Duna-parti románc 11. fejezet

11

A viharos éjszaka után verőfényes nappalok követték egymást, mintha vissza-visszajárt volna a nyár a kis városszéli kertek alá, az őszi rozsdával bevont Duna-parti tájba.
Péntek délelőtt volt, úgy 11 óra.
Péter nekitámasztotta fűrészét a rozoga, X-lábú fűrészbaknak, és - miután ledobta magáról kiskabátját - gyors mozdulattal ki akart bújni rövidujjú, piros-kék kockás pulóveréből is. Anyja azonban, aki éppen kilépett a kunyhóból, csendesen, de aggódó eréllyel rászólt:
- Péter! Hagyod magadon azt a pulóvert!
- De mama...
- Semmi de! Hiszen csupa víz vagy! Meg akarsz fázni? Péter a felfűrészelt, hatalmas farakásra nézett és kézfejével megtörölte verejtékes homlokát:
- Ugyan! Hiszen süt a nap!
- Süt, süt. De ez az októberi nap nagyon csalóka már fiam. Megcsap a szél és ágyba dönt!...
- Dehogy csap meg!...
Érdes hang vágott közbe:
- Ej, te! Mit vitázol anyáddal? Megcsap vagy nem csap meg: a pulóver marad, és kész! Különben én csaplak meg!
Péter bosszúsan visszarántotta magára pulóverét és morcos pillantást küldött apja felé, aki - rövid nyelű baltával a kezében - a kunyhó fölötti dombon állt, egy összevissza nőtt, sűrű facsoport szélében.
- Égjek el tán?
Örege felnevetett:
- No! Csak nem? Már meleged van? Hiszen még a felét sem fűrészelted fel annak, amit én kivágtam és odacipeltem, te!
- A felét se? Persze. Hiszen baltázni sokkal könnyebb, mint elfűrészelgetni ezeket a tüskés, girbe-görbe suhángokat!
- Hogy könnyebb?
- Könnyebb hát!
- Na jó! Nem bánom, akkor gyere és irtsd te! Én majd fűrészelgetek!
Péter felment a dombra és megállt apja előtt, akinek borostás arcán kamaszos derű tükröződött. Egy pillanatig farkasszemet néztek, aztán apja átnyújtotta a baltát:
- Nesze. Próbáld meg!
Péter szótlanul megmarkolta a balta nyelét és a vad, összevissza nőtt bozótos szélébe lépett. Megragadott egy karvastagságú akácsuhángot, hogy ledöntse és a tövére vágjon, de felszisszent:
- Hű, a szentségét!
A hirtelen elengedett suháng vadul visszavágódott és hajszál híján képen csapta:
- Mi az? Mi lelt?!
- Belemarkoltam egy átkozott tüskébe! - bámult bele vérző markába a fiú.
- Lám, lám - húzta félre kissé gúnyosan a száját az apja. - Mondtam én neked, hogy nem lesz olyan egyszerű dolog itt új házhelyet teremteni, ahogyan te azt elképzelted. De hát annyira erősködtél, hogy így meg úgy, egy-két nap alatt kiirtjuk innen ezt a dzsungelt és hipp-hopp, összeütünk egy gerenda-kastélyt!
- Nem kastélyt, hanem villát.
- Ahá. Persze, persze. Villát! Igazad van. Fakanalunk és fatányérunk már van. Miért ne legyen favillánk is, nem igaz?
Péter nem felelt. Megmarkolta a balta nyelét és hozzákezdett az irtáshoz.
Örege egy ideig némán nézte a fiát, aki egyre óvatosabban hajtogatta és vagdosta az alattomos, szúró-karmoló, csapkodó suhángokat, aztán élcelődve megjegyezte:
- Még az a szerencséd, hogy az irtás sokkal könnyebb és kényelmesebb munka, mint a fűrészelés, ugye?!
- Hát... azt hiszem, egykutya... - mondta csendesen a fiú.
A kovács hangosan felkacagott:
- Én meg azt hiszem, hogy hamarosan megunod te ezt az egész cirkuszt. Sőt! Hogy legszívesebben már most lemondanál az új házhelyről ! Meg az új házról is!
Péter felkapta fejét és kiegyenesedve, vértől lobbanó arccal örege felé fordult:
- Én?! Soha! Éppen ideje már, hogy kimásszunk abból a föld alatti vakondlyukból! Megfogadtam: ha kell, leszaggatom a bőrömet és a tíz körmömet, de kiirtom innen ezt a bozótost! S ha másként nem, hát egyedül, de felépítek ide egy szép, emberhez méltó kis gerendaházat!...
