Duna-parti románc 15. fejezet

15

Szürke hajnalok és fekete éjszakák váltogatták egymást. Az idő napról napra hűvösebbre fordult, a telep egyre jobban elcsendesedett. Az emberek - hazatérve a gyárból - betértek Rúth-hoz, megittak egy-két fröccsöt és begubóztak kunyhóikba. Egy kicsit elbeszélgettek a családdal - ide-oda csapongva a világ nagy, ügyes-bajos dolgai és a maguk mindennapi, kis problémái között -, aztán lefeküdtek, hogy kipihenjék fáradalmaikat. Eltették magukat holnapra. S másnap - kínos egyhangúsággal - minden ugyanúgy megismétlődött.
Szürke hajnal, gyár, fröccs, hazatérés, egy kis beszélgetés a családdal és ismét - az éj, a zsongító, nagy fekete éjszaka...
S mégis, a hétköznapok e látszólagos egyhangúságában - a csukaszürke unalom mögött - ezernyi tűz és szín lobogott, emberi sorsok forrtak, életek alakultak és szenvedélyek birkóztak egymással.
Hűvösné, a kőműves felesége, minden hajnalban ezekkel a szavakkal engedte el városba induló férjét és nagyfiát, Gábort:
- Aztán ne nagyon törjétek magatokat! Minek? Így se jobb, úgy se jobb!... Olyanok vagytok már, mint a meghajszolt agárkutyák!... S igyekezzetek hazafelé!...
Hűvös - megcsókolva az asszonyt, a karonülő Andriskát és a lányát - elmosolyodott:
- Jó, jó... Minket ne féltsetek!... Jutka: segíts anyádnak!... De most már egy-kettő, befele, mert még megfáztok itt a kapuban!... - Aztán fiához fordult: - No, gyere. Gabris! - mondta és csatlakoztak a két langaléta fiú között megjelenő ácshoz és a többiekhez.
A hajnali ég legtöbbször csillagos volt még, amikor elindultak.
S mentek - egy új, szép emberi világ felépítésének a vágyával az agyukban és a szívükben - be a városba, a mindennapi politikai harcok arénájába, a munka tetőtlen templomába, a gyárba, a falakra, és dolgoztak, míg csak fel nem ragyogtak fölöttük az esteli ég csillagai...
Új ég.
Új föld.
Új élet.
Ezekkel a gondolatokkal rótták a nagy, hosszú jegenyesort reggel és este...
Akik pedig nem jutottak el "a nagy új világ" gondolatához, azok a maguk külön "kis új világáért" verekedtek: egy-egy ízletesebb falatért, egy-egy új, egyszerű, kis ruhadarabért és parányi örömért, csókért és ölelésért...
Tóth Benő, a karikalábú kis szamárfogatos, aki visszahódította magának egykori vadházastársát, a kosár mellű Lompos Nusit Bogov Mityától, a zömök, salátaképű kertésztől, valósággal győzelmi mámorban járt-kelt a telepen.
Mitya viszont azért volt boldog, mert végre megszabadult a folyton elégedetlenkedő, nagyszájú nőszemélytől.
Csókás Jenő, a görbe suszter egyszer csak felkerekedett, rejtélyes mosollyal zsákot dobott a vállára és bement a városba, és onnan - felesége és két kislánya nagy meglepetésére és örömére - egy koszos, girhes kis süldőmalaccal tért vissza...
Mások hangos kártyacsatákkal fűszerezték meg estéiket. Doór apó remek kis faszobrokat - emberi és állati figurákat - faragott.
Vidra, a púpos kis zugórás bejárogatott a városba és ezer darabból összetákolt óráit ügyesen elcserélgette lisztre, olajra, kolbászra és egyéb élelmiszerekre. Felesége, "a dzsungel banyája" pedig kéjelegve új és új pletykákkal csámcsogta tele a telepet:
- No, gondolta volna? A vak Koós és a tanítónő...
- Ne mondja... Hiszen akkor jó kezekben vannak a gyerekek. Szép kis erkölcsöt tanulnak tőlük...
- Az semmi... - hajolt előre suttogva a banya. - A Farkas-kölyök pedig éjszakánként a pék lányát hempergeti az erdőben!...
- Ó, szent ég!...
...Nos, így teltek-múltak a napok. Az emberek - kik így, kik úgy - meglelték a maguk apró kis örömeit.
S Farkasék?
Pétert - legutóbbi összetűzésük óta - apja teljesen magára hagyta az építkezésnél. Másnap reggel, mikor az asszony csendesen megkérdezte, hogy "ugye ma megkezditek a falak összeállítását?", a kovács vállat vont:
- Rám ne számítsatok! - mondta nyersen, és magához véve egy darab kenyeret s néhány fej vöröshagymát, lement az udvarvégi öbölhöz, pecázni. S estig fel sem jött a kunyhóba.
Így ment ez - három napig. Farkas nem szólt, nem válaszolt senkinek. Sőt. Rá se nézett egyikükre sem. Reggel ment, este jött. Józanul, komoran. Egy-egy aprócska hallal.
- Megsüssem őket? - kérdezte első este halkan az asszony és engesztelő pillantást vetett rá.
De férje némán átnézett rajta. Apró máglyát gyújtott az udvaron és maga sütött, főzött magának. És külön evett. Kint. A tűznél. Aztán bement a kunyhóba, felnyalábolta szalmazsákját és kiment a műhelybe. Megcsinálta a derékalját a satupadon, és morogva felmászott rá.
