HAJNALI SZEKÉR

Füstkazlakat villáz a szél... Olyan barna az éj,
mint egy magasra tornyozott, öles parasztszekér.
melyet -fölbolydítva a Tejút érc-porát-
tajtékzó nagy lovak húznak az égen át...

...A kazal kúszált tetején kimerült, holt apám ül,
mintha aludna... Imbolyog, kalapja félredül,
s csont-kezéből úgy csúszik elém a gyeplőszár,
a homályos téren át, mint villanó sugár.. .

Kezemre hull, megmarkolom és én hajtom tovább,
a csorba, bazalt utakon apám két árny-lovát...
Hátunk mögött dér lepi be a zúgó nyárfasort,
s a szekér alján lámpaként lebeg a sárga hold. ..

Hajnalodik... A láthatárt halovány rózsaszín
láng futja be, mint szép leány arcát a gyenge pír,
s a Dunánál, mint csillogó, hatalmas kőcsoda,
elébem terül építő, hős népem városa. ..

A lőcsökön még áll a jég, mit rálehelt a tél,
de íme napos útra ért a dübörgő szekér! ...
Ó, holt apám, te éjbetűnt, távoli néma árny:
életté, testté változó szent álmod ez a táj!...

Egy ezredévnyi szolgaság vak éje szűnt meg itt:
a partokon újsorsú nép rakja füstkazlait! -
Öklünk, szívünk úgy pergeti a földre a magot,
mint milliárdnyi színarany, szikrázó csillagot...

Porzik az út... A nap elé olykor felhő lobog,
egünkbe villanás hasít, testünkön jég kopog, -
hajlonganak a gyenge fák, de fúj hat bármi szél:
meg-megzökken és megy tovább a hajnali szekér!...