem ártana? Hiszen fiatal vagy!
A fiúból feltört a keserűség:
- Így állítsak be?! Hiszen olyan vagyok, mint egy madárijesztő! Mindenki kiröhögne! Még a néma Jónás fia is jobban fel tud öltözni, mint én! Hála érte apámnak!...
Hangja elcsuklott.
Jobbját egy pillanatra rátette a még mindig mereven figyelő kutya fejére, aztán hirtelen felállt:
- Nagyon köszönöm a vacsorát... Azt hiszem, ideje, hogy hazamenjek...
A tűz utolsót lobbant.
- Péter! - magasodott fel az öregember is és megfogta a kapu felé mozduló fiú karját. - Hová sietsz?
- Későre jár...
- No... gyere csak.
A kutya előrefutott a ház felé.
Péter nyugtalanul lépkedett az öreg nagy, árnyékba merülő alakja után. Talpát szinte égette a zörgő, kavicsos út. Vajon mit akarhat még tőle az öreg? Bosszúsan leszegte fejét. Legszívesebben megfordult és futásnak eredt volna. Ha csak egy percre is, de látni akarta a bált. Tudni akarta, hogy bent van-e Ria a teremben, vagy sem. De, ha bent van, ha nincs, találkozni akart a lánnyal. Érezni akarta a közelségét...
- Hol van ez a kutya?... Ördög! Ördög!... Mi van veled? Megbolondultál?
A kutya előre futott a kerítéshez, aztán visszakanyarodott újra a házhoz.
S megint eltűnt.
- Úgy látszik, megint elkapta a csavargási vágy... Vigyázz, el ne ess itt a lépcsőn!...
Beléptek a házba. Az öreg lámpát gyújtott:
- Gyere, gyere...
A felső szobácskába mentek. A lámpa fénye erőtlenül lebbent ide-oda a hatalmas könyvfalak és a kecskelábú asztalon álló szobrocskák között.
Az öregember letette a lámpát az asztalra és hosszan a fiú arcába nézett. Furcsán, szaggatottan lélegzett:
- Egyszer már meséltem neked a fiamról, Ivánról, ugye?
- Igen - felelte a fiú.
Az öregember megfordult, lassan kitárta a sarokban álló durva kis szekrény ajtaját és egy remek fekete öltönyt emelt a lámpa fényébe:
- Nézd, ez az övé volt - mondta rekedten. - Néhány ing, egy pár fekete félcipő és ez az ünnepi öltöny maradt utána...
A fiú csak állt némán és sírás szorongatta a torkát.
- Ő is ilyen szép szál fiú volt, mint te... Sajnos, neki már nincs rá szüksége...
- De Doór apó!
- Egy szót se!... Fiam helyett fiammá lettél... Legyen a tiéd... Most pedig öltözz át és menj el a bálba... Pénzed van?... Tessék... Néhány fröccsre elég lesz...
Odakint feltámadt a szél...
A fiú szótlanul átöltözött. Az öreg gyönyörködve nézte:
- Egészen új emberré váltál fiam... Mintha csak rád szabták volna ezt a ruhát. A cipő nem szorít?
- Nem. Éppen jó! - mondta Péter és arra gondolt, hogy az öreg a fiát látja benne. A fiát: Ivánt.
- No, gyere, a kapuig elkísérlek...
A hold egy pillanatra előtűnt.
- No, érezd magadat jól, fiam!
Péter összeszorította a száját és feltörő könnyeivel küszködve hirtelen előrehajolt, megölelte az öreget, aztán vidáman elindult a jókedvtől hangos Rúth-kocsma felé...

A pék kilépett a verandára és csodálkozva megállt. Aztán halkan hátraszólt az ajtó felé:
- Te, asszony!
- Mi történt?
A vékony kis emberke valósággal elmerült a mögéje lépő, terebélyes asszony árnyékában.
- Nézd csak!...
Ria a kapuban állt. Onnan bámult a Rúth-ház fényes ablakai felé. Odabent állt a bál. A zongorából egy Strauss keringő melódiája áradt szét a tájon.
A pékné felsóhajtott:
- Egy órával ezelőtt itt járt a két Szabó-fiú, hogy elvigyék táncolni. Nem ment. Aztán átjött érte a Hűvös Gabris, hogy a Koós Sándor kéri, menjen át és váltsa fel egy kicsit a zongoránál a tanítónőt. Mert szeretne táncolni vele... Hiszen tudod? A menyasszonya... Nos, ő nem ment!...
- Én nem is tudom, hogy mi lelte az utóbbi időben ezt a lányt?
- Lelkibeteg.
- Lelkibeteg?
- Egészen meg van veszve azért a lompos Farkas-kölyökért... Azt mondta, ha Péter nem megy el a bálba, ő sem megy.
- No és... az a csikasz biztosan nincs odaát?
- Úgy látszik, van benne annyi jóérzés, hogy nem állít be ünneprontónak a rongyaival...
- Még szép tőle.
- Te Ria!... Miért nem mész már át egy kicsit? Ha nem is táncolsz... Ülj le félórára a zongorához, hadd kérje fel Koós Sándor a tanítónőt!
