Duna-parti románc 14. fejezet

14
- No, kölyök? Maradsz még?
- Még ezt az egy fenyőtörzset megfaragom - felelte Péter és tovább csattogott szekercéjével. 
- Hát jó!... Faragd csak!
A kovács kiegyenesítette ropogó derekát és egy darabig kedvtelve nézte fia lendületes, ügyes mozgását, aztán az alakuló új házikóra emelte tekintetét...
- Ha minden jól megy, két-három hét múlva készen lesztek, ugye? - kérdezte halkan az asszony, aki a szoknyájába kapaszkodó Gáborkával a tisztás szélén állt és két hatalmas emberét figyelte.
A kovács elképedt:
- Micsodaaa? Két-három hét múlva? Hallod, Péter?! 
Péter - miközben könnyedén fel-felpörgette és a nyelénél elkapdosta szekercéjét - felnevetett:
- Miért ne?... Ha a három Szabó és a két Hűvös még egyszer eljönnek segíteni, még előbb is!
Az asszony elsápadt:
- Péter! Ne dobáld már azt a szekercét! Nem hallod?!... Te ember, szólj már rá! Még elvágja a kezét!
A kovács vállat vont:
- Ha elvágja, majd megbánja!...
Péter belevágta szekercéjét a fába, és miután kezefejével megtörölte verejtékes homlokát, ugyanazzal a gyönyörűséggel az arcán, mint az imént az apja, ő is megtapogatta tekintetével az új ház magas, sokat sejtető gerendavázát. 
- Hány óra? - kérdezte a kovács és kutatva nézett az erdőalji út felé.
- Négy, negyed öt...
- És Magda még nem jött haza?! Hol a csudában marad ez a lány ennyi ideig?!
- Majd csak jön már...
Farkas kissé elkomorodva lement a kunyhóba, az asszony pedig, kisfiát kézen fogva, felballagott az új házhoz és szinte áhítattal megsimogatta az egyik vastag tartógerendát:
- Két, ötméteres szoba... Városra néző, tágas ablakok... Nagy, világos konyha... Éléskamra... Veranda... És még egy kis padlásszobácska is!... Istenem!... Olyan ez, mint egy szép álom... Csak fel ne ébredjünk belőle!...
- Ne féljen, anyám!... A jövő hét végére tető alá hozzuk!... Aztán megcsináljuk a belső nádazást... Hűvös Gábor azt mondta, hogy szerez meszet. S ha a keze alá hordjuk a maltert, néhány nap alatt elkészül a vakolás. Akkor aztán örökre búcsút mondhatunk annak a nyomorúságos odúnak!...
- Ó, ég... Ha azt a napot megérem... De attól félek, hogy csak tavasszal jöhetünk át...
- Miért?
- Mert hát... a friss fal egyelőre még nagyon nyirkos lesz, nem?
- Nyirkos? Hát a barlang nem nyirkos?... Különben is, ha egy kicsit fűtünk rá, karácsonyra olyan száraz lesz a vakolás, mint a kéthetes kenyér...
- Karácsonyra? - figyelt fel a kis Gáborka. - Akkor a Jézuska már ide fogja hozni a karácsonyfát is?...
- Ide hát! - nézett rá megkomolyodó arccal az asszony. Aztán elmosolyodott és boldogságtól sugárzó szemmel belépett a gerendák közé: - Ide nézz! Ide... Ennek a szobának a sarkába. Nagy, nagy, gazdag karácsonyfát.
- Milyen nagyot?
- Nagyon nagyot.
- Mint a Péter?
- Még nagyobbat!
- Mint apám?
- Ó, te, kis kíváncsi! Még őnála is sokkal nagyobbat! - mondta az asszony...
- Akkor hogyan fogom leszedni a tetejéből a cukrot?
- Hát majd felemellek! Így ni! - nevetett fel Péter és magasan a feje fölé emelte öccsét.
Ebben a pillanatban lent a kunyhónál megdörrent az öreg hangja:
- Az ördögbe! Még mindig nem jött meg Magda?!
- Istenem - suttogta halkan, riadtan az asszony. - Úgy látszik, apádat megint elkapta a farkasszomj...
- Miből gondolja?
- Abból, hogy Magda ma kap fizetést a gyárban... S reggel már pedzegette apád, hogy három hete se egy korty bor, se egy korty pálinka nem folyt le a torkán...
- Jó, jó... Csak ne nyugtalankodjék. Ha észreveszi, annál rosszabb. Főzött valamit?
- Egy kis bablevest. És egy tepsi krumplit is pirítottam. Olajban és borsban.
- Na, az remek. Azt szereti. Menjen és kínálja meg. Mindjárt megyek én is...
- Gondoltam, hogy megvárjuk Magdát.
- Felesleges. Magda legfeljebb valamivel későbben eszik...
Péter elgondolkozva nézett anyja és öccse után. Tudta, hogy anyja nem téved. Eddig is mindig megérezte a vihar előszelét. Pedig milyen szép, derűs három hét volt mögöttük. Sőt - ha jól meggondoljuk - a bambuszbot elvesztéséből kavarodott családi vihar óta mindössze háromszor borult árnyék a kunyhóra. S különösen az óta az éjszaka óta, hogy a kőműves és az ács segítséget nyújtottak nekik, örege mintha küszködne önmagával. Mintha uralkodni akarna szenvedélyes, vad természetén. Azelőtt? Alig volt egy-két igazán józan napja. S a legcsekélyebb nemtetszését is pofonnal fejezte ki. Mostanában pedig, ha valamiért dühös, legfeljebb morog és az asztalt csapkodja öklével. S ez nagy különbség! Igen. Az öreg egy kicsit magába szállt.
Farkasné egy pillanatra visszafordult a kunyhó ajtajából: - Siess! Tálalok! Tudod, hogy a pirított krumpli csak frissen jó!
- Megyek már!
Elkomorodott.
Öccse - az emlékezetes verés óta - még mindig ferdén hordta egy kicsit a csípőjét.
- Na, mára elég volt - mormogta maga elé Péter, miután megfaragta a fatörzs végeit. - Ha minden jól megy, holnap megkezdhetjük a gerendák összeácsolását...