- Ejha! - füttyentett halkan a kovács és meglepetten feljebb vonta bozontos szemöldökét. - Úgy látszik, nagyon felszította a fantáziádat az a vénember ott, a nádasnál...
És az elvtársak, mi? A kőműves. Meg az ács. Hát jó. Rendben van. De ide figyelj. Azt a barlangot, melyet én és az anyád a két kezünkkel kapartunk ki, hogy legyen egy odúnk, ahol meghúzhatjuk magunkat, ha dörög az ég, ne merd még egyszer vakondlyuknak nevezni, mert istenemre mondom neked, hogy menten agyoncsaplak Érted?!
- Értem.
A fiú apja félelmetesen elsötétülő arcába nézett és tudta, hogy örege nem tréfál.
- Nem akartam megbántani... - mondta halkan, lehiggadtan, és arcából lassan elpárolgott a vér.
Gonosz Farkas fanyarul lebiggyesztette száját, és érdes hangjában tompa fájdalom remegett: - A házadat pedig építsd fel egyedül, és lakj benne magad!
Ezzel sarkon fordult, leballagott a dombról, vette a pecabotját és komoran elindult a folyó felé...
Péter lehangoltan nézett utána. Egészen elkeseredett. Nem gondolta volna, hogy szenvedélyes kitörésével ennyire megbánthatja apját, aki a viharos éjszaka óta szinte teljesen kicserélődött. A váratlan emberi segítség melengető tüzet gyújtott benne. S mintha az ács és a kőműves ásója egy kicsit a lelke szikességét is feltörte volna. Mint a jó föld, felszínre került benne jobbik énje. Annyira, hogy vasárnap délelőtt, mikor a telep kommunista és szociáldemokrata munkásai felkerekedtek, hogy helyreállítsák a vihartól alaposan megtépázott ideiglenes gerendahidat és kábelvezetékeket, így szólt hozzá:
- No, fiam, fogjunk kalapácsot és menjünk mi is!
S csatlakoztak a csoporthoz. Az emberek csak bámulták őket. Alig akartak hinni a szemüknek. Apja óriási termetét meghazudtoló ügyességgel mozgott a keskeny pilléreken, a kavargó folyó felett. Mint egy nagy fekete ördög. Fúrt, kalapált, szegecselt. Csak ő, a kőműves és az ács merték követni őt. Sötét este volt, mikor befejezték a munkát és hazabandukoltak.
- Hallja-e, még most sem értem, hogyan úsztuk meg szárazon ezt a mai hídácsolást! - kezdte az ács a beszélgetést. - Maga nem szédült?
- Hogy én? - vont vállat az apja. - Arra nem értem rá! - Megszokta már! - kottyantotta közbe évődve egy szikár kis emberke.
- Mit? Az ácsolást?
- Nem. A szédülést! - vágta rá vihogva az emberke. Apja vésztjósló arccal megállt és felhorkant:
- No!... Minek örül?!
- Ééén?... Semminek... - farolt ijedten oldalt az emberke.
- Még jó, hogy maga kint a parton nem szédült! - Az! Míg mi a folyó fölött ácsoltunk, maga megkapaszkodott a híd lábában, mint megszeppent gyerek az anyja szoknyájában! - jegyezte meg valaki.
Az emberek felnevettek, a szellemeskedő emberke pedig szégyenkezve elhallgatott.
Mikor a Farkas-kunyhóhoz értek, a kőműves kezét nyújtotta:
- Köszönjük, szomszéd! Maga és a fia nélkül nehezen boldogultunk volna!
- Ugyan már... - szorította meg örege a feléje nyújtott jobbot, aztán talán az éjszakai segítségre célozva még hozzáfűzte: - Különben is, kölcsön-kenyér visszajár! Igaz-e Peti?!
Igen, igen. Ez, a viharos éjszaka utáni vasárnap mintha fordulatot hozott volna az életükbe. Apja józanná, emberivé változott, derűs, békés hangon beszélt velük, asszonyával, Magdával, sőt, egy alkalommal térdére ültette Gáborkát és hatalmas, fekete kezébe fogta a gyerek palavesszőjét:
- Rajzolok neked. Jó lesz?
- Jó - szólt álmélkodva a legkisebbik Farkas és átnyújtotta apjának csorba szélű palatábláját.
S apja rajzolni kezdett.
A család szinte lélegzetét visszafojtva figyelte a rendkívüli eseményt.
Öregük ráhajolt a táblára, és miközben bele-belehunyorgott a lámpa fényébe, lassan, darabos mozdulatokkal lerajzolt egy kis házikót.
- Nos? Hogy tetszik, mi?
- Ó, de szép kis házikó! - mondta halkan a gyerek és felmosolygott apja diadalmasan sugárzó, borostás, füstmarta ábrázatába.