- Mondtam már, hogy nem megyek! - mondta kissé dacosan a lány.
Az asszony tehetetlenül széttárta karjait és férjére nézett. A pék felcsattant:
- Jól van! Ha nem mész, nem mész! Akkor viszont mozgás befelé! Egy-kettő! Még megfázol abban a könnyű felöltőben!...
Ebben a pillanatban nagy, fekete férfi-árnyék tűnt fel az utcán.
- Hát ez ki lehet? - kérdezte a pék és előrehajolt.
- Fogalmam sincs róla! - mondta az asszony. - Nézd csak, Ria! Ki ez?
Ria - aki a lépcsőn állt már - kedvetlenül fordult vissza. S hevesen megdobbant a szíve. A hold gyenge világosságában közeledő, feketeruhás férfi mintha Péter lett volna. Péter? Nem. Az lehetetlen!
- Nem tudom... talán valaki idegen... - mondta zavartan.
- Úgy látszik, hogy tovább megy... - vont vállat a pék.
Péter - mert ki más lett volna a váratlanul felbukkanó "idegen" - egy pillanatra tétován megállt és fürkészve nézett a tőle tíz-tizenöt lépésnyire álló, három, árnyékba merült alakra. Aztán bizonytalanul köszönt:
- Jó estét kívánok!...
A pék és felesége, akik már-már beléptek a kivilágított, üvegezett, kis előszobába, kíváncsian fordultak meg a kitárt ajtóban.
- Jó estét. Tessék?
Ria izgatottan ütötte fel fejét. A jól szabott ruha éles körvonalai mögött nem ismerte fel teljes bizonyossággal a mindig lompos fiú alakját, de az érces, kellemes hangból mindjárt tudta, hogy ő áll a kapuban.
Péter néhány másodpercig dermedten állt. Lépjen be? Abba az udvarba, ahonnan talán ezerszer is rákiáltottak, hogy: "Már megint mit ólálkodsz itt Ria körül, te lompos csirkefogó?!"... 
Nagyot nyelt, és szinte várta, hogy rácsattanjanak: "No, hordd el magad és kerülgesd a hozzád illő tyúkokat, ott lent a kunyhótoknál!..."
De - az esti félhomályban - egyelőre még se a pék, se a felesége nem ismerték fel.
"Talán legjobb lesz, ha eltűnök, mielőtt még elkergetnének, megszégyenítenének..." - gondolta Péter, de mikor megmozdult, a testén feszülő remek öltöny váratlanul különös varázzsal és önbizalommal töltötte el. Hirtelen elhatározással benyitott a kertkapun és cipőjét nyikorgatva, lassan, magabiztosan felsétált a mozaikkockás verandára.
- Jó estét kívánok... - köszönt ismét és kissé megbiccentve fejét a kutató tekintetű házaspár felé, a meglepett Ria mellé lépett:
- Ha megengednék, elvinném Riát egy kicsit táncolni...
Gedeonné besietett az előszobába és magasra emelt lámpával lépett vissza a verandára. Végre megismerték a fiút, de még mindig alig akartak hinni a szemüknek :
- Ó... hát maga az... izé... te vagy az, Péter? - kérdezte leplezetlen ámulattal az asszony, és férjére nézett, aki az elegáns, jó modorú fiatalemberben hasztalan kereste azt az elvadult, ágrólszakadt "farkaskölyköt", akire ráripakodhatott volna, hogy "takarodj innen!..."
Ezért hát - akaratlanul - zavartan így szólt:
- Jó... menjetek csak!...
S mielőtt visszavonhatta volna beleegyezését, a fiú és a lány már a vendéglő előtt jártak...
Mikor beléptek a terembe, minden arc feléjük fordult.
- No, nézd csak!...
- A művész úr!...
- S a szőke baba, ni!... - súgtak össze itt is, ott is mögöttük, ámulva és elképedve.
S nem is csoda:
Péter - finom, fekete öltönyében - és Ria - jól szabott, rózsaszínű selyemruhájában és magassarkú, fehér kis körömcipőjében - valahogyan úgy hatottak az olcsó, szürke és sötétkék ruhás fiatal munkások és tarkaruhás telepi lányok között, mintha egy másik, előkelőbb világból tévedtek volna be ide, ebbe az egyszerű kis erdőalji mulatságba.
A tanítónő egy pillanatra abbahagyta a zongorázást és rájuk mosolygott. Magda pedig - otthagyva táncosát, a kőműves fiát - odasietett hozzájuk és végigmérte bátyját:
- Hű, de elegáns vagy!... Kár, hogy a mama már nincs itt. Ha így látna!... Mondd, honnan vetted ezt a...
- Jó, jó!... Menj táncolni és ne törődj vele! - vágott közbe Péter nyakig elpirulva és hirtelen elhatározással kézenfogta Riát: - Gyere!...
Csak kint, az erdőszél sűrű homályában álltak meg.
- Mi történt veled? - kérdezte lihegve a lány.
