Duna-parti románc 10. fejezet

10

A város szélén egy percre megállt és tűnődve fürkészte az ég szürkéskék hátteréből eléje táruló képet. A bombáktól és tüzérségi lövedékektől tönkrevert épületek közül, innen is, onnan is, frissen rendbehozott házak ablakai néztek vissza rá.
Hónapok óta nem mozdult ki a telepről. A város kavargó tömegében, a teherautók, lovaskocsik és sebtiben sínre lökött, viharvert villamosok zajlásában valahogyan úgy érezte magát, mint az a hal, amelyik állóvízből hatalmas folyóba került.
Ki tudja, meddig sodródott volna önfeledten az áradattal, ha az Acélgyár közelében nem figyel fel egy pepitaruhás, didergő, kis szöszke lányra, aki fel-alá járkálva a járdán, tökmagot kínálgatott a járókelőknek:
- Tökmagot vegyenek, tökmagot!... Tessék, tessék a ropogós tökmagból, tessék!...
Egy darabig vágyakozva nézte a lány kezében zörgő ócska harisnyaszárat, aztán - mivel egy huncut vasa sem volt - felsóhajtva már indult is volna tovább, mikor három, vele egyidős, lompos, külvárosi suhanc somfordált a kis tökmagárus elé:
- Halló pipikém! Dönts a zsebembe gyorsan egy adagot! 
- Nekem is!
- Nekem is!
A kislány kissé riadtan, bizalmatlanul nézett fel rájuk. A legmagasabb suhanc - egy vörösképű, szőke srác, akinek rongyos, kockás sál lógott a nyakából - hanyag mozdulattal gyűrött papírpénzt emelt ki kiskabátja felső zsebéből és ráförmedt a lányra:
- Meddig várjak még?
A kislány - miután egy-egy bádogpohár tökmagot beöntött az eléje tárt zsebekbe - a pénzért nyúlt:
- Harminc pengő! - mondta halkan, de pénz helyett váratlanul csattanós ütést kapott a kezére:
- Ami visszajár, azt tartsd meg! - nevetett fel élesen a vörösképű, aztán odaszólt vihogó társainak: - No, gyertek hapsik!
Péter a felsíró kislányra nézett, és barna arcát elöntötte a vér:
- Nem sül le a bőr a pofátokról? Ezzel a kislánnyal vagánykodtok?!
A három suhanc meglepetten nézett a náluk is sokkal lomposabb fiúra:
- Hát téged meg ki kérdezett, te bolhás-kutya? No, gyorsan hordd el magad!
Péter azonban nem ijedt meg, hanem nyersen megmarkolta a vöröshajú mellén a kabátot:
- Kifizeted a tökmagot, vagy nem?!
A vörösképű suhanc válaszként a képébe akart öklözni, de Péter - kitűnő ösztönnel - félrehajolt, majd egy szemvillanás alatt balkézzel akkora pofont kevert le támadójának, hogy az végigdőlt a földön:
- Kifizeted a tökmagot, vagy nem?!
De a három suhancot sem a gólya költötte! A vörösképű siheder - a földön fekve - váratlanul elgáncsolta Pétert, a másik két markos legény pedig jobbról-balról az elzuhanó fiúra vetette magát.
A járókelők megálltak:
- Nem hagyjátok abba! - kiáltott fel kétségbeesetten egy idősebb nénike és az ácsorgó férfiakhoz fordult: Miért engedik, hogy egyik proli kölyke eltapossa a másikét?! Válasszák már széjjel őket! - Inkább bent a gyárban, a munkában mérjétek össze az erőtöket! - mordult fel egy kis, őszhajú munkás és közelebb lépett a birkózó suhancokhoz.
De egy micisapkás, durva arcú, izmos férfi letorkolta: - Jó, jó! Hagyjuk a szemináriumi dumát holnapra!... Egy kis bunyó csak megedzi őket!...
- Ez különben is lovagias ügy, igaz-e kislány? - fordult a megszeppent, könnyes arcú kis tökmagárus lányhoz egy szemüveges fiatalember, aki szemlátomást kéjes izgalommal figyelte a verekedés fejleményeit.
