Duna-parti románc 13. fejezet

13
Elmúlt egy hét, két hét...
Október nagy, nyirkos ege száraz, de hűvös novemberbe fordult. A Duna felől komisz szelek csapkodták a telepet. A nap egyre sápadtabban és erőtlenebbül járta útját a meztelenül jajgató erdő felett...
Az emberek - reggelenként, mikor elindultak a gyárak felé - borzongva fogták összébb esztendők óta nyűtt, lompos felöltőjüket:
- Adj' isten szomszéd! Hideg van!
- Csak ez a pimasz szél ne fújna!
- Hja, már a cigány is megmondta: "Sar a hideg sél nélkül!"
Felnevettek, nyakukra hajtották gallérjukat és mentek tovább.
Az öregasszonyok nagy hát gallyakkal tértek haza az erdőből, és a kéményekből hol vékony, hol hosszú füstkígyókat, hol csapzott szárnyú füstmadarakat. varázsoltak elő...
De nemcsak az idő vált szigorúbbá, hanem az élet is.
A gyerekek folyton ott forgolódtak az asztalnál, anyjuk szoknyája körül:
- Édesanyám... Éhes vagyok... Adjon valamit enni... Csak egy kis kenyeret!...
Az asszonyok, akik napról napra soványabb szatyrokkal tértek haza a városból, egyre ingerültebben förmedtek rájuk:
- Adjak, adjak! De miből?! Mit?! Itt van! Rágjátok le a húsomat! Tessék. Egyetek meg engem!
És sírva fakadtak.
- Köszönjétek az oroszoknak és a kommunistáknak...- suttogta Vidráné, a "dzsungel banyája" itt is, ott is, miközben hányta magára a keresztet.
Egyesek leintették:
- Mit károg? Vén banya!
De néhányan tűnődve néztek elcsoszogó alakja után:
- Ki tudja? Lehet, hogy igazat mond ez a boszorkány!... A város és a kis telep egyaránt olyanná vált, mint a megbolygatott méhkas. Láthatatlan kezek egyre vakmerőbben kezdték csökkenteni az árufelszállítást vidékről... A piacok és az üzletek mind üresebben kongtak, nem volt se hús, se zsír, csak bab, bab, bab, sárgaborsó és időnkint kevéske zsizsikes lencse vagy - legjobb esetben - néhány marék liszt és krumpli.
S ráadásul mindennek az ára szinte a csillagokig szökött fel.
- Hát élet ez?- fakadtak ki úton-útfélen az emberek. - Ha más nem, legalább a kenyerünk lenne jó! De kenyér ez?!
S valóban. Az a darabka kenyér, ami naponta az asztalukra került, egyszer száraz volt, mint a kérges cipőtalp, másszor pedig savanyú és ragacsos.
Egyesek rátámadtak a pékre:
- Mondja Gedeon, mivel etet maga minket?! Krumplival és korpával?! Mint a disznókat?!
A sovány emberke védekezett:
- Mit gondolnak maguk? Én nem szívesebben sütnék tiszta búzából, mint ebből a keverék micsodából?!... De ha ezt kap ok, mit tehetek?!
Fürkésző szemmel néztek rá.
- Az a gyanúm, hogy ez a nyavalyás ellopja a jó anyagot a kenyérből... - jegyezte meg egyszer Tóth Benő, a kis szamaras, de a kőműves leintette: - Csak ne gyanúsítson senkit. Gedeonról el lehet mondani, hogy felvágós, rátarti ember, de azt, hogy lop, azt nem! - S Hűvös Gábornak igaza volt.
A kis pék, felesége és a lányuk mindenit elkövettek, hogy a szűkösen kiadagolt silány lisztből és krumpliból rendes, ehető kenyeret süssenek. A kis pék valósággal művésze volt a szakmájának.
Egyszer, amikor kivételesen sikerült jó lisztet szereznie a központi- nagy elosztóban, szinte lángolt a jókedvtől:
- Ez azt' liszt, mi? No, ide figyeljetek! A kovászolást... - ha azt akarjuk, hogy megkeljen és szép legyen a tészta... - ugyanúgy szívvel és lélekkel kell csinálni, mint a gyereket! - szólta el magát nevetve. Aztán egy kicsit restelkedve még hozzáfűzte: - S mint a dagasztást!... Mert mindig a teknőben dől el, hogy mi lesz a tésztából a tűzben!...
Az asszony, aki a kemencét fűtötte, haragos pillantást lövellt rá:
- Ej te!... Foghatnád a szád ez előtt a lány előtt, ni!