- Láttad, hogy néztek ránk?... Nos, én nem akarok idegen lenni a magamfajta emberek között, se rongyokban, se jól öltözötten!... - Rövid csend.
- Mindegy... - folytatta elgondolkozva a fiú. - Holnap megkezdem a munkát a gyárban... Verekedni fogok érted... S ha majd a városban fogunk élni... minden megváltozik az életünkben... - Hirtelen, szenvedélyesen maga felé fordította a lányt és a szemébe nézett: - Mondd Ria... Hiszel nekem?...
- Hiszek... és bízom benned, Péter... - mondta halkan a lány és megborzongva a fiú széles, háborgó mellére hajtotta arcát...
A kovács a kertje alatti öböl szélén guggolt, horgászbottal a kezében, és a holdfényben meg-megcsillámló folyó áttetsző, mély tükrét fürkészve, oda-odasúgta a mellette kuporgó, kis, fekete árnyéknak:
- No, várj csak fiú... Meglásd, bejön ő még a mi utcánkba... Mégpedig hamarosan! Akkor aztán nyakoncsípjük és kiemeljük a nagylegényt!...
A kunyhóból - vállkendőbe burkolózva - az öregasszony lépett ki. 
- Hány óra, mama?
- Tíz felé jár...
- Nagymama!... Az imént kiúszott a nagy hal a nádasból!... Ugye apám?
- Psz!...
Néma csend.
A kovács lassan felállt, aztán úgy hajolt rá a vízre, mint egy nagy, meggörbült fa. A dugó gyengén táncolni kezdett a vízen, majd hirtelen lemerült:
- Hopplá!
A következő pillanatban jókora tükörponty ficánkolt fölöttük a levegőben.
A kisfiú csalódottan nézett fel apjára:
- Ó, már azt hittem, hogy végre a nagy hal!...
A kovács szájához emelte a mellette sötétlő demizsont és nagyot húzva az ácstól nyert pálinkából, kissé morcosan nézett a fűben vergődő pontyra:
- Miért? Ez nem szép?!... Akaszd le a horogról és dobd a többihez a kiöntésbe!... Úgy!... Várd ki a végét! - fordult aztán a fiúhoz és újra meghúzta a demizsont.
- Ejnye fiam, fiam... Már megint úgy iszod azt a pálinkát, mint más a vizet...
- Jó, jó mama!... Ne kezdje megint!... Üljön le arra a tuskóra és hallgasson!
- Ó, istenem... ha szegény megboldogult apád hallaná, hogy így kiabálsz velem...
A kovács új csalétket szúrt a horogra, bevetette a vízbe és nem felelt. Az öregasszony tovább dödörészett:
- Hja, hiába... így van ez, ha az ember megöregszik és tehetetlenné válik...
- Mondja mama... ki bántja magát?
- Hogy ki bánt?... A kutya sem törődik velem... Mindig magamra hagytok... Tőletek akár fel is fordulhatnék abban az átkozott kunyhóban...
- De hát nem ülhetünk mindig a szoknyája mellett! Még mit nem kíván tőlünk?! - Ó, ha ezt Gazsi vagy Lujza tudná...
- Gazsi vagy Lujza? Törődnek is azok magával! Évek óta ide sem dugták az orrukat!
- Mert félnek tőled, fiam... Félnek...
- De most már aztán elég volt! Azért mászott ki ide, hogy összevesszen velem?!... Ha annyira rossz vagyok magának, akkor miért nem ment a Gazsihoz? Vagy a Lujza lányához?!
Az öregasszony halkan felzokogott.
- No... jól van mama... - állt fel a kovács és odalépve hozzá, megölelte anyja vállát. - Azért nem kell mindjárt sírni... Megértem én, hogy unja magát egyedül a kunyhóban... Üljön le egy kicsit erre a tuskóra és nézze, micsoda halakat fogok!...
- Jön édesanyám! - ugrott fel a kisfiú és a Rúth-kocsma felől közelgő árnyék elé futott, mire a kovács sietve egy kis bokor mögé dugta a demizsont.
- Psz... egy szót se!...
- Édesanyám!... Az imént kiúszott a nagy hal a nádasból! - újságolta ismét a kisfiú.
- Ugyan Gabi!... Ne hagyd már magadat bolondítani azzal a nagy hallal! - állt meg egy pillanatra az asszony a kis kiöntés szélén és mosolyogva szemügyre vette a nyugtalanul ide-oda cikázó, a folyóból kifogott halakat.
A kisfiú kissé bizonytalanul nézett apja sötét arcába:
- Ugye nem bolondít?
- Még hogy ééén? Odanézz!... A nádas szélibe!... Látod?... Most is ott les a zsivány, ni!
- De hiszen az nem harcsa, hanem apád tükörképe! - nevetett fel halkan az asszony.
- Te asszony!...
- Igenis, hogy harcsa... Az ördögharcsa! - hajolt előre izgatottan a legényke.
- No, mi újság? Áll a bál? - kérdezte kissé pityókás hangon, kíváncsian a kovács.
Az asszony felsóhajtott: - Ó, ha látnád, milyen szépen táncolnak ezek a gyerekek!... Te... ember...
