A KAPÁLGATÓ LEÁNY

Egy görbe nyírnek támaszkodva
néztem a táblás földeket,
s a napot, amint fellobogva
felkélt a párás domb megett.. .

Parasztok nőttek ki a tájból,
nagycsontúak, szabadok, bölcsek:
földből voltak és napsugárból,
s vállukból esők gőzölögtek...

Fedetlen fejjel, némán álltam,
a teremtő embert csodálva,
mikor egy karcsú, szőke lányka
lépett a keskeny út porába...

Mezítláb volt, kapa a vállán,
karján kosárka; hús, kenyér,
s mikor megállt a domb karéján
szép bőrén átsütött a vér...

Haja, szoknyája szállt a szélben:
sosem láttam még nála szebbet!
Kosárkáját letéve szépen,
dombra fel -kapálni kezdett...

S amint haladt, (miért tagadjam?)
úgy gyorsult szívem ritmusa..!
Ment a szőlők közt, s egyre jobban
kivillant telt fehér husa...

Körös-körül dalolt az élet,
búza, rizs, gyapot fényre tört,
traktor zengett, lópata fénylett,
bontotta álmait a föld, -

De mind ebből én, halk merengő,
nem láttam többé semmi mást,
csak azt a könnyű, szélbe-lengő,
sejtelmes szoknya-lobogást!...

Ó, kamasz szél, víg cinkosom,
te, hogyan köszönjem meg neked,
azt a gyönyörű szoknya-táncot,
mely felkavart a domb megett?...