- Jó, jó! Te csak fűts, fűts, és ne perelj vélem folyton!...
No, gyere Ria!...
A lány lehajtotta fejét, elpirult, de ugyanakkor halvány mosoly rezdült meg a szája szegletén. Feltűrte ruhája ujját és a teknőhöz lépett:
- Elég sós?
- Csípd meg!
- Hm... Jó!...
Miközben ökleik zuhogva dagasztották a tésztát, a lány gondolatai a kovács fia körül csapongtak. Azelőtt mindig örömét lelte ebben a munkában, de amióta hatalmába kerítette a szerelem érzése, ilyenkor, estefelé mindig úgy érezte magát, ha a teknőbe nézett, mintha fehér sártenger kavarogna közte és a fiú között, fehér sártenger, melyen egyikük sem tud átvergődni, hogy megöleljék egymást... A falujárás óta meg különösen. Szülei annyira munkába fogták, hogy soha, egy órácskára sem tudott kiosonni a házból, hogy találkozzék Péterrel, pedig tudta, hogy a fiú minden délután vár rá a fenyves és az akácos közötti tisztáson, az elhagyott, roskadt erdei csőszkunyhó előtt.
Hunyorogva bámult a lámpába. A sárga lángocska úgy lebegett a kormos üvegben, mint egy foglyul ejtett, szép, kis aranyszárnyú pillangó.
Időnként, egy-egy pillanatra abbahagyta a dagasztást és figyelt.
- No. Mi lelt?
- Semmi, semmi...
Aztán ismét megállt. Mintha a szívében érezte volna a fiú lépteit, szinte megsejtette, hogy Péter mikor halad el vagy áll meg, befelé figyelve, a házuk előtt. S valóban: ilyenkor legtöbbször felhangzott odakint a fiú jól ismert, halk füttyjele. S ugyanekkor apja és anyja szitka is:
- Ej, te lány!... Úgy látszik, már megint farkas jár a kert alatt?
- Vigyázz, vigyázz, hallod-e! Ha nem vered ki azt a lompos csavargót a fejedből, hát én verem ki!...
- De hát miért?!
- Ne feleselj!
- Mert csibész! Mint az apja! Mi lesz belőle?! Lump. Gonosztevő!
- Nem igaz! Péter a legkülönb fiú a világon! Ha Iátták volna, hogyan viselkedett Dózsafalván is!... Erős, bátor, okos és tisztességes!
- Na nézd csak!... Hát ennyire elcsavarta a fejedet az a rongyos barlanglakó?! - Az asszony megütközve nézett a lányra. Aztán lehalkította hangját: - Nézd Ria... Mi jót akarunk neked... Nagy lány vagy már. Gondolkozz... Hidd el, nem méltó hozzád az a fiú... Mit kaphatsz tőle, mondd, mit?
- Hogy mit?- emelte fel tűnődve az arcát a lány... Mindent. A boldogságot!
- A boldogságot? - fortyant fel a pék. - Ó, te buta liba!... Megmondjam neked, hogy mit kaphatsz tőle, ha nem vigyázol?!... Egy gyereket!...
- De ember!
Az emberke indulattól elsápadó arccal nézett az asszonyra.
- Jó, jó!... Mindenesetre jó tudni, hagy hányadán állunk ezzel a csitrivel... Csak annyit mondok, ha még egyszer találkozni mersz azzal a kölyökkel, mindkettőtöket összetörlek! Érted?! - fordult magát kihúzva, a lányhoz.
- Értem...
Ria, látva apja nevetségesen szűk, csontos kis mellkasát, önkéntelenül Péter széles vállára, izmos karjára és bronzból formált testére gondolt. S elmosolyodott. De csak egy pillanatra. Aztán ismét úrrá lett rajta borús hangulata... Napokig szinte búskomoran járt-kelt a házban, a kertben, kedvetlenül, gépiesen hajlongott a dagasztóteknőnél és alig evett valamit. Esténként pedig, mikor magára maradt a szobájában, sírva és lázadva vergődött a heverőjén, mint a kövek repedésébe szorult hal.
Miért tiltják őt Pétertől? Mi bűn van abban, ha egy fiú és egy lány szereti egymást? Azt mondják, hogy Péter nem méltó hozzá. De miért? Az apja miatt? Ő a fiút nézi és nem az apját! És Péter nem rossz fiú. Nem és nem. Ő sohasem fog beletörődni abba, hogy ne járhassák együtt az erdőt, a partot, hogy ne foghassák meg egymás kezét. Hogyan is mondta Péter? "A szerelem nem bűn, Ria."
