KATONALEVÉL HAZA

Az erdő mélyén elmerült a tábor,
halkan morajlik, zúg a nyári éj,
mint apró hajó ring velem a sátor,
s a csillagok közt űz feléd a szél.. .

Téged villant a táj ezüst homokja,
hozzám emel, mint nagy, lázas tenyér,
ó, hogy vonnálak ölelő karomba
katona-fészkem szalma-fekhelyén. ..

Emlékszel-e az odvas parti fára,
mely árnyék-hidat vert a víz ölén?
Pókháló-könnyű pára szállt a tájra,
s holdfény játszott a halak pikkelyén. ..

Öleltelek, mint part a tiszta öblöt,
-mondd, érzed-e még azt a szenvedélyt? -
Úgy ringattalak, mint te most a bölcsőt,
kisfiunkat, a kékszemű legényt...

Otthon talán még ragyognak a lámpák,
s te éppen Mari csöpp ágyát veted,
az ablak előtt dúdolnak a nyárfák,
s Béluska kéri édes melledet. ..

Mily jó is lenne hazafelé menni,
s megzörgetni a kitárt ablakot,
feltündöklő mély szemedbe nevetni,
s tűrni, hogy belém csimpaszkodjatok.

Úgy állanék ott véletek a kertben,
mint gyümölcseit tartó almafa,
melyre illatos, hűvös szárnnyal lebben
a békességes, csendes éjszaka...

Ki tudja meddig ülnénk bent a hímzett
kendővel takart asztalkát körül,
tréfálkozva, hogy a fűszeres ízek
nyomán szemünkre könnyek cseppje gyűl?

Megvacsoráznánk katonacipómat,
harapva hozzá kolbászt, paprikát,
majd kávét innánk, tejeset, habosat,
s villanyt oltanál:
"Szép jó éjszakát..."

... Édes Marim, ha rámborul az alkony,
s árnyba-szövődnek a boróka fák,
izzó parázs-pír égeti az arcom,
s eltűnődöm, milyen szép is a világ. ..

Mint aranyló-zöld, óriási bimbó,
földünk sűrű, langy esőkben remeg:
ó, hogy élhetnénk itt e fényre-nyíló
ötszirmú drága rózsán emberek!...

Úgy élhetnénk, mind dolgos, serény méhek,
mint megannyi nagy mézgyűjtő család:
amerikai, dán, kínai, német,
magyarok, szlávok, brittek, franciák...

Mari te ismersz,
nagy hős sosem voltam,
s hogy az életet nagyon szeretem,
de jól tudod, hogy gyáván sem bolyongtam
soha a komor küzdőtereken.

S igaz emberként vallhatom meg néked,
hogy eszméinkhez ma is hű vagyok, -
tudom, hogy otthon nehezült az élet,
de a gondokon hitem átragyog:

Hazámért halni ma is készen állok,
szívem eléje pajzsként emelem, -
de bűn-e mondd, hogy meglepnek az álmok:
s szerszámra cserélném fegyverem?

Valami józan, bölcs erőre várok,
mely rögös útunk elegyengeti,
és általszelve az egész világot,
a katonákat hazavezeti ...

Hazavezeti családja körébe
New York, Sztálingrád, London, Köln fiát, -
az egyik téglát vesz erős kezébe,
a másik rizst ültet és körtefát.

A Szellem és a Munka magvetésén
Új Korszakot bont a testvériség,
s a földgolyót a béke tiszta fényén
önön képére gyúrja át a nép.. .

Édes Marim, most leteszem a tollam,
s kezembe veszem éles fegyverem:
Forró szívetek a szívemben dobban,
így foglalom el újra őrhelyem.

A remény lángja ömlik szét a tájban,
harmat szitálja be a sátrakat. ..
Mari, ha látnád! ...Az erdő aljában
nagy vörösbegyként röppen fel a nap!...

Táborhely, 1955 június