Ez tegnapelőtt, szerdán este történt, vacsora után.
Őnéki - Péternek - a kőműves szavai jutottak eszébe:
"Ideje lenne már maguknak is valami rendesebb házikót összeütni e helyett a földkunyhó helyett!" Apja rávillanó szemébe nézett és halkan megszólalt: - Látja, ha hozzáfognánk, egy-két nap alatt kiirthatnánk a domboldali bozótost, és még a rossz idő beállta előtt belekezdhetnénk egy jó, kis, új ház felépítésébe...
Apja csodálkozást színlelve hordta körül tekintetét a családon. Aztán összeráncolt szemöldökkel a palatáblára rajzolt házikót fürkészte.
- Hm, hm - hümmögött elgondolkozva. - Új házat.
Mintha az csak olyan egyszerű volna!
- No és az az öregember? Ő hozzá mert fogni, ti nem? - szólt közbe az asszony.
- Hát jó! Nem bánom! Holnap hajnalban munkához látunk! - állt fel az asztalra tenyerelve a kovács. - Rendben van?
- Rendben!
És így is történt.
Akkor éjszaka alig aludtak valamit. Nagyokat sóhajtozva forgolódtak priccseiken. Álmodoztak. Ébren, nyitott szemmel.
Ő akkor éjszaka, a kunyhó sötétjébe bámulva értette meg először igazán, hogy milyen sokat jelent az embernek, ha valami lelkesítő, szép célt lát maga előtt. Célt.
Ha az ember célok nélkül ténfereg a világban, ha csak máról-holnapra él, előbb-utóbb eltéved és elvész úgy önmaga, mint a világ számára.
Vagy elvadul, mint apja, vagy elfásul, elerőtlenedik és megkeseredik, mint anyja...
Szokása szerint a hátán feküdt, tarkója alá csúsztatott tenyérrel, és miközben a család lélegzését halgatta, elgondolkozva a távoli csillagokat fürkészte. A titokzatos, nagy égi írásjeleket. Vajon mit hoz számára a jövő? Boldog akart lenni. De hát hogyan válhat boldoggá az ember?
Doór apó óriási alakja jelent meg képzeletében. Látta az öreget, testben és lélekben feldúlva, ahogyan kibotorkált a rombadőlt, füstölgő városból, és látta őt fejszével, fűrésszel a kezében, erdőirtás és házépítés közben... Doór apó háza.
Micsoda házikó!
Olyant építünk mi is! - döntötte el magában, és egészen átforrósodott a gondolattól.
Végre célja volt.
Célja - céljuk -, mely kivezeti őket ebből a farkasveremből, ebből a sivár, nyomorúságos farkas-életből a világosságra, az emberi életbe...
Hogyan is mondta az öreg?
"...Ne felejtsd el soha, hogy a küzdelem növel naggyá minden életet. Az embert is csak a küzdelem teheti igazán erőssé és - sokszor vereségei és boldogtalansága ellenére is - győztessé és megbékéltté, fiam... Bizony, ha tavasszal, mikor magamra maradtam, nem kezdek hozzá ennek a kis gerendaháznak az építéséhez, megölt volna az árvaságom. Igen, mikor fejszét ragadtam és döntögetni kezdtem ezeket a fákat, akkor elsősorban a fájdalom fojtogató liánjai ellen verekedtem..."
A telepen ő, Péter ismerte egyedül a párját és fiát vesztett magányos öregember szomorú történetét. Az aggastyán mély hangja, mely többször felmorajlott benne, ezúttal is visszhangot vert érzéseiben és gondolataiban.
Igen. Ő is fejszét ragad és küzdeni fog. A családért. Önmagáért és... Riáért. Igen. Riáért.
A boldogságért.
...Nézte, nézte a magasságot, és ezernyi gondolat kavargott a fejében. Isten? Az ég mélykék és világosszürke mezőiben nagy, aranybarna és fekete felhők gomolyogtak, el-eltakarva az áttetsző, fehér holdat és a sárgán parázsló csillagokat. De mi ez? A megszokott erdőalji zsongásba alig-alig hallható, ütemes, tompa robajlás vegyült. Figyelt... Aha, a város... A csendből, a robajból mintha a kőműves hangját hallotta volna:
"No kölyök, megmondhatod az apádnak, hogy hamarosan nagy szükség lesz rá! A Vasgyárban néhány hét múlva megindulnak az új gőzkalapácsok!..." Zumm, zumm... Zumm, zumm... A kalapácsok lennének?... Elgondolkozva hallgatta a robajlást. Zumm, zumm... Igen. Az új gőzkalapácsok.
