|
ELBESZÉLÉSEK
DUNA-PARTI ROMÁNC
HÓ-ÖRVÉNY
A táj térdig érő hóban állt.
A folyó - miután súlyos, jeges láncként lecsavarodott a hegy sziklás,
bozótos lábáról - hirtelen felgyorsult és haragos sustorgással végighorzsolta
a part magas, meredek agyagküszöbét, aztán zabolátlanul előre lódult és
már zuhogott is tovább a hegyhez tapadó kis faluk között. Le, dél felé.
Ameddig a szem ellátott, minden tökéletesen halottnak látszott. De a látszat
csalt. Ha egy-egy fiatal fa gyenge kérgét meg is repesztette a fagy, a
vén, szívósabb fák keményen állták a hideg szorító erejét.
A nagy, deresedő fekete embernek azonban a legerősebb fák sem állhattak
ellen.
Az erdőn és a hegyoldalon szétszórt apró víkendházak gyümölcsöseiben ideges
remegés vibrált. És ez a remegés ezekben a percekben egyetlen szenvedélyes
mozgó fekete pontban, egy fákat döntögető hatalmas fejszés férfiben sűrűsödött
össze.
Erdei Cseer Ádi maga sem tudta már, hogy mennyi ideje toporoghatott kint
a kertje végén, a dermesztő, havas hegyoldalon, amikor nyugat felől nagy,
szürke árnyék dőlt a tájra és megtántorodott vele az erdő. Nyugtalanul
nézett fel az égre. A folyón túlról előtörő, nyers, erős szél füsttel
kevert súlyos hófelhőket sodort a hegy irányába.
- No, hogy az ördög vinné el! - mormolta bosszúsan. - Ennek a fele sem
tréfa!
A faluból - mely jó másfél kilométerrel lejjebb, a hegy nyugati katlanában
állt - hirtelen előragyogtak a temetőkert fehér sírkövei és tompa moraj
áradt szét a tájban.
Tíz perc késéssel a délutáni személyvonat futott
be Budapest felől.
A férfi - miután futó pillantást vetett a karórájára - reménykedve nézett
le a völgybe, de az asszony jól ismert alakját ezúttal is hiába kereste.
Az állomásról kivezető hosszú, kanyargós hegyi út ezúttal is üresen ásított
vissza rá.
Fejszéje,
mely az imént fennakadt a levegőben, négy-öt másodpercig bizonytalanul
lebegett a feje felett, aztán gépiesen levágódott az előtte álló fa tövére.
De a görcsös vén fa - kit tudja hányadszor - ezúttal is nyersen visszarúgta
feléje az acélt. Így hát - miután szinte pillanatokon belül besötétedett
az ég és szakadni kezdett a hó - sietve felnyalábolta a köréje gyűlt jó
csomó száraz gallyat és nagy lendülettel elindult a kunyhója felé. De
húszat sem lépett, akkora hóförgeteg zúdult rá, hogy megcsúszott és elveszítve
egyensúlyát, teljes hosszában elvágódott a lejtőn. Alig tudott feltápászkodni.
A hó alá került keskeny gyalogösvény szinte járhatatlanná vált. És anynyira
felerősödött a szél, hogy alig-alig tudott valamennyire is előre vergődni.
Végre néhány terebélyes, déli irányba kissé megdőlt Jonathán almafa közül
előtűnt a kunyhója.
Komoran megállt.
Egy-két percig borongva nézte a nemrégen még rozoga kis gerenda épületet,
amelyet az elmúlt néhány hónapban kemény, keserves munkával előző állapotához
képest valamennyire barátságossá, jóképűvé formált, aztán előredőlt és
igyekezett mielőbb kikerülni a rázuhogó hatalmas, sűrű hó-hálóból. De
csakhamar ismét bosszúsan megtorpant. A kunyhó előtt húzódó, aránylag
szélvédett, széles földteknőben, alig hét-nyolc lépésnyire, sötét kis
folt jelent meg előtte. Egy ágaskodó nyúl. A zsivány, jól fejlett állat
- rá sem bajszintva - egyik fiatal körtefája zsenge kérgét rágta.