Nos, egyelőre még úgy látszott, hogy nem üt közbe semmi különös.
Asztalhoz ültek.
A levest még némán kanalazták be, de mikor a tepsis krumpli került eléjük, az öreg felragyogott és rákacsintott a fiúra:
- No kölyök? Szép, mi? Hát még milyen jó! Nézd a'! Micsoda piros, ropogós krumpliszeletek!
- Hát még ha egy kis füstölt sonka is lenne köztük! - sóhajtott fel a fiú.
Apja felnevetett:
- Hallod asszony? Nincs is rossz gusztusa az építész úrnak, mi? Sonkát enne!
- Hát... miért ne? Azt is meghozhatja még az idő!
- A kommunizmus, igaz-e?
- A kommunizmus sokkal különb dolgokat is meghoz majd - vont vállat Péter.
A kovács, mintha csodálkozott volna, kérdőn felvonta a szemöldökét:
- Azt mondod?
Aztán nyugtalanul az ajtóra sandított, és rosszkedv árnyékolta be a képét: - Én meg azt, hogy tőlem akár el is maradhat a sonka... Viszont egy-két pohár bort meginnék erre a jó, kiadós ebédre... Ti nem?
- Hát... szó se róla...
Az asszony és a fiú tekintete egy pillanatra egymásba kapcsolódott a tányérok fölött, aztán az asszony zavartan lesütötte szemét.
Elcsendesedtek.
- Van még valami pénzed?...
- Egy fillérem sincs... Hiszen tudod... Magda csak ma kap fizetést...
- Magda! - csapta le a villáját minden átmenet nélkül ingerültté válva a kovács. - Hát hol a pokolban csavarog ennyi ideig az a lány?!
- Már jön is...
A kunyhó előtt léptek koppantak, és hirtelen kitárult az ajtó. Sugárzó arccal, hangos köszönéssel Magda lépett be a konyhába:
- Ne! Péter! Benne vagy a "Külvárosi tüzek"-ben!
- Miben vagyok benne?
- Hát az újságban! - kiáltott fel vidáman, szatyrában kutatva a lány.
- No... Mutasd már!
- Mit idegeskedsz?!
- Jó, jó... csak halkabban... Tudjátok, hogy nagyanyátok beteg! - fordult az asszony riadtan a belső helyiség nyílása felé, aztán zavart várakozással és ámulattal hol a nagyfiát, hol a lányát nézte: - És mit ír az a lap?
- Felolvasóm, jó?
- No!... Kezdd már! - mordult fel türelmetlenül a kovács.
S a lány kissé emelt hangon, lassan olvasni kezdett:
- "Egy fiatal falujáró kovács hőstette..." Ez a címe.
- Folytasd hát...
- "Az elmúlt vasárnap ifjú Farkas Péter, egy nagyerejű, fiatal, erdőalji kovács páratlanul elszánt és drámai küzdelemben ártalmatlanná tette és a rendőrség kezére juttatta a külváros egyik legrettegettebb fasiszta banditáját, Sváb Josit és elrejtőjét, a dózsafalvi malmost..."
- Ugyan! Hagyd már! - vágott közbe Péter. - Ki írta ezt a rémmesét?!
- Azt nem tudom, de várj csak! Még más is van itt! Ide figyelj!
A lány ünnepélyesen körülnézett és megköszörülte torkát:
- "Farkas Péter versei és rajzai... Az óriás-kovács... Ha lenne isten..."
- Magda!
Péter villámgyors mozdulattal kitépte húga kezéből a lapot és ámulva bámult bele. Az újságból - saját, vastag betűkkel kiírt neve mellől - egy gyereket szoptató, füsthajú asszonyt és egy, szikrák között felmagasló, bozontos, pörölyös kovácsot ábrázoló ceruzarajz nézett vissza rá. Ezek az ő rajzai lennének? S a két nyomtatott vers: "Az óriáskovács" és az "Örök anya" - az ő versei? Arcába tódult a vér, szeme előtt összevissza kavarogtak a betűk. Álmodik? "A tanítónő!" - villant eszébe. "Igen. A tanítónő!..."
Néhány nappal ezelőtt, a Riával történt éjszakai találkozás utáni estén az öreg Doórnál vacsorázott. Sült halat ettek. A jó hangulat hatására elszánta magát s néhány versét és rajzát megmutatta az öregnek. Az öregember egészen fellelkesült:
- No, nézd csak!... Szépek, igazán szépek... Főleg a versek. Egyéniek... De a rajzok is... Ha tanulsz, még sokra viheted, fiam...
Ő elgondolkozott és - másnap reggel elkísérte öcskösét az iskolába. S rövid belső tusakodás után odaadta füzetét a tanítónőnek:
- Ne haragudjon... ha nem terhelem vele... örülnék, ha véleményt mondana a verseimről és a rajzaimról...
A tanítónő csodálkozva nézett rá és mintha egy kicsit elmosolyodott volna:
- Ó, maga verseket ír?... S nem sértődik meg, ha esetleg nem tetszenek a művei, és őszintén megmondom?
Ő zavarba jött és így felelt:
- Miért sértődnék meg? Legyen csak szigorú hozzám. Ha erős vagyok: elviselem. Ha gyenge: nem kár értem... Várom a válaszát...
S íme: a válasz...
Apja lelkes hangja riasztotta fel gondolataiból:
- Na, fiam?... Ez igen! Erre már igazán megihatsz velem egy pohár bort! Igaz?!
- Ó, hogyne... persze... - mondta Péter elrévedve, bizonytalanul, és pillantása zavartan suhant körbe a várakozással megtelő, átszellemült arcokon. Aztán meglobogtatva az újságot, az ajtóba perdült: - Azonnal jövök!...
- Péter! Hová mész?
- Hé! Te kölyök! Hát nem vársz meg, te kerge birka!? - mozdult utána bosszúsan az apja, de a fiú, átszökkenve a kerítésen, már jó huszonöt-harminc méternyire futott...
Fél öt volt. Szürkülő, novemberi délután. A jegenyesor borzongva táncolt a szélben...
