ŐSZI, SZERELMI DAL

A hulldogáló lombokon
jajong az őszi szél,
sírva követ a dombokon
a sok sápadt levél. ..

A nyári esték lánghevét
borongás váltja fel,
befutja párom tárt szemét
és lágyan rámlehel...

A hamubafúlt ég alatt
honnan, hová megyünk?
Hajunkra szürke köd tapad,
s mint két fa, reszketünk...

Minden oly szelíd, tétova,
mint gyengelábu őz, -
suhog a halál ostora,
s fejünk fölött köröz. ..

De nézd, a hegyen Édesem,
szüretre gyűlt a nép:
szikrázó bor dől édesen,
s kínálja tűz-izét...

Az életet dicséri mind
és telt pohárt emel:
emeljük mi is szíveink
vígan, magasra fel!

Emeljük fel a bágyadó,
bús őszi nap felé,
s kiáltsuk: forró, lázadó
vérünk az életé!...

Ha szél jajong, ha köd szakad,
bennünk lobog a vágy:
összehajlunk az ég alatt,
mint két virágos ág...