Péter helyzete már-már reménytelennek látszott. Ekkor azonban olyasmi történt, ami az elismerés moraját váltotta ki a bámészkodókból: az alulra került fekete fiú megmozdult a földön és - eleven koloncaival a nyakában - felállt. Aztán elképesztő erővel szinte ledobta magáról három támadóját a kövezetre és hátraugrott:
- No, gyertek!
S minden kezdődött elölről. A kovács fia hátát a mögötte felmagasló ház rücskös falával fedezte, fekete üstöke füstként kavargott a homlokában, és öklei, mint súlyos kalapácsok, fáradhatatlanul zuhogtak jobbra, balra, támadói képébe és gyomrára, míg végül is a három vagány hátrálni kezdett és futásnak eredt.
- Hohóó! Te még várj egy kicsit! - ragadta meg a vörösképű főkolompos kabátját Péter. - Hát a tökmag árával mi lesz, mi?!... Hé! Kislány! Gyere csak ide!... No! Mitől félsz?
A vörösképű suhanc fanyar fintorral előkotorta a zsebébe gyűrt papírpénzt és odanyújtotta a kislánynak, aztán, mint a megvert kutya, lassan eloldalgott. A megnyíló embergyűrűből kilépve azonban még visszamordult:
- No, megállj, te cigány! Ezért egyszer még megkapod a magadét!...
Néhány ember, aki csak az események vége felé keveredett a bámészkodók csoportjába, mohón érdeklődött:
- Mi az? Mi történt itt?
- Három suhanc le akarta teperni ezt a kis tökmagárus lányt, de ez a fekete fiú alaposan ellátta a bajukat!...
Péter kék-zöld arcát tapogatva egy darabig hallgatta a sustorgást, aztán odalépett a lányhoz:
- Te..., ne haragudj már..., adj egy kis tökmagot...
A szétoszló tömegből Hűvös Gábor, a kőműves és Szabó István, az ács lépett eléje:
- Hát te mit csináltál megint, fiú? - kérdezte a kőműves.
- Én?... Semmit. Csak bejöttem a városba, egy kicsit széjjelnézni. - vont vállat a fiú, és fehér fogai között könnyedén megroppantott egy tökmagot...
- Ej, a keservét, te!... Akkora gyönyörűséggel ropogtatod azt a magot, hogy az ember szájában összefut a nyál! - szólt közbe az ács és egy csomó papírpénzt markolt elő.
- Jó?
- Éhes vagyok - mondta csendesen a fiú.
- Hát ettől ugyan nem lakol jól! - nyúlt a zsebébe a kőműves is, de a hosszú, kópé ember nevetve leintette, hogy "hagyd csak, a vendégem vagy" és rákacsintott a kislányra:
- No, galambocskám, adj gyorsan nekünk is egy-egy adagot abból a proli-mogyoróból!...
Mentek hazafelé. Péter középen.
Hűvös Gábor rápillantott a válla fölött és fejcsóválva megjegyezte:
- Hallod-e, lassanként a fejünkre nősz, te kölyök!...
Péter úgy érezte, hogy anyja, testvérei, a pék lánya és az öreg Doór Iván mellett, ez a két férfi áll legközelebb a szívéhez. A kópé ács és - főként - ez a nagy, bátor, szőke kőműves.
Lassan esteledni kezdett, és itt is, ott is felragyogtak a kirakatok villanyégői.
- Nézzétek csak, húson és zsíron kívül van itt minden! - forgatta fejét jobbra-balra az ács. - Ez a bilgeri-csizma éppen jó lenne neked, igaz-e öcskös? 
Megálltak. Két hatalmas, szomszédos kirakat üvege mögött, remek férfiöltönyök, csizmák és cipők hivalkodtak.
A fekete kovács fia, akinek életében nem volt még rendesebb ruhadarabja, egy pillanatra beleképzelte magát a szép, fekete boxcipőbe és az elegáns, sötétkék öltönybe.
Szinte látta a pék ámuló, kipirult arcú lányát. Aztán az árcédulákon virító csillagászati számokra nézett, és beárnyékolódott az arca.
- Az embernek megáll az esze. - dünnyögte a kőműves.
- Ki tudja ezeket a holmikat megfizetni?!