Kissé összébb szűkítette a szemrését és fürkészve nézte a felhők játékát.
Mi lenne, ha holnap ismét felvetné apjának, hogy menjenek be a gyárba?...
Nem, nem. Előbb az új házat építik fel!
Milyen érdekes. A felhők hatalmas, rejtélyes képekké álltak össze fölötte. Szikla-alakzatokká. Erdővé. Aztán vágtató ménessé...
A holdra halvány női arc rajzolódott. Ria. Aztán ismét a felhők. Félelmetes emberi alak nőtt fel az égre. Péter visszafojtotta lélegzetét. Az árnykép eltűnt. Aztán - óriási, nevető ember-arccal - ismét előtűnt.
Zumm, zumm... Isten?...
Beszédfoszlányok, félmondatok kavarogtak a fülében.
Doór apó:
Isten? Ki tudja? Ha van is, elfordult az emberektől, fiam... A magunk erejére vagyunk utalva... Teljesen a magunk erejére...
A kőműves:
Isten?... Ha volna isten, nem nézhetné tétlenül a háborúkat, a nyomort, a zsarnokságot, nem tűrné, hogy farkassá váljék az ember, akit a saját képére teremtett...
- Ha volna isten... - dünnyögte tűnődve... Zumm, zumm... a város. A Vasgyár. A kalapácsok.
Halántékában lüktetett a vér. Mellkasában hangosan vert a szíve.
A hold kitakarózott a felhőkből és teljes fénnyel felragyogott. Halvány világossága beömlött a kunyhó ablakán.
Ria, Ria, Ria.
Ha volna isten... - felsóhajtott. - Igen, ha volna isten, szebb lenne ez a világ...
Hirtelen felkönyökölt. Az óriási, bozontos égi ember-arc az apja arca volt! Ha volna Isten...
Izgatottan a párnája alá nyúlt és előhúzta az ott rejtegetett Petőfi-kötetet. A füzet. A ceruza. Jól van. Itt vannak a könyvben. A hold világossága elöntötte arcát. Felült, melle elé húzta a két térdét, ráhelyezte a keménytáblájú könyvet, arra a füzetet, és írni kezdett:

Ha lenne Isten, nem lehetne más,
csak egy mosolygó óriás-kovács,
sötét üstöke messze, messze fent
csapzottan lengné be a végtelent, 
s ha mennymorajlást hallana fülem,
elismerően felkiáltanék:
"Micsoda kovács! Ez aztán derék!"
A csillagokról azt hinné szemem,
hogy felröppenő szikrák az egen,
s ha a mezőkön eső lepne meg,
elmosolyodnék: "Izzad az öreg!...
Üti, veri a vasat szüntelen,
hogy a világunk szebb és jobb legyen!...
Ó, de mert isten szép legenda csak,
nékünk kell ütni, verni a vasat,
nékünk kell ütni szenvedélyesen,
hogy világunk
szebb és jobb legyen!...

Felnézett az égre. Az égi kovács eltűnt. Elmosolyodott. Visszadugta párnája alá a könyveit és álomba merült. Apja derűs-komor kurjantására ébredt fel:
- Hé! Kölyök! Ébresztő, te! Mikor akarod kezdeni az irtást? Délben? Vagy tán már meggondoltad magad?
- Dehogy gondoltam!
Faltak egy-egy darab kenyeret, fogták szerszámaikat és munkához láttak. Akkora lendülettel kezdték a csihipuhit, hogy Magda, mikor a gyárba indult, nem állhatta, meg szó nélkül:
- Hűha! De nekiestek! Ha így folytatják, még utóbb estére az új házba térek haza!...
- Hát az meglehet, igaz-e emberek? - nevetett fel ragyogó arccal az anyjuk.
- De meg ám! - ment bele a játékba az apjuk is. 
Persze csak úgy, ha ma valami igazán jó ebédet és vacsorát ehetünk!
- Bablevest csülökkel! Jó lesz?
- Mivel? Csülökkel? Hogyhogy?
- Hát: a saját csülkötökkel! - csattant vissza jókedvvel az anyjuk, mire mindannyiukból kitört a kacagás.
Mialatt apja a domb oldali cserjést baltázta, Péter legallyazta a folyóparton kidőlt fűzfát, aztán hozzáfogott a megperzselt jegenye csonkolásához. Az óriásfa vastag, egyenes törzse középen - jó tíz méter hosszúságban aránylag sértetlen volt. Péter apjához fordult:
- Ebből kijönne a négy fő tartó-oszlop!
- Igazad van! A tövét és a kontyát fűrészeld le és aprítsd fel, a többit hagyd!
