Duna-parti románc 12. fejezet

12

- Milyen az idő?
- Milyen, milyen! Dugd ki az orrod és nézd, meg! Csupa felhő az ég! Egy órán belül zuhogni fog az eső!
- Ne ijesztegess, te!
Hűvös Gábor kilépett a sarkig tárt konyhaajtó elé, a verandára, és nevetve nézett morcoskodó, sepregető feleségére. Aztán fürkészve körülkémlelt a szürke, vasárnap reggeli derengésben. Az ég alján, a Duna felől szétszakadozott fekete felhőcsordát terelt a szél a város felé.
Egy pillanatig aggódva összeráncolta a homlokát, aztán legyintett:
- Nem lesz ezekből a felhőkből semmi! Meglátod, tíz-tizenegy órára kisüt a nap!
- Arra várhatsz!
-Mi lelt megint?
- Mi lelt volna?
- Azt mondtad, ha megcsinálom a kerítést és bevakolom a házat, nem szólsz egy szót sem, ha háromhetenként egy vasárnap vidékre megyek. Nos, nézd meg! - ment ki az udvar közepére a kőműves s a katonásan álló kerítéslécekre és a frissen vakolt, halványzöldre festett, takaros kis házikóra mutatott. - Rendbehoztam a fészkedet, vagy nem?
- Jó, jó... Menj csak! Mondtam egy szóval is, hogy ne menj?
- Nem kirándulni megyek. Az embernek társadalmi kötelességei is vannak. A nyáron megígértűk a falunak, hogy legkésőbb októberben helyreállítjuk az olajpréseiket és az iskolájukat. Vállaltuk, megcsináljuk. Ma délutánra, ha törik, ha szakad, befejezzük a munkát. Aztán passz. Kész. Tavaszig el sem tudsz kergetni hazulról!
Az asszony nem felelt. Csak söpörte, söpörte a port le a verandáról.
- Jöhetnének már az emberek - mondta nyugtalanul a férfi. - Háromnegyed hét, és még sehol senki...
- Az autót hozza már a frász, ni! - állt meg az asszony, haragos pillantást vetve a város felől feltűnő, piros és nemzetiszínű zászlócskákkal feldíszített teherautóra.
- Jó reggelt, szomszéd!
- Jó reggelt!
Az ács jött.
- Szabadság, elvtársak! - kiáltott ki kerek képpel, mosolyogva a fiatal, micisapkás sofőr a volán mellől, és rálépett a fékre.
A dohogva megálló autóból Kenyeres Anna, a tanítónő szállt ki. Kutatva nézett körül:
- A többiek?
- Úgy látszik, megijedtek a borulástól! - nevetett a sofőr. - Megnyomjam a dudát?
- Felesleges - mondta a kőműves.- Már jönnek is!
Az ősz hajú, vékony kis Takács Lajossal és Koós Sándorral az élükön nyolc-tíz, kék overálos munkás és öt-hat nagyobbacska iskolás gyerek - fiú és lány - tűnt fel az erdő alatt.
- Ho-hoó! - integetett az ács. - Gyerünk, gyerünk elvtársak! Mindjárt hét óra!
- Már el is múlt!
- No, végre. Együtt vagyunk? - kérdezte a sofőr.
- Egy pillanat!
Gedeon Ria, a pék lánya lépett ki az útra. Apja és anyja a kapuból nézték. A tanítónő eléje ment:
- Gyere Ria, gyere! Már csak te hiányoztál!
- Aztán két szemük arra a lányra! - ívelt fel élesen Gedeonné hangja. - Ria! Hallasz? Nehogy panaszt halljak rád!...
- Mehetünk?
A kőműves, Koós Sándor és az ács kérdő szemekkel néztek egymásra.
- Úgy látszik, hogy a két Farkas mégsem jön - mondta csalódottan a kőműves. - Pedig megígérték. Hét óra öt. Várunk még egy kicsit?
- Egy percet se!
- Annuska! Takács bátyám! Maguk üljenek be előre, és gyerünk!
Az autó morranva megrázkódott és előrelódult. Ebben a pillanatban az erdő szélében - húsz-huszonöt méterrel az autó mögött - a fiatal Farkas lompos, magas alakja jelent meg.
- Hé! Várjanak! - kiáltott a fiú, és elképesztő, hatalmas szökkenésekkel futásnak eredt. Elkapta a teherautó hátsó deszkavédjét és már lendült is fel a magasba...
- Ó, szent ég! - csapta össze a kezét Hűvösné. - Visszazuhan!
Néhány másodpercig valóban úgy látszott, hogy a fiú visszazuhan a földre és összetöri magát. De nem zuhant vissza. Izmos karok, acélos kezek kaptak utána és felrántották a kocsira...
- Ej, ej - csóválta meg a fejét a pék. - Láttak már ilyent? Micsoda vakmerő fickó!
- Ha tudom, hogy ez a csibész is velük megy, könyöröghetett volna a tanítónő!... A világért sem engedtem volna el Riát! - fortyant fel méltatlankodva Gedeonné, és sötét pillantást küldött a mindjobban távolodó teherautó után...