Igaza van... Nem bűn! Hát a szegénység bűn?
Okos és józan lány volt, így elfogultság nélkül össze tudta mérni magát a fiúval.
Négy polgárit járt, ami talán valamivel több műveltséget nyújthatott, mint Péter nyolc elemije; emellett kis, kétszobás házukban emberi körülmények között nevelődhetett - saját kis könyvtára és zongorája volt - mégis érezte, hogy a barlanglakó kovács fia intelligenciában és tudásban egyaránt magasan fölötte áll.
Igen! Péterben volt valami különös lelki nagyság. Maga sem tudta pontosan, hogy mi. De érezte. Abból, ahogyan azt a Petőfi-verset elmondta. És minden szavából. S a pillantásából, melyből mintha egy titokzatos, távoli világ csillagai ragyogtak volna rá...
- Alszol már?...
Anyja nyitotta meg az ajtót. Nem jött be, csak benézett a szobájába.
Mindenesti, szinte hajszálpontosan ugyanígy megismétlődő jelenet volt ez a házban.
Ria oldalt fordult, és mintha félálomban beszélne, halkan feldünnyögött:
- Óó... Szólt, mama?
- Jó, jó... Aludj csak... Hajnalban felkeltelek... Jó éjszakát...
- Jó éjszakát...
A városszéli templom harangja kilenc órát kongatott. Csend lett.
A lány a hátára fordult és hosszan, mélyen felsóhajtott.
Végre - hajnali háromig - szabad volt!
Tágra nyílt szemekkel bámult maga elé, a félhomályba, és képzeletben újra és újra átélt minden pillanatot, melyet Péterrel együtt töltött. Istenem. Mi lenne az emberrel álmodozás nélkül? Elviselhetetlen lenne az élet... Látta a fiút, amint kilépett a fák közül és kinyúlt feléje, hogy magához ölelje. Láz futott végig a testén. Dereka szinte érezte a ráfonódó izmos karok szorítását, és arcát mintha megcsapta volna a fiú forró lehellete... Fogai összekoccantak, teste megborzongott a takaró alatt...
Mi történt vele?
Jól emlékezett rá, hogy ösztönösen, már porban játszó kislány korában is, milyen erősen vonzódott a fiúhoz. Ó, pedig szülei hányszor megverték emiatt. Hiába. TérüIt, fordult és ismét Farkasék kunyhójánál volt. Péter úgy vonzotta őt, mint fényes fekete mágnesrúd a villanó acéltűt.
Igen. Már akkor is. De mégis: az más volt. Más. Gyermeki vágy. Más, mint ez az asszonyos vágyakozás...
Fél év telt el azóta, hogy a kovács fia először megcsókolta a száját, a folyónál, a nagy fehér kövek között. Fél év. Nem nagy idő. Mégis, az a csók, az a nyáresti játék a tűzzel, új korszakot indított el az életében...
Váratlanul az az érzése támadt, hogy Péter itt van valahol a közelében, hogy kint áll az utcán és az ablakát nézi. Izgatottan felült és figyelt. Csend. Óraketyegés. A szomszéd szobából áthallatszott hozzá szülei egyenletes, nyugodt lélegzése. Pillantása ismét a csukott ablakra röppent... Ostobaság... Mégis, szinte megbabonázva kibújt a takarója alól és felállt. Lábujjhegyen az ablakhoz ment és kissé félrehúzta az üveg elől a nagy, fehér csipkefüggönyt. Az utca árnyékos és üres volt... Csalódottan meg akart fordulni, de megtorpant. Jól lát? Homlokát az üveghez szorította. Halántéka hevesen lüktetni kezdett, és mellét szilaj vérhullám öntötte el... Az utcából, a ház előtti nagy platánfa mellől, alig kivehető, fekete árnyék bámult fel az ablakra.
Az árnyék - Péter volt...

Hűvös Gábor minden reggel pontosan öt órakor átkiáltott az ácsnak:
- No, szomszéd? Indulunk?
S mentek.
Velük a többiek is. Mentek a hosszú jegenyesoron, egymás nyomába hágva, libasorban, mentek, apák és fiaik, anyák és lányaik, lomposan, nyúzottan, morcosan és tréfálkozva, csüggedten és reménykedve, mentek be a gyárakba és éhesen is rakták a falakat és javították, irányították a gépeket... De egyre gyakrabban horkantak fel:
- Tudják, hogy kinek van igaza?
- No?