- Ne próbáljam meg behívni őt? - kérdezte aggódva az asszony, de a fiú határozottan megrázta a fejét:
- Ne... Hagyja csak... Előbb-utóbb úgyis megunja és bejön magától...
Az asszony hajnalig sírdogált, Magda felhős arccal ment be agyárba, és Gáborka egész nap mukkanni sem mert. De Péter arcán konok keménység ült, szemében elszántság és büszkeség szikrázott. Összeszorította fogait és dolgozott. Szinte kifogyhatatlan erővel és lankadatlan lendülettel rakta, illesztette egymáshoz az előre leszabott és kiválogatott gerendákat. S ha lassan is - de haladt. Nőtt a fal.
Néma küzdelem volt ez. Este, mikor megjött az öreg a folyóról, némán összevillant a tekintetük. Az öreg futó pillantást vetett az épülő házra, aztán ismét máglyát lobbantott az udvaron és megsütötte aznapi zsákmányát.
Ez a második este volt.
A harmadik este bevitt néhány resre sült apróhalat a kunyhóba, anyjának. Az öregasszony már szinte élő-halott volt. Csak forgolódott, nyögdécselt a priccsén.
- Hoztam magának egy kis nyárson sült halat... Egyen... - mondta a kovács, és különös, nehéz szomorúság remegett a hangjában.
Az öregasszony hálásan nézett fel rá:
- Köszönöm kisfiam... Lám, lám... mégis csak gondolsz ,te rám...
A negyedik nap reggelén pedig megszólította Farkas az iskolába induló Gáborkát, aki riadtan el akart osonni a műhely előtt.
- Gábor!... No... mit félsz?... Ne félj... Gyere ide... no, gyere ide apádhoz, ha mondom...
Kilépett a műhely ajtajából és leguggolt a fiúcska elé. Szelíden megfogta a gyerek gyenge vállacskáit és fürkészve a szemébe nézett:
- Ide figyelj... Ma ismét kivillant a nagy hal a nádasból... Tudod!... Az ördögharcsa... Úgy látszik, megint párbajra hív... Kifogom neked! Jó?
Csend.
- No?
A kisfiú szeme felcsillant. Bólintott:
- Jó!...
- Ne félj... Pedzi már!!... Meglásd, hamarosan kiemelem a zsiványt és... akkor... az elrabolt bambuszbotomért is megfizetek neki!...
Péter, aki a kunyhó előtt állt és éppen dolgozni indult, érdeklődve odaszólt:
- Komolyan mondja? A nagy hal? A harcsa?
De örege rámordult:
- Neked nem osztottam kártyát... Törődj a magad dolgával!..
A fiú mosolyogva nézett apja után, aki úgy ballagott lefelé a folyóhoz, mint egy hatalmas barnamedve.
- Mi történt? - lépett ki a kunyhóból fürkésző tekintettel az asszony.
- Semmi különös. - mondta derűsen a fiú. - Csak annyi, hogy megtört a jég.
- Hogyhogy?
- Megszólalt az öreg! - nevetett fel halkan a fiú és elindult fel a dombra...
Az asszony szeretettel nézett utána. Az ő nagy fia. Lám, mivé vált ez a gyerek tavasz óta! Férfi. Kész férfi. Okos, erős, bátor. És szép. Fiatal tölgyfa. Mint az apja - volt.
Elkomorodott.
Úgy őrlődött a két férfi között, mint két nagykő között egy kis búzaszem... Reménytelen élet. De nem. Mégsem. Nyár óta ismét többször felderengett benne a gondolat, a remény, hogy hátha! Még minden jóra fordulhat az életükben... Férje, mintha lassan-lassan kezdene kijózanodni a húsz esztendős alkohol-bűvöletből... Nekivadulásai sokkal ritkábbak, mint régebben voltak... Amióta Gáborkát annyira megverte, és amióta a kőműves és az ács meg-megfordultak náluk, időnként el-elgondolkozva néz maga elé, töpreng, sőt - egy-egy kilengése után - szemlátomást kerüli a tekintetüket. Szégyenkezik. Ilyenkor egészen emberi...
Felsóhajtott és felment a dombra, egyedül bajlódó fiához:
- Segítsek fiam?
- Hát... ha egy kicsit tartaná ennek a gerendának a másik végét... míg beékelem... de... bírja?
- Ó!... Te ennyire gyengének tartasz engem?! Üsd csak!... - mondta nevetve az anya és összeszorított fogakkal igyekezett elpalástolni teste remegését.
Péter. Őnéki köszönhetnek mindent. Végre támaszuk van. S lám, állja a szavát. Ha kell, egyedül is felépíti az új házat. Úgy ahogyan Doór apótól látta. Hogy isten áldja meg azt az öregembert. Nem is sejti, mit indított el a fiában. A példájával, a jóságával, a könyveivel... Igen. Ez a fiú megküzd az apjával, őértük. És az apjáért is! Lassanként magához ragadja a család sorsának kocsirúdját...
- Mama...
- Nos? Tessék fiam?..
- Én... néhány nap múlva, ha készen lesz ez a ház... bemegyek a gyárba...
- A gyárba?... Hiszen tudod, hogy apád nem enged... Azt mondja, hogy feltámasztja a műhelyt... és szüksége van rád...