A kőműves -szeretettel és elismeréssel nézett a négykézlábról feltápászkodó fiú rokonszenves, derűs képébe:
- Ördögöd van kölyök! Nem féltél, hogy kitöröd a nyakadat?
- Ha féltem volna, nem lennék itt! - nevetett fel a fiú.
- S apádat hol hagytad? - kérdezte előrehajolva az ács.
A fiú elkomorodott:
- Tegnap este, mikor maguk eljöttek tőlünk, ő is felkerekedett. Elment a Rúth Tónihoz. Éjfélkor támolygott haza. Annyira leitta magát, hogy képtelen voltam észhez téríteni...
Rövid időre kínos csend támadt, aztán az emberek másról kezdtek beszélgetni.
Péter csak most vette észre, hogy Ria is fent van a kocsin. A lány, akinek hosszú, aranyszőke haja ezúttal hatalmas kontyba szedve ült a fejebúbján, a kocsi elején, közvetlenül a sofőrfülke mögötti padon kuporgott, és nagy kék szeme tűnődő ámulattal nézett rá. Még sohasem látta ennyire frissnek, ragyogónak a lányt. Mikor találkozott a tekintetük, mindkettőjük arcát pirosra színezte a vér.
- Szervusz, Ria! - csúszott ki önkéntelen lelkesedéssel a fiú száján, és az élénk eszmecserébe kezdő munkások között előrebotorkálva, helyet teremtett magának a két Szabófiú között ülő lánnyal szemben. - Hogyhogy te is itt vagy?
Az emberek felemelték tekintetüket és érdeklődéssel feléjük fordultak, mire zavartan elhallgatott.
- Hogyhogy itt van? Hát úgy, ahogyan te! - oldotta fel feszélyezettségéből derűsen a kőműves.
- A színdarabban játszom - mondta halkan a lány. És te?
- Én? - nézett körül kissé bizonytalanul a fiú. - Őszintén szólva, még magam sem tudom...
- Ne félj, nem fogsz unatkozni! Igaz, emberek? - jegyezte meg Koós Sándor tanító, és félszeme cinkosan körbe villant a jókedvű társaságon.
- De nem ám!
- Éppen egy ilyen markos kovácslegényre van szükségünk, mint te vagy!...
- Az emberek hangosan felnevettek, aztán egy szőkebajszos, középkorú munkás halkan énekelni kezdett:

Dózsa népe...

S felzengett a dal:

Dózsa népe, bontsd ki a zászlód, itt a helyed,
őseidnek akarata jár teveled,
jobb magyar jövendő kürtszava harsan a földeken át,
jólétben független szép Magyarország nyer ma csatát...

A teherautó szinte szállt.
Átrobogtak a városon.
Péter csak ült, ült, szemben a lánnyal, a széllel, a csattogó zászlók alatt, és elgondolkozva hallgatta a fellobbanó éneket, mely szinte átölelte, suhogó, széles szárnyai alá vonta a frissen felszántott szántóföldeket, a még feltöretlen mezőket és levertségükből ébredező, roskadt kis falvakat...
Kissé behunyta szemét.
Ismét úgy érezte magát, mintha kettévált volna az élete.
Szinte látta, hogy nagy, fekete árnyékként kilép önmagából, és úgy érezte, hogy a teherautó elgurul alóla... Kétségbeesetten kiáltozva, hadonászva az autó után iramodott, de a hatalmas, távolodó járművet hamarosan elnyelte a messzeség... Szempillái megrezzentek.
...Egy darabig csak állt, állt az út gomolygó porfelhőjében, aztán megfordult és kihunyt reménnyel a szívében lassan elindult visszafelé az úton, ment, ment, vissza a kis erdőalji telepre, a kunyhóba, a sivár nyomorúságba...
Anyja riadtan nézett rá:
- Hát te? Miért nem mentél el a falujárókkal? Elkéstél? Öccse és húga a domboldali irtás szélében álltak:
- Mondd Péter, ha segítünk, felépíted az új házat? Becs' szóra?!
Aztán apja bozontos feje, óriási alakja jelent meg a kunyhó ajtajában:
- No, mi az kölyök? Hát téged is hiába vártak? Vagy talán nem vettek fel az autójukra? Ne törődj vele! Nesze! Igyál meg egy pofa rumot!
Erre ő felnevetett:
- Nem. Nem iszok - rázta meg fejét és eltolta maga elől a feléje nyújtott üveget. Aztán titokzatos mosollyal csak nézett, nézett előre, a telepről kivezető útra, és látta önmagát az autóra felkapaszkodni és az autón ülni az éneklő munkások között...
Az autó megzökkent.
Térde a lány térdéhez ütődött. Felnyitotta szemét és elmosolyodott. A lány énekelt. És nem húzta el térdét. Nem. Sőt!... Visszamosolygott rá...
Aztán lopva körülnézett:
Kik ezek az emberek?
Néhány pillanatig úgy érezte, hogy ismeretlen emberek között ül. Pedig jól ismerte valamennyiüket, hiszen közöttük nőtt fel. Egytől-egyig magafajta szegény, erdőalji proletárok voltak, akiknek szánalmas kunyhóikon és magukon hordott gönceiken kívül jóformán semmijük sem volt, csupán a puszta kezük ereje, mellyel a gyárak kormos kövei és rideg vasai közül előkaparták maguknak és családjuknak a mindennapi darabka kenyeret.
Tekintete kutatva tapogatta a kemény, frissen borotvált arcokat.
Vajon miféle belső erő hatására rajzanak ki így, vasárnaponként vidékre? Ahelyett, hogy egész heti fáradalmaikat pihenve, enyhülést keresnének családi tűzhelyük körében? Miért törik magukat azért, hogy egy távoli falucska ismeretlen kis szántó-vető embereinek olajmag-silójuk legyen, és hogy néhány tucat parasztgyerek rendes iskolába járhasson? Egy darabig némán és elgondolkozva ült éneklő társai között. Nem, nem. Erőtlenül, bizonytalanul felvetődő miértjeire ekkor még nem találta meg a világos választ, hiszen - mi tagadás - egyelőre még nem valami nemes missziót, hanem csupán izgalmasnak ígérkező kirándulást látott ebben a vasárnapi autózásban. S mégis, valahogyan úgy érezte, hogy nagy, súlyos gátak dőlnek le benne, a szíve körül.
Felszabadultan felsóhajtott. S mikor Hűvös Gábor új énekbe kezdett, az ő hangja is felszállt a többiekével:

Vörös Csepel, vezesd a harcot,
Váci út felelj neki...