- No?
- Úgy veszem észre, hogy a Hűvös Gabris nagyon csapja a szelet Magdának...
- Majd adok én neki!
- Miért? Gabris tizennyolc éves. És a lányod is a tizenhatodikban jár...
- Ugyan! Taknyosok!...
Az asszony lassan leguggolt férje mellé és tűnődve nézett a folyóba:
- És mi?... Emlékszel még? Te sem voltál sokkal több, mint az a fiú... És én?... Úgy elszáll az a néhány év, hogy észre sem vesszük... Istenem, de szép pár lenne belőlük...
- Jó, hagyjuk ezt!... - dörmögte bosszúsan a férfi. - Én azt mondom: asszony, asszony, vigyázz a lányodra, nehogy elrontsa az örömed! - szólt közbe rekedten a nagymama és feltápászkodva, lassan elindult a kunyhó felé. Megyek, lefekszem már, mielőtt egészen összetörne ez a tuskó!...
- Gáborka... Tíz óra!... Te is lefekhetnél már... Meddig akarsz még itt kuporogni apád mellett? Hajnalig?
- De édesanyám... igazán... még egy cseppet se vagyok álmos... - mondta csaknem elpityeredve a legényke és anyja legnagyobb ámulatára egészen odabújt az apjához.
- Hát jó... Akkor maradj még egy kicsit, fiam... lepődött meg a fekete óriás is, és hatalmas jobbját tétován rátette a kisfiú fejére. Aztán az asszonyhoz fordult:
- S Péter? Ő nincs ott a bálban?
- Ő nincs...
- Mondd, hol csavarog mostanában annyit az a kölyök? - komorodott el a kovács.
Az asszony felállt, lassan odament anyósa tuskójához és lekuporodott rá:
- Te még csodálkozol, hogy elcsavarog? Hiszen itthon egy óra nyugta sincs tőled...
- Mert komisz!
- Miért komisz? Mert csaknem teljesen egyedül összeácsolta azt az új házat ni, a dombon? Mert azt akarja, hogy másként, szebben éljünk, mint élünk?!...
A kovács felkapta fejét:
- Úgy tudom, hogy mindent beteremtettem télire! Vagy nem? Van étolajad, krumplid és liszted... babod és borsód... Azt a kevés sót, paprikát és mit tudom én, hogy még micsodát, szappant, mifenét, ami még kell, azt pedig meghozza Magda... Mit akarsz még?
- Hogy mit? - Az asszony felállt és egy darabig némán, elkeseredetten nézett a férfira: - Mondd, valóban azt hiszed, hogy ez minden, amire az embernek szüksége van ahhoz, hogy embernek érezze magát?
- Eh, lári-fári!
- Nézz rám... és a gyerekekre! - tárta szét karjait az asszony.
- Más talán sokkal jobban áll itt a telepen, mint mi?! 
- Tudod, hogy Péter miért nem ment el a bálba? Mert szégyenszemre nincs egy rendes, ünnepi gönce, amelyben úgy-ahogy megjelenhetne!...
- És nekem van?
- Neked nem is lesz soha, ha így folytatod!
A kovács gúnyosan félrehúzta a száját:
- Menjek be a gyárba, ugye?
Farkasné tehetetlenül nézett férje konok ábrázatába. Aztán felsóhajtott:
- Hát jó. Gúnyolódj csak! Tudom, fejedbe vetted, hogy nem mész be a gyárba. Rendben van. Ne menj. De Péter nem gyerek már. Őt nem zabolázhatod meg többé úgy, mint minket!...
- Mit beszélsz?!
- Jól hallottad! - fakadt ki szokatlan indulattal az asszony. - Péter holnaptól kezdve bejár a gyárba!... - Be-jár a gyár-baa?!
A kovács bizonytalanul leeresztette horgászbotját a földre és kissé megfordult. Mintha nem tudta volna felfogni a szavak értelmét, tompán bámult az asszonyra. Aztán a mellette zizegő kis bokor tövéből lassan előhalászta a demizsont és szájához emelte... Úgy érezte, hogy csúnyán rászedték, hogy lassanként minden kicsúszik a kezéből... Tekintete a homályba burkolt, földbe süppedt kis kunyhóra siklott, aztán átsuhant a holdfényben álló, csaknem teljesen kész, szép, új gerendaépületre.
A két ház...
Összeszorította száját és imbolyogva felállt. Szúrós szemekkel fürkészte a két épületet. Az egyiket ő építette, a másikat a fia. Az ő erejéből - húsz év alatt - mindössze erre a "vakondlyuk"-ra telt... A fia erejéből pedig néhány hét alatt - az a nagy új ház ott fent a dombon!...
Gondolatai vadul kergették egymást. És hirtelen megmagyarázhatatlan féltékenység és harag támadt benne a fia ellen:
- Úúgy?!... Tehát ezt agyaltátok ki a hátam mögött?! - lépett fenyegetően az asszony felé. - Hát mit gondoltok ti?! Mit képzel az a kölyök?! Mi vagyok én? Hogy se szó, se beszéd, csak úgy a lábam elé dobja a kalapácsát?! Hogy neki elég volt! Verjem eztán a vasat egyedül. Mert ő bemegy a gyárba. Hát ki parancsol itt? Ő vagy én?!
