VIHAROS ÉJSZAKA

Meg-megmozdulnak a felhők az égen, mint vaskos rögök az ásón,
mint sóhaj az emberi mellben, mint ősz és tél árnya a tájon,
finom remegés vibrál a vízen, táncos por-bokrok nőnek a szélben,
s felhuhognak a baglyok a tornyok dohos, pókhálós üregében. ..

Alkonyodik. ..Vajúdik a mélység, félelmetes vihart szül a légkör,
felnyögnek a fák, fogóznak a földbe, balták villognak az égből,
s lent a folyónál, mint óriási, csillámló mészkőcsiga a sáshoz,
búgva bújik, kötődik a hosszú, erős gyárkéményekhez a város. ..

Üresednek az utcák... Az ember is bújik. Úgy isszák, nyelik a népet
a tátongó, mély kapualjak, mint riadt hangyákat a kőrepedések,
zeng a magasság, mint sarktengerekben a jég, ha belerobbant a nap,
s megered a zápor. ..Szálkás szálakban és összecsomósodva szakad!

Millió-ágú, jégcsomós korbács zúdul a földre, a szürke kövekre,
sikoltva futnak a villamosok, redőnyök csúsznak az üvegekre,
imbolyog a tetők magasra-tűzött, súlyos, sötétvörös kontya,
hajtú-léceiket, gerenda-csattjaikat az őrült vihar kicsatolja. ..

Ó, hol van a hold?... S a Göncöl vad aranyszekere merre rohanhat?
Minden belefúl a sötétbe... Villany és telefondrótok leszakadnak,
mint a halál angyalai, éles palák és cserepek szállnak a légben,
s a rémület niagarái zuhognak alá ember és állat szivében. ..

Felriad, ül az asszony az ágyon. Gyufa sercen. Láng lobban. Beragyogja.
Tűzsapkát tesz a gyertya fölé. Inge réséből kidagad melle-dombja.
Feláll... Haja beborítja a vállát... sudár teste a gyerekre hajlik,
s pilláiról, mint korom hull le az árny. Zúghat az éj. A gyerek alszik...

Megnyugszik, eloltja a fényt, jaj, de kigyúlok és már nem nyughatom én!
A kinti, éji vihar pici iker-öccse ébredez mellkasom közepén!
Gyenge az ember. Városa csöpp fészek csak az ég eresze alatt,
mégis: végzet nem verheti le, ha dacolni, szeretni mer, ha szabad!...

Éltem parányként, iszapban, porban, és állatként fák, hegyek odván,
mindig a harcok élein forogtam, így alakult ki emberi orcám:
Vihar! Te is formáltál! Faragtad, csiszoltad testemet, koponyámat,
szítottad elmém rőt parazsát és lángja, íme -ellened lázad!

Ó, nem vakít dölyf, nem kihívás ez, de kell, hát állok elébed!
Legyőzhetetlenné tesznek az álmok, a vágyak, a munka, az ölelések...
Látom az elhagyott partok kígyóvonalát, nagy útjaimat a zajló időből,
s hiszem: élet vár nem egy távoli bolygón, ha kiszakadnék a földből!

Ember vagyok. Ha meg is rettent, tehetetlenné nem tesz a gond:
se jégkorszak, se aszály, se hegyet-földet rengető iszonyú vakond!...
Bújj hát ide Kedves.. Kint oszlik az éj ...Csittul a vihar ereje,
s messze áttetszővé üvegesedik az ég, a láthatár komor pereme. ..

Egy-egy szelídebb villám még bevilágít, békés esőben fürdik az ablak,
s megreszket szívem a vágytól, mint virág kelyhe, ha megtölti a harmat,
magamhoz vonom és ölelem, csókkal borítom felizzó, remegő nőmet:
Nézd, ha ziláltan is, szép városom él! Élek! Szeretlek! Érzem erőmet!...