Ekkor - mintegy válaszként - ápolt, fiatal, prémbundás nő és egy jól táplált, elegáns férfi sétált el előttük a járdán. Tűnődve bámultak utánuk:
- Látjátok?... Míg mi rongyosan, lyukas cipőkben, csaknem mezítláb járunk a gyárakba, és sokszor napi egy tányér híg bablevesen dolgozunk látástól vakulásig, ezek a naplopók úgy élnek, mint a kiskirályok...
Néhány percig némán ballagtak egymás mellett, aztán a kőműves rátette jobbját a fiú vállára:
- No, de sose lógasd a fejed fiú! Lesz ez még másképpen is!... Különben, mi újság nálatok?
- Élünk, mint hal a szatyorban! - felelte fanyarul a fiú. - Hallottad, hogy néhány nap múlva a telepen is megkezdődik a tanítás?
- A kocsmában?
- Egyelőre ott.
- Apád és Rúth Tóni nagy bánatára! - vetette közbe nevetve az ács.
- A te öcskösöd hány éves?
- Hat múlt.
- No, akkor ő is elkezdi az első osztályt!
- Ki fogja tanítani őket?
- Hát Koós Sándor!
- Az összes telepi gyereket?
- No, nem. Az alsó négy osztályt egy fiatal tanítónő a városból.
- Onnan fog kijárni ide?
- Igen. A külső városnegyedből. Az Acélgyár üzemi bizottsága megígérte, hogy rendelkezésére bocsát egy jó erős kerékpárt.
- Ez az út kirázza a lelkét!
- Ezt mondom én is - jegyezte meg az ács. - Férfi kellene ide, nem nő. Mert ilyenkor még hagyján! De mi lesz esőben, hóban, sárban?!
- Férfi? Hiszen mi is férfit akartunk, de senki más nem vállalta, csak ő.
- No, szép.
- Úgy fél mindenki ettől az erdőalji teleptől, mint a dzsungeltől.
- Hát nem az?
- Mondtuk neki, hogy nem lesz könnyű dolga. De ő csak nevetett. Azt felelte, hogy "emberek élnek itt is, nem farkasok".
- No-no.
- Meg hogy: "Az élet az isten háta mögött sem állhat meg...! "
- Szó se róla!
- Én mondom nektek, nagyon karakán kis elvtársnő.
Csupa tűz és lendület!
- Majd kiderül! - vont vállat az ács. - Tűz, tűz, de lehet, hogy csak szalmaláng...
Néhány percig ismét csak cipőjük tompa kopogása verte fel a csendet, aztán a kőműves az elgondolkozva ballagó fiúhoz fordult:
- Hanem hallod-e, mi ütött az apádba, hogy teljesen hátat fordított a gyárnak? Meddig akar még külön úton járni?
- Ezt őtőle kérdezze meg - felelte elkomorodva a fiú. - S te?
- Én?
- Te is teljesen befülledsz a kunyhótokba, pedig a gyárban, a városban friss szél fúj ám, te! - Mit csináljak? Apám úgy hozzáláncolt az üllőjéhez, hogy jóformán mozdulni sem tudok...
- Ne mondd ezt nekem. El tudnád te tépni azt a láncot, ha akarnád!
- Eltépni?
A kovács fia meglepetten kapta fel tekintetét a földről. - Erős vagy, ügyes vagy - folytatta a kőműves. - Az eszed is, a szíved is, a helyén van. Mi kell még? Előtted a világ... Nem mondta a húgod, hogy belépett az Ifjúsági Szövetségbe?
- Nem.
- Pedig látod, te is beléphetnél, ha máshová nem, valamelyik sportszakosztályba. Hiszen úgy tudsz verekedni, mint az ördög. Ki tudja? Még nagy bunyós válhatna belőled. Birkózó vagy ökölvívó!
- Nem akarok én nagy bunyós lenni.
- Hát?
- Inkább futballista, mi? - vetette közbe az ács.
De a fiú tagadólag megrázta fekete üstökét:
- Az se.
- Hanem?
Péter egy darabig merengve nézett maga elé, aztán halkan így szólt: - Én, inkább... író szeretnék lenni.
A két ember, mintha nem jól hallották volna, mit mond, csodálkozva néztek rá:
- Író?