- De ember!...
Az asszony sápadtan nézett a föléje magasodó nagy fekete árnyékra és ijedten hátralépett, de férje megragadta vállát és megrázta: - Hol az a kölyök?!
Ebben a pillanatban a kisfiú kétségbeesett hangja vágott feléjük:
- Apám! Édesapám! A nagy hal!...
A férfi eleresztette az asszonyt és megfordult. S meghökkent.
Szemközt velük, tíz-tizenöt lépésnyire a parttól - szétütve a nádas gyér buzogánykerítését - acélos testű, óriási hal villant be az öbölbe. Mint a sátán. Ráúszott a nagy, ötágú horgon nyüzsgő lótetű-füzérre, "harapott" és már fordult is vissza, a mély felé.
De beakadt.
- Ó, jaj, a bot!
- Szorítsd! - kiáltott fel a kovács, és villámgyorsan a vízhez ugorva, még sikerült elkapnia a kisfiú kezéből már-már kicsúszó bambuszt.
- Segítsek? - termett mellette izgatottan az asszony, de a férfi eltolta:
- Eridj!
S megkezdődött a küzdelem.
A horogra akadt hal - érezve a zsinór rántását - hirtelen lebukott a mélybe, aztán - mint valami élő torpedó keményen "előrelőtt".
Zabláját azonban nem akárki fogta. A kovács megingott, de a talpán maradt:
- Hóhohohóóó galambocskám! Az én kezemből akarsz te meglógni, miii?! - kiáltott fel rekedten, gúnyos vigyorral, és hatalmas erővel, lassan húzni kezdte maga felé a halat. De a harcsa nem adta meg magát. Ismét lebukott és valóságos örvényt verve maga körül, váratlanul újra "kilőtt" a mély víz irányába.
- Hű, az anyád szentségit, te!...
A szívós bot nagy ívben meggörbült, aztán - reccs! - megrepedt.
- Hohóhohóóó galambocskám!
A kovács vadul belegázolt a jéghideg vízbe, elkapta és ördöngös gyorsasággal néhányszor a bal kezére csavarta a zsinórt.
Az asszony magához vonta a vacogó kisfiút és rémülten felkiáltott:
- Mit csinálsz, szerencsétlen!
De a férfi már nem hallott, nem látott mást, csak az előtte hánykolódó, ember nagyságú halat. Pálinkától lázra gyúlt agyában mintha piros füst gomolygott volna. A víz a combja közepéig ért. Érezte, hogy a zsinór csontig belevág a markába. Kiserkent vérétől megsötétedett körülötte a tajtékzó víz, de összeszorította száját és húzta, húzta maga felé a halat. Most már életre-halálra ment a párbaj. S a hal új és új fortélyokhoz folyamodott. Először veszett körözés be kezdett és már-már a derekára csavarta a zsinórt, aztán jobbra, majd balra vágva, hol a farkát, hol ijesztő, bajszos pofáját lökte fel a vízből.
- Hőha te! Csillapodj már, te bestia!... Hohóó! Még kiszakad a horog a pofádból, te pokolfajzat!...
Hirtelen félelmetes rántást érzett. Két méteres, száztíz kilós teste egy pillanatra felemelkedett:
- Micsodaa?! El akarsz ragadni?... Ahhoz még erősödnöd kellene, te... te... sátán!...
Összeszedte minden erejét, megvetette lábát és csavarta, csavarta bal karjára a zsinórt. Már nem volt többé visszaút. Vagy ő, vagy a hal. Össze voltak gabalyodva. Tudta, hogyha elveszti talpa alól a folyó medrét, a jó fél mázsás ragadozóhal beviszi őt a mély vízbe, és akkor... vége.
- Ahhh! Te... te... átok!...
A víz már a derekát csapkodta. S izmai - melyek eleinte úgy működtek, mint az acél rugók - lassan fáradni kezdtek. Vizes haja arcába csapkodott, és lélegzete egyre kapkodóbbá vált. S a nagy hal - mely alig három méternyire volt már tőle - váratlanul szembefordult vele és eszeveszett dühvel feléje cikkant.
Ütött.
Újra és újra. Riadt reflexszel, kétségbeesetten és kegyetlen erővel. Ököllel. Mintha az üllőnél állt volna. S a hal - egy, a pofájába zúduló hatalmas csapástól - kissé kábultan féloldalt fordult a vízen. A következő pillanatban rövid pórázra fogva - már a kovács markában vergődött.
- Ó! Jól fogod?! - gázolt bele felindultan az asszony is a folyóba, de a férfi ismét nyersen visszautasította segítségét: 
- Menj!... Kiviszem én magam is!...
Ki is vitte.
Hirtelen felnyalábolta az eszmélő, síkos halat és kitámolygott vele a partra.