Péter lihegve megállt a néptelen úton. Az iskola ablakaiban súlyos, sötétsárga fénylepkék lebbentek. Lábujjhegyre állt és belesett a terembe. A tanítónőt kereste, de csak Koós Sándor volt már odabent a gyerekekkel. Éppen a nagy, mennyezeti petrólámpában gyújtott világosságot.
A fiú felsóhajtott és elkedvetlenedve megfordult, hogy hazaballagjon, mikor - oldalról - vidám hang ütötte meg:
- Jó estét, Péter! Hát maga ki után leselkedik itt?
Péter felderülő képpel nézett a kerékpárral felbukkanó tanítónőre:
- Maga után.
- Csak nem? - lépkedett melléje derűsen a lány és kezét nyújtva a fiú újságjára nézett: - Olvasta?
- Olvastam. És éppen azért jöttem, hogy megköszönjem magának...
- A riportot? 
- Dehogy!... - tiltakozott a fiú. - A verseket!
- Hiszen azokat maga írta, nem én! - nevetett fel a lány. - Mondja, nem ér rá egy kicsit?
- De ráérek. Miért?
- Elkísérhetne egy darabon... Már régen szeretnék elbeszélgetni magával. Nos?
- Örömmel - mondta a fiú és a kerékpár kormánya után nyúlt. - Tolhatom?
- Ó, köszönöm...
Egy darabig némán lépkedtek egymás mellett. Végül is a lány törte meg a csendet:
- Nagyon meglepődött?
- Képzelheti. Alig akartam hinni a szememnek... Azonnal rohantam magához, hogy...
- Jó, jó. Csak ne köszönjön nekem semmit. Maga a sors embere! - nevetett fel a lány. - Őszinte legyek? A jó múltkoriban, mikor Hűvös Gábor említette az álmait, hogy maga író akar lenni... elmosolyodtam... 
A fiú nem felelt. 
- Aztán végigolvastam a versesfüzetét és... besiettem vele a "Külvárosi tüzek"-hez.
- Nagyon kedves volt...
- Ne mondjon ilyeneket!... Maga nagyon tehetséges... Tudja, hogy a falujáráson figyeltem fel magára?... Ne sértődjön meg, de olyan volt, mint egy... - Elhallgatott.
- Mondja csak egész nyugodtan... Milyen voltam?
- Mint egy... tényleg nem haragszik meg?
- Dehogy haragszom.
- Nos... mint egy farkas.
- Maga pedig olyan, mint egy fekete rózsa...
A lány meglepetten nézett rá:
- Ne értsen félre... A farkast csak úgy... jelképes értelemben mondtam... 
- Én is a rózsát! - nevetett a fiú.
- Hallja-e? Maga udvarol nekem?!... Vigyázzon, mert elárulom Gedeon Riának! Zavart csend következett.
- Sokat beszélnek a verekedéséről... - folytatta a tanítónő. - Sajnos, a hídnál nem voltam ott... De a dobogón... mikor a Farkasok dalá-t mondta... félelmetes volt!...
- Mint egy viharvert, lompos, szűkölő farkas, ugye?... Köszönöm!
- Tudtam, hogy félreért... Pedig higgye el... Ne legyen gyerek... Haragszik?
- Ó, dehogy!
Hallgattak egy ideig.
- Mielőtt elfelejteném. Tudja, hogy jövő vasárnap "barátság bált" rendezünk az iskola termeiben? Ez lesz az első bál a telepen a háború óta. Eljön?
- Mint farkas? - kérdezte sustorgó hangon a fiú. - Vagy mint ember?
- Mint ember...
- Mint ember, úgy nem mehetek... Ez az egyetlen ruhám. Ez a gönc... Farkasként, meg nem megyek... Mit is csinálhatna egy farkas a bálban?... Legfeljebb szűkölhetne...
A hangulat nyomasztóvá vált. Péternek az az érzése támadt, mintha hirtelen magára maradt volna. Mintha a tanítónő hangja nagy-nagy messzeségből, tompán, egy másik, világból hatolt volna el hozzá.
- Hogy besötétedett...
- Pedig korán van még.
- Hiába. Ősz van. Már rövidek a napok... Meg aztán ez a táj annyira kihalt...
Csend...
- És mondja... Mióta ír? - próbálta meg felvenni a beszélgetés elszakadt fonalát a tanítónő.
A fiú vállat vont:
- Csak néhány hónapja... Hogy is mondjam?... Amióta elolvastam néhány nagy könyvet, és rádöbbentem, hogy az irodalom nagy alkotásai nélkül az emberiség elveszítené önmagát... a múltját... a lelkét... történelmi tudatát... nem hagy nyugodni az a vágy, hogy egyszer én is írjak valami nagyot...
A tanítónő csodálkozva kapta fel fejét:
- Hány éves maga?
- Tizen... kilenc. Miért? Nevetségesnek talál?
- Ó, nem! Csak romantikusnak. Furcsákat beszél. A saját gondolatait mondja?
A fiú elkomorult:
- Ostobaságokat beszéltem?
- Sőt! Azt hiszem, maga nem is tudja, hogy milyen okosakat!...
Csend...
- Különös fiú maga... Csak nem akarja írásaival megváltani a világot?
- Ennyire gyereknek tart? Nem, nem. Ennyire azért nem vagyok romantikus lélek. Csupán ezt a tenyérnyi kis Duna-parti világrészt szeretném megmenteni, nem is megmenteni, csak megmutatni a világnak... Önmagunkat, az itteni embereket... ezt a kis erdőalji telepet...
- Én meg attól tartok, hogy ez a telep leszűkíti a látókörét. Odabent a városban egy új világ forr. Maga kovács. Miért nem jár be a gyárba?... Nem is mondtam még magának. Az én apám is kovács...
- Kovács?
- Mester a gyárban. Lámpással keresi a jó kézikovácsokat. Biztosan örömmel fogadná magukat is.
- Minket?
- Magát és az apját. Az apját ugyanis jól ismeri. A háború alatt egy ideig együtt dolgoztak.
A fiú felnevetett:
- Apám annyira beleélte magát a független, szabad ember szerepébe, hogy tíz lóval se vontatják be még egyszer a gyárba.
- S maga?
A fiú elgondolkozott:
- Magam se tudom... Mennék is, nem is... Nem tudom hallotta-e? Építkezünk.
