Duna-parti románc 1. fejezet

1

A magányos öregember szőlőindáktól ölelt kis faháza hatszáz-hétszáz lépésnyire állt a telep legszélső házaitól, jó kőhajításnyira a Dunától, az erdő alján, egy napsütötte, széljárta dombon.
A szilárdan ácsolt, nyers, aranysárga gerendaépületben mindössze két helyiség volt. Egy hétszer-hét lépésnyi földszinti szoba és egy körerkélyes padlás szobácska. A házikót, minden segítség nélkül, maga a titokzatos vén építette. A telep lakói közül - a nagy, fekete kovács fián kívül ma sem tudja senki pontosan, hogy "mi szél hozta ki ide a városból" ezt a kétméteres, szikár öregembert. A háború előtt senki sem látta errefelé. 1945 januárjában, a vihar utolsó órájában mintha a földből nőtt volna ki, egyszer csak megjelent itt, a fenyves és a nádas között, a "kufár Simeon" kunyhójában, mire Simeon révész másnap hajnali négy órakor batyut vetett a vállára:
- No, én akkor megyek - mondta, és különös fény villant meg tüskés ábrázatán.
Fejét kissé lehajtotta, hogy be ne verje az ajtó szemöldökfájába, aztán kilépett a kunyhóból.
Az öregember úgy mozgott mögötte, mint az árnyék.
A révész tűnődve fürkészte végig a hóba süppedt, néma kis telepet, aztán a messzeségbe röpítette tekintetét.
A hold - mintha a halál szegre akasztotta volna - hatalmas csorba sarlóként lebegett a rommá lőtt, távoli város felett.

- Éjfél óta hallgatnak az ágyúk - mormogta a révész és kérdő pillantást szúrt a szakállas óriás gyermeki kék szemébe.
Az öregember bólintott:
- Az a gyanúm, hogy a németek elhagyják a várost - felelte vízesések robajára emlékeztető, mély hangján.
- Gondolja?
- Remélem...
Az öregember homlokán ólmos, nehéz verejtékcseppek jelentek meg:
- De azért mégiscsak helyesebb lenne, ha maradna.
A révész megütközést színlelve kapta fel fejét:
- Meggondolta magát?
- Nem. Dehogy. De miért indul el éjnek idején? Hová siet? Veszélyes dolog ilyenkor a város felé kószálni. Várhatna még...
A révész kissé fölényesen félrehúzta a száját:
- Ne féltsen engem... Tudhatná - nevetett fel halkan -, hogy csalánba nem csap a mennykő!
Az öregember nem felelt. Ki tudja, hol jártak a gondolatai?
A révész még egyszer hosszan megnézte roskadozó kunyhóját, felsóhajtott, mintha nehezére esnék a búcsúzás, aztán rongyos nadrágja zsebéből finom veretű aranyórát vett elő. S miután bütykös ujjait meghazudtoló könnyedséggel felkattintotta fedelét, fejét kissé oldalt döntve, úgy sandított fel az öregember arcába, mint egy nagy, kópé varjú.
- Hm. Négy óra. Remélem még derengés előtt beérek a városba. Tehát Városszéli fasor egyes szám?
Az öregember komoran megbiccentette fedetlen, ősz fejét:
- Igen. Ég áldja.
A révész némán megbökte nagyszélű, kajla kalapja csurgóját és sarkon fordult. Elgondolkozva lépegetett a puha, mély hóban. Mintha megbabonázták volna. Tulajdonképpen mi történt vele?..
- Hé! Simeon!
Visszafojtott, rekedt kiáltás riasztotta fel gondolataiból.
Megtorpant.
Az erdő széléből homályba mosódó alakok váltak ki.
- Mi az? Nem tudtak aludni? - kérdezte bosszúsan, de megkönnyebbülten, mikor felismerte az eléje toppanó embereket.
- Nem, de úgy látszik magát sem hagyja nyugton ez a fenenagy csendesség!
A hosszú ács, a telep karikalábú kis szamárfogatosa és a tuskó-alakú bolgárkertész állt előtte.
A szétszórt kunyhók fölött sejtelmes, izgató hangulat lebegett.
A hosszú ács előrehajolt:
- Hallja?
A város felől állandó, egyhangú, tompa morajlás hallatszott:
- Tankok!
- Úgy látszik, a németek felszedték a sátorfájukat és suttyomban a kertvégi kiskapun távoznak... A híd felé mennek.
- Méghozzá lábujjhegyen! - nevetett a révész. - Meg látja, reggelre bejönnek a...
- Pszt!
- No. Miért nem mondja ki? - csapott közbe váratlanul egy gunyoros, metsző férfihang.
Zavartan elhallgattak.
Tizenöt-húsz lépésnyire tőlük két bőrbekecses fiatalember lépett ki az erdőből.
- A Rúth kocsmáros fattya, a Sváb Josi, meg az a vipera borbély, a Jasper-kölyök - dörmögte halkan a kertész és köpött. 
A révész vállat vont:
- No, isten velük. 
- Hová megy? - kiáltott fel meglepetten a kis görbe lábú fuvaros.
- Ugyan hová menne? - sistergett ismét Josi hangja. - Az oroszok elé, igaz?!
A révész megállt:
- No és? Gyertek, tartsatok velem ti is. Az oroszok nagyon fognak örülni nektek - mondta epésen. - Vagy... talán ti másfelé igyekeztek?
- Sok a duma, apuskám ! - fortyant fel ingerülten a Jasper-kölyök. - Jó a ladikja?
- A fene megette...
- Ne hazudjon! Jöjjön és vigyen át minket a túlsó partra!
- Ejnye fiaim - csóválta meg fejét a révész.. - Elment az eszetek, vagy meg se jött? Átmenni? Éjnek idején, jégzajlásban?
Sváb Josi hanyag mozdulattal pisztolyt vett elő és cinikus fintort vágva megforgatta az ujjai között:
- Nos? Jön, vagy nem jön?
A révész egy darabig farkas szemet nézett az öles, rosszarcú suhanccal, aztán száját elbiggyesztve elindult a város felé.
- Hé! Álljon meg, vagy...
Az ács elkomorodott:
- Josi!... Észnél légy...