Soha, még az üllőnél sem értették meg ennyire egymást.
Szinte szünet nélkül percegett a fűrész, és koppant a balta.
Délben csak úgy kutyafuttában bekanalaztak egy-egy pléhtálacska levest és dolgoztak tovább.
- Tessék, itt a fejsze... Nekem meg add ide azt a kisbaltát, hadd segítsek én is - ment fel ebéd után a dombra Farkasné, de a kovács megcsóválta fejét:
- Nem, nem. Hagyd ezt csak ránk. Nem asszonynak való munka ez.
- Már mért ne lenne? A kisbaltát csak elbírom tán én is?! Mindjárt jobban haladnánk!
- No, ha mindenáron segíteni akarsz, akkor hordd el innen a lábam alól ezeket a levágott suhángokat, hadd fűrészelgesse fel a fiad! De vigyázz ám, mert úgy szúrnak, mint a fene!...
Szürkületre a bozótosnak, mintegy a negyedét kiirtották. Mikor Magda hazajött a gyárból és Gáborka a délutáni csatangolásból, a család olyan áhítattal ácsorgott, topogott a friss, öt-tíz méteres irtás szélén, mintha máris új házuk, új életük küszöbén álltak volna...
Ez tegnap volt. Csütörtökön. És ma?
Péter, térde mellé lógatott baltával, tűnődve állt az irtás szélében és értetlenül nézett apja egyre távolodó alakja után. Ki hitte volna, hogy öregében ilyen nagy önérzet lakik?
Pedig a mai nap ugyanolyan jól indult, mint a tegnapi. Annyira elfeledkezett magáról, hogy ujjai közül kicsúszott a balta nyele. Az éles vas halkan, tompán vágódott bele a földbe, a bokája mellé.
Ilyennek sem látta még apját. Hát ennyire kiszámíthatatlan, kiismerhetetlen az emberi lélek?
Lehajolt a baltáért, felvette, egy darabig méricskélte a súlyát, aztán egy-két suhángnak még odavágott. De már nem volt kedve dolgozni. Felegyenesedett. Egy nagy fekete madár körözött fölötte az égen. Sas?
A madár árnyéka sötéten suhant át az udvaron, aztán felsiklott a kunyhó napfényben fürdő tetejére, mintha csak égi testéhez akart volna felemelkedni. De a következő pillanatban már ismét a földön csúszott tova.
A fiú néhány pillanatig némán nézte az égen úszó sast és földön csúszó árnyékát, aztán leballagott a dombról és a fűrészbak mellé dobta baltáját.
Anyja lépett ki a kunyhóból:
- Hová mész?
Csak ment.
Az asszony értetlenül nézett rá, aztán körülnézett, a férjét kereste:
- Hát apád?
Péter megállt:
- Ott megy ni - biccentett apja apró, fekete ponttá kicsinyedő alakja után.
- De hát mi történt megint? - kérdezte kétségbeesetten az anyja. - Mi lelte?
- Ő tudja.
A fiú kelletlenül vállat vont és komoran elindult a kidőlt kertkapu felé.
- Péter!
A fiú leszegte fejét és ment tovább. Ment, ment, maga sem tudta, hová.
Az asszony néhányat utána lépett, aztán megtorpant.

Leült a kunyhó előtt heverő fatörzsre. Kezét tehetetlenül ölébe ejtve, elhomályosuló szemmel nézett a távolodó alakok után. A két farkas. Apa és fia. Férje balra, a folyó partvonulatának egyik távoli nádcsoportjában tűnt el, fia ellenkező irányban, az erdő alján, a városba vezető útnál imbolygott. Aztán lassan ő is eltűnt a szeme elől.
Arra riadt fel, hagy valaki megáll mögötte és vállára teszi kezét:
- Mama, miért sír?
- Ó! - rezzent össze. - Te vagy az?! Mondhatom, jól megijesztettél!
Gáborka volt. Az iskolából jött meg. Oldalról, az erdőből, a dombon át. Kerekre nyílt, meleg, fekete szemével szomorkásan nézett az anyjára:
- Mi baj?
- Semmi, semmi... - mondta zavartan az asszony és megölelte, megcsókolta a kisfiút. - Éhes vagy?
- De még hogy!
- Na, akkor gyere be és egyél. Gombapörköltet főztem, galuskával. Szereted?
- Ó, nagyon! - tapsolt lelkesen a fiúcska, mire az asszony könnyes arcát elöntötte a mosoly...

Az idő dél felé járt.
Péter tanácstalanul megállt az erdő szélében. Az árnyékát nézte, mely egészen kicsivé töpörödött alatta. Talán, mégsem kellett volna abbahagynia az irtást. Ha már annyira verte a vasat, hogy - ha kell - egyedül is felépíti az új házat...