- Hű, az anyád keservét! No, megállj! Ezért megfizetsz! - kiáltott fel
dühösen és ledobta a melléhez ölelt gallycsomót, majd - kikapva a hóna
álól - vadul az elmozduló nyúl felé vágta a fejszéjét, melynek azonban
csak a nyele súrolta egy kicsit az állatot. Ez a súrlódás azonban nem
bizonyult elég erősnek ahhoz, hogy a hívatlan látogatót leterítse. Így
hát a betolakodó csakhamar árkon-bokron túl járt. Ő pedig legalább öt
percig csúszkálhatott négykézláb, míg a szétszóródott ágakat és a fejszét
újra magához kaparinthatta a térdig érő hóból.
Komiszul rossz hangulatban volt. Kegyetlenül fázott és az éhség is kínozta.
Mégis, ezekben az órákban nem a hideg és az éhség gyötörte legjobban,
hanem a társtalanság, melynek nyomasztó terhe még akkor is ránehezült,
amikor a kis ház fedett, téglapadlós ámbitusán lerakta a terhét és
arra gondolt, hogy odabent, a kályhában hamarosan barátságosan lobogni
fog a tűz...
Megdermedt ujjai hegyével idegesen megtapogatta ágaktól megkarcolt arcát
és lüktető halántékát, majd a város felé fordult...
Anna.
Húsz évi házasság és félévi különélés után rádöbbent arra, hogy nem csak
vele, de nélküle sem tud élni...
Lent a városban mindent megteremtettek maguk körül, amit egymás iránti
szerelmükkel, céltudatos józan életükkel, a tehetségükkel és szorgalmas,
becsületes munkájukkal megteremtettek ahhoz, hogy kiegyensúlyozott, boldog
emberi életet élhessenek. Aztán egy váratlanul rájuk rontó "forgószél"
összekuszált körülöttük és bennük - főleg őbenne - mindent.
Jó fél évvel ezelőtt a feleségét - nagy örömére - egy kis textilgyár vezetőjévé
léptették elő, őt pedig - nagy bánatára - kitüntették és "érdemei
elismerése mellett" ereje teljében, 55 éves korában nyugdíjba küldték,
így hátat fordított a képmutató hazug világnak és elhagyva a városi nyüzsgést,
hosszú bolyongás után megsebzetten, megbékélést keresve végül is itt kötött
ki ebben a hegyhorogra feltűzött kis "menedékházban", mely hónapok
óta nem csak az otthona, de a hazája és a saját külön világa is volt...
Nos, fél év nem nagy idő. Míg jó idő volt és hajnaltól sötétedésig kint
dolgozva a szabadban "a hegy arcát faragta" nem érezte annyira
a magány pokoli erejét, de amióta az őszi esőzések és a decemberi hófúvások
beszorították a kunyhóba minden napja nehezebbé vált. Annyira, hogy a
család, az asszony, a gyerekek, az öregei és a barátai hiányát ezekben
a karácsony előtti rideg, havas napokban már olyan nyomasztónak érezte,
mintha már legalábbis "száz év magány" nehezedett volna rá.
Ki tudja mi, talán az égből, a folyóról és a hegyből feléje áradó metsző
szél és a falucska "éneklő templomából" halkan fel-felszárnyaló
karácsonyelőtti zsongás hangulata annyira felkavarta emlékeit, hogy már-már
sarkon fordult, hogy lecsördítve a hegyről, vonatra ülve vagy akár gyalog
is visszatérjen a városba, elhagyott családi tűzhelyük melegéhez, amikor
észrevette, hogy belülről olykor-olykor halvány, gyenge fény vetődik a
kunyhó ablakaira.
Kijózanodva eszmélt fel. Először azt hitte, hogy káprázat játszik vele.
