ELBESZÉLÉSEK

CSILLAGKÚT
Fantáziakép a távoli jövőből

Különös, fehér naplemente volt.
A látóhatár alá süllyedő Nap vakító ragyogása valahonnan nagyon mélyről, a nyugati ég párás, opálkék szakadékából verődött vissza a horizont aljára, melyből - mint egy óriási kagylóhéj belsejéből - fátylas áttetsző árnyékkal átszőtt világossággal árasztotta el a hosszú, keskeny szigetet.
Ond Lél apó, a szigeti nagy klán 207 esztendős atyja - aki nemcsak a Magyar Klán, de az egész Föld legidősebb embere volt - egy jól megformált, zömök, ezüstszürke cerithium-padkán ült, háttal a sziget dús, zöld flórájából kirajzolódó remek városkának és a halkan sustorgó folyót fürkészte. A folyót, mely széles, mély és tiszta volt. Annyira tiszta, hogy a nagy görbe tölgyfaágként föléje hajoló csaknem teljesen meztelen, ágyékkötős, ősz fürtű, csupa-ín, csupa-csont matuzsálem fáradt kék szemei jól láthatták a hűvös víz-ágy kavicsos medréből fel-felcikkanó pontyok, kecsegék, süllők, márgák, törpe- és óriásharcsák, balinok és mennyhalak szokatlanul élénk, riadt villódzását.
- Mit gondolsz, Vajk - fordult a lassan, csendesen melléje guggoló 14 év körüli nyurga, izmos és jóképű barna legénykéhez az öregember, - vajon mi nyugtalanítja ma ennyire ezeket a halakat?
- Hát az, hogy éhesek, nem?
Lél apó, aki fiatalabb kortársaival ellentétben még ekkoriban, a FöldKlán időszámítás ötszázadik évében, a Nagy Nyár kétszázadik, januári évfordulójának a küszöbén sem korszerű elektromos ütőbotokkal és halnyelő fém-hálócskákkal halászott, hanem csupán egy hosszú, őskori nádbottal és műszálzsinórral erősített parányi acélhoroggal áldozott horgászszenvedélyének, egy pillanatra szelíden a fiú boglyas fekete koponyájára helyezte a jobbját, aztán megcsóválta a fejét:
- Nem, nem fiam... Ezeket a halakat ma nem az éhségük, hanem a Nap haragja nyugtalanítja.
- A Nap haragja? - ámult el a fiú és tisztelettel, de kétkedő mosollyal nézett fel az öregember arcába.
- Ne haragudj Lél apó... a központi planetáriumban magam is láttam azokat a példátlanul nagy erupciókat, amelyek mostanában a Nap kromoszférájában végbemennek, mégsem tudom elhinni, hogy ezeket a halakat itt lent jobban izgatja a növekvő korpuszkuláris sugárzás, mint a saját gyomruk üressége.
- Nos, tudom fiú, hogy te csillagásznak készülsz, én pedig csak egy tudatlan vén filozófus vagyok, mégis azt mondom neked, hogy a napgranulák és flokoluszok szokatlan vad tűztánca és ezeknek a kis dunai halaknak az ideges vibrálása valahogyan összefügg. Hiszen ha ezeket a szerencsétlen teremtményeket csak a saját éhségük nyugtalanítaná, akkor sokkal mohóbban harapnának rá a horgomra tűzött csalétekre... De hát amint láthatod, ma délután szinte oda se figyelnek se a fürtökben eléjük tálalt gilisztákra, se a kukoricaszemekre - dünnyögte maga elé az öregember, és elgondolkozva bámult bele a kékes-fehér magasságokba, amelyekből az óceánok és jól összehangolt kis napvárosok, gigászi naperőművek, szélturbinák, eső-, hő- és légáram-szabályozó lézerkoherensek, atomreaktorok és bonyolult reduktorok jóvoltából kellemesen selymes, eső utáni levegő áramlott köréjük...
