|
SZÜLŐFÖLDEM
Nagy, kúsza égbolt, szálas, szürke gyárakvissza
Itt kél és nyugszik lángoló napom.
A gyárkémények roppant búzaszálak,
füstös mezőkön, párás tájakon...
Nem
vonz el tőled se tenger, se róna,
havas bércekért nem cseréllek el:
Anyámról zúg a Duna sűrü sodra,
s a rőt tüzekből apám énekel...
S Erdész Ferit, jó kamasz-cimborámat,
hogy is feledném? S a többi fiút!
Mind itt tolongnak bennem, mint az árnyak, -
s megnyitják szívem, mint a kertkaput.. .
Mennyi verejték, könny és vér iszapja
dőlt köveidre zengő városom?
Zord gálya voltál, s én: a gálya rabja,
s rabnőid keble volt a vánkosom. ..
Az első lányka, Asztalos Katóka,
csöpp fonólány volt, szőke és szelíd...
Esténként térdén fodrot vert a szoknya,
s én felszítottam öle tüzeit...
Mint erős indák, szívemet befonják
lefejthetetlen, ölelő karok:
öles munkások, lányok és anyókák
társa, kedvese, hű fia vagyok.
Nincs örömem a múltból csak a csókok,
s a jó-barátság apró lángjai
ha egy-egy kortynyi bornál elborongok,
kinyílnak sorsom inda-virágai...
Ó, szülőföldem, szabad, kusza tájam,
itt kél és nyugszik lángoló napom, -
ölelj magadhoz életben, halálban,
s röpítsd magasba szárnyaló dalom!...
|