De a rejtélyes fény újra és újra megvillant az ablakok homályos, jeges
üvegén...
Nyár elején, amikor egy megszorult öreg festőművésztől olcsón megvette
ezt az elárvult 600 négyszögöles "kertet" és ezt az isten háta
mögötti kis gerendaházat, azt remélte, hogy itt, távol a városi élet lármás
forgatagától végre nyugodtan kertészkedhet és dolgozhat már-már eltemetett
írói tervei megvalósításán. Az a gondolat, hogy esetleg fosztogató csavargók
is felverődhetnek erre a vad kis hegyi szögletre, eszébe se jutott. Hiszen
mi a csudát is találhatnának itt? Ezúttal azonban kissé szorongva nézett
farkas5zemet az előtte sötétlő, nehéz, vastag, vaspántos ajtóval. Aztán
dühös indulat járta át és megmarkolva a fejszéje nyelét, elszántan előre
lépett, de - amikor a kilincsre tette a kezét - hirtelen feltámadt benne
a remény, hogy talán mégsem fosztogatók matatnak odabent, hanem... esetleg...
elkerülte a figyelmét és hosszú-hosszú távollét után mégiscsak feljött
hozzá az asszony a hegyre... Majd miután nyitva találta az ajtót, bement
és felszította a tüzet. Igen, igen... Csak ő lehet az! Még jó, hogy volt
valami kis tüzelő a kályhája körül... Istenem, ki tudja, hogy mióta várhat
rám! - gondolta és valóságos hóförgeteggel a sarkában, szinte beviharzott
a kissé kesernyés, füstös levegőjű mély és alacsony szobába, melynek túlsó
felén, a duruzsoló vaskályha előtt egy fehér pulóveres, guggoló nő körvonalai
bontakoztak ki a félhomályból.
- Anna, te vagy az?
- Ó, az ég szerelmére, ne tárjon már akkora ajtót, hogy az egész hegy
bejöjjön rajta!
Erdei Cseer Ádi csalódottan húzta be maga mögött az ajtót. A kályha kissé
beárnyékolt fényudvarában ugyanis nem Anna, a felesége, hanem nagy, nyirkos-havas
fekete haját bontogatva-szárítgatva - Juhász Eszter, a Hegyaljai Agrárszövetkezet
fiatal agronómusnője guggolt. Az egyetlen idegen nő az életében, akit
a véletlen - egy eget-földet megzendítő nyári zivatar - egyszer a kunyhója
sarkába, a priccsére sodort, s aki aztán ragyogó, gátlástalan fiatalságával
és szenvedélyes öleléseivel már-már hamuvá égette benne Anna iránt érzett,
tiszta emberi szerelmét és - mint valami elbitangoló hűtlen kutyát - ide
láncolta őt magához, ide, ehhez az istentelen hegyhez... De aztán, hogy
Eszter a közelmúltban férjhez ment, úgy tűnt, hogy végleg elszakadnak
egymástól... Ugyanis - asszonyként - többé már nem tévedt be hozzá. Így
hát alig titkolt csalódással nézett rá:
- Hát te?
- Fent jártam a hegyen az anyáméknál és visszafelé jövet befújt a szél
ide magához - egyenesedett fel a fiatalasszony és sötét, mély szemén félreérthetetlen
cinkos kis mosoly ragyogott fel.
- Aha. A szél...
- Őszintén szólva már éppen menni akartam tovább, mert azt hittem, hogy
maga is elkódorgott valahová, mint a férjem, aki napok óta valami nagy
remetekant kerget odaát az öreg tölgyesben.
- Mit kerget?
- Remetekant.
- Ohohóó! Értelek. Akárcsak te, mi? Csak aztán nehogy errefelé kezdjen
vizslatni és véletlenül engem kapjon a puskája csöve elé!