- Író.
Erre a különös válaszra egyikük sem számított. Mert, hogy egy erdőalji kunyhólakó fiában feltámad a tanulni vágyás, és elhatározza, hogy tanító, mérnök vagy orvos lesz, az még reális és érthető, de hogy a "dzsungel" legelvadultabb kölyke egyszer csak kijelentse, hogy író szeretne lenni, no, ez - enyhén szólva - elképesztő. Érthetetlen.
- Hát ez meg hogy jutott eszedbe, te! - nézett nagyot az ács. Tudod, te egyáltalán, mi az, hogy író? - állt meg a kőműves és cigarettára gyújtva fürkésző pillantást vetett a fiú kemény képébe.
- Miért ne tudnám? - tette rá jobb kezét a zsebéből kidudorodó könyvre Péter. - Verseket és regényeket akarok írni, mint Jack London, Edgar Allan Poe, Victor Hugo, Maupassant, Puskin vagy Maxim Gorkij...
- Ne mondd... No és miről akarsz írni?
- Megírom az Erdőalji-telep életét - felelte a fiú, és lassan, szenvedélyesen beszélni kezdett a könyvek világáról, távoli tájak népeiről, csodálatos emberi történetekről, sorsok, életutak szövevényeiről, a jó és a rossz örökös harcáról. Beszélt, beszélt, aztán egy pillanatra megállt és egészen halkan megjegyezte: - Ha jól meggondoljuk, a mi életünk is egy nagy, izgalmas regény, nem?
- Hm. Igazad van... De mondd csak fiam, hogyan jutottál te hozzá ezekhez a könyvekhez, amelyekről meséltél?
- Doór apótól. Rengeteg jó könyve van!
Mentek a jegenyesoron, elgondolkozva, és alakjuk lassan beleveszett a szürkületbe... A közelgő telep felől éles asszonyi kiáltások hasogatták a csendet:
- Gabris! Jutka! Mikor akartok már végre hazakecmeregni?!
- Guszti! Pista! Talán kérvényt küldjek?! Csavargók!
Mindjárt vesszővel megyek értetek!
- Megyünk már...
Az erdő széléből borzas gyermekárnyak sompolyogtak elő.
Ebben a pillanatban kicsapódott a kőműves házával szemközt álló viskó ajtaja, és nagy dirrel-durral perdült ki az udvarra a szamaras Tóth Benő és megtermett, csapzott nője. Az odúból kiáramló fény sárga porként lebegett körülöttük.
- Telhetetlen, büdös rongyzsák! - hadart az emberke és képen vágta az asszonyt, mire a magas, öles nő hátra vetette fekete haját, megrázta magát, hogy megremegtek kosárnyi mellei és nekiugrott a cingár, karikalábú férfinak:
- Miiii?! Megütöttél? Te... impotens majom!...
A kefehajú, kis szamaras vékony nyaka a következő másodpercben már ott vergődött az asszony hatalmas combjai között:
- Nesze!... Nesze!... Te paprikajancsi!...
Szabályosan megfenekelte a mitugrász emberkét, aztán eltaszította magától, berohant az istállóba és az egyik szamarat fülénél fogva kivonszolta az udvarból. A kapuból még visszaöltötte a nyelvét a fal tövén tápászkodó, nyikkanni sem merő, kis, rongyos alakra:
- Meee!... Ha nem tetszik, mehetsz a jóistenhez panaszra! - ezzel a szamarat maga után ráncigálva, elviharzott a Duna felé vezető lejtős ösvényen.
"Bogov Mityához megy" - gondolta a fiú és a két férfira nézett.
Az ács feljebb tolta kajla kalapját és megcsóválta fejét:
- No, úgy látom, hazaérkeztünk! - jegyezte meg fanyar, gúnyos fintorral.
A kőműves elgondolkozva bólintott és felnézett az égre:
- Az a gyanúm, hogy vihar lesz az éjszaka - sóhajtott fel csendesen. - Nagyon besötétült az ég...

Hűvös Gábor nem tévedett. Éjféltájban valóban vihar támadt a tájra.