- Hallottam.
- Elhatároztam, hogy ha törik, ha szakad, még ebben az évben átviszem anyámékat a kunyhóból az új házba...
- Aztán... ha minden jól megy... új életet kezdünk...
- Értem.
Elcsendesedtek.
Az ég egyre sötétebb árnyékot vetett rájuk. A lány hirtelen megállt és kezet nyújtott:
- Viszontlátásra...
- Felszáll?
- Fel... Nekem ma még vacsorát is kell főznöm apámnak. Ugyanis csak ketten vagyunk... S magát is biztosan várják már otthon...
- Engem? Ugyan!... Hiszen a városba indultam... Régen jártam már bent... Gondoltam, szétnézek egy kicsit! - füllentette, maga sem tudta miért, a fiú.
- Komolyan?
- Komolyan!
- Tudja mit? Jó erős ez a kerékpár! Elbír kettőnket is! - nevetett fel a lány.
- Nagyszerű!
S már fent is ültek a gépen. A lány elöl, a vázon, a fiú a nyeregben.
A városszéli templom toronyórája éppen hatot kongatott. Aztán, súlyos, sötét csendbe merült előttük az út. Csak a gép parányi áramfejlesztő dinamója búgott a sebesen pörgő első keréken...
Péter némán, némi belső zavarral küszködve figyelte a kis kerékpárlámpa eléjük szóródó, gyengécske fénykörét. Mi tagadás, ez az estébe hajló őszi délután - meglepő fordulataival - alaposan felkavarta... Az újság... a versek... és főként ez az út... Az út.
- Jaj, ne hajtson annyira!
- Fél?
- Ó, nem! Csak rossz ez az út! - nevetett fel a lány. - Kirázza a lelkemet!...
A lámpa fényében ökölnyi, szétszórt, szürke kövek villantak fel.
Péter érezte, hogy a váratlan zökkenések következtében a lány nagy, magas mellei nekiütődtek a karjának. Izgalmában összeszorította a fogait.
- No végre! - sóhajtott fel a lány, miután átzötykölődtek a nehéz szakaszon.
- Addig ne féljen, míg én fogom a kormányt! - nevetett fel kissé rekedten a fiú.
A lány zavartan elhúzódott a karjától és nem felelt.
Péter elgondolkozva taposta a pedált. Egy órával ezelőtt el sem tudta volna képzelni, hogy ő és ez a fiatal tanítónő... így, ebbe a helyzetbe kerülhessenek... Úgy tervezte, hogy munka után átmegy egy kicsit Doór apóhoz, beszélgetni, aztán pedig elsétál Gedeonék felé, hogy találkozzék Riával...
Egy pillanatra úgy zörrent meg benne a lelkiismeret, mint lombtalan bokor a szélben. Ria... El is szégyellte magát. Hiszen őszinte és tiszta szerelem fűzte a pék lányához. Hát akkor? Ez az érzés, ami ezekben a percekben támadt benne a tanítónő iránt - micsoda? Ez valami más? Igen, más. És mégis: ugyanaz. Vagy: majdnem ugyanaz. Mintha a sors keze rendezte volna el ennek a mai estének minden mozzanatát. Ria messze volt, és ő nem tudott szabadulni a véletlen szülte helyzet varázsából. Előrenyújtott, kormányt tartó kezei között egy máslik, fiatal test remegett. Mint egy szép, nagy, fekete madár... Mint egy gyönyörű, új, asszonyi zsákmány...
Aztán hirtelen ismét az az érzése támadt, hogy messziről, a felhőkből előúszó holdról Gedeon Ria sápadt arca ragyog rá...
Hogyan lehetséges ez? Két láng lobog benne?... Melyik hát az igazi?
Ria félig gyermek volt még. Akkor is, ha ő asszonnyá tette. Igen. Leányasszony volt. Kicsi kék ég, szőke mező és megízlelt, üde tiszta patak. Vagy másként szólva: a szerelem mindennapi kenyere és itala. Ria nélkül nem tudna élni. Igen, ő az igazi, az egyetlen, a párjául rendelt, de... ezt a gyönyörű, nagy, fekete madarat sem engedheti csak úgy elszállni a karjaiból, hiszen... őt is a sors küldte neki...
A város még elég messze volt. De a kerékpár szállt. Péter kissé lassított. Előrehajolt, közvetlenül az előtte lobogó, nagy haj fölé és kissé összébb zárta a karjait a vázon kuporgó lány körül.
A zsákmány.
A tanítónő? Nem, már nem a tanítónőt látta benne, hiszen megszűnt közöttük a három lépés távolság, a tisztelet józanságot parancsoló hűvössége. Igen, igen, a tanítónő ezekben a percekben már csak nő volt neki. Egy nő? Nem. Több: A nő... Egy sejtelmes, szép, új világ ígérete. A titok. A nagy esteli ég és a sötét ölű, ringató tenger...
A lámpafény ismét összevissza töredezett, rögös útszakaszra csúszott:
- Azt hiszem, itt legjobb lenne áttolni a kerékpárt...
- Mondtam már, hogy addig ne féljen, míg az én kezemben van a kormány!
- Ó! Vigyázzon! - kiáltott fel a lány. - Egy kő!

A fiú félrerántotta a gépet, de elkésett. Az első kerék hirtelen megperdült, és a lámpafény oldalra villant. A következő szempillantásban - egymásba gabalyodva - beledőltek az útszéli árokba.
- No! Ezt jól megcsinálta! - nevetett fel bosszúsan a lány, de elcsuklott a hangja, mert a fiú váratlanul föléje fordult és szenvedélyesen megcsókolta a száját.
Egy pillanatra őbenne is fellobbant a vér. Aléltan átengedte magát az ölelésnek, de mikor a fiú tenyere a mellére siklott, összeszedve minden erejét - hanyatt fekve hatalmas csapást mért támadója képére. Aztán lihegve felugrott:
- Elment az esze?! Minek néz engem?!... Hát maga is csak ennyit ér?!
Péter kijózanodva tápászkodott fel:
- Igaza van... Nem érdemeltem meg a bizalmát és a segítségét... Higgye el, nagyon bánt, hogy csalódást okoztam... Magam sem tudom, hogy mi történt velem... De hát... ember vagyok. És maga olyan szép... Elvesztettem az eszemet... Bocsásson meg...