Aztán valaki felkiáltott:
- Dózsafalva!... Hahóó elvtársak! Megérkeztünk!... Felálltak a zötyögő kocsiban és vidáman integetve, sapkájukat lengetve hangosan oda-odaköszöntek a hepehupás utcák szélein megjelenő falubelieknek:
- Szabadság emberek!
- Szabadság!
- Adj' isten!
- Jó reggelt! - harsant vissza innen is, onnan is a szívélyes válasz, de Péternek nem kerülte el a figyelmét az sem, hogy egy-egy nagyobb ház kapujából néma arcok és barátságtalan, haragos pillantások is villantak rájuk. Sőt! Mikor az öreg, fehértornyú kis katolikus templom mellett haladtak el, néhány, szoknyáját höndörgető asszony és tükör-csizmás férfi közül egy tagbaszakadt, kicsattanó arcú paraszt fenyegetően megrázta utánuk az öklét.
- Láttad? - nézett meglepetten Riára. - Hát ennek meg mi a baja?
- Sejtelmem sincs róla! - felelte a lány.
- No? Min tűnődtök? - fordult feléjük a kőműves, aki titokban egész úton rajtuk tartotta a szemét.
- Nézze, az az ipse, ott a templomnál, megrázta utánunk az öklét.
A kőműves összeráncolt homlokkal nézett vissza a válla fölött. Aztán elmosolyodott:
- Csak nem gondoltátok, hogy kivétel nélkül mindenki kitörő örömmel fogad itt minket? Tudod, hogy ki ott az az ember?
- Honnan tudnám?
- Rúth Pál. A malmos.
- Talán csak nem...
- De. A Rúth Tóni bátyja. Az a nagy csoport foltos rongyos ember meg, ott ni, azok, akik nevetve integetnek, azok meg a cselédei, a napszámosai...
- Voltak! - szólt közbe az ács. - És ez nagy különbség! - Úgy van - bólintott a kőműves. - Nos? Sejted már, hogy miért rázza utánunk az öklét?
- Elvették a földjét?
- Elvettük a földjét? Nem. Dehogy vettük. Csak visszaadtuk azoknak, akiké a jog és az igazság szerint mindig is volt. Azoknak, akik nemzedékről nemzedékre egymás kezébe adták az ekeszarvát, szakadásig túrták, művelték itt ezt a szigorú vidéket, arcuk verejtékével nevelve benne az életet, és akik mégis, eddig csak tengődhettek rajta...
Péter elgondolkozva nézett a magas, szőke ember arcába, aki mintha az ég alján úszó felhőknek beszélt volna, nagy, zöld olajlámpásra emlékeztető szemével a messzeségbe belevesző látóhatárt fürkészte:
- Képzeld el, míg a falu nagy részének egy talpalatnyi földje sem volt, addig ennek a Rúthnak, pedig ő csak kismiskának számított az igazi nagybirtokosok között, néhány héttel ezelőtt is még kétszáz hold szántója és harminc hold szőlője nyomta ezt a határt...
- Ma pedig szerény ötven holdon kell tengődnie szegénynek! - jegyezte meg gúnyosan egy szikár emberke.
- Bizony fiú! - fordította tréfára a szót az ács. - Attól félek, hagy a jövőben, apád legnagyobb bánatára, jóval kevesebb bort fog lecsurgatni ez az ipse az erdő alá, az öcsköse hordóiba!
Néhányan hangosan felnevettek.
- Fene, aki megeszi! - legyintett az emberke, haragos fintort vágva. - Jut is, marad is ezeknek, bőven! Hogy az istennyila üssön beléjük!...
A teherautó bekanyarodott a jó formájú, friss falú, deszkaállványokkal körülvett kis iskola udvarára és hatalmas porfelhőt kavarva - néhány arasszal a mély meszesgödör előtt - megállt:
- No! Itt lennénk! - bújt ki a fülkéjéből vigyorogva a sofőr.
- Még jó, hogy csak itt és nem egy lépéssel előbbre, a magunk ásta sírgödörben! - horkant fel az iménti, paprikás kedvű emberke. - Hogy az ördög vinné el a sületlen tréfáival együtt!...
Az épületből egy szikár, kefehajú, bőrbekecses öregember, a tanító, őszkontyú, mosolygós képű felesége és két, nyűtt ruhás, ráncos-csizmás parasztember jött eléjük. Egyikük - kopaszodó, nagy, görcsös fára emlékeztető, nevetőszemű férfi - a kommunista pártszervezet titkára, erős, dércsípte bajszú társa pedig a parasztpárt helyi elnöke volt.
A régi jó ismerősöknek kijáró közvetlenséggel üdvözölték a kocsiról leugráló jövevényeket:
- Hozta isten magukat! Kerüljenek beljebb, öblítsék le egy kis pálinkával az út porát a torkukról, és harapjanak valamit!...
- Nem enni-inni jöttünk mi ide, hanem dolgozni! - tiltakoztak a jövevények, de aztán mégiscsak elindultak az épület felé.
Csak Péter nem mozdult. Állt, némán, arcába tóduló vérrel és nézett, nézett felfelé, a pék lányára, aki az autó végében topogott, kissé tétován, sutácskán, utolsónak maradva, és éppen leugrani készült.
A látvány valóban nem mindennapi volt.
Egy váratlanul kerekedő heves szélroham belekapott a lány szoknyája aljába és hirtelen teljesen felfújta azt, egészen a nyakába: 
- Ó!...
A fiú, az eléje táruló fiatal, női test pompázó meztelensége láttán, szinte megbabonázva állt a hűvös és tompa délelőtti ragyogásban... A lánynak végre sikerült a combjaira ráhajtania a szoknyáját. Nyakig pirultan nézett körül.
Aztán egy kissé megnyugodott, Péteren kívül ugyanis mindenki háttal volt feléje, jó tíz-tizenöt méternyire tőlük, így senki sem figyelt fel a jelenetre:
- No... Lépj csak le, bátran!... - szólalt meg rekedten a fiú.
De csak álltak.
A lány az autón.
A fiú a földön.