Péter arra ébredt fel, hogy "valaki" jár az éjszakában. Kinézett a kunyhó nyitott, kis, oldalsó ablakán és figyelt. Semmi. Csend. De mégis. A fák kopár ágai kopogva össze-összeverődtek, és a lehullott száraz levelek is meg-megzörrentek a földön. Mintha könnyűpatájú őz futott volna be az erdőbe.
A szél volt.
Aztán fent a gomolygó, sötét felhőkben félelmetes, nagy arany-agancs villant meg, és sziklanehéz robajlás gördült bele a csendbe.
A villámlás egy pillanatra vakító fényt lövelIt a tájra, aztán - mint őz-üsző nyomában felkomorló óriási fekete szarvasbika - a messzeségből előrobbant a vihar...
A Duna túlsó partjáról jött. Egy darabig úgy tűnt, mintha a borzongó víz-ág mellett elkanyarodna dél felé, aztán hirtelen két hátsó lábára magasodott és átszökkent a szürkén fénylő folyón.
Péter megdörzsölte szemét. Álmodom? - kérdezte mormogva önmagától, de meghökkent, mert a nagy fekete árnyék-szarvas hirtelen teljesen föléje magasodott. Agancsának szerteágazó, hatalmas tűz-tüskéi szinte darabokra szaggatták az ég suhogó, nehéz sátorponyváját, és dübörgő patái belecsaptak a nádasba, a folyóba.
Péter végre felocsúdott kábultságából és sietve be akarta hajtani az ablaktáblákat, de elkésett.
A folyóból tíz-tizenöt méter magas víztölcsér csavarodott fel az ég felé, aztán a nagy villámagancsos fej bezúdult az udvarba, tövestül kitépte a parton eléje álló öreg fűzfát és lángra lobbantotta a műhely előtti félig kiszáradt jegenyefát. S egy másodperccel később, mint megcikkanó kések és ököl nagyságú göröngyök - halak és békák tucatjai vágódtak be a nyitott ablakon.
- Ó, egy kígyó!
- Jézus Mária!... Péter! Üsd agyon! - kiáltott fel rémülten Farkasné és kiugrott az ágyból.
Péter megragadta a félméteres, síkos, kígyózó testet:
- Hiszen ez sikló, nem kígyó!
- Jó, jó! Dobd ki már!
A lángoló jegenyefa - mint hatalmas fáklya -, teljesen megvilágította a kunyhó belsejét.
- Csukd már be azt az ablakot, te!... - ébredt fel végre a kovács is mély, alkoholos álmából és irtózva lesöpört egy nagy varangyos békát a párnájáról.
A kunyhó szinte hányódott a recsegve-ropogva kavargó erdő szélében, mint felkorbácsolt tengeren hánykolódó, rozoga bárka.
A konyha odvából az öregasszony lépett be:
- A vihar ránk fújja a lángot! - mutatott ki a hosszú, égő jegenyére.
- Ne fesse az ördögöt a falra - mordult rá a kovács.
- Szent ég! - csapta össze két tenyerét az asszony. 
Dől a fa!
- Ugye mondtam!
Egy pillanatig szinte kővé meredten nézték az udvaron megtántorodó lángoszlopot.
- Ha rázuhan a kunyhóra, itt égünk meg mindannyian! - mondta rekedten a kovács. - Gyerünk kifelé!
Péter bal karjával magához ölelte felsíró öccsét és villámgyorsan az ablakhoz ugrott, hogy ismét kitárja és ott meneküljön, de - ezúttal szerencséjére - megint elkésett: az égő fa ebben a pillanatban csapódott le a kunyhó töve mellé, alig egy méternyire az ablaktól.
Visszahökkent.
- Erre gyertek! -kiáltott az ajtóból apja, de már nem volt szükség a menekülésre. A táj fölött hirtelen megáradt az ég, és a zuhatagként alázúduló eső egy csapásra eloltotta a kunyhó ablakkeretébe markoló lángot.
- Ó, hála istennek! - sóhajtott fel megkönnyebbülten az asszony.
A kidőlt, parázsló, üszkösödő faóriás sisteregve füstölgött az esőben.