A fiú felegyenesedett és leeresztve oldala mellé a baltát, elgondolkozva nézett maga elé:
- Feltámasztja?... Nem lesz abból semmi... Különben is nem ezt a kis kócerájt kell feltámasztani, hanem a gyárat... a várost... Elhatároztam: ha enged, ha nem, bemegyek. És kész. Már beszéltem is Hűvös Gáborral. Holnap reggel bemutat a Kovácsológyár mesterének. Tudja, hogy ki az? A tanítónő apja. Valamikor együtt dolgozott apámmal. Kenyeres Simonnak hívják.
- Kenyeres Simon? Ismerem. Nagyon rendes ember. Ő a tanítónő apja?
- Igen...
- Akkor hát ezért volt nekem annyira ismerős ez a lány!
- Lámpással keresik a jó kézikovácsokat - mondta a fiú. - Apámat is örömmel felvennék.
- Apádat? Ne is mondd! Már említeni sem merem neki a gyárat. Önállóskodni akar. Az a rögeszméje, hogy építse fel a gyárat az, aki lerombolta. Hogy ő magának akarja verni a vasat, nem másnak. Neki ne dirigáljanak. Hiszen tudod...
- Mindegy. Én megyek. Megpróbálom. Nem akarok magányos porszemként lebegni a levegőben - mondta a fiú, és a kőműves jutott eszébe. A porszemekkel a markában. És a szavai. A porszemekről, a vízről és a mészről...
Anyja csodálkozva nézett rá:
- Te tudod, fiam...
A fiú ezekben a pillanatokban hatalmasnak és legyőzhetetlennek látszott...
...Péntek délután volt...
Péter abbahagyta a munkát, eltette szerszámait és megmosdott a folyó szélében. Aztán befalt egy karéj olajos kenyeret, megivott rá egy nagy bögre vizet és elindult a kőműveshez, hogy megbeszélje holnapi, vasgyári bemutatkozását...
Kissé lelassította lépteit.
A Hűvös-porta kapujában Hűvösné és Szabóné, az ács felesége beszélgetett. Egy ideig töprengett, hogy mitévő legyen, mert tudta, hogy Hűvösné - enyhén szólva - nem kedveli őt. Végül is legyőzte zavarát és csendesen odaköszönt a kapuban állóknak:
- Csókolom... Itthon van már Gábor bátyám?...
- Itthon... - mondta némi hallgatás után Hűvösné, és kissé félrehúzódott az útból: - Menj be hozzá!...
A két asszony elgondolkozva bámult a boglyas, fekete fiú után. Amióta a fiatal Farkas versei és rajzai megjelentek a "Külvárosi tüzek"-ben, akaratlanul is egy kicsit másképpen gondoltak a fiúra. De nemcsak ők. Mindenki a telepen. Még Gedeonék is... Hűvösné ugyan először dúlt-fúlt, mikor - gonosz Farkas fecsegése nyomán - elterjedt a hír, hogy az egyik vers és rajz, mely egy gyerekét szoptató anyát ábrázol, őróla és Andriskáról készült, de aztán mikor meglátta a rajzot és elolvasta a verset, kiengesztelődött. Sőt - a szíve mélyén - egy kicsit még büszke is volt rá, hogy - habár név nélkül -, ilyen szép formában bekerült az újságba...
Az emberek legtöbbjében - anélkül, hogy különösebben érzékelni és értékelni tudták volna a költészet szépségeit valahogyan, ha halványan is, élt az a tudat, hogy a költők "nem hétköznapi lények", hanem "nagy emberek", valamiféle apostolok, próféták, akiket tisztelet illet akkor is, ha máskülönben csak szerencsétlen "éhenkórászok"...
Most is:
- Mondja, gondolta volna erről a Farkas-kölyökről, hogy így tud rajzolni? - hajolt előre suttogva az ács felesége.
- S micsoda verseket ír!
- Hiába, erre születni kell...
Péter kissé megilletődötten lépett be a kőműves frissen vakolt, csinossá varázsolt, sátortetős házába, a tisztaságtól ragyogó, mozaikköves konyhába, melynek asztalánál éppen hatalmas kártyacsata dúlt a kőműves, az ács és az öregecske Takács Lajos között. Köszönt és megállt az ajtóban.
- Szervusz, Péter! Hát te? Ja, persze! A holnapi ügy, ugye? Nos? Beszéltél apáddal?
- Nem.
- Neem?
- Nem. Bemegyek és kész - mondta határozottan a fiú. 
- Értelek... Félsz mi, hogy nem enged?! Inkább kész tény elé állítod az öreget. Csak baj ne legyen belőle. No, mindegy. Lehet, hogy igazad van... Akkor hát holnap reggel ötkor indulunk. Már várnak rád. Ha minden jól megy, hétfőn reggel már el is kezdheted a munkát. Aztán nehogy leégjek veled, te!...
- Ha úgy mutatkozol be, mint Dózsafalván, akkor nem lesz semmi baj!
- No, és hogy álltok a házzal? - kérdezte az ács.
- Már lényegében csak a tető és a belső vakolás hiányzik. És az ajtók, ablakok...
- Jól van! - mondta a kőműves, miközben lámpát gyújtott. - A többit bízd ránk. Meszem van, néhány lécet is össze tudunk hozni, mi kell még? Holnap elmegyek a húgoddal a főgondnokhoz és igénylünk két-három ezer bombasérült, de még használható cserepet, s ha a kis Tóth Benő kifuvarozza a szamaraival, akkor a jövő hét végére készre pofozzuk a házatokat. Rendben van?...