Ekkor váratlan esemény vonta magára figyelmüket.
A Dunánál feltámadt a szél, és sűrű felhőt sodort a hold elé. Egy pillanatra sötétség támadt. Aztán ismét kivilágosodott, és bolyhos pelyhekben hullani kezdett a hó. S a hóesésben, a jó ötven lépésnyire álló révészkunyhónál - mintha a magasságból ereszkedett volna le - előtűnt a nagy, bozontos öregember.
Josi leeresztette a pisztolyát és elképedve nézte a holdfény, a hóhullás és a kék ég optikai játékában kísértetiessé növekvő óriást.
- Hát ez meg kicsoda?
A révész - a megváltozott hangra - visszapillantott a válla fölött és megállt.
- Tegnap este beállított hozzám és elkunyerálta a kunyhómat és a portámat, szőröstül-bőröstül - felelte vontatottan, csapott vállait vonogatva.
- Hülyének néz engem?!
A révész kissé zavart, vigyorgó ábrázattal dohányt, újságdarabkát kotort elő kabátja zsebéből, ráérősen cigarettát sodort és rágyújtott :
- Istenem... Cseréltünk. - Jobbjával félkört rajzolt az elvadult, erdős-bozótos telek fölött: - Ezért a rongy kis zugért nékem adta az egész várost...
- Mit fecseg maga itt összevissza? Vén varjú!
- Jó, jó, hiszen látom én is, hogy viharvert a város, de hát ez a domboldal és ez a kalyiba is elég gané, nem?
- Etesse ezzel a maszlaggal az öreganyját, érti?!
- Már nem él.
- Ki nem él?!
- Az öreganyám - mondta fapofával a révész, mire az útszélre húzódó ácsból, szamárfogatosból és kertészből feltört a nevetés.
A magas, vékony borbély - mint a támadó kígyó - feIszisszenve magasodott a révész elé. 
- Mondja... Nem valami zsidót rejteget maga a kunyhójában? Mii?!
Ekkor - mintha boszorkányság történt volna - ismét felhők úsztak a hold elé, elsötétítve a tájat. Mire újra kivilágosodott, a révész már jó tízlépésnyire járt.
- Hé! Simeon! Nem áll meg?! - Josi lőtt, de a révész már a fák között futott, és a többi három telepi ember is eltűnt az erdőben.
- Átkozott banda!...
A két bőrbekecses suhanc egy darabig tanácstalanul állt az úton, aztán a kocsmáros fattya felnézett a magasba:
- Repülők! - kiáltott fel és futni kezdett a révész kunyhója felé.
Jasper utána.
A következő pillanatban hangos robajjal telt meg az ég, és itt is, ott is megdördültek a németek ágyúi.
Az ács öklét rázva nézett a két eliramodó fiatalember után:
- Hé! Mi az, nagylegények? Süllyed a hajótok?!
- Odanézzenek ! - kiáltott fel fojtott hangon, tágra nyílt szemmel a kis szamárfogatos.
- No? Mi az?
- Egy farkas!
Sváb Josi és a Jasper-kölyök is észrevehették az erdő szemközti ösvényéről kilépő állatot, mert megtorpantak, aztán - némi töprengés után - lekanyarodtak a nádashoz.
Ekkor - egy bokor mögül - váratlanul ismét előbukkant a szakállas idegen és izgatott, dörgő kiáltás szakadt fel belőle:
- Ördög!
A kiáltásra a hóba szimatoló farkas felkapta fejét, és a következő pillanatban már a nagy öregember körül ugrált.
Eleinte úgy tűnt, mintha a két hatalmas teremtmény birokra kelt volna. A farkas hátsó lábaira magasodott, és két mellső mancsát nekivetve az öregember mellének, valósággal ujjongani kezdett, aztán leült a hóba és pofáját a magasság felé fordítva hosszan belevonított a félelmetes éjszakába...
A városban lángolt a harc.
Az eget - mint fantasztikus, villogó kardlapok - reflektorsugarak hasogatták, és a mélységből hosszú, ágaskodó acélkígyók csaptak a támadó repülők felé. A földet bombák rázták, és néhány repülőgép egészen közel, szinte a fák koronáját súrolva vijjogott el a fejük felett, gépfegyvertüzet ontva a visszavonulást fedező német ütegekre.
Aztán fokozatosan elcsitult a vihar, és ismét súlyos csend ereszkedett a tájra...
A hosszú ács óvatosan kilépett a föléjük hajló havas ágak alól és körülnézett:
- Úgy látszik, ez a megkergült Simeon tényleg a város felé tart... De... vajon hová tűnt el Josi és Jasper? És... izé, az a hosszú pasas a farkasával? - tépelődött dünnyögve.
A zömök kertész vacogó fogakkal toporgott mögötte: 
- Azt hiszem, jobb lesz, ha bebújunk a kuckóinkba. Nem jönnek?
- Én megyek ! - lépett melléje sietve a kis karikalábú fuvaros, de mintha hirtelen egy nagy, láthatatlan kéz érintette volna meg, dermedten megállt:
- Nézzék csak!
Az ég alján halvány, gyöngykék ragyogás villant fel, sejtelmes, fátyolos fénnyel árasztva el a jeges folyót, melyre ebben a pillanatban siklott rá a révész elkötött csónakja, Sváb Josival és Jasperrel.
- Ejha, az anyjuk keservét! Érzik a büdöset a gazemberek ! - füttyentett halkan az ács.
- Úgy látszik, inkább a Dunának mennek, mint hogy az oroszok szemébe nézzenek...
- Nem csodálom. Nekem is lenne hozzájuk egy-két szavam!
A kertész komoran nézte a lassan távolodó, ide-oda sodródó ladikot:
- Az a gyanúm, hogy nem jutnak messzire - mondta rekedten.
- Miért?
- Mert kinyírja őket a jég!
- Az lehet, de attól félek, hogy előbb ők nyírják ki azt a pasast, ni!
Meghökkenve néztek a folyóra.
Az ezüst derengésben meg-megcsillanó hatalmas vízkígyó fölött, a csónaktól harmincöt-negyven méternyire - jégtábláról jégtáblára lépve - elmosódó, kusza, fekete árnyék imbolygott.
