2

...Így lázadtam és sapkám mélyre rántva,
belevágtam a bősz, háborús tájba...
Cibált a szél, cipőmbe folyt a hólé, -
s honnan? Hogyan?... Elém röpült egy kordé...

A pokolból jött,
kínok lobogó lángján?
Vagy a mennyből, angyalok könnyű szárnyán?
Rúdja mellől sovány, sánta gebécske
nyerített szívem pirkadó egére. ..

A magas bakon, talpig holdfénybe vonva,
parasztlány ült: rőt csillag volt a kontya,
s válla körül bolyhos, bozontos kendő
szállt szétterülve, mint nagy, szürke felhő...

-Hé, hová tart? - lobbant felém a hangja
- Bikahátig elviszem, ha akarja!...
-Hová megyek? Pokolba vagy a mennybe,
ahová visz! -harsogtam ránevetve,

s úgy evickéltem fel hozzá a bakra,
mint hajótörött bűvös, drága partra:
élni! jóllakni végre! -zúgta vérem, -
s aludni, akár egy pajta szögletében!...

3

A disznókörmű, kövecses út sötéten
futott velünk egy szőlődomb tövében...
Messze magányos, hóba süppedő
kis tanya állt, mint párás kikötő...

Észak felé, mint hajó deres lánca,
jegenyesor csapódott ki a tájba,
délről a zordon gyöngyösi hegyek
havas bércei verték az eget...

... Oly jól esett merengve ringatózni,
a csillagkontyú lány vállát karolni,
mélyre szívni a friss hó illatát,
s hinni valami éltető csodát.

Hinni: egy pattogó kis rőzserakást,
szoknyasuhogást, leánykacagást,
hinni: van egy pici odva e honnak,
hol egy hajszolt szökevényt
befogadnak! ..

4

S ekkor az éj
maréknyi csillagparazsát
szétfújta a szél, és ránktört a láng!
Mintha a halál üstje lett volna az ég,
s alatta ringy-rongy gally a vidék:

Kigyulladtak az erdők a bércek alatt,
a völgyek tűzbe dobálták házaikat,
a holdra kazlak lila füstje tekergett,
s bombák törték darabokra a csendet...

Ó, álmom: csöpp odú, közeli ház,
békésen pattogó rőzserakás,
jaj, hova lettél? -jajdult a szám. -
Merre vagy, élsz -e, édesanyám!...

Vas verte az utat:
-szállj gebe, szállj!
Be a földekre! űz a halál!...
Sűrű, töretlen tengeriszárak
tengerén gázolt, tört át az állat...

Ment a gebécske, míg bírta a lába,
míg bele nem dőlt nyögve a sárba...
Repedt patáit felvetette az égre,
s a "lelkét" belenyerítette a szélbe. ..

5

Leültünk a ló gőzölgő tetemére,
fagyos testünket melegítette a vére.
A lányka sírt, sírt, telt kontya kibomlott,
messze borzasan púposodtak a dombok...

Félelmetes éj volt... Felriadtak a varjak,
s mint kormos vattacsomók, szerteszakadtak...
A magasságba vad fémsasok törtek,
s hernyók lánctalpa lúdbőrözte a földet...

Néztük a harcok kusza bozótját:
meddig szenved még rajta az ország?
Beleborzongtam: férgekkel, egerekkel,
meddig él még
egy sorsban az ember?!

Köröttünk zörgött a kemény tengeri tábla,
ágyú fésülte, aknatűz vágta,
s mi összehulltunk: két riadt kócsag...
Virrad-e nap ránk? Mit hoz a holnap?!

Hazám, nyögő föld, pusztuló élet,
horogkereszten vérző vidékek:
várhat-e még itt hajnalt az ember? -
... Megteltem izzó, zord szerelemmel...

6

Hirtelen csend lett... Megrázó, mély csend.
A nagy hold-gyertya csonkig leégett, -
de kelet felől ezüst derengés
ragyogta be a zúzmarás cserjést...

... Némán néztük a jeges, néma határt:
az élet, a béke diadalát...
Mint üveglapba égetett képet...
látom ma is a pusztát, a bércet...

Apró lovak kocogtak a kő-meredéken,
patkóik pengve villámlottak a szélben,
s valahol a tankok komor robajába
dalt szőtt egy harcos harmonikája...

Arcok villantak az út sarló-kanyarában,
füstös szakállak, vérbe-ziláltan
egy sejtelmes, nagy távoli ország
tiszta fényeit, álmait hozták...

A lány ajkáról
melegen szállt fel a pára:
cserepes számat, csókomat várta?...
Sötét szeme könnyesen kacagott rám,
s átöleltem, mint szép fát a borostyán...