Péternek egy ideig úgy tűnt, hogy a lány nagy, kék szeméből ugyanaz a csodálatosan mély, árnyékos délutáni ég néz vissza rá, amely a nyár elején, a folyóparti szikláknál föléjük hajolt.
De nem. Ez az ég, ez a lány, ez a szem - másként ragyogott.
Ez a szem már nem a kis Gedeon Ria szeme volt, melyből a gyermeki öntudatlanság ártatlan játékcserepei villogtak rá, hanem ezekből a szemekből a felkelő nap arany lángjai lobogtak feléje.
Nézték egymást. Némán, zavartan. Pillájukon a nagy, szomjas mezők eső utáni vágyakozása és a végtelen felhővonulatok nyugtalansága vibrált.
A vágy.
Ezekben a pillanatokban nem volt titkuk egymás előtt. Ebben a rövidke percben szemük elé vetődött a végtelen idő minden titokzatos csodája, és a szerelem örök gyönyörűsége...
...- No! Mitől félsz? Ugorj már! - ismételte meg kissé türelmetlenül a fiú, és mindkét karját magasra nyújtva könnyedén, de határozottan megfogta a lány csípőjét... A lány egy darabig úgy érezte, mintha a feltámadó szél hatalmas erejű, kitárt szárnyán lebegne, aztán leereszkedett a fiú elé.
Arcuk, testük egészen közel tüzelt egymáshoz.
- Te, Ria... szeretnék komolyan beszélni veled...
- Jó... de most?... Ne, ne... eressz... Menjünk, mert még feltűnik, hogy nem vagyunk közöttük... - felelte suttogva a lány, és lefejtve a derekára fonódó kezeket, elfordult a fiútól.
Aztán válla fölött kissé zavartan visszamosolygott Péterre, majd lassan elindult az épület felé tartó, élénken beszélgető csoport után.
Péter - mintha egy sejtelmesen szép álomhól ébredt volna fel - kábán felemelte arcát és a lány után mozdult:
- Te! Várj csak!...
S ekkor megpillantotta Kenyeres Annát, a fiatal tanítónőt, aki a beszélgetők közül kiválva, Ria elé sietett.
- Hát te? Úgy látszik, neked meg kell fogni a kezedet, különben elveszítünk! - mondta nevetve és belekarolt a lányba.
Csak most vette észre Pétert:
- Ó! Az én fekete lovagom! Hát maga hogy került ide? - nyújtott kezet a fiúnak.
- Mint a sas! Utánunk szállt! Igaz-e Péter? - kiáltott közbe az ács.
- Jó-jó! Csak aztán el ne ragadja ezt a szép kis fehér galambot, ni!
- Miért ne? - évődött az ács.
A fiatal tanítónő felemelte mutatóujját és félig tréfásan, félig komolyan, megfenyegette a zavart mosollyal hallgató fiút:
- Mert lenyesem a szárnyait!
Aztán felnevetett és röviden elmesélte a Rúth-kocsma előtti, péntek délutáni jelenetet:
- Képzeljék el, ha ez a fiatalember nem lép közbe, az a csibész rámrontott volna!... Mint a vadkan!
- Ki volt az? - kérdezte Koós.
- A Jónás-kölyök - szólalt meg csendesen, vállat vonva a fiú.
- A "néma" fia? Attól bizony minden kitelik! Tegnap este is bent láttam kódorogni a városban, egy nagy, kötekedő suhancbandában, a Horog utcai Müller-kocsmánál...
- No? Ki hinné el, ha nem tudná, hogy ez az épület tavaly ősszel öt tüzérségi aknát kapott, és hogy még három hónappal ezelőtt is csupa romhalmaz volt? - jegyezte meg a kőműves, mikor beléptek az iskola egyetlen tágas, takaros termébe, melynek helyreállított falaiból, újjágyalult, mázolt ajtajából, ablakaiból és padsoraiból szinte áradt a friss mész - és festékszag. Aztán a vendéglátókhoz fordult: - Különben mi újság a faluban? A határ? Mindent elvetettek már?
- Hát..., nagyjából. Ami volt. Kevéske őszi árpát. Meg rozsot. De sok még a töretlen föld.
- Kevés az igás állat, ugye?
- Sajnos. Se mag, se iga. Hiszen tudják, hogy a németek nagyon sok lovat, ökröt és tehenet elhajtottak a faluból. Néhányan, a könnyebb földben, kínunkban már magunkat fogtuk be az eke elé, és húztuk, vontattuk, de hát az ember nem barom. Csak vergődtünk. Mégse haladtunk a szántással. Öt kataszteri holdam volt. Sárga homok. Kaptam hozzá három hold feketét a szillaposi Rúth-dűlőből. Heten vagyunk. Öt gyerek. Két apró fiú, egy suhángnyi kölyök meg egy eladó lyány. Jól jött a föld. Hej, micsoda föld! Úgy fénylik, mint ennek a fiúnak a haja, ni!... De hát a fele még feltöretlen.
- És az én négy holdam? Mint a tenyerem. Kérges. Szigorú. A püspökségéből kanyarítottam ki. A két hold homokomhoz. Mint száraz kenyérhez a rágós húst!...
- No, majd csak fölszántják!
- De fel ám!
A kőműves felnevetett. A két parasztember sopánkodása felért egy kiadós dicsekvéssel.
- Hála az égnek és maguknak, mi már holnap megkezdhetjük a mélyszántást! - célzott az újjáépített iskolában megkezdhető tanításra a tanító. - Igaz asszony?
- De úgy ám!
A kőműves megfogta a poharát:
- Erre inni kell!...
Péter, aki pompás kedvében érezte magát, rámosolygott a pék lányára, aztán a tekintete önkéntelenül átsiklott a fiatal tanítónőre.
Gedeon Ria magasra tornyozott, vertarany kontyával üde gyermeki arcával és szelíden domboruló mell- és csípővonalával, úgy hatott a nála jó öt-hat évvel idősebb, erőtől duzzadó tanítónő mellett, mint harmatos, nagy fehér rózsabimbó a kinyílt fekete rózsa oldalán.
Fehér rózsa.
Fekete rózsa.
Először a kis Gedeon Ria vette észre a fiú elkalandozó pillantását, aztán a tanítónő is megérezte a feléje áradó sugárzást, és fekete szemén érdeklődő kíváncsiság fénylett fel.