- Ki lehet az?
- A Simeon embere! - kiáltott fel izgatottan az ács. 
Úgy látszik, a folyón át akart elmenekülni előlük, de a két gazember beéri!...
Az ács azonban tévedett. A nagy, idegen öregember farkaskutyájával a lábánál - bent a sötét kunyhóban kuporgott, a tűzhely hunyorgó parazsát élesztgetve, és hátat fordítva a világnak; elgondolkozva, valahová messzire, borús emlékeibe bámult.
Az a valaki, aki - istent és ördögöt kísértve - a lassan mozgó jégtáblák fölött táncolt: más volt. Más. És nem a még németek kezében levő túlsó part felé ment, hanem onnan jött. Rongyosan és meghajszoltan. Jött. Szembe a csónakon menekülő két suhanccal: Jasperrel, a jeges szemű borbéllyal, és a kocsmáros-Rúth fattyával, a rossz arcú Sváb Josival...

Csend volt.
A hold hideg sarlója mindjobban elvékonyodott, aztán lassanként beletűnt a világosodó magasságba. De az erdő még homályban állt, és a két part között is opálos, kék köd reszketett, mint egy aláereszkedő, félelmetes óriáspók hálója.
- Hű, a szentségét! - Jasper, a borbély ijedtében akkorát rántott jobb oldali evezőjével, hogy az belereccsent.
- Vigyázz arra a lapátra, te szerencsétlen! Eltörted?
- Becsúszott a jég alá - mondta rekedten Jasper és előre hajolt. - Figyeled?!
- Mit?
- Azt a fickót a jégen!
- Ejha!
- Nézd csak... Én úgy látom, hogy Hűvös Gábor, a kőműves az...
Sváb Josi tágra nyílt szemmel meredt a nádasból váratlanul előbukkanó magas férfira, akinek szőke haja úgy lobogott a szélben, mint a láng.
- Hát ez még él?!
Jasper szemében félelem tükröződött:
- Ugye mondtam én, hogy ne adjuk át a Gestapónak!... 
- No és?
- No és! Láthatod! Meglépett tőlük! El kellett volna intézni őt is, mint a...
- Kuss!...
Jasper összeharapta a száját és faroltatni kezdte a csónakot.
- Sváb Josi felszisszent:
- Mi az? Csak nem akarsz elfutni előle?!... Hallod!
A férfi - mikor látta, hogy a csónak távolodni kezd - bizonytalanul megállt egy hatalmas, lassan mozgó jégtáblán és kiáltozni kezdett:
- Hé! Erre! Erre!...
A kiáltás hangos rianással harsant végig a néma, jeges folyón.
Josi vigyorgott:
- Mi az, te süket vagy? Nem hallod, hogy a felebarátod bajban van?... - .Jasper nyelt:
- Mit akarsz?
- Hülye vagy?
Josi jelentőségteljes, gúnyos pillantást vetett verejtékező társára:
- Ez a kommunista összevissza törte a pofádat, és te még ilyesmiket kérdel?
Jasper tétován abbahagyta az evezést és jobbjával önkéntelenül megtapogatta zúzott, vékony ábrázatát.
Josi hunyoritott:
- Nos?
- Én azt mondom, hagyjuk a fenébe... Ebből a jégzajlásból úgysem kecmereg ki elevenen... - mondta gyáván Jasper, mire Josi megvetően lebiggyesztette vastag, húsos száját:
- Te... kukac.
Ekkor a jégtáblán álló ember ismét kiáltozni és integetni kezdett:
- Héé! Emberek!
Kiáltása kétségbeesetten vergődött a félelmetesen surrogó folyó fölött.
Josi egyetlen heves mozdulattal magasra emelte evezőlapátját és meglengette:
- Hohóó! Megyünk!
Arca ördögi fintorba torzult. Súlyos bakancsa hegyét kissé nekilökte a borbély sípcsontjának:
- Hallod? Evezz!...
Jasper felszisszent a fájdalomtól. Sunyi szemében harag villant, de mikor tekintete összeakadt Josi fölényes, megvető pillantásával, összerezzent, és ellenvetés nélkül, erőteljesen meghúzta evezőlapátjait.
A folyó úgy zizegett a hajnali szürkületben, mint homokban előrecsusszanó, hosszú, súlyos vaslánc. Időnként megroppant a jég, aztán ismét csend nehezedett a tájra.
_ Sűrű, fojtogató csend.
S a csónak lassan megindult a folyó lebegő ködhálójában - az imbolygó, segítséget váró férfi felé -, mint egy alattomos, nagy fekete pók...

Hűvös Gáborban - mikor meglátta a túlsó parton feltűnő telepiek elmosódó alakját - egy pillanatra kigyúlt a remény: "Mi lenne... ha... átmennék a folyón?..."
Judit jutott az eszébe. A felesége. Tegnap délután már nagyon nyugtalan volt. S hogy félt!
"Te, ember... egyre jobban feszít a gyerek... Meglátod, még az éjszaka itt lesz... De holnap hajnalban egészen biztosan!..."
Holnap hajnalban.
Vacogva állt a nádas szélében és tágra meredt szemmel bámult bele az áttetsző szürke félhomályba, melyből mintha felesége könnyes-mosolygós arca bontakozott volna eléje:
"El kellene hívni Joó doktort..."
Valahonnan, messziről, a saját, rekedt hangját hallotta:
- Az öreg Joót elhurcolták a németek... Megborzongott. Élesedett a hideg, és a köd is mintha sűrűsödött volna.
- Át kell jutnom - mormogta, és egyre sóvárabban nézett arrafelé, amerre sötétbe burkolt, vakolatlan házikóját sejtette. - Át kell jutnom!...
Át, de hogyan?
Nagy, szikár arcára szinte ráfagyott a verejték. Az elmúlt 12 óra kegyetlen emlékei viharosan kavarogtak magas, boltozatos homloka mögött, fel-felszítva lázas, mandulavágású szemei parazsát.
- Át kell jutnom!
Kémlelve körülnézett, aztán kissé meggörbülve kilépett a befagyott nádasból és óvatosan elindult előre a jégen. Alig tett azonban tíz-tizenöt lépést, riadtan megállt. A vékony kéreg halk, de vésztjósló ropogással enyhén behajlott alatta...