Az asszony és a kisfiú döbbenten félrehúzódtak és tágra meredt szemmel nézték a nem mindennapi látványt. A két óriás szinte egyforma volt. S egy pillanatig alig lehetett megkülönböztetni, hogy melyik ábrázat a harcsáé és melyik az emberé.
Messze, a Rúth-házban elcsitult a zene és a lárma. Az asszonynak úgy tűnt, hogy a férfi zihálása betölti az egész tájat. Mintha iszonyatos álmot látott volna.
- No... te dög... Mégiscsak a markomban vagy, mi?!... Hehe... Megmondtam én!... No, itt kivárhatod a sorsod végét!...
Loccs. A férfi vadul belelökte a folyótól három lépésnyire csillogó kis kiöntésbe.
Aztán betántorgott a kunyhóba, ledobta magáról vizes gönceit, becsavarkózott pokrócába és lezuhanva priccsére, súlyos, mély álomba merült...

Mikor felébredt, nagy szürke felhőkkel a vállán, már közeledett a hajnal.
Kábultan felült. Kegyetlenül fájt a feje. És szédült. Mi történt vele az este? Elgondolkozva körülnézett a félhomályban, és tekintete a szomszédos priccsen szuszogó kis Gáborkára esett. Elmosolyodott. Aha! A nagy hall... Kifogta a harcsát!... Hirtelen elkomorodott. A konyhából óvatos motozás és fojtott suttogás hallatszott be hozzá:
- Lámpát gyújtok...
- Ó, ne!... Felébred...
- Á, dehogy ébred!...
Gyufa sercent.
Hirtelen minden eszébe jutott és halántékában zúgni kezdett a vér. Péter! Elborította a düh. Felugrott, félrerántotta a két helyiséget elválasztó, ócska függönyt és - úgy ahogyan volt, félmeztelenül - kilépett a konyhába:
- Jó reggelt!
Zavartan megállt.
A lámpa halvány világosságában - háttal neki - magas, vállas, jól öltözött, "úriember-külsejű" férfi állt és éppen átölelve tartotta feleségét, aki - váratlan megjelenésére - sápadtan nézett rá.
- Hát ez ki?...
Ekkor a magas, feketeruhás alak lassan megfordult, és a kovács alig akart hinni szemének Az elegáns férfi Péter, a fia volt.
De hamar felocsúdott meglepetéséből:
- Ó... hát te vagy az... fiatalúr? - kérdezte gúnyosan és a fiú elé magasodott. - Ezt az öltönyt meg honnan a csudából szerezted, miii?
- Doór apótól kaptam...
- Doór apótól? Ejha!... És... ha szabadna tudnom... hová indulsz ilyen korán?!
- Bemegyek a városba... - mondta tompán a fiú és az ajtóban álló, a kilincset szorongató húgára nézve lassan még hozzáfűzte:... - a gyárba.
- A gyárbaaa?... És csak úgy? Az apádat már arra se méltatod, hogy szólj neki? Ej, ej, fiam...
- Hiszen mondtam az este... - szólalt meg szorongva az asszony, de a férfi rácsattant:
- Te fogd be a szád!
Aztán a fiához fordult:
- No, te pedig öltözz át gyorsan és aló-mars! Ki a műhelybe! Szükségem van rád!...
Péter érezte, hogy megremeg a térde, de összeszorította száját és nem mozdult.
- No! Mit állsz itt?!
- Apám... ne haragudjon... de mennem kell... Megígértem Kenyeres Simonnak, hogy ma kezdek... A kovács a név hallatára egy pillanatig mintha elgondolkozott volna, de aztán még jobban dühbe gurult:
- Hát ki parancsol néked? Kenyeres Simon vagy én?! - kérdezte rekedten és váratlanul akkora pofont mért a fiú arcára, hogy az nekiesett az ajtónak.
- Ó! - kiáltott fel Magda és rémülten kiugrott a kunyhó elé. A bevágódó légáramlat magasra csapta a lámpa lángját.
A fiú fellobbanó szemmel nézett apja viharba borult ábrázatába:
- Miért ütött meg?
- Még kérded, te gazember?! - mordult fel a kovács és ezúttal balkézzel, másodszor is pofon ütötte Pétert.
A harmadik ütést azonban már ő kapta. A fiú gyengéden, de ellenállhatatlanul félretolta sápadtan, remegve eléje álló anyját és - félelmét legyőzve, életében először - visszaütötte az apját.
Ököllel.
Mi mást tehetett volna? Nem mérlegelt. Fogai összekoccantak. Szemét elborította a könny. Minden keserűség, düh és fájdalom, melyet élete folyamán az apja okozott neki, egy szemvillanásnyi idő alatt összegyűlt benne.
Az öklében.
Ennek az összecsapásnak - előbb-utóbb - be kellett következnie.
Egy pillanatra félelmetes csend támadt. Aztán összecsaptak.
Mint két farkas.
Apa és fia. A fiú úgy érezte, hogy az új élet kapujában verekszik.
Ütött.
Anyjáért, húgáért, öccséért - és önmagáért. Az új útért, amelyet megtalált és amelyen a jövőben járni akart.
S, örege?