A kovács fia - a magas, arányosan izmos termetű és markáns képű ifjú - még lompos öltözékében is tagadhatatlanul megkapó férfijelenség volt.
Férfi és suhanc - egy személyben.
Egy röpke pillanatra mindhármuk tekintete találkozott, és pilláik megrezzentek.
A pék lánya elvörösödött és ajkába harapott, a fiatal tanítónő pedig eltűnődve megemelte pálinkáspoharát:
- Erő-egészség!
- Erő-egészség!...
- Hát a Gabris?... Hogyhogy ő nem jött el? - fordult Péter zavartan, a kőműveshez.
- Az a szerencsétlen? Tegnap délután futballozás közben kificamította a bokáját!... Pedig nagyon nagy szükségem lenne rá a vakolásnál. S úgy tudom, hogy a délutáni műsorban is szerepelt volna, ugye?
- Igen... - felelte a fiatal tanítónő. - Egy Petőfi-verset mondott volna el...
Felhajtották a méregerős törkölyt, megettek néhány pogácsát és kimentek az udvarra.
A parasztpárt deresbajszú kis elnöke hunyorogva nézett körül:
- Aztán legyenek óvatosak - fordult a kőműveshez. - A nagygazdák nagyon fújnak magukra!...
A nagy, görbe, kommunista párttitkár rábólintott:
- Hát,... bizony, napok óta mintha vihar előtti csend ülne a falun...
Hűvös Gábor zöld árnyékú szemében egy pillanatra mintha kormos tűz lobbant volna fel. Megállt, felmarkolt egy marék homokot és Péter elé tartotta a tenyerét:
- No, fiú! Fújj bele!
A homok szétszállt.
A kőműves lehajolt, ismét fölmarkolt egy marék homokot, aztán a tenyerét megmerítette a kút melletti favályú vizében:
- No! Most fújj bele!
- Ezt ugyan fújhatom! - nevetett fel többszöri kudarca után, vállat vonva Péter.
- Nos, látják, valahogyan így vagyunk mi is. Mint a porszemek. Minket is összefog valami. Mint a mész. A víz. S még jobban! Hogy mi? A közös ügy, a közös érdek Akaratunk és igazunk ereje. Ezért hát hadd fújjon csak a szél vagy akár a vihar is. Nem ijedünk meg!..
A kőműves elmosolyodott.
Nagy, kócos haja sárga lángként lobogott magas, erős homloka fölött:
- Így van, elvtársak?
- Így, így, de ha kora délutánra készen akarunk lenni a vakolással meg az olajütővel, akkor ideje lesz végre megkezdeni a munkát! - jegyezte meg az ács.
Munkához láttak.
A kőműves és az ács - hatodmagukkal - az iskola külső csinosítását végezték, a tanítók - bent a teremben - a délutáni műsorban fellépő fiúkkal, lányokkal foglalkoztak, Takács Lajos, a vékony, öregecske kis lakatos pedig, három szaktársával és Péterrel, a falu nyugati szélén álló sutulóház kézigránáttóI megrongált, nagy maghántológépét hozták rendbe.
Péter úgy dolgozott, mintha világéletében, megrongált gépekkel bajlódott volna. Reszelt, tengelyt egyengetett, tárcsák és fogaskerekek pörögtek ujjai között.
A sovány emberke elismeréssel figyelte:
- Jól van fiú! Úgy látom, ismered a dörgést!...
Délután két óra volt, mikor a helyreállított gépet átadták a hálálkodó, kissé siket, öreg gépésznek és fáradtan, éhesen elindultak vissza, az iskola felé.
Péter elgondolkozva fürkészte az eget.
A nap sápadtan bujkált a felhők széltől borzolt, fekete-szürke bokraiban. Eső lesz? Legyen! Nem baj! Verje szél és vágja eső, fő, hogy itt van! Itt? Hol? Akárhol! Mindegy. Egy falucskában. Távol az egyhangú, erdőalji kunyhóvilágtól, a szorongató barlangtól, apja dermesztő árnyékától. Végre szabad volt!
Társai vidáman csevegtek:
- Mit gondoltok, lesz valami búcsúebéd-féle?
- Gondolom.
- Őszinte legyek? Szívesen bevágnék egy jó adag paprikás csirkét !
- No és persze utána egy-két pohár homoki borocska sem lenne rossz, mi?!...
Időnként hangosan felnevettek.
Péter, aki halkan fütyörészgetve lépegetett közöttük, úgy érezte magát, mintha reggel óta egy fejjel megnőtt volna. Valaki rájuk köszönt:
- Adjonisten! Sikerült helyrehozni a maghántolót?
- Miért ne sikerült volna?
Zsúpfedeles, rozzant kis vályogházak. Tenyérnyi ablakok. Görbe útszéli fák.
- Adjonisten!
- Adjonisten! - És megint: - Jó már a sutuló?...
Fiatal és idősebb gazdák, pipázgató öregek, felderengő arcú menyecskék és ráncos, fejkendős nénikék álltak meg egy-egy pillanatra az udvarokon, a favágó tuskóknál, fészereknél és istállóknál, sertés- és baromfiólaknál, hogy barátságosan rájuk köszöntsenek.
Parasztok. Idegenek. Idegenek?
Reggel, mikor megérkeztek a faluba, valóban egy kicsit úgy érezte Péter, hogy egy idegen, ismeretlen kis világrészbe vetődött el, de különös, ezekben a percekben, miután munkájával valamiképpen belekapcsolódott ezeknek az embereknek az életébe, már egyáltalán nem érezte magát tőlük távolállónak, sőt, mintha csupa-csupa kedves, ismerős arc, szempár fordult volna feléje...
A falu szélén átfutó patak hídjához értek. A hevenyészett gerenda-tákolmány úgy ült a bokros-kavicsos partok fölött, mint egy ugrásra készülő óriási szöcske.
Péter, aki a kis csoport végén haladt, egy pillanatra megállt a hídon és elgondolkozva megbámulta az ezüstösen csörgedező öt-hat méter széles vizet.
Ria.
Szinte visszafojtotta a lélegzetét és úgy figyelt befelé, önmagába.
S a pék lánya után lassan a fiatal tanítónő is megjelent képzeletében. Kenyeres Anna.