Ha beszakadok, végem! - gondolta, és torkában dobogó szívvel figyelte a folyót. Előtte, öt-hat lépésnyire véget ért az összefüggő parti jégmező, és hatvan-hetven lépés szélességben kisebb-nagyobb táblák úsztak lefelé, lassan, össze-összetorlódva a sodrás irányába.
- Mit tegyek? - töprengett szája szélét harapdálva. 
Forduljak vissza?... - Soha... Soha!
A túlsó part havas fehérségéből elősötétlő fenyves ismét felesége sápadt arcát, fekete haját juttatta eszébe. Aztán a két gyerek emelkedett fel emlékezetéből. A kis szőkecopfos Jutka és a sihedernyi, komoly, barna legényke, Gabi... Vajon élnek-e még?! - Az agyába tolakodó kérdés jeges szélként járta át.
- Át kell jutnom! - ismételgette konokul, miután ismét megjelent emlékezetében a tegnap délutáni kép.
Hogyan is volt?...
...Az ablaknál állt, és hol a távolban fel-fellobbanó harci-tüzeket, hol a feleségét fürkészte, az elpusztíthatatlannak ismert, vidám és kissé nyers asszonykát, aki ezúttal riadt szelídséggel ült az asztalnál és szemlátomást befelé, önmagába, a szíve alatt rúgkapáló kis új életre figyelt. Kínzó lelkiismeretfurdalást érzett. Sajnálta az asszonyt, és haragudott önmagára, de legfőképpen a gyerekre, aki hívatlanul kért bebocsátást magának a családba, a világba. S éppen ezekben a félelmetes, viharos órákban!
A falióra négy órát mutatott. Messze, a város homályosodó szélében fokozódott az ágyúzás és a földmoraj.
Kíméletlen helyzet, gondolta, és növekvő aggodalommal figyelte az asszonyt. Vajon meddig bírja még?
A gyerekek a kályhánál, a padlón kuporogtak, és azzal voltak elfoglalva, hogy néhány szem héjaskrumplit megsüssenek a szén parazsas hamujában. A piruló krumpli kellemes illata - a kinti ágyúdörgés ellenére - egy-egy pillanatra békés, ünnepi hangulatot teremtett a szobában.
Béke.
Nézte a két gyereket és elgondolta, hogy milyen szép is lenne ez az estébe hajló délután, ha odakint nem dübörögnének a tankok, és nem folyna a vér, és ha az ágyúk torkolattüzei helyett csak a családi tűzhelyek sárgás-piros kis lángjai ragyognának fel az ablakok üvegén.
Felesége halk nyögése ébresztette rá a kegyetlen valóságra:
- Jaj, istenem, hát sohasem lesz vége már ennek az átkozott háborúnak?!
Elfordult az abIaktól, odament az asztalhoz és leült felesége mellé:
- No... Nyugodj meg... Már nem tarthat sokáig. A németeknek beesteledett. Meglátod, hajnalra itt lesznek az oroszok, és minden jóra fordul...
- Az oroszok?!
Ő, aki három éve, a nagy martinsztrájk óta mint meggyőződéses antifasiszta részt vett a földalatti ellenállási mozgalomban, a riadt hangra megütközve kapta fel a fejét:
- Félsz tőlük?
Az asszony előrehajolt, és apró, kemény kezeit a hasára szorítva, révülten meredt kifelé az ablakon. Nem felelt, de élesen metszett, szegletes, sápadt arcán látszott, hogy megütötte a szó:
Oroszok.
Elkomorodva nézte az asszonyt, aztán kissé megenyhüIt, mert belátta, hogy felesége aggodalma érthető, emberi, hiszen az oroszokról terjesztett rémhírek nemhogy egy megviselt, szülőágyas asszonyban, de még viharedzett férfiakban is riadalmat kelthettek... Elgondolkozva felállt, visszaballagott az ablakhoz és összeráncolt homlokkal belebámult a messzeségben dübörgő harc fellobbanó lángjaiba, melyekből előbb-utóbb eléjük lépnek az előrenyomuló szovjet hadsereg katonái... Távoli, idegen emberek, akik a szenvedés útjain jönnek, üszkös tájakról, feldúlt tűzhelyek mellől, szétszórt családi köreikből, érthető bosszúszomjjal a lelkükben... Véresek, elkeseredettek... Mi lesz? Ki tudja?... Felesége megborzongott:
- Hideg van itt.
- Mindjárt felszítom a tüzet! - szólalt meg a fiú és ügyesen kikapkodta a megsült krumplikat a forró hamuból...

Mikor idáig ért emlékeiben, összefutott szájában a nyál és kissé megtántorodott a jégen. Hirtelen eszébe villant, hogy tegnap délután óta egy falat sem csúszott le a torkán. S akkor is: mit evett? Négyen voltak és négy szem megsózott sültkrumpli volt a vacsorájuk. Egy pillanatig akkora erővel támadt fel benne az éhség, hogy szinte orrában érezte a sültkrumpli illatát. Majd emlékei ismét hazaragadták a zajló folyóról.

...A gyerekek felszították a parazsat, fát, szenet dobtak a tűzre, és néhány perc múlva kellemes meleg áradt szét a szobában, de ő - mintha jéggé vált volna rajta a gúnya - dermedten nézte a díványhoz vánszorgó feleségét:
- Rosszul vagy?
- Egy kicsikét - mondta az asszony, és szeme sarkaiból néhány könnycsepp csordult le kipirult arcára.
A távolban dúlt a harc.
Nyugtalanul fürkészte Juditot. Vajon kibírja-e hajnalig?
S ha kibírja: mit hoz a hajnal?!... Tehetetlennek érezte magát, és ez az érzés kíméletlenül sarokba szorította. Hát nincs kiút? - kérdezte némán, önmagától, és ezt felelte rá: nincs. Budapest a halál városa. S hogy ennek a feldúlt, véres, ostromlott kőrengetegnek az árnyékában egy kis új élet kér, követel bebocsátást a világba - ebbe a partszakadásba - ez csak a kettőjük dolga. Hűvös Gábor kőművesé és Erős Judit szövőnőé. Senki másé.