Majdnem sírt.
Ebben a pillanatban valóban olyan volt, mint egy gyerek. A fiatal tanítónő egy darabig felindultan nézte magába roskadó alakját, aztán - felemelve kerékpárját - kissé megenyhülten kezet nyújtott:
- Hát jó. Még az egyszer... felejtsük el az egészet... De abban biztos lehet, hogy a kormányt soha többé nem engedem át magának! Isten vele!
- Isten vele... - mondta halkan a fiú, és égő arcát tapogatva, hosszan, elgondolkozva bámult a távolodó, sötétségbe tűnő asszonyi árnyék után...

Gedeonék előtt egy percre tétován megállt. A két utcai ablak sötét volt, csak az udvarra nyíló pékműhelyből áradt ki némi világosság... váratlanul kinyílt az ajtó és vizesvödörrel a kezében Ria lépett ki az udvarra. A kúthoz ment.
Péteren izgalom futott át. Már-már halkan odaszólt a lánynak, de aztán összeszorította száját és zavartan visszahúzódott a nagy, útszéli platán árnyékába. Nem, nem. Úgy érezte, hogy zavaros, sötét országúti kalandja után nem tudna a lány tiszta szemébe nézni... A házból a pék éles hangja csapott ki:
- Ria! Hozod már azt a vizet?!
- Viszem!...
Összeráncolt homlokkal nézett a lány eltűnő alakja után... Igaza van a péknek és a feleségének, hogy annyira óvják tőle a lányukat. "Hát ki vagyok én és mi vagyok én?!"... Hirtelenül az a verse bukkant fel emlékezetéből, mellyel néhány nappal ezelőtt, azon az emlékezetes estén, Ria utolsó ellenállását is legyőzte:

Szíved szép parazsára
ráhullna szívem ága,
s égnénk, halálig hűen,
tisztán és egyszerűen...

Égette a szégyen. Hát csak addig lobogott benne ez a nagy, tiszta érzés, melyet Ria iránt érzett, míg megírta a verset, és karjába hullott a lány? Csak ennyit ér az emberi hűség?...
Emberi hűség? Hát ember ő?... Nem. Úgy látszik, apja állatisága őrajta is kiütközik... Nem véletlen, hogy a telepiek viszolyogva kerülik őket... Mint a farkasokat. Igen, igen. „A tanítónő is milyen hamar meglátta rajtam, hogy farkas vagyok..."
Elkeseredetten ment tovább. Már nem tudott örülni a zsebében lapuló újságnak sem. Pedig milyen öröm és büszkeség lepte meg, mikor meglátta benne önmagát. Azt hitte, hogy íme, végre elindult azon az úton, mely ebből a nyomasztó árnyékvilágból felfelé, a világosság, a szép élet világába vezet... De mit érnek a legszebb emberi gondolatok és érzéseket tükröző versek is, ha egy magafajta félállat agyában és szívében fogannak? Ha emberi vágyakozásán a farkasvér, a farkasösztön ereje uralkodik?... Voltak pillanatai, amikor legszívesebben megfordult volna és futott volna bele a világba, mindegy, hogy hová, csak el erről a telepről, messze, messze a kunyhótól, valahová, hogy új életet kezdjen, és hogy soha többé ne kelljen se Gedeon Ria, se a fiatal tanítónő szemébe néznie...
De végül is portájuk megdőlt, ócska léckerítésénél találta magát. A kunyhó kéményéből vörös csillagocskák szállingóztak az ég felé. Komoran benyitott az ajtón. Anyja - aki a tűzhely körül tett-vett - megkönnyebbülten fordult felé:
- No végre!... Úgy elrohantál, hogy attól féltem, haza sem jössz többé!... - Kutatva nézett a fiúra: - Mi lelt?
- Semmi... - felelte tompán Péter és tekintete sötéten suhant körbe a kunyhóban.
Gáborka a földön ült és gyufásdobozokkal játszott. Magda az asztalnál, a lámpa világosságánál, varrt.
- Apám?
- Hol lenne?! - tárta szét karjait az anyja. - Elszedte Magda fizetését és elment ahhoz az átkozott Rúth-hoz, inni!
A fiú egy pillanatig szánakozva nézett anyjára, aztán valósággal felforrt:
- Látja?! És maga már arról ábrándozott, hogy megjavul!...
- De hiszen te is láttad. Három hete nem ivott. És segített neked az építésnél... Józanul, rendesen viselkedett. Nem igaz?
- Ah! - legyintett haragosan a fiú. - Maga túl jó hozzá. Mintha még nem csalódott volna benne eleget. Majd megjavul. Csak várja!
- Mit tehetek?
A fiú nem tudott mit felelni. Leült némán varrogató húga mellé, az asztalhoz, és állát tenyerébe támasztva újra és újra végiggondolva az országúti jelenetet. S egyre jobban elítélte önmagát. Behunyta szemét és Riára gondolt. A lány aranyszőkén elomló hajára és fiatal teste csodájára. Az éjszakai, erdei ölelkezésre. Az elsőre és az egyetlenre eddigi életében. Aztán - akaratlanul - ismét a fiatal tanítónő arca, alakja jelent meg képzeletében. S egy-egy pillanatra szinte a tenyerében érezte az izmos lány nagy, kemény mellét...
Anyja aggódva figyelte:
- Péter... téged bánt valami... Ne is tagadd... Látom rajtad.
Péter zavartan összerezzent, és haragja ismét apja ellen fordult:
- Mi bántana? Ez az élet. Hát élet ez? De ne féljen. Még egy-két hét. Ha felépítjük az új házat, bemegyek a gyárba dolgozni. Ha tetszik az öregnek, ha nem. Verje a vasat egyedül. Kócoskodjon, ha tud. Nekem elég volt. Ennek az életnek nincs jövője. Jó, a gyár se könnyű. Tudom én. Pláne ma. De odabent a városban legalább forr az élet! Majd csak kiforrja magát!... De itt?... Pénzt pedig nem adunk a kezébe. Egy fityinget se. Se én, se Magda!...
- Kér is az!