Gonosz Farkas lámpát gyújtott:
- Söpörjétek már ki ezeket a ronda békákat! - mormogta fejcsóválva. - A frász törje ki valamennyit!... Sok vihart megértünk már, de ilyent, amelyik békákat és halakat szór be a kunyhóba, eddig még nem!...
- Fő, hogy elvonult...
- Micsoda forgószél volt! - kiáltott fel a fiú. - Gyorsan be akartam csukni az ablakot, de jóformán fel sem ocsúdhattam, már pörgette is befelé ezeket a...
- Magda! Mire vársz? Hozd már be a seprűt és a szemétlapátot a konyhából! Mozogj!
- Brrr... Fázok!
- Itt van a pongyolád, ni! Bújj bele! - mondta vacogva az asszony és a riadt arcú Gáborkát magához ölelve, ő is becsavarkózott a pokrócába.
- A halak sok pénzt, a békák pedig szégyent jelentenek - jósolt halkan az öregasszony.
- Pénzt? Ugyan mama! - legyintett az asszony. - Mit ér a pénz?! Hiszen Magda ezreseket keres. És? Jó, ha egy heti fizetéséből néhány marék élelmet és egy doboz gyufát tudok venni!
- Jó, jó! Mit panaszkodtok? Jó az isten, majd ád! - egyenesedett fel vigyorogva a kovács és két hatalmas markával néhány ficánkoló halat emelt a lámpa fényébe. - Ide nézzetek! Itt a holnapi ebéd!
Az asszony megborzongott:
- Tedd bele őket ebbe a tál vízbe...
- A nagy ördögharcsát nem vágta be véletlenül a vihar? - lépett közelebb Péter és fintorogva fürkészte az ide-oda cikázó fél tenyérnyi halakat.
- Sajnos, azt nem, de a kölyke, az itt van, ni! - bökött bütykös, erős mutatóujjával egy zsiványképű kis törpeharcsára a kovács, és megvillanó szemével, tátott szájával és kétoldali lecsüngő harcsabajszával egy pillanatra szinte olyanná vált, mint egy óriási harcsa.
Közben az égből úgy zuhogott az eső, mintha le akarta volna mosni a telepet a földről.
Egyszer csak Magda - aki a békákat sepregette kifelé a néhány percre kitárt ajtón -kétségbeesetten felkiáltott:
- Folyik be a víz!
- Csukd be az ajtót!
A beömlést azonban már nem lehetett megállítani. A lapos küszöb és a rozoga ajtó közötti tágas résen dőlt, dőlt befelé a víz a kunyhó belsejébe.
- Péter! Gyerünk kifelé, elvezető árkot ásni, különben úgy kiönt bennünket a felhőszakadás, mint lyukból az ürgéket!
- A mennyezet is csorog! Csak ránk ne szakadjon! - tördelte a kezét az asszony.
Apa és fia - ahogyan voltak, ingben-gatyában - kiugrottak a hűvös zuhogásba; alighogy munkához láttak, néhány imbolygó árnyék jelent meg a víz alá merült, lapályos udvaron:
- Hé! Farkasék! Élnek még?!
A két Farkas meglepetten nézett a váratlanul eléjük bukkanó, lapátos "kísértetekre". Az ácsra, a kőművesre és a két férfi három suttyófiára.
- Hát maguk hogy kerülnek ide, ilyenkor?!
- Fentről úgy tűnt, mintha a villám felgyújtotta volna a kunyhójukat. Attól féltünk, hogy bennégnek...
A kovács csak állt. Erre igazán nem számított. Hiszen bár maga sem tudta, hogy miért - sohasem szerette ezeket az embereket. Se az ácsot, se a kőművest. Valahogyan mindig az volt az érzése, hogy ez a két ember lenézi, megveti őt. Gonosz Farkast, a gödörlakót. S most íme, eljöttek ebben az égszakadásban, földindulásban, hogy segítsenek rajta. Hát igaz lehet ez? Nagyot nyelt. Különös érzés szorongatta a mellét.
- Történt valami? - lépett előre fürkészve a kőműves. - Beömlik a víz a kunyhóba... - szólalt meg halkan a fiú és apjára nézett.
Örege lassanként felocsúdott meglepetéséből.