Senki másé?
Ezt, a keserűségéből felbukkanó gondolatot valahogyan idegennek, bántónak, elveivel ellenkezőnek érezte, és igyekezett elűzni magától. Ö azt vallotta, hogy az ember csak akkor marad reménytelenül magára, ha lemond társai segítségéről, ha nem keresi azoknak emberi jobbját. Aki lemond a harcról: elvész.
"Orvosért kell mennem, de hogyan szerezzek ebben a pokolban orvost? - ez zakatolt folyton az agyában.
Az asszony közben egyre lázasabban hánykolódott a díványon:
- Gábor, adj már egy korty vizet... - mondta cserepes szájjal, és olyan mohón ivott, hogy a víz lecsordult a mellére.
Odakint erősödött az ágyúzás, a bombázás, és az olajgyárból akkora láng csapott fel, hogy kilométerekre bevilágította a tájat.
"Az öreg Joó doktort elhurcolták a németek, de Golyvásné, a vén bábaasszony biztosan ott kuporog most is a kunyhójában, a városszélen" - ötlött fel a férfiban a gondolat, és kezét rátette a kilincsre, hogy feltépve az ajtót, belefusson a sűrűsödő homályba, a tűzbe, segítségért; de lelki szemei előtt megjelent a töpörödött, ezerráncú kis görbe banya piszkos-rongyos alakja, és visszatorpant. Nem, nem. Különben is: hagyja itt ezt a szerencsétlen asszonyt?
Odakint váratlanul elhalkult a robajlás, és nagy, vattaszárnyú csend ereszkedett le a porzó, füstölgő városra.
Leült az asszony mellé, a díványra, bátorítón megszorította a jobbját, rámosolygott és a gyerekekhez fordult:
- Menjetek át a szomszédba, Szabóékhoz, és küldjétek át Piros nénéteket az anyátokhoz. Ti pedig maradjatok... odaát. Siessetek!
Mikor az ács vállkendőbe burkolt, magas, csontos asszonya belépett a szobába, ő széles, szíjas tenyerébe vette felesége kezét, gyengéden megszorította és felállt:
- Kedves Szabóné, megkérhetném, hogy maradjon Judit mellett, míg visszatérek?
- Ó, persze, de...
A két asszony sápadtan nézett rá, felesége hangja riadtan rebbent utána:
- Hová mész?!
- Orvosért...
Az ajtónyílásból még visszafordult és megkérdezte:
- Hány óra van?
- Negyed hat...
- Ne félj... Nyolcra, de legkésőbb kilencre itt vagyunk! - mondta rekedten és sietve kilépett a baljósan suhogó, alkonyi félhomályba.
Érezte, hogy veszélyes útra indul, de nem várhatott tovább tétlenül. Félt, hogy orvosi segítség nélkül végzetes baj tör rájuk. Feleségét még sohasem látta ennyire megviseltnek...
Körülnézett a kihalt tájban, aztán feltűrte vékony, elnyűtt felöltője gallérját, és átvágva a hosszú, jegenyés kövesúton, a bolgár kertek bokrokkal tűzdelt szélében elindult a csaknem óra járásnyira sötétlő gyárnegyed felé...
A város mezőkre "kiszóródó", csúf, málló-tűzfalú házaitól harmincöt-negyven lépésnyire egy téglarakás mögött megállt. Tudta, ha német járőrbe vagy cirkáló nyilas bandába ütközik: elveszett ember. De a szemközt ásító mellékutca üresnek látszott.
- Ej, lesz, ami lesz! - dünnyögte halkan, és elszántan kilépett a téglarakás sötét árnyékából...
Átsietett a grundon és óvatosan - mindenütt a falak tövében haladva - mélyen benyomult a kis melIékutcába, aztán egy-egy útelágazásnál jobbra-balra letérve, egyre beljebb hatolt a megtépázott fekete városrész központja felé.
Úgy ismerte a külvárost, a gyárakba vezető zegzugos utcákat, a durva bazaltkockákat és a lompos útszéli fákat, mint erős tenyere kusza vonalait és kemény dudorait. Hiszen itt volt gyerek és itt nőtt férfivá ezekben a sikátorokban, egy ormótlan, egyemeletes bérház szorító, szűk odvában.
Egy útkereszteződésnél mégis meg kellett állnia, mert tájékozódási pontját, a sarki telefonfülkét sehol sem látta. Idegesen nézett körül, és csak akkor oldódott fel szorongásából, mikor végre felfedezte a fülkét - jó tíz lépéssel távolabb röpítve, összetörve, egy tövestül kitépett, nagy, görbe akácfa ágai között, a hóban.
Fellélegzett.
Jól emlékezett. Szemközt, egy ódon, horpadt tetejű sárga ház kapuján lepattogzott zománcú, de azért még a holdfényben is egészen jól olvasható fehér orvosi tábla villogott:
Dr. KOCSIS LÁSZLÓ SZÜLÉSZ és NŐORVOS...
Gyűrött cigarettát kotort elő zsebéből és rágyújtott. Vajon itthon találja-e az orvost? S ha itthon van: ki jön-e vele egy ilyen nyomasztó estén az erdőalji telepre?
Remény és aggodalom bujkált benne. "Ki kell, hogy jöjjön!"
Még egyszer alaposan szemügyre vette a házat. A falon, néhány méterre a táblától, mint elevenen kiszögezett, kitárt szárnyú, nagy bagoly, komor falragasz lobogott: "KIÜRÍTÉSI PARANCS!"
S fölötte félig leszakadt, nyikorgó borbélytányér mozgott jobbra-balra a feltámadó szélben...
Egy pillanatra megelevenedett emlékezetében a néhány napja lezajlott németellenes tüntetés, mikor a kiürítési paranccsal szembeszálló nép valóságos áradatként hömpölygött végig ezeken az utcákon.
Az asszonyok magukhoz vonták rongyos szoknyáikba kapaszkodó gyermekeiket és túlkiabálták a férfiakat:
- Nem hagyjuk el a várost! Nem megyünk egy lépést se! 
Magyar katonákat és rendőröket vezényeltek ki ellenük.