- Ennek a pasinak, ni! - biccentett rá egyszer Sipos Károly, a csupacsont kis lakatos gonosz Farkasra. - Ez köp mindenre. ÉI, ahogy él, de legalább nem tapsolja végig a talpával nap mint nap potyára ezt az átkozott, hosszú köves utat... Reggel odafele, este hazafele.
Mások a magányos öregemberen akadtak fel:
- És ez a vén? Nézzék csak. Miből él ez? Emlékeznek rá, milyen volt, amikor idevetődött? Mint egy viharvert kóró. És ma? Mi tönkremegyünk, ő meg kivirul. Hát nem? Mintha megfiatalodott volna. Értik ezt?!
S valóban.
Doór Iván lassanként teljesen megbékélt árvaságával.
A nagy öregember hű maradt önmagához. Úgy élt külön, kis, erdőalji világában, a nádasnál, Ördöggel, a farkaskutyájával, mint egy önkéntes Robinson Crusoe...
Reggeltől estig kint szorgoskodott a szabad ég alatt, felásta a kertjét, szőlővesszőt bújtatott a ház körül, halászgatott, vagy fogta a baltáját és az erdőt járta. Készült a télre. Az udvar végében összeütött egy tágas fészert, és csakhamar annyi száraz gallyat és fűrészelt hasábfát halmozott fel benne, hogy akár három téllel is bátran farkasszemet nézhetett.
- Jól megvagyunk mi itt, ketten is, igaz-e? - szokta mondogatni esténként, vacsoránál a kutyájának, miközben odavetegetett valamit a hűséges állatnak. Ha pedig olykor-olykor mégis feltámadt benne az emberi szó utáni vágyakozás, lassan kiballagott a kertbe, kitárta a kaput és halkan füttyentett: - Ördög!... No... Fuss el a fiúért!... Nem érted? No... Hívd ide a fiút!...
S a hatalmas fekete kutya már iramodott is a Farkasporta felé, ahol aztán addig ugatott, míg a fiú boglyas üstöke és nevető képe fel nem tűnt az ajtónyílás világosságában...
A kovács fia volt az egyetlen ember, aki közel tudott kerülni az aggastyánhoz és Péter is szinte rajongott az öregért, aki - a könyvek kapuján át - egyre beljebb vezette őt a magasabb rendű szellemi, életbe, az álmok, a szépség és a tudás izgalmas világába... Sokszor éjfélig is elbeszélgettek, életről és halálról, munkáról és szerelemről... S Péterre mindig úgy hatottak ezek a csendes, meghitt beszélgetések, mint szomjas földre a kiadós esők... - Az élet kiszámíthatatlan, fiam - mondta egyszer az öreg. - Lehet, hogy akkor ad legkevesebbet, amikor legtöbbet ígér. "Ne várj hát tőle semmi különösebbet, viszont tegyél meg érte mindent, és fogadd hálával a világ legapróbb örömeit is... Akkor talán nem fogsz csalódni és boldog leszel...”
Boldog?
Péter sokszor elgondolkozott ezeken a szavakon. Igen. Milyen egyszerű és világos bölcsesség ez... De aztán fellázadt a gondolat ellen:
- Nem... Az ember mégsem élhet nagy vágyak és remények nélkül, csak azért, hogy ne csalódjon! - mormogta maga elé, és lopva hol anyja és testvérei örökké riadt arcát, hol apja komor ábrázatát fürkészte...

Gonosz Farkasban az utóbbi hetekben ismét felülre kerekedett az ember.
A falujárás utáni napon megszólította őt az ács:
- Vártuk magát, ember. Hiszen megígérte!... Sajnálhatja, hogy nem jött el!
- Igaza van... Ördögbe is!... Egy kicsit elnyomott az álom - felelte restelkedve a kovács.
Az ács felnevetett: - A pia mi?! No nem baj. Majd legközelebb. Hanem hallja-e, büszke lehet a fiára!
- A fiamra?
- Péterre!
- Arra a csibészre? Aztán miért?
- Hát nem dicsekedett el vele? - csodálkozott az ács, és röviden elmondta a váratlanul előbukkanó Sváb Josi és a malmos Rúth elfogásának történetét.
- Isten bizony, nem akartam hinni a szememnek. Mit mondjak magának? Egymaga úgy elverte azt a két nagydarab ipsét, mint jégeső a határt!...
- Ne mondja! - ámult el a kovács. Aztán öblösen felnevetett. - No lám! Tudtam én, hogy apja fia az a kölyök!
