PIROS ALMA
Piros almát vittem
haza tegnap este,
szép szerelmesemnek
csókjáért epedve...
Halkan fütyürészve
ballagtam a szélben,
s almaízű esték
lebbentek elébem:
Jó egynéhány éve,
őszi délután volt,
a kék messzeségben
aranyalma lángolt;
az alkonyi égbolt
ráborult a drága,
szélben ringatózó
szelíd almafákra...
Álltunk messze nézve
a sötétlő földön,
(ő még zsellérlány volt,
s az ország még börtön)
zavartan letépett
a fáról egy almát:
aszúízű, -szólt és
pír égette arcát...
Az úré, de... tudja,
apám ápolgatja, -
súgta szégyenkezve,
hogy a másét adja.
Néhány percig némán
néztem a gyümölcsre,
aztán kamasz-fejjel,
mint a "világ bölcse",
így szóltam a lányhoz,
állát felemelve:
-ha az úron múlna,
Édes, itt mi lenne?
Ha ő ápolná itt,
ezeket a fákat,
vajon adnának-e
ekkora almákat?
-Ha az úr művelné? -
szólt a lány nevetve,
akkor ez a kert csak
férgeket teremne!...
-Férgeket? No látja,
sose piruljon hát,
nem maguk csenik el:
ő lopja az almát!
Kibuggyant a könnyünk,
jóízűt kacagtunk,
s a piros almába
egyszerre haraptunk...
Akkor lett a párom,
szerelmes, hű társam:
összeért a szánk
a tűzpiros almában...
J
ó néhány év elszállt,
de még ma is érzem
első édes csókját
az almák ízében...
Este is, mikor a
két karomba zártam,
megcsillant az emlék
szeme sugarában:
forgatta az almát,
nézte, egyre nézte,
ezüstkontyú anyja
juthatott eszébe...
A háztáji kertre
gondolt elmerengve,
szabad öregére,
s fellobbant a kedve:
Ki tudja? Lehet, hogy
ugyanaz a fácska
küldte ezt az almát
Csepel piacára,
amelyik ott akkor
fölénk borult lágyan,
ott messze a kéklő
hevesi határban...