A fegyverek csöve mellüknek szegeződött... S ekkor valaki elkezdte, és a tömeg egy emberként vele zúgta Vörösmarty Szózatát:

"Hazádnak rendületlenül
Légy híve, ó, magyar..."

S a magyar katonák és rendőrök megrendülten leeresztették fegyvereiket...
Erre az emberek - köztük ő is - szenvedélyesen szaggatni kezdték a gyűlöletes falragaszokat, hiszen ez a koromverte ég és talpalatnyi föld az otthonukat, a hazát, a világot, az életet jelentette számukra.
A németek kénytelenek voltak a kiürítési parancsot sürgősen visszavonni...
Nézte a házat és kesernyés mosoly jelent meg a szája szegletén.
A plakát.
A pléhtányér a vékony, hosszú Jasper-kölyköt juttatta eszébe, aki éppen akkor lépett ki üzlete ajtaján, mikor ő megragadta a plakát sarkát, hogy letépje a falról... A borbély eléje ugrott és rákiáltott:
- Hé! Nem hagyja azt a plakátot?! - S öklével az arcába vágott.
De a másodikat már ő ütötte. S egy-két perc múlva a támadó suhanc összetört képpel terült el a földön...
Ennek már jó néhány napja, de a plakát - melyről, úgy látszik, a nagy összecsapás után megfeledkezett - lám, ott maradt a falon!
Elgondolkozva állt a járdán, egy görbe fa árnyékában, szemben a megvert, vén, sárga házzal és a betört üvegű, ronggyal-papírral takart ablakokat fürkészte. Vajon melyik mögött találja meg az orvost?
Gondolatai újra és újra visszatértek feleségéhez, és percről percre nőtt benne a nyugtalanság. Hat óra felé járhatott az idő. A csillámló téli égből úgy dőlt le a sötétség, mint súlyos, megcsuszamló szénfal.
Átvágott az úttesten, és miközben a ház bejárata felé ment, leszakította a plakátot.
...S ekkor - mintha ördögi varázslat folytán megismétlődött volna a múltkori jelenet - ismét szembetalálta magát a kapualjból kilépő Jasper-kölyökkel.
Egy darabig megbabonázva bámultak egymásra, aztán elemlámpa vakító fénye szúrt az arcába, és a suhancból vékony, gúnyos orrhang tört fel:
- Ohohohoóó!... Ez aztán a meglepetés, mi?! Nézze csak Josi! Ez a vörös kutya még visszamerte dugni a pofáját ide!...
A kapualjban az erdőalji Rúth kocsmáros mostohafia tűnt fel: 
- Oó!... Ja vagy úgy?... Csakhogy végre a mi utcánkba tévedt!... - mondta svábosan, kissé énekelve, és jobb kezét bekecse zsebébe dugva, széjjelvetett lábakkal megállt előtte:
- No, hová-hová ezeken a sötét utakon? Mi?!
- Mi közöd hozzá? Menjetek a fészkes fenébe! - találta meg végre ő is a hangját, és erélyesen előremozdult. De megtorpant: ridegen megvillanó pisztolycső szegeződött a mellének, és - ma már világosan látja - ha a pattanásig feszült helyzetben két, váratlanul felbukkanó alak "nem lép közbe", a gyűlölettől felhevült sváb suhanc pontot tesz az élete végére.
Azonban a kapualjban - mintha a falból léptek volna ki - egyszer csak két imbolygó, loboncos csitri-lány jelent meg:
- Tomi! Josi!... Mi az? Meddig várjunk még rátok? Hát nem jöttök fel egy kicsit... hancúrozni? - szólalt meg szemrehányó hangon a magasabbik, és hosszú, szőke haját előrecsapva mellére, kacér kihívással felnevetett. Szemlátomást, alaposan pityókás volt.
Fekete társa, aki egy árnyalattal erősebben állt a lábán, közelebb lépett: - O, was ist? - kérdezte tágra nyíló szemmel, és rábökött Hűvösre: - Ki ez az ürge?...
Ő, felmérve a szökési alkalmat, villámgyorsan kiütötte a pisztolyt a suhanc kezéből és nekiiramodott. De a síkos út kicsúszott alóla, és a következő pillanatban kegyetlenül belevágta fejét a járdaszegélybe. Gomolygó, piros köd szakadt az agyára, és végtelenül nagy csendesség lebbent köréje. Megpróbált felugrani, de csak vergődött a hóban. Aztán nagynehezen mégis feltápászkodott és tántorogva felállt. Iszonyúan fájt a feje.
Mi is történt vele? Kábultan nézett körül. Mintha vadul hullámzó folyó tükrében nézte volna a várost.
Hát hol van ő?... S hogy került ide?... A hold hidegen végigcikkant az égalján és eltűnt a fűrészfog-alakú gyártetők mögött.
Csak állt.
"Hát ezek?"
Sváb Josi és a ]asper-kölyök mintha fátyolos messzeségben lebegtek volna. Nevettek. De némán. Csak tátogtak, mint nagy halak.
Aztán végre, egészen halkan, sistergő emberi hangok szűrődtek be az agyába, de a szavak valahol a tudata határán teljesen elmosódtak.
Az egyik suhanc megfenyegette őt az öklével, aztán valamit felkapott a földről.
"Egy pisztoly."
A fekete lány lassan cigarettát dugott a szájába. A szőke pedig a magas, vékony kölyökhöz bújt, és úgy leste a másik suhancot, aki feléje indult.
Ő csak nézte:
"Mit akar ez?..."
Agyában, hirtelen, egy pillanatra, gyenge lángocska lebbent, pillái megrezzentek :
"O, ez megöl!"
Ekkor mögötte erős, dübörgő lábdobogás törte meg a csendet, és a következő pillanatban - négy géppisztolyos SS-katonától kísérve - 25-30 rongyos, meghajszolt férfi, nő tűnt fel a kanyarban.
"Németek" - derengett fel valahol, a tudata mélyén, aztán összeszűkített szemmel az árnyékként vonuló alakokat fürkészte. "S ezek?"
Mint a villám futott át rajta a felismerés: "Zsidók!"
A következő másodpercben - az SS-katonák kiáltozása és hadonászása közben - a két suhanc melléje lépett és betaszigálta őt a csoportba.