- Hát vegye el tőlem, ha tudja! Majd meglátja. Ha még oly erős is!... Hármunkkal csak nem bír el!
- Ó, fiam, fiam...
- Nem hiszi el? Ez a baj! Hogy ennyire fél tőle.
- És te nem félsz? - szólt közbe kissé gúnyosan a húga. Péter morcosan nézett rá:
- Már kezdem legyőzni a félelmemet. Ha pedig a félelmemet legyőzöm, őt is le fogom győzni!...
Lassan a rozzant szekrényhez lépett és a tetejéről levette vaskos rajzmappáját, melyet néhány nappal ezelőtt az öreg Doór Ivántól kapott. Egy darabig elgondolkozva matatott kusza vázlatai között, aztán hirtelen elhatározással kiemelt egy üres, fehér rajzlapot, zsebkésével gondosan kihegyezte hosszú, vastag szénceruzáját és leült az asztalhoz, a lámpa fénykörébe.
- Mit rajzolsz?
- Mit érdekel!
- Ej, te Péter - sóhajtott fel fejét csóválva, elszomorodva az asszony. - Hogy beszélsz te a húgoddal? Ezt érdemli?!
De a fiú már nem figyelt rájuk. Haja homlokába hullt, nyelvét kissé kidugta fogsorai közül és ráhajolt a papírra. Arcán különös, belső fény remegett... S néhány perc múlva a fiatal tanítónő komoly, szép arca nézett vissza rá a papírról. 
- A tanítónő?
- Istenem... Igazán nem is tudom már, hogy mi vagy te. Kovács, költő vagy rajzművész?... Az az öregember egészen megbabonázott téged! - mondta csendesen az anya.
Hirtelen elnémultak.
Kintről nehéz, botorkáló léptek közeledtek, aztán kitárult az ajtó és dülöngélve Farkas jelent meg az ajtónyílásban. Üstöke egészen fent, közvetlenül a deszkamennyezet alatt sötétlett:
- Ó, csakhogy megjöttél... - Nagyon örülsz nekem, mi?
A kovács hunyorogva nézett körül. Hosszú harcsabajusza lebiggyedt szája sarkaira. Az asszony riadtan, bizonytalanul állt előtte. A világért sem merte korholni, hogy részeg.
- Ülj le... - fogta meg gyengéden a karját, de férje morcosan lerázta magáról a kezét:
- Éhes vagyok! Mi van enni?!
- Mi lenne? Ami ebédről maradt... - motyogta az asszony. - Egy kis bableves...
- Bableveees?
Az asszony némán, remegő kezekkel áttette a fazekat a tűzhelyről az asztalra, aztán tányért vett elő, és miután köténye sarkával kitörölte belőle a port, telemerte a halványpiros lével. Közben óvatosan - hogy férje lehetőleg meg ne hallja - odasúgta Péternek:
- Tedd már el ezeket a papírokat!
De a kovács felfigyelt:
- No, mit mesterkedtél már megint?! - csapott magasra a hangja, mikor fia feltette mappáját a szekrény tetejére.
- Rajzolgattam - felelte rosszkedvűen a fiú.
- No, hadd lássam! - lépett előre a kovács és leemelte a rajzlapot a mappa tetejéről. Aztán előretartotta a lámpa fényébe és fejét kissé oldalra döntve, sunyítva nézte a rajzot:
- Ejha!... Hát ez a cigánypanna kicsoda? 
- Ugyan ember!... Hiszen ez a tanítónő!
- Ahá!... Tényleg. Hm... hm. A tanítónő!...
Teste megingott, előrelépett és lerogyott a tuskójára.
Közben cinkosan hol a fiúra, hol a képre nézett:
- A fene a jó dolgod. Szép kis tyúk, mi?!
Az asszony csendesen rászólt:
- Te... ember. Egyél már... Kihűl a levesed...
- Ne nógass engem, mint az ökröt, te!... De nagyon kínálod ezt a moslékot! - fakadt ki hirtelen a férfi, és ingerülten eltolva maga elől a tányért, feltápászkodott az asztaltól.
- Jó, jó - csitította riadtan az asszony. - Miért idegeskedsz?
Magda és öccse ijedten a fal mellé húzódtak.
- Legjobb lesz, ha lefekszik... - emberelte meg magát Péter és belekarolt apjába, hogy a priccséhez vezesse, de a rettenetes erejű ember egyetlen mozdulattal nekitaszította a szekrénynek:
- Mi az?! Mi vagy te nekem? Szaros!... A pék lányát lefektetheted... meg ezt a cigánykancát is... de hozzám ne nyúlj, mert kitöröm a nyakad!
- De apám!
- Pofa be!... Művész úr! Azt hiszed, nem tudom, hogy miben sántikálsz?... Fölém akarsz kerülni, mi?! Te akarsz parancsolni a házban!... Hát ahhoz korábban kelj fel, érted?!...
Tekintete ismét a képre tévedt, és szemében vásott, kamaszos fény lobbant fel. Rátenyerelt az asztalra és rekedten felnevetett:
- Ejnye... Kihűl ez a finom leves... Ej, ej... Gúnyos pillantást vetett feleségére, majd tekintetét lassan körülhordozta az odúban.
Péter felismerte apja tervét, előreugrott, de elkésett. Örege elkapta előle a rajzlapot és képpel lefelé fordítva, belenyomkodta a bablevesbe:
- Egyél baba... egyél... nesze, finom bableves!... 
- Apám!
A fiú melléből elkeseredett erővel szakadt fel a kiáltás.
Vadul belemarkolt apja hajába és elsötétülő arccal felemelte az öklét.
De mielőtt üthetett volna, örege ellökte magától:
- Micsodaa?
- Vadállat! - mondta rekedten, ökölbe szorított kezekkel a fiú, és várt.
Apja alkoholtól zavaros szemébe értetlenség, harag és döbbenet tolakodott. Felemelte nagy, füstmarta öklét és előrelépett...
Csend.
A fiú elsápadt, de nem mozdult. Várt... Egy darabig farkasszemet néztek, aztán az öreg bizonytalanul leeresztette karját és - különös, fájdalmat tükröző arccal, sírásra görbült szájjal - lassan az ajtóhoz botorkált s kilépett a kunyhóból a csillagos ég alá...