Képek rajzolódtak ki emlékezetében. Ria és ő... Meztelen fürdésük a nyáresti folyóban, titkos, izgalmas erdőalji csókolódzásaik, közös kószálásaik és álmodozásaik. S különös, sejtelmes ígéretű birkózásuk, fél-ölelésük a fenyves és az akácos közötti tisztáson, a süppedő, kora őszi avarban... És a ma reggeli szoknyalebbenés gyönyörű varázsa...
Kenyeres Anna?
Amióta suhángnyi férfivá cseperedett, egyedül a szép kis Gedeon Riában testesült meg előtte a nő, a nő, akihez testi és lelki vágyai űzték, egyedül Riával tudta elképzelni a szerelmet, az egymásba-fonódó ölelkezést, a jelent, a jövőt és a boldogságot. Ria... Egyedül őérte - őhozzá, a pék lányához - akart felemelkedni a kunyhólakók közül, őérte akart emberhez méltóbb, új életet teremteni önmaga, önmaguk számára. Eddig behunyt szemmel is mindig csak őt látta maga előtt. És most?...
Mélyet sóhajtott és rákönyökölt a híd korlátjára.
Nevetséges. Hogyan is közeledhetne ő, a barlanglakó gonosz Farkas fia egy tanítónőhöz, aki ráadásul még jó két-három évvel idősebb is mint ő?...
Elkomorodott. Mindegy. Ettől függetlenül, amint visszaérnek az iskolába, azonnal beszél Hűvös Gáborral. Eltépi a láncot, amely örege üllőjéhez kötözi, és bemegy a gyárba. Ideje, hogy végre a saját akarata szerint éljen!...
Ezen a falujáráson sok minden új megvilágításba helyeződött benne. Az ember célja is.
A cél.
Néhány nappal ezelőtt, mikor hirtelen elhatározással nekigyürkőzött, hogy új otthont építsen maguknak, a cél fogalmát még csak egy elképzelt, megvalósítható, szép kis gerendaházban látta megtestesülni. Ma végre az a nagyobb cél is felvillant előtte, mely Hűvös Gábort és társait naponta új és új küzdelemre ragadja a városban, a romok között, és vasárnaponként íme itt, ebben a távoli kis faluban is.
A nagy cél. A közös cél. Egy új ország, új világ álma és terve, melyben minden ember szabadon, testvériségben és testi-lelki gazdagságban élhet...
Ria...
Elmosolyodott és tűnődve fürkészte a patak fel-felcsillámló vizét.
Igen. Nem lesz ő mindig ilyen lompos, ilyen ágrólszakadt senki! Dolgozni fog. A gyárban. Mint a többiek. Előbb-utóbb csak kikeverednek ebből a nyomorúságból... S délutánonként, vasárnaponként az új házat is felépíti!...
Az öreg Takács Lajos hangja riasztotta fel gondolataiból:
- Hé, fiú! Talán harcsát akarsz fogni, hogy annyira bámulod azt a vizet?
- Megyek!
Társai, akik jó ötven-hatvan lépésnyire jártak már a bokrokkal megtűzdelt, nagy, kavicsos rét túlsó szélében, még egyszer visszafordultak feléje, aztán lassan bekanyarodtak a néptelen kertek alján húzódó, a faluba vezető, kis utcába és eltűntek a szeme elől...
Péter halkan felnevetett és lehajolt, hogy megragadja az öreg lakatos rábízott szerszámosládájának a szíját, de lendülete megtört.
A felhőkből előbukkanó nap az ő árnyéka mellé még két nagy fekete árnyékot vetített rá a vízre. Meglepetten egyenesedett fel.
- No, mi az legény? Lemaradtál, lemaradtál?...
A faluval ellentétes irányból, a bokrok közül a tagbaszakadt malmos és egy bozontos szakállú, lehetetlenül rongyos, még Ruthnál is ölesebb férfi lépett a hídra...
- Nem veszélyes! Egykettőre beérem őket!...
- No, csak siess, siess! Szedd a lábad! - mondta Rúth és nyugtalanul a mellette lépkedő torzonborz alakra pillantott, mire az kissé zavartan félrefordította az ábrázatát.
Péter összehúzott szemmel nézett az eléje érkező, hatalmas, élő madárijesztőre.
Mintha valahol már találkozott volna ezzel a különös emberrel. De hol?... Mikor a két férfi elhaladt előtte, a szakállas arcból hideg kék szemek villantak vissza rá.
Megvan! A Sváb Josi! - kapta fel meglepetten a fejét, és önkéntelenül, halkan a száján is kicsúszott:
- Josi...
A két férfi megtorpant és visszafordult. A felismert, nagydarab fiatalember hirtelen eléje lépett:
- No, nézd csak... A kis Farkas-kölyök. Hm...
Riadtan körülnézett és jobbjával megmarkolta a fiú mellén a kabátot:
- Hallgatsz, vagy én fogjam be a pofádat?!...
- Hát te... élsz? - ámult még mindig a fiú.
- Én igen, de te már nem sokáig!... - kiáltott fel fojtott hangon, eszelős tekintettel a bandita, és mindkét markával megragadta a fiú torkát.
- Oóóh!
Péter a halálos veszélybe került ember ösztönösségével szegült szembe a váratlan támadással. Ütött. Alulról, fuldokolva, kétségbeesetten. Jobb ökle hatalmas lendülettel vágódott bele Sváb Josi gyomrába, mire az eleresztette ellenfele torkát és eltorzuló arccal, kétrét görnyedve, oldalt fordult. A második ütést a szakállas arcba mérte Péter. Josi elvágódott.
De a következő pillanatban ő is megtántorodott. Rúth ökle orrát érte. Érezte, hogy szemébe fröccsen a vére. Egy újabb ütéstől térdre bukott.
- No várj csak, te vörös ördögfióka!...
Rúth föléje magasodott és jobb lábát nekilökte a mellének. Péter villámgyorsan elkapta a csizma orrát és sarkát, s vadul megcsavarta a mellének zúduló lábat. A malmos a fájdalomtól felhördülve zuhant melléje, a hídra.