Úgy érezte, mintha megelevenedett lidérces álomba keveredett volna. Jobbról-balról, az úttest két oldaláról úgy meredtek rájuk a romos, kiégett ablakú házak, mint fantasztikus emberi koponyák.
Elhagyták a városszéli házakat.
A kopár útszéli jegenyék úgy füstölögtek, mint hosszú, elfojtott ravatali gyertyák. Társai arcán rémület tükröződött. Fel akart kiáltani, de láthatatlan kéz szorította össze a torkát. Fejében dobolt, lüktetett a vér.
De hát mi történik vele?
Megállt. Tenyerét tarkója fölé szorította. Feljajdult a fájdalomtól. Valaki előrelökte. S ő bukdácsolva ment tovább, ment, ment, kábultan bámulva az alájuk kúszó jégkásás utat, mely aztán - akár valami elvarázsolt, végtelen, kőpikkelyes kígyó - mintha az ő szétmálló cipőjükből kanyarodott volna mögéjük, a város felé...
A Kis-Dunaág hídján tért észhez. A kidőlt vaskorlátnál álltak. Fölöttük repülőgépek vijjogtak, és jobbról-balról géppuskák kelepeltek.
Egyszerre minden megvilágosodott benne. "Mindennek vége?!" - "Nem!"
Hátra ugrott a szakadék széléről és futásnak eredt. Lekanyarodott a hídról és nekiiramodott a fekete Duna-parti tájnak. Úgy szállt, mintegy nagy madár. Lövedékektől átlyuggatott felöltője hatalmas, csattogó szárnyként lobogott mellette. Elesett, felkelt, és végre kikerült a tűzből.
Elcsendesült mögötte a táj...
Eleinte a nyílt mezőn haladt, aztán egy tábla letarolt kukoricáshoz ért. Ekkor már teljesen kimerült volt. Annyira, hogy mikor a kukoricás szélében elbotlott és elesett, jó fél óráig fel sem kelt. Még arcát sem emelte fel a hóból. Pihent. Komiszul érezte magát. Amellett, hogy fájt a koponyája, és cudarul fázott, még láz és éhség is kínozta. És szomjúság! Szájába vett egy marék havat és egy kicsit lehunyta parázsló szemeit. Bódító álmosság lepte meg, és már-már elbóbiskolt, mikor eszébe nyilallt, hogy ha elalszik:
megfagy. Sietve feltápászkodott hát és tovább indult.
A pihenéstől mintha egy kicsikét erőre kapott volna. "Úgy látszik, ez a kis elnyújtózás mégiscsak használt valamit!" - állapította meg elégedetten, és csaknem jókedve támadt. Aztán elkomorult. Gondolatai folyton a túlsó parton, a kunyhó, a család, az asszony körül csapongtak.
"Vajon mi lehet velük?!..."
Időnként annyira elmerengett, hogy majdnem belebotlott egy-egy rejtett német tüzérségi állás halkan beszélgető katonáiba... Végre, tekervényes, hosszú bolyongás után ismerős, gyér nádassal megtűzdelt "tocsogóhoz" ért. Arcába tódult a vér. Szemben, a fátyolos folyón túl, a hold félhomályából egy kis erdőalji telep árnyékba mosódó körvonalai bontakoztak elő... Előrehajolt.
Odaát volt minden, amiért eddig élt, dolgozott, és amiért a jövőben is élni és dolgozni akart. Élete értelme.
Kis emberi világa, a telep, az emberek, a család.
A család.
Torkát sírás fojtogatta. Kétszáz lépés. De micsoda kétszáz lépés. Megtorpant.
Egészen alacsonyan repülőgép húzott el fölötte és vad géppuskatüzet zúdított a hídra. Aztán ismét csak a folyó zaja, a nádas és az erdő finom neszei uralták a csendes, derengő tájat.
"Át kell jutnom!"
Halkan megreccsent alatta a jég, és megérintette a halál szele.

Aztán ment tovább.
S egyszer csak szemközt, a "kufár Simeon" kunyhójánál, váratlanul csónak siklott a folyóra, és a parton is ismerős emberi alakok tűntek fel.
- Hohooó! Emberek!...
- Hohoóó! Jövünk...
"Észrevettek" - ez volt az első gondolata, és nagyot nyelt. "Észrevettek és elém jönnek!"
- Hohoóól Erre!...
Férfi volt. Kölyök kora óta nem sírt. De most nem bírt magával. Meleg, sós könnyek csordultak le szája sarkaira. Még néhány perc és otthon lesz!
De - hogyan? A parton állók hevesen integetni kezdtek és - tisztán értette - azt kiáltották, hogy "Vigyázz!" De hát, mire?
Mongolos szeme ekkor rávillant a melléje sikló csónakra, és elhűlt benne a vér: a homályból Sváb Josi és a Jasper-kölyök gúnyos, kegyetlen fintorba torzuló ábrázata meredt rá. Keze önkéntelenül megragadta a mellének lökött evezőlapátot: árnyéka egy ideig úgy mozgott mellette, mint egy bokájához láncolt, elátkozott fekete óriás, aki le akarja rántani őt a mélybe. De egyelőre még állt a lábán. Keményen összeszorította száját, nagyot lökött az evezőn és elszántan átugrott egy nagy jégtáblára, mely a túlsó part felé sodródott. A merész lendülettől elvesztette egyensúlyát és elesett, de valahogyan sikerült megkapaszkodni a jégtábla szélében... Ebben a pillanatban két, egymást követő, iszonyú robbanás rázta meg a levegőt, és heves szélroham söpört végig a folyón.
"A híd!" - villant az eszébe. "Felrobbantották a hidat!" Hason feküdt, és ez volt a szerencséje. Kissé előre csúszott, arcába csapott a víz, de az elsüvítő légáramlat nem tett kárt benne. Mikor felnézett, a csónakban már csak egy embert látott. "Josi!" ismerte fel a kétségbeesetten evező suhancban a kocsmáros fiát. Valamivel messzebb, a vízben a Jasper-kölyök vívta reménytelen élethalálharcát a jégtáblákkal... Aztán lassanként mind a két útonálló beleveszett a szürkeségbe...