- Ember! Hová mész?! - ocsúdott fel, kétségbeesetten az asszony és férje után mozdult, de fia megfogta a karját:
- Hagyja anyám...
- Ó, miért tetted ezt fiam?! Miért?! A Dunának megy, meglásd!...
- A Dunának? Bárcsak a Dunának menne!... Talán kijózanodna végre! - emelte fel borús arcát a fiú, és a meggyalázott rajzra nézett. - Kijózanodna vagy... elpusztulna!
- Elhallgass, te!
- Sajnálná? Miért? Ő talán sajnálja magát? Minket? A családot?!
- A fiú sohasem vethet követ az apjára... - mondta halkan az asszony...
- És ő? Ő vethet ránk? Úgy nehezedik ránk, mint fűszálakra egy nagy, fekete kő!...
- A sorsa tette ilyenné... Hidd el: nem rossz, csak szerencsétlen...
Az asszony elhallgatott és elgondolkozva fiára emelte tekintetét. Ki tudja, mi lesz belőle is? Vad és fékezhetetlen, mint az apja... Igen... A férje él tovább benne... Bár... talán mégsem egészen. Hiszen nem iszik... És olyan különös hajlamai vannak... Rajzol... és verseket ír... A könyveket bújja... S talán igaza is van... Ki akar törni ebből a kunyhóból... ebből az életből... apja árnyékából... a fényre...
Szemét elhomályosította a könny. Eszébe jutott, hogy mikor megszülte ezt a fiút, férje kezébe vette a rongyos pólyába csavart gyereket és nevetgélve egyre csak a nevét dünnyögte: Péter... Péterke... Hová tűnt el az akkori Farkas?...
- Fiam, fiam... Elvadította őt a nyomor... a sok munkanélküliség... a háború!...
De a fiú nem indult meg. Alig hallotta anyja szavait. Lassan a nyitva maradt ajtóhoz lépkedett és erős vállát nekivetve az ajtófélfának, hosszan, elgondolkozva bámult abba a maga-elképzelte másik világba, amelybe mindenképpen el akart jutni egyszer...

Gonosz Farkas kóválygó fejjel, céltalanul csetlett-botlott az erdő szélében. Néhány álmos kuvasz felmordult, rávakkantott néhányat, aztán összetekeredett, hasa alá dugta az orrát és aludt tovább... Egy ásító mellékösvénynél megállt a kovács. Miért is él ő?... Az ösvény elején, tíz-tizenöt méternyire az erdőalji széles úttól, bent a gyér akácosban, Csókás Jenő, a görbe suszter lakott, csontos feleségével és két, öt- és hétéves, koravén kislányával. Kunyhójukból tompa kopácsolás hallatszott ki: Kopkopkopkop... kopp...
Mintha egy eltemetett tetszhalott ébredt volna fel sírjában és kétségbeesetten vissza akarna térni az életbe: kopkopkopkopkop... kopp...
Szívós ember ez a cipész. Még ilyenkor is foltozza-toldozza a telepiek ócska cipőit. Néhány semmitérő, rongyos papírbankóért. Krumpliért, babért, lisztért, lekvárért, bagóért - bármiért. Élni akar. Hát érdemes élni?...
Lekanyarodott a Dunához. Mintha gomolygó, zavaros álomban mozgott volna. Mi történt vele? A hold kibújt a felhők mögül. Árnyéka rávetődött a folyóra. Bajszos képe úgy meredt vissza rá, mint egy óriási hal pofája... Ó!... A nagy ördögharcsa jutott eszébe. Már egészen elfeledkezett róla. Vajon - él még?... S hol járhat?... Aztán gúnyosan félrehúzta száját és hosszan fürkészte magát a víz tükrében.
Lám, mivé lesz az ember!...
Ujjaival végiggereblyézte borostás állát. A hold sárga visszfényt vert előtte. Vaksin hunyorgott bele a vízbe. Tükörképe szemeit kereste, de azok mélyen elrejtőztek bozontos szemöldökei alatt... "Hiszen neked nincs szemed, Farkas. Nem is volt. Vakon botorkálsz a világban!..." Szája megnyílt és összecsukódott. Némán tátogott, mint a hal...
Különös gondolatok vetődtek fel lelke zavaros mélységeiből.
Az ember nem bírja sokáig a boldogtalanságot. Vagy kilábal belőle, vagy belepusztul...
Mi kavarta fel benne ezeket a gondolatokat?... A folyó? A csend?... Nézte, nézte a vizet. Fülelt. Vajon az árnyképe beszéli ezeket a bolond, fájdalmas dolgokat?
Felesége szomorkás arca jelent meg előtte. Milyen kegyetlen is ehhez a szegény, szerencsétlen asszonyhoz. Miért?... Aztán Magda riadt, könnyes arca villant eléje... S Gáborka, akit egyszer úgy megvert, hogy talán élete végéig sem heveri ki... Meghökkenve kapta magasabbra a fejét: És ez ki?
A folyóból fiatal arc nézett vissza rá. Hol is látta ő ezt a kemény, konok nézésű kölyökarcot?... Hiszen ez... én vagyok! - hajolt közelebb a vízhez.
Elkomorult:
- Mit beszélsz?!
Az ember a boldogságot keresi és - eltéved... Azt hitted, az ital megvált?... Lám, húsz év után végre találkoztál önmagaddal: boldog vagy, ember?... Kiverte a verejték. De hát... hogyan lelje meg élete értelmét az, akit ide vetett a sorsa, ebbe az árnyékvilágba?...
Egészen ráhajolt a vízre, úgy figyelt, de a kép ezúttal nem felelt, csak gúnyosan elmosolyodott. Hatalmas teste megrázkódott a haragtól, felemelte öklét:
- Ó... gazember kölyke!... Te... te... Megöllek! Meg én! - lihegte térdre esve és belesújtott a folyóba... Aztán várt. S a víz lassan elcsendesedett és újra megjelent rajta az árnykép... - Mit merészelsz?!... Felemelte az öklét... S az árnyék ugyanazt tette... - Mii?! Kezet emelsz rááám?! Az apádraaa?!... - S ütött. Újra és újra. S aztán megint várt. S a víz ismét kisimult és elpusztíthatatlanul ismét megjelent rajta az árnyék. Most már szinte megszállottként verekedett Farkas. S egyszer csak elvesztette az egyensúlyát, és arccal belevágódott a folyóba... Okhh!... Pffü!... Khőkhk... oh!... - prüszkölve, köpködve, a hideg víztől kissé kijózanodva tápászkodott talpra...