Fel is építi! - Komor pillantást küldött hazafelé. Forduljon vissza? Nem, nem. Ebben a nyomasztó hangulatban úgysem tudna rendesen dolgozni. A kedvetlenül végzett munka pedig nem sokat ér. Hát akkor? Hová, merre menjen? A pék lánya jutott eszébe. Menjen Riáék felé? A múltkori erdőalji jelenet óta nem találkoztak. A lány mintha bújt volna előle. Bújik? Hát csak bújjon! Nem fog járkálni utána!... Dühösen belerúgott egy kavicsba.
Hát érdemes élni? Hogy a fene enné meg ezt a világot!
Apja alakja jelent meg képzeletében. Hogy megsértődött!
Majd megölte. A vakondlyuk miatt. Miért? Hát mi más az a barlang? Talán emberi hajlék? Ól. Semmi más. Ól. Odú. Hogy a puszta kezükkel kaparták ki? Miért nem ütöttek össze ők is egy rendes kis gerendaházat? Mint más.
Mint Doór Iván.
- Benézek az öreghez - döntött dünnyögve és a nádas felé fordult.
Az öreg éppen a teraszon ült és ebédelt. Felcsillanó jókedvvel nézett a fiúra:
- Szervusz Péter! Hozz ki egy zsámolyt a házból, ülj le és tarts velem! Nézd, van itt a tepsiben még néhány, olajban sült, kis hal... és néhány szem piros-ropogós krumpli is!...
Péter nem nagyon kérette magát. Éhes volt, mint a farkas. Az öreg gyönyörködve nézte:
- Na? Milyen?
- Nagyon jó!
- Azt meghiszem! - nevetett fel elégedetten az öreg, aztán elkomorult. - De hallod-e, mi lelt téged?
- Engem? Semmi...
- Nekem, ne mondd! - nézett rá fürkészve az öreg. 
Hiszen a képedre van írva, hogy bánt valami. Mi történt megint? Na, öntsd ki a szíved!
Péter összeráncolta homlokát, aztán hátát nekivetve a házikó falának, lassan, vontatottan elmesélt csaknem mindent, ami a viharos éjszakán és azóta a család életében végbement.
- Apámat mintha teljesen kicserélték volna. Már-már én is kezdtem reménykedni, hogy a váratlan segítség végre észhez téríti. Mikor kiszemeltük az új ház helyét, és elkezdtük a suhángirtást, anyámmal madarat lehetett volna fogatni... S ma?...
- S ma?
Az öreg elgondolkozva emelte rá szelíd, átható tekintetét.
- S apám ma ismét visszabújt a farkasbőrbe!
- Én megértelek téged, fiam, de neked is meg kell értened apádat... Ezúttal őneki van igaza.
- Őneki?! - kapta fel a fejét a fiú.
- Durva és meggondolatlan voltál, mikor vakondlyuknak nevezted a kunyhótokat.
- Hát nem az?!
- Nem. Nem az. Hiszen nem vakondokok, hanem emberek vájták a földbe, és emberek élnek benne.
- Én az apámban már csak a farkast látom.
Az öregember elkomorodott:
- No-no. Mégiscsak épkézláb, értelmes emberré váltál mellette!
- Mellette? Ellenére!
Egy pillanatra mintha szakadék támadt volna közöttük.
Az öregember megcsóválta fejét:
- Jó, jó. Ne szónokolj, fiam. Inkább higgadj le és gondolkozz. Nem kaptál semmi jót az apádtól?
- Semmit!
- Ej, ej... Hát kitől tanultál meg dolgozni? Kovácsolni?...
A fiú az ajkába harapott:
- Amióta az eszemet tudom, iszik és ver. Mint a vasat.
Mindannyiunkat. Még anyámat is. - Hiszen tudom én, hogy nem könnyű a sorsotok mellette. ...De hát az ő élete talán könnyű? - Az öregember felsóhajtott és a nádas felett valahová messzire röpítette el tekintetét, messzire, a felhős láthatár alá, oda, ahol kifürkészhetetlen, homályba vesző titkokat ringat a végtelen ég: - Nagyon mélyről, nagyon messziről jön az ember, fiam... Jön, jön a maga útján, csalja a fény, és egyszer csak beleütközik valamibe, ami kibillenti az egyensúlyából. Egyikünk csak megtántorodik, mások el is esnek... Vannak, akik önmaguktól talpra állnak és mennek tovább, előre, ismét megtalálva az útjukat, a fényt, de nagyon sokan örökre árnyékban botorkálnak, ha nem nyújtanak segítő kezet feléjük... Értesz engem?