Ő végre túljutott a közvetlen életveszélyen, de tudta, hogyha megpróbál felállni, könnyen megbillenhet alatta a jégtábla, és akkor nincs menekülés.
- Hohooóó! Segítséééég!... - nézett körül a tájban, de a parton már nem állt senki, csak kissé beljebb, a révészkunyhónál mozgott két, fekete folt.
- - Héééé! Simeooón! - kiáltott torka szakadtából, de miközben tovasiklott, világosan látta, hogy a kunyhónál nem a révész, hanem egy idegen, kutyás öregember áll. "Ki lehet az?" - mozdult meg benne a kérdés, de nem sokat tűnődhetett, mert a jégtábla mintha megtáltosodott volna, már tovább is ragadta.
A kovács kertje alá ért. Mindössze két-három méterrel úszott a parti, szilárd jégsáv mellett. "Itt mindenképpen ki kell lépnem!" - gondolta. "Különben elragad a jég!..."
- Héé! Embereeek! Segítsééég! - kiáltozott most már szakadatlanul, és végre a Farkas-család kertje végén megjelent a nagy fekete kovács fia - jó növésű, markos kis siheder - és fellendítette karjait:
- Hohoóóóóó!
- Péter! Te vagy az?! Nyújts ide gyorsan valamit! Siess! Siess!...
- Kapja el - kiáltott vissza ördögi nyugalommal a fiú, és zsuppsz! - máris vastag, hosszú kötél zuhant le, alig egy arasznyira eléje.
- Fogja?!
- Fogom! - harsogta felvillanyozottan és óvatosan feltápászkodott. Tudta, hogy a kovács kölykében férfierejű segítőtársa akadt.
- Bírod?!
- Ugorjon! - hallotta a siheder fölényes válaszát.
Átrezzent rajta, hogy ha elvéti az ugrást, könnyen a szemközti jégkéreg alá csúszhat, akkor pedig mindennek vége! De nem volt ideje a töprengéshez.
- Tartsd! - kiáltotta fojtottan, és megragadva a kötelet, hatalmas lendülettel, szinte átrepült a félelmetesen zubogó víz fölött.
Sikerült! Egy darabig ugyan bizonytalanul imbolygott jobbra-balra a megroppanó jégen, sőt, négykézlábra is dőlt, de csakhamar teljes biztonsággal állt. Hálás pillantást vetett a fiúra, futtában rátette jobbját nagy, kormos üstökére, és néhány perc múlva már a telep túlsó végében lihegett. "Félszemű", vakolatlan házikójánál azonban - mely a kis telep város felőli részének legszélső kunyhója volt - döbbenten megállt. Az utcán egy kis katonai dzsip állt, bent az udvaron pedig - a vén körtefához kötve - aprócska, fekete muszka-ló abrakolt.
"Oroszok!" - ütötte meg a gyanú, és kusza, viharos érzésekkel berontott a házba. S aztán csak állt.
Az eléje táruló kép annyira meglepte, hogy egy pillanatra, szinte a küszöbhöz nőtt.
A kályhánál egy kamaszképű, szőke kis orosz katona guggolt és éppen a parazsat szította fel. Mikor meglátta őt, villámgyorsan feléje fordult és egyetlen, boszorkányos mozdulattal térdére billentette géppisztolyát. Egy ideig fürkészve vizsgálták egymást, aztán a katona a föld felé buktatva fegyvere csövét, nevetve felkiáltott:
- Ó! Papá! Papá!
És talpra szökkent.
A furcsa mód kiejtett szóra - akaratlanul - halvány mosoly jelent meg az ő arcán is, és ezzel egy csapásra feloldódott a komor feszültség.
- No, végre!... Csakhogy maga is előkerült!... Már azt hittük, hogy elnyelte az éjszaka!... - szólalt meg az ács árnyékként előmozduló felesége fojtott hangon, de aztán valósággal fellobogott : - Fiú!... Kisfia van!...
- Mit mond?! - kapta fel a fejét meglepetten, és hunyorogva nézett a szoba túlsó sarkában felmagasodó, mosolyt villantó orosz nőre, aki - az ablak világos négyszögében egy kis rúgkapáló porontyot mutatott feléje.
... - De hát... hogyan?... mozdult előre zavartan, és tekintete végre találkozott sápadtan fekvő felesége megrebbenő, szomorkásan felderengő tekintetével...
Az udvaron távolodó, tompa léptek kopogtak, aztán patkódobogás és motorbúgás halt el a messzeségben... S hirtelen mély, szinte végtelenül mély csend támadt körülöttük.
Az asszony lassan mellére emelte a csöppséget és úgy tekintett ki a párnán szétterülő hajából, mint egy nagy, fekete sátorból. S halkan beszélni kezdett:
- Hajnali négy óra volt. " S egyszer csak léptek közeledtek az udvaron... Fellélegeztem. Azt hittük, te jössz az orvossal... Szabóné sietve kitárta az ajtót, és rémületünkre két szőrkucsmás katona nyomult be rajta. " Én éppen ordítottam a kíntól. Azt hittem, hogy kettéhasít ez a... ez a kis vadember... Képzelheted!...
Az asszony megrezzenő pillái között - mint picike ezüst halak - fénylő könnycseppek jelentek meg. Elrévedve folytatta:
- A két orosz meghökkenve megállt, néztek, néztek, és kézzel-lábbal magyaráztak valamit, aztán sarkon fordultak és... jó negyed óra múlva... az a magas orvosnő lépett be... A többit már tudod...
Az asszony felsóhajtott és elhallgatott. Apró barna jobbja a baba szőke fején nyugodott.
A férfi csak ült, ült elgondolkozva az ágy szélén. Lázas szemei úgy ragyogtak az asszony és a gyerek fölött, mint a fájdalom és megbékélés nagy, olajzöld lámpásai...
Aztán felállt és az ablakhoz lépve a folyó felé bámult.
Az éjszakába, - amelyből kilépett. S a táruló jövőbe...
Mikor megfordult, szelíd mosoly derengett az arcán. A hajnal ezüst kévéje - az ablakon át - éppen az anyja melléhez simuló gyerek arcára hullott...

TOVÁBB


Kérem, szóljon hozzá Ön is!