TAVALYI HO

-Üsse a kő! -szólt az öreg. -
hová tűnt a tavalyi hó?
Hová tűnt el az a jányka,
aki te voltál, nagyanyó?...

No, igyunk hát, -sóhajtott és
párás lett a szempillája. ..
Rőzsével a havas útról
betoppant szép unokája. ..

-Fúj-e a szél? -fordult felé, -
fúj, -szólt Mari kipirulva -
nézzen csak ki: most gyüttem bé,
és a nyomom mán befújta. ..

-Biz befújta -bólogatott,
s lassan mozgott ősz bajussza, -
biz befújta édes jányom,
jól befújta, jól befújta...

Száraz a hó, könnyen röppen,
úgy száll akárcsak az évek...
(Vén szívét zsongó emlékek
lepték el, akár a méhek...)

-Megvénültünk, ugye Klára?...
-Megvénültünk, úgy van, úgy van, -
felelt csendesen anyóka,
egy cseppet sem felindultan...

-Feketedik mán az égbolt,
ideje vón ledülni tán. ..
Sírba dűlni? Édes öcsém!
Hová gondolsz?... Hol a pipám? ..

Hadd gyújtok rá! -szólt nevetve
és füstfelhőt eregetve,
kötekedett a halállal,
legénykedve, fenekedve:

Pirkadatkor vár a jószág,
serken a földbül az élet. ..
Ledűtöm én még a búzát,
úgy mint a mai legények! ...

Osztán meg ha kedvem támad,
a jányokat is megcsípem!
Hetvenegy esztendős vagyok,
de nincs fábul még a szívem!...

Igaz Klára? -kacsintott és
súlyosabban, mint a medve,
felállott és bölcsen mormolt:
beménk a szövetkezetbe...

Kislányom dédapját néztem:
ráncos arcán mosoly szépült...
Azt hittem a halálra vár
és ő új életre készült. ..

-Édes öcsém, mondom néked,
én mán csak ammondó vagyok,
az életem olthatatlan,
fűben, fában benne ragyog...

Így ni, ahogyan a borban,
a hasított barázdákban,
ott csillog az ökrök szarván
és egy tucat unokámban. ..

Hová tűnt a tavalyi hó?
Felszítta a föld és a nap,
és az a mag, az a kenyér,
amékbe a fogunk harap...

Görbe hátát ropogtatva,
mint vén tölgyfa állt elébem,
mellette hű párja állott,
behavazva, hófehéren...

Négyen voltunk a szobában:
lányuk lánya (feleségem),
rőzsét tördelt énekelve,
s tűz táncolt a kemencében. ..

Az öregek derűs arccal
bámultak a sárga lángba...
Ők az életre gondoltak,
én a megfutó halálra...