- És ahogyan azt a verset elmondta! - folytatta volna tovább az ács, de a kovács már nem figyelt rá. Sarkon fordult és hazasietett. Egy darabig kedvtelve nézte a fiát, aki fent a dombon egy hosszú, vastag fenyőfát suhingolt a fejszéjével, aztán lassan odaballagott hozzá:
- Hallottam, hogy mit műveltél, te kölyök! Hehe. Most már értem, hogy mitől vannak azok a kék-zöld foltok a képeden! No, de sebaj! Mégiscsak férfi vált belőled, hallod-e! Gyere! Erre inni kell!...
- Nem vagyok szomjas! - rázta meg fejét Péter. - És pénzem sincs!
- Ne törődj semmivel! - vigyorgott apja és rongyos papírbankót halászott elő a nadrágzsebéből. - Nézd csak! Négy-öt fröccs még kitelik belőle!
- Négy-öt fröccs? Egy kicsit sok lenne. Különben is mondtam, hogy nem vagyok szomjas!
- Nem jössz?
- Nem megyek. És azt mondom, hogy maga se menjen. Miért nem próbál meg egyszer már uralkodni magán?
- Úgy?! Tehát nem iszol meg az apáddal egy fröccsöt?! - komorodott el a kovács.
- Ne haragudjon, de szükségem van az eszemre. Dolgozni akarok.
- Péter!
Péter elsápadt.
Apja közelebb lépett hozzá és elgondolkozva a szemébe nézett:
- Úgy látszik, nagyon erősnek érzed magad. De vigyázz! Én nem Sváb Josi, nem Rúth, hanem Farkas Péter vagyok...
- Én is az vagyok... - mondta halkan a fiú, és életében először nem érzett félelmet apja óriási alakja előtt.
- Dobd le a fejszét és lépj közelebb.
Péter csodálkozva nézett apja elsötétülő arcába, aztán ledobta fejszéjét:
- Mit akar tőlem?!
- No, lássuk csak! - mondta halvány mosollyal, hunyorítva a kovács és hirtelen megragadta a fiú széles, erős nadrágszíját. - Te... nagylegény!
- Ahá! Értem!
Péter ismerte örege kedves virtuskodását. Néhány évvel ezelőtt, ha jókedve volt, nemegyszer kihívta őt derékszíjbirkózásra, hogy néhány pillanat múlva hangos hahotával, könnyedén a feje fölé emelje és lenyekkentse a földre.
De mi lesz ebből?
Péter nagyot nyelt, kissé széjjelterpesztette lábát és előrehajolva ő is megragadta apja nadrágszíját.
- Tehát az a győztes, aki szíjánál fogva a hátára tudja fordítani a másikat, vagy aki le tudja választani a saját szíjáról ellenfele mindkét kezét. Kezdhetjük?
- Kezdhetjük!
Apja hatalmasat rántott rajta. A fiú feIszisszent. Nadrágszíja élesen belevágódott a derekába. Egy pillanatig úgy érezte, hogy teste elszakad a földtől, de végül is kétségbeesett erőfeszítéssel megkapaszkodott örege szíjában és a talpán maradt. S a következő pillanatban ő támadott. Izmai megfeszültek, fogai összecsikordultak, és emelt. De mintha egy nagy barnamedvét ráncigált volna.
Apja hangosan felkacagott:
- Ej, te... taknyos!... Engem akarsz te felemelni?! Mi?!
Anyja, aki ebben a pillanatban lépett ki a kunyhóból, feljajgatott:
- Ó, ég! Mit csinálsz azzal a fiúval, te... te átkozott ördög!
- Mit óbégatsz?!... Csak... egy kicsit... megtanítom repülni ezt a... jómadarat! - lihegte a kovács és hirtelenül pörögni kezdett. Péter szinte vízszintes testhelyzetben repült körülötte, de acélos ujjai egy másodpercre sem lazultak meg apja szíján, ,s mikor végre ismét leért a lába a földre, egyetlen lendületes mozdulattal térdre rántotta az öreget. 
- Az anyád!...
Péter - érezve, hogy apja megingott - villámgyorsan oldalt fordult, és egész súlyával maga mellé szorította ellenfelét, aztán megpróbálta a hátára fordítani, de örege résen volt. Kétméteres teste szinte recsegett, ropogott az erőfeszítéstől, de végül is sikerült elhárítania a fiú ravasz, erőteljes támadását. S egy gondolattal később már ismét ő volt fölényben. Péter felnyögött. Apja akkora erővel szorította meg az övét, hogy szinte elállt a lélegzete.
- No?!... Bírod... még?! 
- Bírom!...