- Igazán nem is tudom, hogyan köszönjem meg...
- Jó, jó, hagyjuk ezt!... Vagy már nem emlékszel a januári jégzajlásra? Ha akkor engeded, hogy elvigyen az ár, akkor most nem segíthetnék neked!... - nevetett fel a kőműves.
- Tudsz négyesben snapszlizni? - kérdezte az ács.
- Tudok.
- No, akkor ülj le és keverd meg ezt a kártyát. A következő partit te osztod!...
A három férfi elégedetten nézte a fiú boszorkányos gyorsasággal mozgó ujjait, aztán a kis Takács Lajos minden átmenet nélkül felfortyant:
- Képzeljék el, reggel majdnem hanyatt vágódtam a meglepetéstől. Belépek az üzembe, és kit látok az iroda ajtajában? Konkoly igazgatót és azt a disznószemű, zömök főmérnököt... No, hogy is hívják?!
- Csak nem a Krynszkit?
- De, azt a vén gazembert, aki három évvel ezelőtt, mikor bementem hozzá tíz fillér órabér-javítást kérni, azzal fenyegetett meg, hogy ha nem férek a bőrömbe, lecsukat...
- Hogy az ördög vigye el - tette le elkomorodva a kártyáit a kőműves. - Hiszen mikor a szovjet csapatok megjelentek a láthatáron, ez a két fickó úgy eltűnt a gyárból, mint a tavalyi hó!
- Az akkor volt!
- Vizy is visszaszivárgott... Meg Kéry! - folytatta a lakatos.
Az ács halkan füttyentett:
- Ejha! Vizy úr?!
- Hogyhogy Vizy úr? Hiszen úgy tudom, hogy magának elvtársa!
- Mit beszél maga? - képedt el az ács. - Elvtársa az ördögnek, nem nekem!
A kisöreg vállat vont:
- Én csak azt tudom, hogy belépett a Szociáldemokrata Pártba. És Kéry is...
Hűvösné, aki időközben visszatért és egy zsámolyon kuporogva, az ölében ülő Andriskát etette, valósággal füstölögni kezdett:
- Ugye! Megmondtam én! A Textilgyárban is így van. Tegnap Kissné járt itt. Tudják, hogy mit mond? Azt, hogy Tercsák igazgató is visszatért. A hosszú Tercsák. A jómadár, aki visszaélve a hatalmával még tavaly is úgy csipkedte fel magának a beijedt kis szövőlányokat, mint az ezüsthasú halacskákat... No, Andriskó! Ne köpd ki mégegyszer ezt a krumplipürét, mert a képedhez kenem!... Nos, ez a Tercsák ismét úgy lépked azokon a hosszú, vékony lábain a szövödében, mint kényes gólya az elátkozott tóban!...
- Hát ezt jól megmondta! - nevetett fel önkéntelenül az ács.
De az asszony rápirított:
- Persze, maguk csak vihorásznak és kártyáznak, de nem veszik észre, hogy a lapokat megint a Krynszkik és a Tercsákok kezdik keverni!
- Hallod, Péter?!
Péter, aki éppen a kártyákat keverte, meglepetten nézett fel az ácsra. A kőműves fanyarul elmosolyodott:
- Igazad van - fordult a feleségéhez. - A reakció nagyon mozgolódik. De azért a bankot mégis mi fogjuk megütni!
- Mi az adu?
A kőműves villámgyorsan felvillantott egy kártyát és rákacsintott a fiúra:
- Piros ász!... 
...A városszéli templom harangja kilenc órát kongatott...
Péter - akinek figyelmét annyira lekötötte a játék és a neki teljesen szokatlan témájú, izgalmas beszélgetés, hogy egészen elfeledkezett az idő múlásáról - a harangütésekre felkapta fejét és sietve elköszönt:
- Jó éjszakát... Nekem már menni kell... Akkor holnap reggel ötkor... - mondta kissé nyugtalanul, és hirtelen kilépve az ajtón, valósággal elsodorta az éppen befelé igyekvő két Hűvös-gyereket, Gabrist és Jutkát...

Ria már várta.
- Azt hittem, hogy megint nem jössz! - mondta csendes szemrehányással a hangjában, de azért engedelmesen megfogta a feléje nyújtott kezet és némán követte Pétert a fenyvesszéli, rejtett kis tisztásra.
Úgy ismerték már az erdőnek ezt a részét, hogy akár csukott szemmel is megtalálták volna kedves fájukat, a ritka lombú vén óriásfenyőt, mely úgy állt a tisztás közepén, a tömzsi borókabokrok koszorújában, mint egy mesélő öregember az áhítattal figyelő gyerekek között.
A lány megállt.
A fiú boglyas, fekete koponyája föléje hajolt és árnyékot vetett az arcára:
- Szeretsz?
- Szeretlek...
A lány megborzongva összébb vonta magán a pokrócát és hátát nekivetve a fa törzsének, behunyt szemmel átengedte ajkát a fiú csókjának.
Aztán felnevetett:
- Tudod, mi újság? A tanítónő ma átjött hozzánk és kölcsönkérte a zongorámat vasárnap estére, közben addig beszélt apának, míg a kisöreg megígérte neki, hogy engem is átenged néhány órára a bálba!... Te is jössz, ugye?