A fiú felugrott és ismét Sváb Josival találta szemközt magát. S milyen különös, már nem félt. Sőt. Miután néhány kemény ütésváltásban ráeszmélt izmai erejére, szinte élvezte a harcot. Arca nagyjából egy magasságban volt a megtermett legény elvadult ábrázatával, és bár a fatörzsderekú Josi jó tíz-tizenöt kilóval nehezebb lehetett nála, vállban mégis csaknem fél arasszal ő volt szélesebb.
Sváb Josi is felismerhette a fiatal kovács nem mindennapi ügyességét és robbanékonyságát, mert az előbbinél sokkal óvatosabban mérlegelte az ütéstávolságot.
Összeszorított fogakkal, némán kerülgették egymást.
Tudták, most már életre-halálra megy a játszma.
Aztán Josi ütött.
Péter kitűnő érzékkel félrehajolt és bal kézzel válaszolt, de az ő ütése is csak súrolta ellenfele állát. Ismét néhány erőteljes ütésváltás következett. Remegett, recsegett alattuk a híd. S Péter kissé megroggyant.
Josi diadalittasan megragadta a derekát, hogy maga alá teperje és véglegesen leszámoljon vele. De Péter egyetlen lendületes mozdulattal szinte a feje fölé emelte a jó egymázsás testet és valósággal levágta maga elé, a hídra.
- No?! Akarsz még?!
Sváb Josi kabátja zsebéből revolvert rántott elő:
- Dögölj meg, te... te...
És lőtt.
Péter, aki egy szemvillanással előbb félreugrott, tűszúrásnyi fájdalmat érzett bal csípőjében. Megfordult. De elkésett.
A feltápászkodott, mögéje került Rúth kezében megcsillanó szerszámkulcs lecsapott a tarkójára, és ő, átbukva a híd korlátján, arccal belevágódott a patakba...
- Ó, te féleszű! Ha sejtem, hogy ennyi bajt hozol rám, dehogy bújtattalak volna! Miért lőttél?! Ide akarod csődíteni az egész falut?!... Gyere! - szisszent fel Rúth és fájdalomtól eltorzult arccal, bicegve elindult a bokrok felé, a faluval ellentétes irányba.
- Pali bácsi!...
- No! Mire vársz még?! Kelj fel már, te szerencsétlen!
- Nem tudok... - nyögött fel Josi. - Megszakadt a csípőm!...
- Szedd össze magad! - nézett körül tajtékozva, riadtan a malmos. - Hallod? Máris jönnek! Tűnjünk el, amíg nem késő!...
Josi összeszedte minden erejét és - Rúth segítségével kínosan feltápászkodott.
De elkéstek.
A rét szélén - kíváncsi, kutató szemekkel - nagy csapat gyerek és tíz-tizenöt falubeli férfi és nő tűnt fel, aztán néhány falujáró tódult a híd felé:
- Mi történt?! - fordult a két, sápadtan hátráló férfihoz az ács. - Maga lőtt?! 
A kőműves felkiáltott:
- No nézd csak!... Ez aztán a szerencsés viszontlátás!... Hiszen ez a Josi!
Josi szakállas képén a félelem és a düh vésztjósló felhői kavarogtak:
- Kár annyira örülni ennek a szerencsés viszontlátásnak! - nézett gúnyosan a kőművesre, és kezében megvillant a pisztoly. 
- Úristen!
Ebben a pillanatban, a bokroktól takart víz sekély, kavicsos széléből kő cikkant át a levegőn, és Josi elejtette a pisztolyt.
A kőműves előrelendült.
Péter egy darabig kábultan támolygott a vízben, aztán tántorogva kilépett a partra és lerogyott a fövenyre...
A tanítói lakás díványán eszmélt fel. Mikor kinyitotta szemét, vékony arcú, szemüveges öregember - a falu orvosa - hajolt föléje:
- Fáj a fejed?
- Egy kicsit...
- Mit mondtam? - nézett körül ragyogva az emberke. 
Ennek a fiúnak vasból van a koponyája! Egy-két óra múlva kutyabaja!...
- Hol vagyok?...
Az ajtóban - a kefehajú falusi tanító és ősz kontyú felesége között - Kenyeres Anna, Koós Sándor, Gedeon Ria és néhány telepi gyerek állt.
- Jó helyen - felelte a tanító felesége. - Pihenj csak... A mennyezet nagy fehér lepkeként lebegett fölötte, és a bútorok mintha leheletfinom pókhálóban remegtek volna. Péter hunyorogva bámult maga elé. Mintha félálomban lett volna; az ablak keretében - mint árnyékból szőtt függöny - nagy fekete felhő lobogott, aztán messze, a látóhatár alján hatalmas aranysárga villám cikázott végig, és tompán feldübörgött az ég.
Kábán felült. A falon túlról Hűvös Gábor hangját hallotta, aztán élénk moraj, nevetés és taps hatolt be a szobába... Agyáról hirtelen eloszlott a köd, és minden az eszébe villant. Lassan, óvatosan megtapogatta arcát és fejét...
Hűvös Gábor lépett be az ajtón.
- No, én elmondtam a mondókámat! Maguk következnek! - szólt derűsen. - Kezdhetik a műsort! - Aztán mosolyogva a fiúhoz lépett és kezet szorított vele: - Csakhogy végre felnyitottad a szemed... Remek fickó vagy!...
Odakinn - ezúttal egészen közel - ismét villámlott, és vadul megdörrent a levegő.
- És... Josiékat elfogták?...
- El - bólintott a kőműves, és melegség csillant meg a szemén. - El, de nem mi, hanem te.
Péter elgondolkozva nézett ki a falura. A tetők fölött nagy sötét madárként szállt az ég.
- Hűvös elvtárs... Mondja, nem léphetnék fel én is a műsorban?... Ha már a Gabris nem jöhetett el... elmondanék én egy Petőfi-verset...
Meglepetten néztek rá. Aztán egymásra. A kőműves felnevetett:
- No, Kenyeres elvtársnő?
- Miért ne léphetne fel?!
Süvöltő szél futott végig az utcán. Az ablak üvegén súlyos esőcseppek koppantak.
S Péter - a fekete kovács fia - véresen, zúzott képpel, mintegy megtépetten is diadalmas, erős, fiatal farkas, lassan felment az iskola dobogójára és az egybegyűlt, nyűtt göncű parasztok elé állva szavalni kezdett:

- A farkasok dala. Petőfi Sándor verse

Egy pillanatra behunyta a szemét. Hangja úgy sistergett, mint tűzbe vetett nyirkos farönk:

Süvölt a zivatar
A felhős ég alatt;
A tél iker fia,
Eső és hó szakad.

Kietlen pusztaság
Ez, a melyben lakunk;
Nincs egy bokor se', hol
Meghúzhatnók magunk.

Itt kívül a hideg,
Az éhség ott belül,
E kettős üldözőnk
Kínoz kegyetlenül;

S amott a harmadik:
A töltött fegyverek.
A fehér hóra le
Piros vérünk csepeg.

Fázunk és éhezünk
S átlőve oldalunk, 
Részünk minden nyomor...
De szabadok vagyunk!

Nem kiabált. Nem a torkából jött a hang, hanem mélyről, a melléből.
Állt és sírt. S hirtelen felcsattant a taps. Mint a vihar - odakint. Villámlás. Dörgés. Az arcok olyanná váltak, mint a puszták végtelensége. A tekintetek messze suhantak
Egy öreg paraszt szemét elhomályosította a könny.
Az ablakok üvegén zuhogott, zuhogott az eső.
Taps. Lobbanó pír. Egy fakó fejkendős nénike felkiáltott:
- Szép volt, fiam!
A kőműves nevetve megölelgette és megveregette a hátát, a fiatal tanítónő és Ria pedig szinte áhítattal szorongatták a kezét. Mindenki lelkesedett:
- Köszönjük az iskolát és a sutulót!... Jöjjenek el máskor is!...
A nagy, ágasfa-alakú titkár és zömök társa lépett hozzájuk:
- Az asszonyok levágtak néhány csirkét, vacsorázzanak meg!... 

Az autólámpák sárga fénytüskéi beletörtek a sűrű sötétségbe. A kerekek surrogva pörögtek a síkos, hepehupás úton. Szinte szálltak hazafelé. A föléjük feszített ponyva alá bevágott a szél, az eső.
Ria Péter mellett kuporgott. Szorosan egymáshoz simultak. Átázott, gőzölgő ruhájukon át szinte érezték egymás testének forróságát.
A lány enyhén megborzongott.
- Fázol? - kérdezte halkan a fiú.
- Ó, dehogy! - felelte Ria és felnevetett.
Ujjaik egymásba kulcsolódtak. Valaki énekelni kezdett:

Fel vörösök, proletárok, csillagosok, katonák...

Sötét volt. A csillagok valahol messze, fent, fent az áradó esőóceán fölött ragyogtak.
Az orrukig sem láttak. Péter átkarolta a lány derekát, magához szorította, és megcsókolta a száját. Villámlott? Dörgött? Szakadt az eső?
Szabadok és boldogok voltak...

VISSZA - TOVÁBB


Kérem, szóljon hozzá Ön is!