- Ó, ettől igazán ne féljen! A hó úgy belepte a lábam nyomát, hogy azt
még az én Jankómnál sokkal különb erdész sem találná meg! - nevetett fel
az asszony.
A férfi elképedve emelte magasabbra összeráncolódó
homlokát:
- No, te aztán szép kis boszorkány vagy! - jegyezte meg elsötétülő arccal
és komoran hallgatta váratlanul betoppant látogatóját, aki közben a haját
bontogatva, visszaguggolva a kályha elé, úgy duruzsolt mint egy nagy fekete
macska.
- Még jó, hogy itt a hosszú köves-ároknál kapott el ez a vad szél! Istenemre,
ha nem jövök be ebbe a maga csodálatosan újjá pofozott kis gerendaházába,
hát betemetett volna a hó! Még mindig esik?
- Szakad!... És attól félek, hogy reggelig meg sem áll!
- Juj, ne is mondja! Gondolom maga is alaposan átfázott! Nem éhes?
- Ó, csak annyira, mint egy kiéhezett farkas - sóhajtott fel a férfi.
- Nos, ott abban a kosárban ni, az ágyon, van egy kis enni- és innivaló.
Egy szép friss cipó, két szál házikolbász, egy fél füstölt disznósajt...
sőt, az anyám egy üveg jó kis hárslevelűt is becsomagolt! Egyen-igyon.
Ne kéresse magát!
- És ti?
- Minket ne féltsen! Különben is én az imént laktam jól. A férjem pedig,
ha azt a nagy remetekant nem is kapta még puskavégre, egy kis vadnyulat
biztosan lőtt magának ma estére is!
- És ha nem?
- No, ha nem, akkor magára vessen... és érje be a maradékkal! - nevetett
fel ismét, hátrahajtott fejjel, ép, fehér fogsorait megvillantva az aszzony,
így hát a férfi - mivel reggel óta egy falat sem ment le a torkán és az
éléskamrája is csaknem teljesen üres volt - nem kérette többé magát, hanem
szegre akasztotta kissé kopott, nyirkos, meleg bőrbekecsét s miután világosságot
gyújtott nagy, asztali Aladdin-lámpájában, előhalászta jókora éles zsebkését
és alaposan odavágott a cipónak és a disznósajtnak. Majd miután váratlan
vendéglátójával koccintva egy pohár bort is felhajtott, megenyhülten nézett
az asszonyra:
- Köszönöm! Hetek óta nem volt ilyen kitűnő vacsorám!
- Egészségére! - mondta derűsen az asszony, aki ahogyan ott guggolt, rövidszárú
sárga bőrcsizmájában, csevegve, fiatalon, jóképűen és kipirultan, dús
fekete haját szárítgatva a kályha előtt, határozottan vonzó jelenség volt.
És amikor a tűz kiszűrődő fénye egy-egy pillanatra bevilágított a szoknyája
alá, a két térde közé, szinte ellenállhatatlanná vált, amit természetesen
ő is tudott, mert lassan felegyenesedett és a férfi elé lépett:
- Azt tudja Ádi, hogy maga az elmúlt félévben csodát művelt itt fent a
hegyen? A házban és a ház körül egyaránt!
- Csodát?
- Azt. Nekem elhiheti... Csak azt nem értem, hogy miért él és küszködik
művelt, író ember létére is még ebben a dermesztő téli időben, néhány
nappal karácsony előtt is itt, egyedül ebben a széllel bélelt kis kuckóban,
az oly sok szeretettel emlegetett családjától és a feleségétől távol?
- kérdezte kíváncsian az asszony, nem is sejtve, hogy ezzel a kérdéssel
úgy fújta el a kettőjük között már-már újra kialakult hangulatot és kapcsolatot,
mint gyufalángot a szél.
Hosszan, némán nézték egymást a rájuk nehezedő csendben.