Messze, a város már a Nagy Nyár ünnepi havát megelőző napok várakozással teli izgalmában élt. A remek formákban tündöklő hatalmas, változatos alakú színes klán-házakból, a házak körüli egzotikus ősparkokból, a mélységekből és a magasságokból egyaránt vidám zsongás áradt. Különösen a fényárban úszó kis napvárosok nyújtottak lenyűgöző látványt. A rendkívül szilárd és könnyű fém- és műanyag-ötvözetekből megépített és virágzó, buja növényvilággal kibélelt űroázisok - amelyeket egy-egy 30-40 kilométer hosszú és 5-10 kilométer átmérőjű, henger alakú naperőmű működtetett, másodpercenként pontosan annyit fordultak a tengelyük körül, mint a Föld. Így 150-200 ezer lakójuk - akik jórészt tudósok, mérnökök, technikusok és művészek voltak - a legtermészetesebb földi gravitációban élhették és végezhették felelősségteljes munkájukat bennük. Mégis, az emberek, e kitűnő életkörülmények ellenére alig várták az alkalmat, hogy legalább az esztendő jelesebb ünnepeire - negyedévenkénti szabad hónapjaikra és különösen a Nagy Nyár ünnepi heteire - rábízzák bolygóikat tökéletesnek vélt robotjaikra, s egy kicsit visszatérjenek a megfiatalított külsejű, dúsgazdag és bőkezű jó anyaföldre...
Mint ezekben a napokban is.
A kis Hold-Mars biovárosok és még inkább a robotokra bízott "közeli" kis napvárosok leereszkedő társasűrhajói szinte öntötték magukból a földi kalandokra éhes, könnyedén, szellősen, elegánsan öltözött fiatal férfiakat és nőket a sziget palotaszállóiba és gyümölcsfa-erdeibe, művész-sétányaira és pazar, zenés szórakozóhelyeire, a verőfényes strandokra és a környék hegyeire... Itt ezen a csaknem teljesen néptelen északi folyamszakasznál azonban egyelőre még csend volt. A túlsó part kamillamezőkkel, narancsligetekkel és fenyőerdőkkel borított törpe hegyeiből tiszta, leheletkönnyű szellő fújt, üdítő vízszagot és gyantaillatot terelve a szigetre, melynek füzesekkel gyéren megtűzdelt, széles, füves árterén - a víz és a művészi-mérnöki opart ábrákkal és ó-klasszikus, görögös domborművekkel borított magas műkőgát között szétszórtan - száz-százötven kisebb-nagyobb helikoplán házikó állt. Ezek a Szigeti Házgyár vegyészeti öntödéiből és szereldéiből kikerült összkomfortos, színes "csészealjak", kis öt- és hétszögek, csillagok, lapos korongok, félgömbök és gömbök - lassú földjárásra, hajózásra és rövid alacsonyrepülésre egyaránt képes két-három szobás poliplex-kibitkák, amelyek egyikében ő, Ond Lél is lakott - egy-egy kisebb sejtklán, apa, anya és egy-két gyerek, vagy egy-egy magányos klántag állandó lakóhelyei voltak. Ellentétben a hatalmas, szilárd városi klánházak kaptárházak - tetőteraszait és gyűrűparkjait halpikkelyekként és gyöngyszemekként beborító jóval kisebb de sokkal gyorsabb kolibri aeroplánokkal, amelyek légitaxikként és személyi használatban egyaránt a számukra műszerekkel meghatározott különböző magassági szinteken utazási és közlekedési célokat szolgáltak...
Ond Lél nézte, nézte a folyót és az ég nagy, kékes-fehér alkonyi tükréből visszaverődő képet és göndör, tömör szakállal keretezet arcán kisimultak a ráncok. Ha arra gondolt, hogy ez a csaknem 50 kilométer hosszú és 3-10 kilométer széles földnyelv itt jelentős mértékben az ő fiatalkori elképzelései és későbbi munkája nyomán fejlődött a Magyar Klán legszebb - legköltőibb - és legdúsabb kertjévé, művészeti és ipari központjává, örömmel töltötte el az a tudat, hogy példátlanul hosszú életét nem éIte le hiába... De lám, mintha ezt az örömöt, lelke derűs békéjét ma valami különös, fenyegető árnyék lengné be...
Hát nem különös? Immár kétszáz éve, hogy a katasztrófális háborúk és nagy bűnözések világát végérvényesen megszüntető és törvényen kívül helyezhető Egyesült Földklán társadalom erkölcsi, szellemi és anyagi ereje megteremtette ezt a csodálatos - valamikor elképzelhetetlennek hitt - emberi világot, a Nagy Nyár Földjét, és néki mégis az utolsó tél hófúvásai kavarognak az eszében és a szíve körül?...
