PARTNÉLKÜLI VILÁG

Ars poetica

1

A hangulat, mely előcsalt a házból,
egy folyóparti földháthoz sodort,
innen nézem, hogy ver fénysugárból
arany-sátrat a táj fölé a hold. ..

Messze a zsongó, városmélyi éjben,
egy asszony vár rám kormos fák alatt:
könnyek úsznak pillái sűrüjében,
mint nádszálak közt csöpp ezüst-halak...

Vár rám... Ölelne...
S engem vonz a mélység,
elcsal tőle a partnélküli táj...
Ó, honnan tört rá szívemre a kétség?
Bolyongó szellő, szólj, felelj: mi fáj?

Ki vagyok, mondd? Honnan, hová megyek?
Miért, mi célra szült meg az anyag?
Körös-körül a menny bokra remeg,
s a csillagok csak -jánosbogarak?

Ember vagyok: hatalmas láthatárú,
parányi lény a zúgó végtelenben,
s költő is vagyok: merész, tiszta álmú, -
de elveszek e szörnyű méretekben!...

Alámerülök: halkan... észrevétlenül,
mint minden hulló sejt és holt atom,
s ha van erő, mely újra fényre szül:
az életet -féregként is! -folytatom!...

2

Dúdol a szél... A folyó tompa tükre
lepkék násztáncát tükrözi felém, -
mint hópelyhecskék szélvihartól űzve,
szállnak, sodródnak egymás tetején. ..

Millió lepke: honnan törtek fényre?
a változások vak mélyeiből,
a rút mocsárból, ím a férgek népe
tündér-sereggé válva -özönöl!

Bűvös virágzás... Sejtelmes varázslat.
Kétórás élet: kérész-szerelem...
Vad ölelésben reszketnek a szárnyak, -
majd aláhullnak lágyan, csendesen...

Kétórás élet... Nincsen semmi kínja,
csak öröme, csak boldogsága van,
5 ha felragyog a hajnal bíbor pírja, -
halott lepkéket ringat a folyam...

3

Mióta folyhat már e tánc az űrben,
az egysejtűtől föl az emberig?
Hány féreg-ősünk égett el a tüzben,
míg elértük a koponyák -hegyit?

Hová merült el az a "nemzedék", mely
a szervetlen anyagból létre kelt?
Mily ős-parányból lobbantott a fény fel
oly bűv-erőt, mely értelmet nevelt?

Hogy törtünk át a "kambriai parton",
s a jura-korszak palás tájain?
Féreg-lárvában élt még az az asszony,
ki ma, mint ember, szítja vágyaim!...

...Féregből hal, -és halból borzas állat:
ki fejti meg e sok-sok változást?
ó, roppant műhely! Nagyhatalmú Lázak!
Oldjátok bennem fel e látomást!

...Féregből -állat, és majomból: ember!
Homérosz! Krisztus! Petőfi! Lenin! ...
Köröttem zúg a partnélküli tenger,
s halk ének sír fel szívem mélyein...

4

Költő vagyok, daloló ember-állat.
Apám: a Nap. Anyám: az Ősvizek.
Nincsen bennem gőg, se alázat:
a halhatatlanságban nem hiszek.

A valósággal akarok szembenézni:
farkasszemet -a partnélküli tájjal.
Nem hagyom magam többé megigézni,
se "kozmosz-köddel", se "láng-planétákkal".

Élek: amíg élek. És végzem a dolgom.
A közösség vágya egészen betölt,
Szivem kincsét a nép szívébe ontom:
a hitem az, hogy szép lesz majd a föld.

Két óriási fegyver van kezemben:
a Szerelem és Tudás fegyvere.
Velük vágok utat a végtelenben
a titkok gyémánt-csúcsai fele...

Egyéni sorsom széthull az időben,
de amíg él a föld, a víz, a nap,
ember-fajtám erőt merít belőlem,
s tovább álmodja nagy álmaimat!...

5

Itt vagyok újra, ember-körömben,
feketeszemű, ifjú asszonyommal:
utcai villany szikrázik fölöttem,
birokra-kelve füsttel és korommal. ..

Megyünk a fáktól sötét útszegélyen,
mint két kis bogár, nagy bokrok alatt:
a földgolyó kering velünk a térben,
s a Tejút száll, mint víg lepkecsapat. ..

Millió év, vagy két rövidke óra?
Csillag-rajzás, vagy könnyü lepke-tánc?
Pereg, pereg a roppant homokóra,
de homlokom már nem repeszti ránc!

Léptünk ritmusa lágyan egybeolvad
a partnélküli világ ritmusával...
Minden, mi volt, van, s mi lészen: a holnap,
kigyullad bennünk tündöklő sugárral...

Ember vagyok, ím, újra boldog ember,
a csillag-vonzás már nem tántorít:
megtelt a szívem tűzzel, szerelemmel,
s átölelem a Kedves vállait...