Egy darabig csak állt, állt a parton, ég és víz között, és gondolkodott. Mi történt vele?
Aztán eszébe jutott minden. Harmadik háromhetes küzdelme égető szomjúságával. S harmadik veresége. A mai délután, mikor már nem bírta tovább, és Magdától elszedte a pénzt, hogy újra leigya magát... S a kusza, homályos esti jelenet, otthon, a fiával, aki - életében először - kezet emelt rá!... Mint az imént - a folyón - az árnyéka. No, majd megleckéztetem én!...
Zsebkendőjével megtörölte víztől csurgó képét és fellobbanó indulattal elindult hazafelé, de - milyen különös haragja minden lépésnél alább szállt, s mire az erdőalji úthoz ért, lelke háborgása teljesen lecsendesedett.
Nem tudott szabadulni a képtől. Péter kezet emelt rá, ugyanúgy - mint önárnyéka a folyón. Igen. Ez nem is történhetett másként. Péter - az ő árnyéka?!
Igen is és - nem is. Árnyék, aki öntudatra kélt és nem akar többé árnyék maradni... 
...A cipész még mindig kopácsolt. Farkas tétován megállt, aztán - maga sem tudta, miért - befordult az ösvényre és bezörgetett a kunyhó ajtaján.
- Ki az?...
- Én... Farkas, a kovács... - bámult bele hunyorogva az ajtónyílásban megjelenő suszter izzadt, szikár arcába.
A suszter bizalmatlanul nézett a félelmetes, kései vendégre:
- Tessék?... - Kezében kissé remegett a hegyes acélár.
A kovács belépett a kunyhóba.
- Maga még ilyenkor is dolgozik?... Hallottam, kopácsol... Gondoltam, benézek... - Zavartan elhallgatott.
- Hiszen tudja, hogy vasárnap este bál lesz!... A fiatalok csak belökték a cipőket, hogy így Csókás bácsi, úgy Csókás bácsi, hozza helyre ezeket a vackokat, mert táncolni akarunk menni... Mit csináljon az ember? Nekiláttam és helyrepofozom nekik! - nevetett fel kissé erőltetetten a suszter.
- Elég bolond vagy! - vágott közbe az asszony, valahonnan az odú sötét mélyéből. - Bezzeg a fizetséggel nem sietnek!
- Ugyan már!... Miből fizessenek?... Majd...
- Ha fagy! Hó lesz nagy! Esztendőre vagy kettőre, hoppon ne maradj!
A kovács felnevetett.
- No, gondolom, magának se sok öröme telhet a nagyfiában! - zörgött tovább az asszony.
- Hát... fene tudja. Nem rossz kölyök az... Ha kell, ács, ha kell, kovács... Mindenhez ért... És ha tudná, micsoda verseket ír! És hogy rajzol!... Még az újságba is belenyomták, amit művelt!
- Újságba? - Az lehet. De fizetni ő se szeret. Tegnap is csak behajította a fekete félcipőit, hogy verjen rájuk talpat az uram, pedig még a múltkori sarkalásokért sem fizetett! - fortyant fel az asszony.
- Péter?
- Nem is Krisztus urunk!
- Nézze csak...
- Hm... Szép munka! - vette kezébe a feléje nyújtott cipőket a kovács. - Aztán... mennyivel tartozik az a csavargó?!
- Hát... ezért egy ezressel... A múltkori sarkalásért meg kétszázzal...
- No, nem mondom... megkéri az árát... de hát ami jár, az jár... - nyúlt bele kabátja zsebébe a kovács. Jól emlékezett. Ujjai zizegő papírpénzre tapintottak. Egyetlen ezresére, ami Rúthnál a zsebében maradt.
- No, tessék... Az ezres. A talpalásért... A sarkalás árát pedig vasalja be rajta... Jó éjszakát...
- Jó éjszakát...
A suszter szájtátva bámult utána.

Éjfélre járt. Az asszony egyre az ajtót leste. Péter is nyitott szemmel forgolódott a szalmazsákon. Az öregasszony, Magda és Gáborka nehezen, szaggatottan szedték a levegőt.
- Alszol Péter? 
- Nem...
Péter ellentétes érzések között őrlődött. Érezte, hogy igaza van, hogy jogosan lázadt fel apja ellen, mégis félt, és a lelkiismeret is furdalta. Mégsem kellett volna kezet emelni rá.
- Pszt... Jön!...
Nyílt az ajtó. Szél zúgott be a kunyhóba. Gyufa sercent és hatalmas árnyék vetődött a mennyezetre.
- Alszotok?
Néma csend.
- Péter!
Péteren végigfutott a hideg. A láng ellobbant. Apja megállt a priccse végében.
- Tessék apám?... - ült fel riadtan, és belehasított a gondolat, hogy fel kellene ugrani és ki kellene futni a kunyhóból. De mozdulni sem tudott a félelemtől.
Apja úgy morajlott rá, mint az ég:
- Mondd, miért nem fizetted ki a cipészt? Azt hiszed, hogy ő a levegőből is megél?
A felhők között bujkáló hold egy pillanatra sárga fényt vetett az ablakra.
Valami koppanva a priccse mellé hullt.
- A cipőd. Kíváncsi vagyok, hogy meddig tart a lábadon. Te... csirkefogó!...
A fekete árnyék elmozdult róla. A barlang túlsó sarkában megroppant egy priccs. Örege, mintha valahonnan az erdőből beszélt volna hozzá:
- Igazis. Majd elfelejtettem. Kifizettem a talpalást. De a múltkori sarkalást nem! Hallasz?!...
- Igen apám... - mondta halkan a fiú, és furcsa érzés szorongatta a torkát...

VISSZA - TOVÁBB


Kérem, szóljon hozzá Ön is!