A fiú elkomorodott:
- Én... sajnos, nem mehetek - mondta elkeseredetten. - Miben? Másoknak, ha több nem, legalább egy elviselhető ünneplő ruhájuk van, de nekem? Nézz rám. Így menjek el? Ez a gúnya az egyetlen öltönyöm...
- Ó, de kár... - mondta csalódottan a lány. - Pedig milyen szép lenne... De ha te nem jössz, akkor én se megyek...
Péter néhány másodpercig tűnődve nézte a lány szép, ovális arcát és hosszan aláomló, nagy, szőke haját, aztán különös szenvedély gyúlt a szemén:
- Mondd Ria... mit szólnál hozzá, ha beszélnék apáddal és anyáddal...
- Miért?
- Hát... úgy... őszintén... megmondanám nekik, hogy... szeretjük egymást és... és... - Zavartan elhallgatott. 
- Megőrültél? - nézett rá riadtan a lány.
- Kidobnának, mi? - húzta félre fanyarul a száját Péter. Aztán fellobbant: - És mondd... Ha azt mondanám neked, hogy szakíts mindennel és mindenkivel, aki távol tart tőlem, és kövess engem... Megtennéd?
A lány szemén döbbenet ült. A fiú szavainak értelme ködösen, félelmetesen kavargott benne.
- Nos?
- Ó... igazán nem is értelek... Mit mondasz?... Hogyan?...
A fiú kissé félrefordította arcát és valahová a tisztás túlsó felébe bámult:
- Az utóbbi hetekben sokat gondolkoztam a világról... És benne kettőnkről is... - kezdte halkan. - Ismersz... Tudod, hogy apám pokollá tette az életemet... Ha iszik, nincs megállás előtte... Anyám meghajlik neki... mint gyenge fa a szélnek... Ha megüti egyik arcát, odatartja a másikat: üsd meg ezt is... Én nem tudok így élni... Elég volt... Más életre vágyom... Anyám azt mondja, hogy saját akaratából lett apámé... Nos, én, akaratomon kívül lettem az ő fia!... S rádöbbentem, hogy ha boldog akarok lenni, a saját akaratom szerint kell élnem... Értesz?!... Minden embernek joga van ahhoz, hogy verekedjen a boldogságáért... Sajnálom anyámékat... az öcsémet, a húgomat... de mit tehetek értük?... Amit lehet, megtettem. Dolgoztam értük. És sokszor a testemmel, az arcommal fogtam fel a nekik szánt ütéseket. Nézd meg a kezem. Csupa forradás. És kéreg. De nem baj. Nem bánom. Néhány nap múlva készen lesz az új ház... Szép kis ház lesz!... Végre kikerülünk abból a szánalmas odúból, melyben csaknem húsz évig farkasokként éltünk... Anyámék emberi körülmények közé kerülnek... De én messzebb nézek... Én nem maradok velük tovább...
- Hát mit teszel?...
- Hétfőn reggel kilépek apám árnyékából a világosságra. Nem lesz könnyű. De sikerülni fog. Mert nem hátrálok meg. Elmúltam tizennyolc éves. Meg tudok már állni a magam lábán... Bemegyek a gyárba... és... aztán... egy kis idő múlva...
Zavartan elhallgatott. Aztán hirtelen, szenvedélyesen, maga felé fordította a lányt és a szemébe nézett:
- Mondd Ria... Ha keresnék a városban egy szobácskát... Velem jönnél?...
Csend.
- Képzeld el... Mindig egymás mellett lennénk... Dolgoznék érted... Boldoggá tennélek!...
A lány lesütötte szemét:
- Én... nem is tudom, hogy mit feleljek... Olyan különös ez... én megértelek... de... apám... és anyám... 
- Ha igazán szeretsz, nem riadsz vissza semmitől...
- Hiszen tudod... kiskorú vagyok még... Feleségül nem mehetek hozzád... Ha pedig csak úgy... összeállnánk... mit szólnának az emberek?... Néhányan... máris romlottnak tartanak... - mondta halkan a lány.
- Az emberek?... A szíved mit mond?... Én tudom, hogy jó és tiszta vagy, mint a forrás... Mit törődsz hát az emberekkel? Szeretlek. És te is szeretsz... Hát nem elég ez?
- Igen... de mégis...
- Az emberek törődjenek a maguk dolgával, éljenek a maguk alkotta törvények szerint. Ahogyan beléjük idegződött. Mit bánom én!... De nékünk... törvényesen, vagy akár törvényen kívül is... őszintén kell élnünk. A magunk legbensőbb törvényei és parancsai szerint...
A lány csodálattal vegyes félelemmel nézett fel a fiú lázas arcába. Még sohasem érezte ennyire Péter erejét, egyénisége varázsát. És igazát. Igen, az igazát. A fiú szavai szinte lenyűgözték. És mégis - a lelke mélyén, a tudata alatt - egy titokzatos belső hang mintha azt kiáltotta volna benne, hogy tiltakozzék, mondjon nemet a fiú különös, forrongó gondolataira, hogy szegüljön szembe a fiú akaratával.
De moccanni sem tudott.
- Szólj hát... Ígérd meg, hogy eljössz velem... Ugye eljössz?! - kérdezte a fiú.
Ria nem felelt.
Nem tudott, mit felelni.
A fiú föléje hajolt és megcsókolta a száját. Aztán szinte lezuhantak a földre...
A lány halkan felsírt.
- Ria...
Ria gondolatai vadul kavarogtak. "A magunk belső törvényei szerint kell élnünk?"
- Félsz? - kérdezte a fiú...