Erdei Cseer Ádi - miközben belső fájdalmat jelző kemény kis vonalak rajzolódtak
ki ajkai körül - anélkül, hogy válaszolt volna az asszonynak, lassan az
ablakhoz lépett és elrévülten bámult ki a hóesésbe, melyből mintha
felesége ezüst szálakkal átszőtt hosszú szőke haja kavargott volna eléje
és még mindig szép, szelíd asszonyarca és két riadt fekete szeme nézett
volna vissza rá. Aztán a fia, Andi és a lánya, Jutka jelent meg előtte,
majd valahonnan nagyon messziről a temető kapujából két örege, apja és
anyja integetett feléje... Végül pedig - a kályhatűz és a havas-árnyékos
koraesti táj optikai játékában - váratlanul még különösebb kép rajzolódott
eléje. A rideg hegyoldalban mintha a saját, égaljára kivetített tükörképét
pillantotta volna meg - jó kétszeres nagyításban. Ez a meglepő káprázat
annyira felizgatta, hogy forró homlokával csaknem kinyomta az ablak hűvös,
izzadó üvegét. Igen... A lejtőn imbolygó, hol fejszét, hol csákányt emelgető,
erdővel-heggyel viaskodó hatalmas, deresedő férfiben - négy-ötszáz lépésnyi
távolságból is - tisztán és élesen felismerte önmagát. Erős, tömör szakállal
borított arca - mely fehéren világított a lélegzetéből rágomolygó, ráfagyó
párátóI, egy ideig úgy ragyogott fel hozzá a tájból, mint sok ezernyi
durva szemcsékből összeállt, nagy izzadó só-tömb, aztán lassan beleolvadt
az ablak üvegébe...
... Jó néhány percig szinte mozdulni sem tudott felajzott idegei megdöbbentő
játékától, majd feleszmélve elfordult az ablaktói és az asszony rácsodálkozó
szemébe nézett:
- Mondd Eszter, egyáltalán felkeresnél-e te valaha is engem, ha egy-egy
zivatar vagy hóvihar időnként, "véletlenül" nem kavarna be ide
a kunyhómba?... Esküszöm olykor-olykor már az a gyanúm, hogy nem is a
szél fúj ide téged, hanem te hozod ide magaddal a szelet! Bár elismerem,
hogy ez a szél eleinte jóleső, éltető, melengető tüzet lobbantott fel
bennem, de aztán lassanként mindent és mindenkit kisöpört belőlem, ami
és aki azelőtt kedves volt számomra, és hétről-hétre dermesztőbb hideget
lehelt körém... Igen, igen. Úgy érzem, hogy ez a mostani, átkozott ítéletidő
sem a hegyből, hanem belőled árad rám... Így valóban jobb lesz, ha sietve
visszabújsz az irhabundádba és - hófúvás ide, hófúvás oda! - szépen hazamész
a férjedhez, hiszen ezelőtt néhány héttel mégiscsak férjhez mentél, nem?
- No, de Ádi!
- Jó, jó... Kérlek hagyjuk a jeleneteket!... Annál is inkább, mert ma
este valaki mást várok ide... és holnap, holnapután is! Ne haragudj, igazán
nem akarlak megbántani, de azt hiszem, hogy ezt végre meg kellett mondanom
neked...
Különben - köszönök mindent. Ezt a mai búcsúvacsorát is. Mert bárhogyan
végződött is, a pokoli nyár és ez az ősz, ez a tél, melynek néhány napját
és éjszakáját veled tölthettem itt fent a hegyen... Igen. Szép volt, de
- elég volt! Ezért hát ég veled... és engedd meg, hogy ezúttal, utoljára
ne csak boldog karácsonyt és boldog új évet, de boldog új életet is kívánjak
neked...