Talán apai hatalmát, tekintélyét és férfibecsületét védte?
Lehet, bár ő sohasem keresett mélyebb megokolást tetteihez. A fia szembefordult vele! Hát nem elég ok ez ahhoz, hogy akár a legszigorúbban is igazságot szolgáltasson önmagának?
Ha fel-feltámadó indulatai azt diktálták, hogy üssön, akkor ütött.
Vélt igazáért. Mint most is.
Háromszor ütötte le a fiát, de fia - ha támolyogva is, mind a háromszor talpra állt, és - negyedszer - jól irányzott, nagyerejű ütéssel földre küldte az apját...
S ekkor rájuk szabadult a pokol...
A kovács, hogy feltápászkodjon, belekapaszkodott az asztal sarkába és véletlenül lerántotta a földre a lámpát. A következő pillanatban a szétfolyó petróleumból felcsapó tűz belekapott a rongyos függönyfalba, és csakhamar lángolt körülöttük minden. S ez annyira váratlanul következett be, hogy egy-két másodpercig szinte megbénultan álltak a kunyhó közepén.
Az asszony eszmélt fel legelőször. Első gondolata a kisfia volt:
- Gáborka!
Kétségbeesetten beugrott a belső helyiségbe és valósággal a lángokon keresztül ragadta ki a pokrócába csavarkózott, még mindig félálomban levő kisfiút... A kovács tehetetlen anyját nyalábolta fel, Péter pedig a konyha sarkába állított lisztes- és krumpliszsákokat dobálta ki a szabadba. Aztán a másik sarokban álló kis olajos hordóhoz akart botorkálni, de elkésett. A hordó már lángolt. Közben egyre nőtt körülötte a füst. Az ajtóhoz ugrott, de visszatorpant. Már az ajtó is tűzben állt. Erre elszántan átugrott a belső helyiségbe, sietve összemarkolt néhány ruhadarabot és pokrócot, aztán - az utolsó pillanatban - az oldalsó kisablakon át ugrott ki a szabadba...
Az erdő felől - vödröket lóbálva - rohanó emberek közeledtek. Először Hűvös Gábor alakja tűnt fel. Mellette a fia, Gabris nyargalt. Mögöttük a három hosszú ács loholt. Aztán a sovány kis pék, Gedeonné és Ria lépett a tűzfény udvarába, de csakhamar az egész telep ott kavargott körülöttük.
- Mi történt?!
Csak álltak.
A kunyhó már egyetlen hatalmas, égre csapkodó láng volt. Áradt belőle a forróság. Az emberek egy pillanatig, döbbenten meredtek a félelmetes lobogásba, aztán munkához láttak. De a kunyhót már nem lehetett megmenteni.
- Mi történt?! - kérdezte ismét a kőműves.
- Véletlenül... leesett a lámpa... és... a petróleum... - motyogta halkan az asszony.
Péter tekintete Gedeon Ria rémült szemére tévedt. Lehajtotta fejét.
A kovács - aki még mindig félmeztelenül volt - némán megfordult, lassan leballagott a folyóhoz, leült a parti tuskóra és komoran bámult a vízbe.
Az emberek egymásra néztek.
Vidráné ráncos, fonnyadt arcára kiült a gyanakvás árnyéka.
- Megesküdnék rá, hogy e mögött a tűz mögött is ez a nagy, gonosz ember áll!
- Ó, dehogy!...
- Jó, jó, mama! Csak védje őt! - kiáltott fel elkeseredetten Magda, aki a kőműves fia mellett vacogott.
Mély csend támadt.
- Istenem, Farkasné... én nem is tudom, hogy bírja ki emellett a megátalkodott lélek mellett...
- Miért nem hagyja itt a pokolban!
- Eszeveszett, elveszett ember ez...
Az asszony felsírt.
Gáborka, aki pokrócba csavarkózva, mezítláb állt mellette, riadtan bújt hozzá.
A kőműves felkapta fejét. Váratlanul a nyáron nála járt, zömök, őszhajú kis Makra János szavai jutottak eszébe...
- Ugyan, ugyan... Miket beszélnek maguk összevissza? - lépett oda a sustorgó asszonyokhoz. - Amíg valaki él, és az emberség egy parányi szikrája megvan benne, nem mondhatjuk rá, hogy elveszett ember... Nincs az a mélység, ahonnan az emberfia ne verekedhetné fel magát... Csak segíteni kell neki... - mondta halkan, aztán lassan Farkasné vállára tette a kezét: - No... Maga meg ne sírjon... Higgye el, ezért a kunyhóért nem érdemes egy könnycseppet sem ejteni... Előbb-utóbb úgyis minden embertelen odúnak el kell tűnni a világból... Amint bemegyek a gyárba, azonnal elintézem, hogy valamelyik bontásból még ma tetőanyagot adjanak maguknak... Hallja, Tóth szaki?! - fordult oda a mellettük ácsorgó kis fuvaroshoz.
- Ahogyan megbeszéltük! - kiáltott fel a görbelábú emberke. - Megyek és befogom a szamarakat!...