- Félek... - felelte halkan a lány és tágra nyílt szemmel bámulta a fölöttük zúgó erdőt...
Messze, az ég nagy, fekete mélységében úgy reszkettek a csillagok, mint dióhéjként hánykolódó, biztos partokat kereső óceánjárók parányi viharlámpái...

Jöttek a városból. Hazafelé...
Heten. A kőműves, az ács és még öt telepi munkás. Hét férfi. Köztük Péter, a kovács fia. Ő volt a hetedik. A hosszú, egyenes út szinte végtelennek tűnt előtte. A lombtalan, magas jegenyefák mozdulatlanul álltak.
A fiú - maga sem tudta, miért - ezekben a percekben jobban szerette volna, ha dühös szél dúl-fúl körülötte, és ha a jegenyefák sírva táncra kelnek az út szélén. De hiába.
Teljes szélcsend volt, sőt szigorú és fenyegető szélcsend!
De csak a tájban. Benne vihar dúlt.
Megtörtént hát. Felvették Bal lábbal ugyan még a telepen, örege kócos kis műhelyében állt, de jobb lába már bent volt a gyárban.
- Hétfőn - vagyis holnapután - kezd.
Vajon mit fog csinálni az apja, ha megtudja?... Jobb rá sem gondolni!... Mindegy. Már nem léphet vissza!...
Gondolatai összevissza csapongtak.
Anyja. A család. Ria...
És a gyár.
Kenyeres Simon, a tanítónő apja, a Kovácsológyár főmestere magas, vékony, csupa-ín ember volt. Fürkészve nézett az arcába:
- Hm... Tehát te vagy Farkas Péter fia?
- Én.
- S apád? Ő nem jön be?
Péter vállat vont.
A keskeny arcú, fekete ember egy darabig még tűnődve vizsgálgatta, aztán rászólt:
- No, akkor mutasd hát a segédleveledet...
Ő csak állt.
- No!
Furcsán érezte magát. Kölyök kora óta kovácsolt, de eddig még soha eszébe sem jutott, hogy valaha papírral kell majd igazolnia, hogy ért a kovácsmesterséghez.
- Hé, szólj már te! Megnémultál? Kovács vagy, vagy nem vagy kovács?! - nézett rá türelmetlenül a mester.
Ő egy pillanatig azt hitte, hogy mindennek vége. Fuccs. Befellegzett. De aztán feltalálta magát:
- Hát... papíron talán nem, de az üllőnél igen! - mondta magabiztosan.
- Ej, az úristenedet te! Hát nem szabadíttatott fel az apád?! No, ez is rá vall!
A mester egy darabig tanácstalanul vakargatta fejebúbját, aztán rászólt:
- Dobd le a kabátod. No. Most pedig fogd meg azt a háromkilósat és gyere. Verj rá nekem!...
S ő rávert.
Tíz percig.
Kisebb tengelyfélét kovácsoltak. Őnéki apja jutott az eszébe. Örege úgy kovácsolt, mint egy félisten. Vagy inkább: félördög. Vadul, erőből és szenvedélyesen. S ezért - bár halálos biztossággal és pontosan ütött - mozgása egy kicsit bizonytalannak és szertelennek hatott.
Kenyeres Simon merőben másként dolgozott. És mégis ugyanolyan grandiózusan. Ő mester volt. Mester? Művész. Hűvösen, fölényesen, technikával uralta az üllőt, az anyagot. Fogója, mellyel a tüzes munkadarabot fogta és forgatta, mintha a bal markából nőtt volna ki, valósággal egy test volt vele, jobbjával pedig szinte játékos könnyedséggel "ejtegette", emelgette, zuhogtatta a kalapácsát...
Micsoda páros volt!
Még sohasem érezte ennyire hajszálfinoman, minden idegszálával a kovácsolás, a közbeütések ütemét, azt a szinte zenei ritmust, mely tökéletes harmóniává fejlődött közöttük az üllőn... A mester először mosolyodott el:
- Jól van fiú!... Kovács vagy!... Ej, valamikor de sokat vertem a vasat az apáddal együtt... Ővele is nagyon megértettük egymást. De csak az üllőnél!... Na jó!... Akkor hát hétfőn kezdheted!... Apádnak meg mondd meg, hogy ha nem tér észhez és nem jön be, hát Kenyeres Simon megy ki érte!...
Mindez reggel történt.
Mikor kijött a gyárból, először hazafelé indult, aztán meggondolta magát; keresztül-kasul bebarangolva a várost, ismét visszakanyarodott a gyár elé és megvárta a telepieket. Közben mindössze egy karéj olajos kenyeret evett.
Délután három óra felé járhatott az idő. Némán, gondolataiba merülve ballagott beszélgető társai között. Egy nagy, csontos öntő kutató szemmel nézett rá:
- No fiú! Tehát te is megkezded hétfőn az ingajáratot? Ide-oda!
- Meg.
- Csak aztán meg ne bánd. Vagy azt hiszed, hogy a gyár fenékig tejfel?
A fiú vállat vont:
- Nagy választékom nem volt... Mit tehettem volna?
- Odaadtad a szabadságodat egy tál lencséért. Vagy azt gondolod, hogy sokkal többet fogsz keresni? Hidd el nekem, hogy nem sok értelme van ennek a mindennapi útkoptatásnak! - mondta nekikeseredve az öntő.
