AZ EMBER ÉS A TÁJ

Mintha súlyos, vert aranyból
lenne ez a drága táj:
a folyók sistergő habja
kemény szikla-partba váj ...

Lándzsa-csúcsú, zöldessárga,
félelmetes hegyvidék,
döfködi a napkorongot,
az égbolt tüzes szivét...

Moccanatlan tölgyfaerdők
harmatos tisztásai,
tükröződnek fel az égre,
mint erdőtűz lángjai...

Ki az úr itt? Ki földje ez?
Kié ez a drága táj?
Aranyfényű városai,
a tiszta látóhatár?

A hófehér falucskákba
ömlő búza-tengerek?
csurgótőgyü marhacsordák,
s lángsörényű ménesek?

Ki az úr itt? Nézd a tájék
legalján, a hegy tövén,
ott, ahol zöld tajtékot ver
a fűben az égi fény,

egy parányi, kaszát fenő,
dúdolgató ember áll:
Ő az úr itt. Mint a jószág
lábához simul a táj...