- Ne féljen!... Néhány napon belül befejezzük maguknak azt a szép új házat, ni, és minden rendbejön! - szólt közbe rekedten az ács. - Addig talán meghúzhatnák magukat ebben a kis műhelyben is... Az örege úgyse kovácsol mostanában!
- Ó, igazán... nem is tudom... hogyan... köszönjem meg maguknak... - nézett rájuk hálásan Farkasné.
- Menjen és terítsen valami pokrócot a férjére... Még megfázik ott a víznél... - mondta a kőműves.
Az ég alján - a víz tükre fölött - tompa, ezüst derengés játszott. A tűz lohadni kezdett. Az emberek lassanként elszállingóztak. Ment mindenki a maga útján. A család magára maradt.
Péter gondterhelt arccal nézett a távozók után. Ria, akinek magasra tűzött szőke kontya úgy ragyogott a kora reggeli világosságban, mint egy parányi nap, lépten-nyomon vissza-visszafordult, mintha várt volna rá... Péter hosszan felsóhajtott. Úgy gondolta, hogy ebben a helyzetben semmiképpen sem hagyhatja magára az anyját.
Húga az udvar közepén állt. Odament hozzá.
Anyjuk - magához vonva Gáborkát - lassan odaballagott a hamvába roskadt kunyhóhoz. Úgy érezte, hogy az üszkös gerendákból és deszkákból felszálló füsttel együtt a kunyhóban töltött húsz év minden perce és emléke is a szemébe száll... Pillái alatt, mintha árnyak tolongtak volna...
Aztán kinyitotta szemét, a frissen ácsolt új épületre nézett, s végtelen nyugalom és megmagyarázhatatlan bizalom szállta meg lelkét.
Az új ház... talán... új életet is jelent majd nekik...
Új életet...
A kovács csak ült, ült a parton és bámulta a folyót. Ki tudja, milyen szenvedélyek és gondolatok kavarogtak nagy, bozontos fejében?
Hirtelen felemelte arcát és válla fölött az udvar közepén ácsorgó fiúra és lányra nézett: - Hát ti?... Mit álltok itt?!... Menjetek ti is az utatokra!...
Meglepetten meredtek rá.
- No!
A lány nagyanyjára nézett, aki a műhely előtti favágó tuskón ült, majd anyja tekintetét kereste, aztán lassan elindult a kertkapu felé...
- Hát te miért nem mész?!... Menj csak!... Menj, menj te is, ha már elindultál!
- Én?
A fiú csak állt.
- Te, te!... És te is! - ugrott fel hirtelen a kovács, és a mellette villogó, térdig érő kiöntésbe gázolva felnyalábolta az éjszaka kifogott, kissé alélt óriáshalat. - Menj! - lökte bele egyetlen heves mozdulattal a folyóba. - No?! Mire vársz?! Menj! Szabad vagy! Éld a világodat!... - kiáltott fel rekedten, aztán felkapta a pocsolya mellett felejtett pálinkás demizsont és dühösen a hal után vágta.
S a hal elcikkant.
A fiú pedig futásnak eredt és átszökkenve a kerítésen a nagy, szőke kőműves csoportja után iramodott. Az asszony hosszan, elgondolkozva nézett utána, aztán lassan odament férjéhez és pokrócot terített rá:
- Még megfázol... Fúj a szél... Megzörrent a nád. A férfi megborzongott és az asszony szemébe nézett. Aztán mindkettőjük tekintete az új gerendaépítményre tévedt. Szinte egyszerre.
- Mit mondott a kőműves?...
- Még ma küld tetőanyagot...
Hallgattak.
- Rendes emberek... - mondta a férfi.
- Igen... - felelte csendesen az asszony és felnézett férje arcába.
A kovács zavartan félrefordította tekintetét és némán megszorította felesége kezét.
Gonosz Farkas?
Nem, nem. Nem farkas. Ember. És nem gonosz, csak elvadult és szerencsétlen... Igaza van a kőművesnek. Segíteni kell neki. Hiszen jó óráiban nincs különb munkás nála. Az üllőnél mintha istenné változna, úgy szállnak a szikrák nagy, fekete alakja körül, mint a csillagok... gondolta az asszony, és elhomályosult szemén újra felragyogott a remény világossága.
Az égalja kékesszürke párába olvadt.
Messze a folyón ladik tűnt fel. A magányos öregember és kutyája kuporgott benne.
- Még utóbb újra kifogja a harcsát! - szólalt meg mellettük Gáborka.
A férfi elgondolkozva összevonta bozontos, fekete szemöldökét.
Az öregember.
Az asszony tűnődve nézett a különös, őszhajú, fehérszakállú idegenre.
Az öregember.
Aztán elmosolyodott, és tekintete a fia után suhant.
Péter már az erdőnél járt. A pék lánya mellett. A kőműves nyomában. Majd lassan bekanyarodtak a városba vezető hosszú jegenyesorba... S eltűntek a szemük elől...

Vége

Budapest, 1962

VISSZA - OLVASÓSAROK KEZDŐLAP


Kérem, szóljon hozzá Ön is!