A kőműves elgondolkozva cigarettát kotort elő zsebéből, rágyújtott és végigjártatta tekintetét az elvadult tájon, a füstölgő kunyhókon:
- Persze, igaza van... Ma még nagyon nehéz a helyzet. De öt-hat év múlva minden a miénk lesz ebben az országban. Meglátják, rá sem ismernek majd erre a tájra... Itt egy kis kertváros lesz, csupa szép kis munkásházzal, ott meg egy nagy, emeletes lakónegyed, tágas ablakokkal és erkélyekkel...
Az emberek várakozva fordultak feléje.
Volt a kőművesben valami különös, megmagyarázhatatlan, mágikus erő. Talán mandulavágású, nagy, zöld szemében. Vagy a hangjában. Lassan, majdnemhogy vontatottan beszélt. S szavai szinte eléjük festették a képet, valahová a látóhatár mindjobban megszürkülő aljára:
- S autóbusszal fogunk bejárni a városba... Az egész út tíz-tizenöt perc lesz...
A nagy, csontos öntő arcán fekete felhő suhant át:
- Jó, jó... Hagyjuk ezt - mondta kedvetlenül. - Öt hat év múlva? 
- Lehet, hogy még előbb...
- Nem érem meg én azt. Odahaza négy gyerek nyúz. És egy beteg asszony. Hiszen tudják. Olyanok, mint az árnyak. A jövővel etessem őket?... Tudja mit? Ezt az egész lázálmot, holnapi szocializmust, kertvárost, szép lakást odaadnám a mai mindennapi biztos kenyérért és a mindennapi jó tányér levesért és főzelékért!...
- Mondasz valamit...
- Igazad van... Ígéretekkel már tele van a padlás, de a gyomrunk üres!...
A kőműves arcán éles, mély kis ráncok jelentek meg.
Szomorkásan elmosolyodott:
- Maguk félreértettek engem. Én nem ígérek semmit. Se új világot, se hatalmat, se új lakótelepeket, se autóbuszt, de még mindennapi jó tál ételt sem...
Az emberek meglepetten néztek rá.
- Miből is ígérhetnék bármit is? Mim van nekem? Ami maguknak. A két kezem...
Felemelte nagy, repedésekkel és forradásokkal teli kezét és fanyarul lebiggyesztette száját:
- Panaszkodjak én is? Ki segítene rajtam?... És magukon ki segít?... Kitől várhatunk valamit? A jóistentől? A gyárosoktól? Vagy a földesuraktól?... Nem, nem... Mi, kommunisták nem ígérünk, nem ígérgetünk semmit. Mindössze bízunk az emberekben. Önmagunkban és... magukban is. Ennyi az egész... De mit beszélek annyit? Hiszen mindezt maguk is tudják... Csak önmagunktól várhatunk valamit!... Igen... mindent magunknak kell megteremteni...
Hangja egészen lehalkult, szavai szinte egybesimultak a széllel.
- Tetszik, vagy nem tetszik, ez az igazság. Elcsendesedtek.
Aztán valaki elgondolkozva felsóhajtott!
- Ej, álom ez!
- Álom és harc... Péter némán figyelte a beszélgetést. Kinek van igaza? Az öntőnek vagy a kőművesnek?
Ha szorosan vesszük - ha konokul csak magunk elé, a földre szegezzük tekintetünket - az öntőnek. Mert valóban sivár puszta ez az élet... De ha felemeljük a homlokunkat és egy kicsit messzebbre nézünk - akkor Hűvös Gábornak... Dolgozni kell. Ha a jövő évi termést biztosítani akarjuk, akkor még az idén ősszel fel kell szántani a földet és el kell vetni a magot... Egyszerű és örökérvényű emberi igazsági ez...
A Rúth-ház előtt nagy sereg, vidáman csevegő fiatal férfi és nő állt. A "Vasárnap este BARÁTSÁG-BÁL" című, kézzel festett, feketeruhás táncospárt ábrázoló plakátot - a tanítónő művét - nézték.
Az épületből Koós Sándor, a tanítónő, és Gedeon Ria jött eléjük:
- Már vártuk magukat! - kiáltotta a tanítónő. - Egy kis segítségre lenne szükségünk!
- No?
- Minden rendben van. A két oldalsó kisteremben helyeztük el az asztalokat és a székeket, a középső nagytermet pedig teljesen kiürítettük a táncolóknak. Már csak a zongorát kellene áthozni Gedeonéktól...
- És a bor?
- Ja, igen! Egy hordó bort is fel kellene hozni a pincéből!
- A Rúth Tónival megbeszélték?
- Meg. Úgy gondoltuk, hogy két ötvenliteres hordóval elég lenne, de Rúth azt mondja, hogy a kishordói nem jók... Így hát egy másfél hektós hordót kellene felcipelni ide... ha csak nem futkosunk le minden literért...
- Hallották? Néhány markos emberre lenne szükség a zongorához és a hordóhoz!
- A hordóra ne legyen gondjuk - mordult közbe váratlanul egy érdes férfihang.
Péter elsápadt:
Az út túlsó felén, egy vaskos, zömök fa mellett, rongyos fekete pulóverében és olajfoltos fekete vászonnadrágjában apja óriási alakja tűnt fel.
- A hordót bízzák rám... - mondta csendesen és lassan, kissé imbolyogva közelebb ballagott.
- Nagyszerű! - kiáltott fel a kőműves. - Péter! Gyere! Segítsünk apádnak!