- No, Péter!... Ássuk, ássuk azt az árkot!... - szólalt meg végre különös, kissé kicsorbult hangon és belenyomta ásóját az alaposan fellazult földbe.
- Hallja-e szomszéd... Ideje lenne már maguknak is valami rendesebb házikót összeütni ehelyett a földkunyhó helyett! - lépett melléje a kőműves, azután ő is munkához látott.
Gonosz Farkas némi gyanakvással kapta fel fejét. De a kőműves hangjában nem bujkált gúny. 
Egy darabig némán, nagy lendülettel ásták az árkot, aztán az ács egy pillanatra megállt és a dombhátra mutatott:
- Oda, ni. Fel a dombtetőre.
- Miről beszél?
- Hát a házról...
A kovács nem felelt. Kiegyenesedett és felnézett az égre.
Az eső már alig szemerkélt.
Péter felkavart indulattal hol a jövevényeket, hol apját fürkészte. A sötétség beárnyékolta arcukat, mégis szinte belelátott a lelkükbe. Tudta, hogy a váratlan segítség hatalmas érzéseket indított meg apjában. S valóban. A nagy, fekete emberben mintha csillag gyúlt volna. Komor, bozontos koponyáját valósággal beragyogta az a felismerés, hogy lám, ő és az övéi mégsem teljesen "falkán kívüli farkasok", hanem emberek, akik ide tartoznak a telephez, a telepiekhez, emberek, akiket társaik a baj óráiban is számon tartanak.
- Nos, akkor hát meglennénk! - szólalt meg a kőműves, mikor végre az árokba terelt víz elkanyarodott a kunyhó elől, a folyó felé.
- Hát... köszönöm... - szólalt meg tompán, rekedten a kovács.
- Emberek vagyunk!...
- Alaposan eláztak... Nem innának meg egy pofa rumot? - kérdezte zavartan Farkas.
Az ács és a kőműves egymásra néztek és felnevettek:
- Egy pofa rumot? Miért ne?! - lépett az előremozduló fekete óriás mellé a kőműves. - Ami igaz, az igaz! Ilyenkor valóban jólesik az embernek egy kis lélekmelegítő!...
- Csak tessék, tessék... Jöjjenek beljebb! - jelent meg az ajtóban az asszony.
A szerszámok nyelét nekitámasztották a kunyhó falának és beléptek az odúba.
Az ács és a kőműves először látták belülről a telep legfélelmetesebb, emberlakta vackát. Összenéztek. Arcukon megdöbbenés vibrált. Gonosz Farkas föléjük magasult.
- Egészségükre!
- Isten, isten! - mondta az ács.
- Hát ti? Mit tátjátok a szátokat? No. Igyatok! - mordult rá a kovács a bizonytalanul topogó suhancokra.
A föld csupa tócsa és sár volt. Az emberek árnyéka komoran imbolygott a kunyhó falán. De az arcukból, a szemükből valami különös, nagy, új, belső tűz lobogott ki:
- A mielőbb felépülő új Farkas-tanyára! - emelte fel poharát a kőműves.
- Ugyan már! - legyintett nevetve a kovács, de szemlátomást egész lényén végigrezdültek a kőműves szavai. A poharak összekoccantak.
- Ehh! Ez jólesett!
- Nekem is!
- Hallod asszony?! Csavard meg még egyszer annak az üvegnek a nyakát!
Péter szeme a kőműves szemébe villant. Aztán az ácséba. Majd barátai zavart tekintetével rebbent össze. Mindez olyan különös volt. Ez a vihar utáni, éjszakai pohárkoccintgatás. Náluk, a barlangban!... Anyja és húga szinte lebegtek a lámpa sejtelmes, gyér sugaraiban. Gáborka pokrócába csavarkózott és tágra meredt szemekkel bámulta az eléje táruló képet. Még ilyent sem látott!
Péternek a pék lánya jutott eszébe. Vajon mit szólna hozzá, ha így együtt látná őket, Hűvös Gábort, Szabó Istvánt és - gonosz Farkast?
- No, de megyünk ám már!...
Örege hunyorogva bámult a távozók után. Messze, az ég alján késpenge-vékony, szürke hajnali fény remegett.

VISSZA - TOVÁBB


Kérem, szóljon hozzá Ön is!