PIROS ALMA

Piros almát vittem
haza tegnap este,
szép szerelmesemnek
csókjáért epedve...

Halkan fütyürészve
ballagtam a szélben,
s almaízű esték
lebbentek elébem:

Jó egynéhány éve,
őszi délután volt,
a kék messzeségben
aranyalma lángolt;

az alkonyi égbolt
ráborult a drága,
szélben ringatózó
szelíd almafákra...

Álltunk messze nézve
a sötétlő földön,
(ő még zsellérlány volt,
s az ország még börtön)

zavartan letépett
a fáról egy almát:
aszúízű, -szólt és
pír égette arcát...

Az úré, de... tudja,
apám ápolgatja, -
súgta szégyenkezve,
hogy a másét adja.

Néhány percig némán
néztem a gyümölcsre,
aztán kamasz-fejjel,
mint a "világ bölcse",

így szóltam a lányhoz,
állát felemelve:
-ha az úron múlna,
Édes, itt mi lenne?

Ha ő ápolná itt,
ezeket a fákat,
vajon adnának-e
ekkora almákat?

-Ha az úr művelné? -
szólt a lány nevetve,
akkor ez a kert csak
férgeket teremne!...

-Férgeket? No látja,
sose piruljon hát,
nem maguk csenik el:
ő lopja az almát!

Kibuggyant a könnyünk,
jóízűt kacagtunk,
s a piros almába
egyszerre haraptunk...

Akkor lett a párom,
szerelmes, hű társam:
összeért a szánk
a tűzpiros almában...
J
ó néhány év elszállt,
de még ma is érzem
első édes csókját
az almák ízében...

Este is, mikor a
két karomba zártam,
megcsillant az emlék
szeme sugarában:

forgatta az almát,
nézte, egyre nézte,
ezüstkontyú anyja
juthatott eszébe...

A háztáji kertre
gondolt elmerengve,
szabad öregére,
s fellobbant a kedve:

Ki tudja? Lehet, hogy
ugyanaz a fácska
küldte ezt az almát
Csepel piacára,

amelyik ott akkor
fölénk borult lágyan,
ott messze a kéklő
hevesi határban...


vissza