- Tudod fiam, a 299. Föld-Klán év decemberében - egy évvel azelőtt, hogy a Világtanács először hozta működésbe a Nagy Nyár teljes, földkörüli energiarendszerét - a Földgolyó úgy ropogott a fagy szorításában, mint a satuban megnyomorgatott dió.. Nagy ég! Micsoda tél volt! Én akkoriban mindössze hét esztendős fiúcska voltam, mégis, szinte még ma is érzem azoknak a dermesztő napoknak a szorítását... Azt a kis folyóparti kőházat, amelyben akkoriban laktunk, a szakadatlan hóesések és viharos hófúvások egykettőre teljesen elzárták a külvilágtól, a várostól. Úgy hogy szegény apámnak és nagyapámnak - akik szerencsére edzett, kemény halászemberek voltak - nap mint nap csákánnyal és vaslapáttal kellett folyosót vágniuk a hónaljukig érő jeges hóban, hogy legalább a közeli nádashoz lejuthassunk és tüzelnivalót vihessünk be a házba... Ugyanis az elektromos fűtőtestek használhatatlanokká váltak. Így, miután nem akartunk megfagyni, kénytelenek voltunk - anyám és nagyanyám nagy keservére - egy kis máglyát gyújtani a konyha kövén... És mivel éhen sem akartunk halni, apámnak és nagyapámnak fejszét kellett ragadniuk és lékeket kellett vágniuk a folyó jó fél méter vastag jegén, hogy a mindennapi négy-öt szem sült krumplihoz a mindennapi négy-öt kisebb-nagyobb halunkat is kiemeljük a vízből a tűzbe. Ez azonban - jó néhány kudarc után - már-már reménytelennek tűnt... Mígnem egy kétségbeesett fáklyás esti kíséretünknél olyasmi történt, ami lám még ma is megkísért... Ugyanis a fáklyatüzekkel megvilágított lékekhez odaáramló halak szinte megbabonázva beletáncoltak apám és nagyapám merítőhálójába, majd vadul, mámorosan szanaszét pattogva, fickándozva azokból, a kis víztükrök körül fergeteges táncba - haláltáncba - kezdtek a folyó jegén... Úgy, hogy alig tudtuk öszszekapkodni őket... De végül is, többórás dermesztő térden és hason csúszás után hajnalban végre bőséges zsákmánnyal tértünk vissza a házba...
A fiú, Erie Vajk Lél rajongó szeretettel nézett fel az elhallgató öregemberre. Lél apó száznál több kései szépunokája közül ő volt az egyetlen, aki rendszeresen kijárt ide a városból, a Sepel-klán nagy öregéhez, hogy egy kicsit az idő, az élet, a tapasztalat, a bölcsesség csillagkútjába nézzen. Mert az öregember halkan, mélyen sustorgó hangját hallgatva úgy érezte, hogy ebből a példátlanul nagy életerejű, őserejű, bibliai árnyakat idéző öregemberből maga a szél és a folyó, az ég és a föld, maga a természet és a történelem, a Nagy Nyár lelke beszél hozzá, árad át belé... Azt azonban mégsem hitte volna, hogy az utolsó tél felidézésével annak a távoli idegen időnek a hidegét is át tudja sugározni rá... Mintha a magasból váratlanul láthatatlan nagy, hűvös fátyol ereszkedett volna mezítelen vállaira, megborzongva állt fel... A part fái közül néhány kibitka lebegett el a város felé, aztán öt-hat villámgyors, diszkosz-alakú kolibri-aeroplán surrogott el felettük, riadt, lármás madársereget rebbentve fel a furcsán elszürkülő, lúdbőrös égre...
- Mondd Lél apó, te nem érzed, hogy mennyire lehűlt a levegő?
- Ó, valóban! - egyenesedett fel vacogva a kis cerithium-padkáról, haragtól beárnyékolt arccal az öregember is. - Úgy látszik ezek a gőgtől felforrt fejek odafönt még mindig nem tanulták meg, hogy az embemek sohasem szabad teljesen, vakon rábíznia magát még a legtökéletesebbnek vélt
robotokra, automatákra és gépagyakra sem!
- Úgy érted, hogy...
- Nem, nem... Ne félj fiam... A földi koordinátorok perceken belül elhárítják a bajt!
A fiú egy ideig ijedt, kerekre nyílt szemekkel nézett fel a révülten eléje komoruló, ráncoktói keresztül-kasul szabdalt arcra, aztán napbarnított izmos karjával gyengéden átölelte a minden porcikájában remegő öregember vállát:
- Azt hiszem, az lesz a legjobb, ha bemegyünk a kibitkába és bekapcsoljuk a kis ionsugárzót, nem?