Ismét talpon voltak. Bozontos hajuk izzadt arcukban kavargott, mellük zihált, és mindjobban felhorzsolt derekuk szinte lángolt a nadrágszíjuk alatt. Úgy ráncigálták, taszigálták egymást, mint két, hatalmas, füstölgő ördög. A kovács csak most látta, hogy fia, aki a nyáron még az álláig sem ért egészen, már mindössze fél fejjel alacsonyabb nála.
- Ó, mikor hagyjátok már abba?... - ment közelebb hozzájuk, kezét tördelve az asszony.
- Majd... ha apám... megadja magát! - lihegte elszántan a fiú.
- Micsoda?! Hogy én?!... Ahhoz kisfiú vagy te még!... - mordult fel dühbe gurulva a kovács, és minden erejét összeszedve felemelte, veszettül megpörgette és széles ívben levágta a fiút a földre:
- No?!... Melyikünk az erősebb, mi?!
A fiú kábultan feltápászkodott és felmutatta kezét:
- Itt a nadrágszíja, ni... A markomban... Ha nem szakad el, nem vág oda...
A kovács a nadrágjához kapott, aztán nevetve megcsóválta fejét:
- No, jól van... Te... fenegyerek!... - mondta halkan, elismeréssel a hangjában és lassan, elgondolkozva leballagott a kunyhóba...
S másnap reggel, mikor Péter fűrésszel a kezében elindult az erdőbe, hogy kivágjon néhány, gerendának alkalmas fát a tervezett új épülethez - mintha mi sem történt volna köztük - ő is fejszét fogott és csatlakozott a fiúhoz:
- No? Elkezdjük?
Az asszony és Magda nem akartak hinni a szemüknek.
A két Farkas - apa és fia - szinte óránként kivágtak és legallyaztak egy-egy fenyőt, és a következő napokon is úgy dolgoztak, mint a megszállottak.
S a negyedik nap reggelén rájuk ragyogott a szerencse.
Az erdőalji kocsiösvényről egy rozoga kis szekér kanyarodott be a műhely elé. Az erdőn túl táborozó lovasszázad emberei jöttek vele. Egy tiszt, egy őrmester és két kiskatona. A bakon régi jó ismerősük, Mikola, a szőke kis kozák ült:
- Mámuska! Papá! Pjotr!
- Drasztutye, drasztutye! - jött elő a két kovács. - Mi újság Mikulás?
- Hát ez mi? - lépett előre Péter és a szekérből kimeredő, nagy, ócska vastákolmányra bökött.
- Mi lenne? - mordult rá az apja; - Egy tropára ment tábori tűzhely!
A tiszt a vasvázra mutatott és kézzel-lábbal magyarázni kezdett:
- Ponyimáty?
- Ponyimáty! Ponyimáty! - vigyorgott Farkas. - Dá, dá! Értem! Vacak! Dá, dá! - Egy darabig gondolkozott, aztán felmutatta az öt ujját: - Öt nap múlva jöhettek érte! Szebb lesz, mint új korában volt!
- Nyet, nyet! - rázta meg fejét a tiszt. - Tri! - mondta nevetve és felmutatta három ujját.
- No, hogy a frász törje ki! Hallod Péter?! Három nap múlva kell nekik. Ráverünk?
- Miért ne?
- Rendben van! - hagyta rá a kovács. - Tri! Harasó?
- Harasó, harasó!...
S a két kovács munkához látott. Két nap és két éjszaka szinte egyfolytában táncoltatták a kalapácsukat. S nem bánták meg.
- Harasó, harasó! - nevetett rájuk elismerően a tiszt a harmadik nap reggelén és kezet nyújtott.
- Azt meghiszem! - nevetett fel Farkas is, és tenyerével megveregette az újjávarázsolt, hatalmas tűzhelyet. Megmondtam, hogy jobb lesz, mint újkorában, vagy nem? Na, vigyétek!...
Elvigyorodott:
A szekérről három zsák krumpli, egy zsák liszt és egy huszonöt literes hordócska huppant le eléjük...
- Da szvidania!...
- Da szvidania!...
Egy ideig jókedvűen integettek a távolodó katonák után, aztán Farkas lassan a feleségéhez fordult:
- No, asszony? Mit szólsz ehhez, mi?... Jöhet a tél!... - mondta elégedetten és a hordóra sandítva odaszólt Péternek: - Hallod-e Péter, hozz már ki egy poharat a kunyhóból!...
Csettintett és rákacsintott az asszonyra:
- No, Péter! Üsd ki azt a dugót és csurgass ide a hordó vériből egy cseppecskét ebbe a pohárba, ni...