A fiú csak nézett maga elé konokul és némán. Nem felelt.
- Kölyök vagy még. Mit tudhatod te, hogy mi változtatta farkassá az apádat? Inkább segítsd talpra állni benne az embert... Meglásd, ha felépítitek az új házat, minden megváltozik körülöttetek... És ő is...
- Ő?! - legyintett elkeseredetten a fiú. - Reménytelen! 
- Könnyebb elítélni a másik embert, mint felemelni, fiam... Vagy talán te azt hiszed, hogy apád elégedett az életével? Hogy boldog?
- Nem tudom... Nem hiszem. Csak azt tudom, hogy én boldog akarok lenni, és hogy nem akarom így végigélni az egész életemet! - állt fel a fiú.
Az öreg is felemelkedett és eléje lépve a szemébe nézett: - No, menj haza szépen és próbálj meg higgadtan és türelmesen szót érteni vele.
- Haza? -szegte le homlokát a fiú. - Talán jobb lenne, ha haza sem mennék többé!
- Hát? Hová mennél?
- Mit tudom én... A városba. Akárhová. Dolgoznék és megélnék a magam kenyerén.
- És anyád? A testvéreid? Rájuk nem gondolsz?... Nem ilyennek ismerlek én téged... Péter elgondolkozva tette be maga mögött az öregember kapuját. A beszélgetés még jobban felkavarta. "Az öreg, nem vitás, jót akar. De nem ismeri apámat. Még hogy értsek szót vele. Állítsam talpra benne az embert. Én. Könnyű ezt mondani. De hogyan? Szép szóval! Ő és a szép szó. Beszéljek a lelkére. Hogy rámmorogjon: ne oktass engem, te csikasz! Hiszen mindjárt üt. Mint a bolondóra. Üssem talán vissza?..." - A gondolat erősen foglalkoztatta. "...Hát..., az kéne! " A, fene, aki megette. Mégiscsak legjobb lesz, ha beköltözöm a városba... Miért ne? Onnan nem segíthetem anyámat? Testvéreimet?..."
Az úton - hatalmas porfelhőt verve fel - nagy csapat lompos suhanc kavargott vele szemben, kopott futballabdát rúgdosva.
- Szevasz, Farkas! Nem jössz focizni? - kiáltott rá a kőműves szőke fia.
Péterből egy pillanatra elszállt a borús hangulat.
- Rúgd ide! - kiáltott vissza és ügyes, jó érzékű mozdulattal, jobb lábbal lehúzta a levegőből a feléje ívelt labdát.
- A tiéd?
- Nem. A Takié!
- Elég jó bőr!
- Hát még ez itt, ni! - jegyezte meg hangosan egy nagydarab, rosszarcú, kefehajú kölyök, a gödörlakó "néma Jónás" fia, és vigyorogva az iskolává átvedlett Rúth-kocsma felé biccentett.
Megálltak.
A kocsma kitárt udvari kapuján - merész, lendületes kanyarral - piros szoknyás, kék pulóveres, szép lány kerékpározott ki a jegenyesorra.
- Szabad?! - kérdezte élesen csengő, de nyugodt hangon, mintha nem is hallotta volna a pimasz megjegyzést, és erőteljesen beletaposott a pedálba.
- Hé, srácok! Helyet a kisasszonynak! - kiáltott fel a kefehajú Jónás-kölyök, és spiccel hirtelen az első kerék felé pöccintette a labdát, de a lány kitűnő reflexszel félrerántotta a kormányt és - bár bizonytalanul - egyensúlyban tartotta a gépet. A Jónás-kölyök felvihogott:
- Ejha! Láttátok, milyen ügyesen kikerülte a tököt?!
Ekkor azonban olyasmi történt, amire egyikük sem számított. A lány villámgyorsan lepattant az eldűlő kerékpárról és odalépve a meglepődő csibészhez, minden teketória nélkül lekevert neki egy csattanós pofont:
- Remélem, értjük egymást?!
- Micsodaa? Megütött? Engem? - borult lángba a suhanc képe, és felemelte a kezét, hogy visszaadja az arculcsapást, de Péter melléje ugrott és elkapta csuklóját:
- No-no, nyugalom, Jónás! Ne ficánkolj, mert én is szájon váglak.
- Hülye vagy?! Eltöröd a csuklómat, te vadállat! csuklott térdre a megleckéztetett kötekedő, majd sunyi pillantást vágva a lány arcába, feltápászkodott és feljebb ráncigálva nadrágját, fogcsikorgatva így szólt:
- Megálljon! Ezt még megkeserüli!... De te is, Farkas!... S ezzel eloldalgott.