- Guszti! Pista! Ti is gyertek! - mozdult meg, két lakli fiára nézve, az ács is, de a kovács hangja megállította:
- Maguk menjenek csak a zongoráért!... A hordót felhozom magam is!...
- Egyedül? Másfél hektó bort a pincéből? - képedt el az ács.
- Tréfál? - kérdezte a kőműves is.
A kovács vállat vont és szótlanul befordult a kocsma udvarába.
- No, erre befizetek magának! - tolta hátra kajla kalapját az ács.
A kovács megállt:
- Befizeeet?
- Be én! - nézett körül vigyorogva az ács.
- És mit?
- Hát..., hogy lássa, kivel van dolga... mondjuk... egy kisdemizson szilvapálinkát. Három literrel. Sőt! A demizson is a magáé lehet! Rendben?
- Rendben!...
- Hohoóó! Várjon csak!... És ha nem hozza fel?!
- Nos... akkor... ingyen kovácsolok magának egy olyan szekercét, amelyikkel akár meg is borotválkozhat... - húzta félre a száját a kovács.
- Kezet rá!...
Az emberek zsibongva tódultak be az udvarba, a pince elé.
- Hé! Tóni! Nyisd ki a pincét! - kiáltott be Farkas az udvarvégi kisházba.
- Fel akarjuk hozni a bort! - tette hozzá Koós.
A kefehajú Rúth, ez a durva, kövér ember, amióta az utcai nagyépületből hátraszorult az udvarvégi, kis, szobakonyhás-borházas melléképületbe - és főleg azóta, hogy bátyját, a dózsafalvi malmost és mostohafiát, Sváb Josit letartóztatták -, olyan volt, mint egy megszelídített medve.
A kiáltásra szótlanul előresietett és kinyitotta az ajtót.
Az emberek elcsendesedtek.
A kovács még egyszer hunyorogva körülnézett, aztán hatalmas alakját elnyelte a pince.
- Mit gondolsz, felhozza?
- Bolond vagy? Másfél hektó bort egyedül? Megeszem a sapkám!...
- Milyen mély ez a pince?
- Legalább húsz lépcső...
A mélyből moraj tört fel.
- Csak meg ne szakadjon az ipse! - jegyezte meg egy vékony emberke.
- Nem lenne nagy kár érte...
Péternek arcába szökött a vér, és már-már előrelépett, hogy megragadja a két emberke gallérját, de a kőműves megelőzte:
- Mit jár a szájuk? Magukért talán nagyobb kár lenne?
A pusmogók ijedten elhallgattak.
Ebben a pillanatban a pincéből hangos robaj, morgás és fogcsikorgatás hatolt fel, aztán mintha súlyos, közelgő léptek csosszantak volna a lépcsőn.
Az emberek elcsendesedtek és egymásra néztek. Az ács izgatottan a nyíláshoz lépett.
- Jön?
Aztán:
Csossz... Csossz... Csossz...
Léptek.
Nyögés.
Morgás.
Az arcokon és a szemekben ámulat és hitetlenség tükröződött.
A pince ajtajában - tarkóján egy óriási hordóval - tántorogva, vicsorgó fogakkal megjelent a kovács.
Rúth zavartan bámult Koósra:
- Én... úgy emlékszem, hogy nem erről a hordóról volt szó!...
- Hogyhogy?
- Hiszen ez nem a másfél-, hanem a kéthektós hordó! - mondta Rúth.
Az emberek felmorajlottak:
- Baromi!
Még Péter is meglepődött, pedig ő igazán ismerte örege erejét.
A kovács lassan előrehajolt, hogy óvatosan földre buktassa a hordót, de hatalmas alakja váratlanul megingott, és orrából szivárogni kezdett a vér:
- Apám!
- Ó, ég!
- Vigyázzanak! - kiáltott fel a kőműves és villámgyorsan a rogyadozó ember elé ugrott. Aztán széles hátával egy pillanatra feltámasztva - a mellette termő Péter segítségével - földre billentette a hordót.
Az arcokon döbbenettel vegyes csodálkozás tükröződött.
A nők felsóhajtottak.
Aztán a kőműves a térdre rogyott kovácshoz lépett és a kezét nyújtotta:
- Fáj valamije?
- Áh!... semmi! - mordult fel bosszúsan a kovács, de azért elfogadta a feléje nyújtott kezet. A két ember egy darabig úgy állt egymás mellett, mint két egymást támogató fa. Egy nagy, szőke nyír- és egy óriási tölgyfa. Aztán a kovács ellépett a kőműves mellől és fölényesen rávigyorgott az ácsra:
- No, de azért mégiscsak felhoztam a hordót, igaz-e?!...
- Az nem vitás!... Egy óra múlva viszem a pálinkát!... Péter tekintete Gedeon Ria szemére suhant, aztán egy pillanatra összeakadt örege ördögi pillantásával.
A város jutott eszébe. A gyár. S az út - a mai és a hétfői út -, melyen elindult, hogy kilépve, kitörve ennek a nagy, fekete embernek az árnyékából, új életet kezdjen.
Örege - mintha belelátott volna a koponyájába - gúnyosan félrehúzta száját. Péter elszántan összeszorította ajkát és melléje lépett:
- No, jöjjön, apám... Menjünk hazafelé... - mondta és belekarolt az öregbe.
Az emberek csodálkozva bámultak utánuk.

VISSZA - TOVÁBB


Kérem, szóljon hozzá Ön is!