Áhítatos csend, aztán dühös morgás:
- A szentségit! Hiszen ez napraforgó-olaj! - fakadt ki csalódottan a kovács és bambán bámult az erdőalján zötykölődő lovasok után. - Hogy a frász törné ki! Én meg azt hittem, hogy vodka!...
- Olaj?! Ó, hála a magasságosnak! - kiáltott fel az asszony, és hirtelen akkora erővel tört fel belőle a kacagás, hogy nagy, ámuló szemeiből - mint felhős égből az eső - sűrű záporként megeredt a könny...

A hold úgy pislákolt a telep fölött, egy nagy, szürke felhő csücskén, mint füstölgő, nyirkos lámpakanócon fel-fellobbanó láng.
Péter - bal vállát nekivetve az útszéli platán vastag törzsének - egy ideig elgondolkozva bámulta a pék csendbe, sötétbe merült háza ablakait, aztán felsóhajtott és lassan megfordult, hogy elinduljon hazafelé. De hirtelen, egészen halkan - mintha csak a szél súgta. volna a fülébe - a nevét hallotta:
- Péter... - Megtorpant.
Az úton - pokrócba csavarkózva, vállára bomló hajjal - a pék lánya osont utána.
- Ria!
- Pszt!
- Hát te?... Hogy kerülsz ide... ilyen váratlanul?... - Kimásztam az ablakon...
A fiú meglepetten nézett vissza a kitárt ablakszárnyakra, aztán halkan felnevetett.
- Kinevetsz? - komorodott el a lány, és zavartan vissza akart fordulni, de Péter utána nyúlt és megölelte a vállát.
- Ria!... Dehogy nevetlek ki... csak, hát... olyan furcsa ez az egész... No... nézz már rám!
A lány lassan felemelte tekintetét a földről, és kissé oldalt fordítva arcát, valahová az erdő fölé nézett:
- Nem tudtam elaludni... Csak forgolódtam az ágyban... és egyszer csak megéreztem, hogy... itt vagy... Hogy nézed az ablakomat... Igazán nem is tudtam, hogy mi történt velem... De a falujárás óta nem találkoztunk és... és... Most mit gondolsz rólam?!...
- Hogy mit?... Azt, hogy mindenkinél jobban szeretlek... És, hogy... kimondhatatlanul örülök neked... Annak, hogy itt vagy... - suttogta halkan a fiú, és érezte, hogy megremeg a lába...
- Én... úgy szégyenlem magam - borzongott meg a lány.
- Szeretsz?
- Szeretlek... de... félek. Ha apámék megtudják!... Ha... meglátna valaki... itt,.. veled... Ó! még rágondolni is rossz!...
- Ne félj...
A kovács fia gyengéden magához vonta a lányt és föléje hajolt.
S a pék lánya nem tiltakozott. Lázasan, szomjasan csüggött a fiú ajkán...
A hold elé nagy, fekete felhők szálltak. Valahol, az erdőben hangosan megreccsent egy ág. Aztán néhány percre akkora csend támadt, mintha tengerbe merült volna körülöttük a világ.
Fogaik összekoccantak a vágytól. A lány könnyű szédülést érzett. A fiú jobb keze lassan a dereka alá csúszott. Egy pillanatig alélt izgalommal átengedte magát érzéseinek, aztán hirtelen feleszmélve ki akart bontakozni az ölelésből, de csak vergődni tudott a fiú karjaiban:
- Peti... ne... ne... nem szabad... - tiltakozott szaggatott lihegéssel. - Eressz... mennem kell már!...
- De Ria!... Nem... ne menj el még!
- Ó!... Jön valaki!...
Riadtan húzódtak a kerítés mellé, egy terebélyes, görbe fa árnyékába.
A város felöl nagy, homályba mosódó emberi alak botorkált feléjük. A magányos vén volt. Lassan - anélkül, hogy észrevette volna őket - alig nyolc-tíz lépéssel előttük, a kis Takács Lajos kertjénél bekanyarodott a háza felé vezető erdei ösvényre.
- Ki volt ez?...
- Az az ember, akinek nagyon sokat köszönhetek... - mondta halkan a fiú.
- Doór apó?
- Igen... Ő nyitotta ki a szememet. Ő és a könyvei értették meg velem, hogy másként is lehet élni, mint ahogyan mi élünk itt a telepen...
- Másként?
- Emberként...
Elhallgattak, de a lánynak úgy tűnt, hogy a fiú szenvedélyes hangja még jó néhány másodpercig ott sustorgott körülöttük a sötétben. Pattogva. Mint a rőzseláng. 
- S az új ház? Készül?