- Köszönöm... - nézett fel a lány Péterre, halványan elmosolyodva, aztán a suhancok sorfala között lassan a kerékpárjához ment és elkerekezett a város felé.
A suhancok zsebre vágták a kezüket és mohó, vágyakozó szemmel néztek utána.
- Ki ez? - kérdezte halkan, felgyúló érdeklődéssel Péter.
- Nem láttad még? Hát hol élsz te? Az új tanítónő!...
- Tehát ő az? Micsoda nő! Már hallottam róla. Az öcsköst is ő tanítja. Anna néni!
- Szép kis néni, mi? - jegyezte meg Guszti, az ács fia.
Pista, a bátyja, kajánul félrehúzta a száját és jelentőségteljesen Péterre nézett:
- Én is szívesen eljárnék hozzá különórára. Te nem?
- Menj már...
- Pétert hagyjátok ki a játékból! - nevetett fel a zömök kis Takács-kölyök. - Ő foglalt.
- Hja, persze! Ria!
- Menjünk focizni, mert kihűl a labda! - kiáltott fel valaki.
- Igazad van!...
Péter nagy lendülettel előrefutott és hatalmas erővel, hosszan, a folyóparti mező felé rúgta a labdát. Egy darabig tűnődve nézte a felbolyduló, labda után iramodó suhanccsapatot, aztán a távolodó kerékpáros után bámult. Egy pillanatra Ria szőke feje, ovális, piros arca és nagy kék szeme jelent meg képzeletében, aztán elhalványult benne a kép, és a pék lánya helyére a fiatal tanítónő magas, sudár alakja lépett...
- Hát te miért nem mész futballozni?! - ütötte meg váratlanul egy erős férfihang.
Összerezzenve fordult a hang irányába. Az iskola udvarából magas, szürke ruhás férfi lépett ki. Koós Sándor volt, a másik tanító. Ha nem látja rajta a fél arcán végighúzódó, bal szemét eltakaró széles fekete szalagot, meg sem ismeri benne a nemrég még rongyokban és reménytelenségben botorkáló, fiatal katonát. A "vak Koóst". Péter vállat vont.
- Nincs kedvem, - mondta csendesen, és egyetlen pillantással megállapította, hogy a tanítón lévő szürke ruha a kőművesé volt.
- Hová mész?
- A városba...
- Várj csak!
Péter megállt. A tanító nyilván észrevette a fiú előbbi, fürkésző pillantását, mert kissé zavartan ki-be gombolgatta a kabátját.
- Mondd, nem lenne kedved lejönni vasárnap Dózsafalvára?
Péter elcsodálkozott:
- Dózsafalvára? Hogyhogy?
- A falujáró-autóval. Itt van alig ötven kilóméterre.
Apádnak is szólhatnál. Reggel hatkor indulunk, Hűvösék elől. Hozhatnátok néhány szerszámot is. No? Péter ugyan hallott már róla, hogy a gyárak kommunista munkásai vasárnaponként lejárnak vidékre, társadalmi munkában helyreállítani a háborúban megrongálódott malmokat, iskolákat és mezőgazdasági gépeket, de eszébe sem jutott, hogy ő is elmehetne velük. Igaz, hogy eddig nem is hívták...
- És... kik jönnének még? - kérdezte bizonytalanul. - Hűvös Gábor, Szabó István, az öreg Takács Lajos, néhány lakatos, én..., aztán Kenyeres Anna, az új tanítónő és egy kis kultúrgárda. Délután ugyanis ötven-hatvan perces előadást is bemutatunk... Úgy gondolom, hogy leszünk vagy huszan-huszonöten - felelte a tanító.
- Hát jó. Elmegyek - mondta Péter, és arra gondolt, hogy legalább kizökken végre ebből az egyhangú, nyomasztó életből.
- S apád?
- Apám?... Ővele beszéljenek maguk - vont vállat kissé elkedvetlenedve.
A tanító felnevetett:
- Értelek. Jó, nem bánom. Akkor még ma délután benézünk hozzátok Hűvös Gáborral, meg Szabó Istvánnal
- Még ma? Ne, ne, ma még ne! - rázta meg fejét Péter. - Ma úgy füstölög az öreg, mint a vulkán. Inkább holnap. Holnapra talán lecsitul egy kicsit...
- Ahogy gondolod - nyújtotta kezét a tanító. - Akkor holnap délután... Viszontlátásra!
- Viszontlátásra!
Péter egy darabig elgondolkozva nézett a Hűvös-portára benyitó tanító után, aztán lassan elindult hazafelé...

VISSZA - TOVÁBB


Kérem, szóljon hozzá Ön is!