- Igazad van fiam. Úgyis itt az ideje, hogy megvacsorázzunk végre. És ha a megígért friss halpaprikást ezúttal nem is tálalhatom eléd, egy jó kis búzacipóval, néhány falat sült hússal, sajttal, vajjal és zöldpaprikával, no és persze egy csésze forró mézes teával azért megkínálhatlak! - nevetett fel halkan az öregember és belekarolva a nyugtalan fiúba, elindult a kibitkája felé... De alig léptek néhányat, amikor váratlanul megvillant, megdörrent az ég és a kibitka előtt álló nagy öreg nyárfából hatalmas láng lobbant fel.
A fiú, aki eddig csak a "bezárt tüzek" világát ismerte és még sohasem látott ekkora elemi erővel szabadon lobogó nyílt tüzet, néhány másodpercig szinte jégoszloppá válva, megbabonázva bámult a váratlanul eléje lobbanó, lenyűgöző látványra. Aztán megpróbálta magával ragadni, gyorsabb haladásra bírni az öregembert, de az, nagy megrökönyödésére, valami megmagyarázhatatlan ijedt-gyönyörű, fenséges örömmel az arcán, ahelyett, hogy követte volna őt a kibitkájához, izgatottan odabotorkált a ropogva, pattogva lángoló fához és ölelésre kitárt karokkal megállt előtte:
- Ó, ég... Micsoda isteni tűz. Hát nem gyönyörű? És odanézz! Esik a hó!... Íme, kétszáz év után - ha csak tíz percre is... ide, a Nagy Nyár Följére is visszatért, beköszöntött a tél...
A fiú nem akart hinni a szemének. Lél apó csillag alakú, lapos, pirossárga kis helikoplán-háza, a környező földek gyümölcsösei és a Nagy Nyár ünnepére készülő, csendbe dermedő város egyaránt sziporkázó, hideg, fehér ragyogásban állt.
- Ez hát a tél?
- A tél? Ó, nem egészen fiam... Ez csak egy darabka a télből, egy kis jégszilánk a sarktájak megőrzött jegéből, amelyet a Nap haragja, vagy... hogy is mondjam?... Egy kozmikus emberi rövidzárlat pattintott ide! - mondta halkan, előbbi rövidke mámorából kijózanodva az öregember. Aztán csak állt, állt, roskadozó lábakkal, láztól ziháló mellel és nézte, nézte a havat kavaró széllel birkózó nagy lángoló fát, mely eleinte minden lobbanással túlnőtt önmagán, majd minden lobbanással kisebbé vált, hogy végül is önmaga parazsába fojtva az égből rásújtó tüzet, csupán egy kis halom szürke hamuvá omoljon össze... Egy kis halom - de még meleg! - hamuvá, mely oly puhán és hívogatón terült a lábai elé, hogy szinte önkéntelenül térdre rogyott előtte. Aztán az ismét ránehezedő hideg ég súlyával a hátán, arcát féloldalt a folyó felé fordítva, lassan végigdőlt rajta, hogy legalább a mellkasával és alig verő, kis aranyhalként vergődő, táncoló szívével még egy kicsit érezhesse önmagában az élet, a létezés csodáját...
- Ó, Lél apó!
- A fiú valahonnan nagyon közelről, a fülébe súgva, sírva szólítgatta, hívta őt... Milyen áldott, jó gyerek... Hozzá bújik és átöleli, szinte betakarja a testével a hátát, hogy ne fázzon, hogy fiatal élete lázával, melegéveI életben tartsa őt...
- Ne félj fiú... Láttad a halakat?... Már lassul a táncuk, ami azt jelenti, hogy a Nap haragja elmúlt. De hiszen te is érzed, hogy máris milyen jó meleg... a Nagy Nyár melege - árad az égből? - sóhajtott fel még egyszer az öregember és élete átlobbant hite és álmai örökkévalóságába...
Erie Vajk Lél, az Ond Lél-klán legkisebb fia megrendülten nézett körül a tájban, melyben a hirtelen támadt hideg, hóförgeteges télnek már alig volt valami nyoma... Aztán összeszedte minden erejét és felemelve, felölelve a Föld-Klán legnagyobb öregének kiszikkadt, könnyű testét, fájdalomtól sírásra görbült szájjal, nagy keservesen bevitte őt a parton álló kis kibitkába... És a csillag alakú, piros-sárga kis helikoplán-ház lassan ellebegett velük a Nagy Nyár Ünnepére készülő - s riadtságából lassanként feleszmélő és már-már végzetes helyzetén ismét úrrá levő - fényben zsongó város felé...