- Decemberre összeütjük. Tudod, milyen lesz? Mint az öregé. Talán még szebb. És nagyobb... Az öreg és az ács megígérték, hogy ha összehozzuk a kellő mennyiségű gerendát, segítenek összeácsolni az épület vázát és tetőszerkezetét... A többi már gyerekjáték lesz!...
Lassan, szinte önkéntelenül befordultak az erdőbe.
- Ó, Peti!... Most már igazán mennem kell!... - indult vissza ijedten a lány, de a fiú megfogta kezét és némán, ellenállhatatlanul magához vonta. Aztán gyengéden két erős tenyere közé fogta a remegő lány arcát:
- Hát ennyire félsz tőlem? - Hangjában különös, lemondó szomorúság vibrált: - Nyár óta behunyt szemmel is csak téged látlak, Ria... Ahogyan kilépsz a fák közül és futsz a folyó felé... És, ahogyan lebegsz a vízen... Amióta a köveknél beúsztunk a roncshoz, úgy közeledek feléd, mint hajótörött az életet és boldogságot jelentő parthoz, de úgy látszik, hogy te csak csalóka délibáb vagy nekem, és nem igazi föld...
Csend lett.
A hold egy pillanatra ismét előtűnt a felhők közül és pókháló-finom árny- és fényszálakkal szőtte be az erdőt. - Menj hát...
Elengedte a lány kezét.
De a lány nem mozdult. Pedig érezte, hogy mennie, futnia kellene, ki az erdőből, vissza, be a házba, de lábai felmondták a szolgálatot. A fiú mondja ezeket a különös szavakat? Péter elküldi őt? Arca átforrósodott, melle egyre erősebben hullámzott. A fiú ismét egészen közel lépett hozzá, arcuk szinte összeért a sötétben:
- Te Ria... tegnap délután írtam hozzád egy verset... 
- Verset?
A lány csodálkozva nézett fel a föléje magasló fekete árnyék sápadt-barnán derengő arcába:
- Még sohasem mondtad, hogy te verseket is szoktál írni...
- Elmondjam?
- Mondd...
S a fiú - félig suttogva, félig mormolva - egészen halkan beszélni kezdett:

Oly jó szeretni téged,
lengsz, mint illatos rétek,
hajad dús, arany alkony,
engedd, hogy betakarjon...

 Tebenned mindig nyár van,
forrásom vagy e tájban,
szemed két fényes ablak,
engedd, hogy benned lakjak.

A világ szélben táncol,
jövök vad éjszakákból -
nyerek-e bebocsájtást?
Hadd gyújtsak benned lámpást...

Villámló mély szemeknek
hűvös zápora vert meg,
kedves, ha megengednéd,
nálad felmelegednék:

Szíved szép parazsára
ráhullna szívem ága,
s égnénk, halálig hűen,
tisztán és egyszerűen...

Ki ez a fiú? Mintha nem is ő, hanem maga az erdő, a zizegő avar és a szél, sőt, mintha a végtelen ég suttogta volna fülébe a verset...
Néhány másodpercig némán álltak.
- Gyönyörű volt... - mondta halkan a lány és tágra nyíló szemekkel nézte, nézte a magas, rongyos viharkabátba öltözött fiatalembert, mintha csak azt kutatta volna, hogy valóban Farkas Péter, a gonosz fekete kovács fia áll-e előtte? Vagy valaki más, egy csodálatos idegen, akit csak ezekben a percekben kezd megismerni?.. Egy költő?... Hát ezt a fiút nézik le az ő szülei? Ettől a fiútól tiltják? Hát van erő, mely gátat tudna emelni közéjük? Nincs! És nem is lesz!... Ha kell, otthagyja a szülői házat és követi őt - akárhová!...
A fiú behunyta szemét. Összeforrt a szájuk. Jobbja ölelte a lány derekát. A lány válláról lecsúszott a pokróc. Megborzongott. De nem a hidegtől. A vágytól. A forróságtól. Péter a lány nyakát csókolta. Aztán a mellét. Beszívta bőre illatát. Már egyikük sem érzett semmi gátlást. Se bűnt. Tiszták voltak. Dalolt, lángolt bennük a nagy, örök törvény. A szerelem.
- Ria...
Őszi éj volt. A hűvös avarban arany kis tűzpatak rezdült szét. A lány elomló, dús, szőke haja volt... A fák meztelenül lihegtek a szélben. Mintha csak attól féltek volna, hogy az avarba hullt arany lángocska égre lobbantja az erdőt..

VISSZA - TOVÁBB


Kérem, szóljon hozzá Ön is!