Az asszony, aki eleinte döbbenten hallgatta ezt a teljesen váratlanul
feléje sustorgó már-már kíméletlenül őszinte érzelmi kitörést, végül is
megenyhült arccal, minden zokszó nélkül magára öltötte vastag, meleg irhabundáját
- mely eddig a priccs sarkán hevert - majd gyönyörű, zilált fekete hajára
húzva fehér szőrmekucsmáját oly természetes, elháríthatatlan emberi közvetlenséggel
és szomorkás ártatlansággal csókolta meg a férfi ajkát, hogy az zavartan
lesütötte a szemét és enyhén beleremegett:
- Jól van Ádi... Azt hiszem megértem magát. Bár úgy érzem, hogy egy kicsit
igazságtalan hozzám... Nem, nem, higgye el nem vagyok olyan rossz, mint
amilyennek ebben a pillanatban lát... Én ugyanis - annak ellenére, hogy
több mint húsz évvel idősebb nálam - valóban, őszintén szerettem magát.
És - bármilyen hihetetlenül hangzik is - mostantól kezdve még jobban szeretem,
mint eddig. Mert ezektől a percektől kezdve nem csak a szenvedélyes férfit,
hanem egy kicsit a józan apámat is szeretem és tisztelem magában. Hiszen
végül is igaza van. Mint ahogyan a múltkoriban lent a forrásnál is igaza
volt, amikor azt mondta, hogy az ember, ha fáradt és szomjas, térdeljen
le előtte, hajoljon föléje és igya, kortyolja, élvezze a vizét, de ha
eloltotta a szomját, engedje, hadd fusson tovább szabadon a maga természetes
útján. Máskülönben - ha kivezeti, kizökkenti, kiragadja a medréből és
kisajátítva magának állóvizű tóvá, tavacskává alakítja át - előbb-utóbb
a legtisztább forrásból is zavaros, langyos, élvezhetetlen pocsolya lesz.
Igen... Ezért, ha a jövőben nem is leszek a szeretője, a barátságáról
nem akarok lemondani... Így hát most, amikor a kívánsága szerint elbúcsúzom
magától, nem csak azt mondom, hogy Isten áldja, hanem azt is, hogy viszontlátásra,
Ádi...
Erdei Cseer Ádi, mintha különös álomból ébredt volna fel, hosszú percekig
kábultan nézett a távolodó asszony után, aki csaknem örökre eltorlaszolta
előtte a városba visszavezető utat. Azt a keskeny kis hegyi ösvényt,amelyen
talán még visszatérhet a családjához - Annához. Ez az újra és újra visszatérő
gondolat ezekben a percekben is akkora erővel támadt fel benne, hogy szinte
önkéntelenül visszabújt még nyirkos bőrbekecsébe és utolsó nyugdíja "roncsaival",
néhány nagyobbacska papírbankóval és egy félmaroknyi csörgő aprópénzzel
a zsebében, szembefordult a hófúvással és elindult lefelé a hegyről, a
falu vasútállomása felé. De az úttalan út felénél sem járhatott még, amikor
egy bokros kiszögelésből váratlanul - mint valami nagy, fenyegető árnyék
- egy szálas, fiatal férfi toppant eléje:
- Hohoóó! Állj csak meg egy kicsit, édesapám! Azt hiszem, nekünk valami
kis elszámolnivalónk van egymással!
- Ne mondd! Hát ki az ördög vagy te és mit akarsz tőlem?
- Én a Juhász Eszter férje vagyok és ebben a pillanatban éppen egy ilyen
nagy, vén remetekanra vadászok, mint amilyen te is vagy! - morrant fel
indulattól reszkető, rekedtes hangon az útját elálló bőrkabátos, sísapkás
fiatalember és vadászfegyver dörrent meg a kezében, de miután megcsúszott
és lövése célt tévesztett, csakhamar rá kellett döbbenie, hogy ez a "vén
remetekan" akinek dühödt féltékenységében ki akarta lyukasztani a
bőrét, nemcsak sokkal gyorsabb, de sokkal erősebb is nála, ugyanis alig
néhány percnyi tusakodás és ütésváltás után akkora ökölcsapás zúdult a
képébe, hogy ájultan elterült a hóban...
Erdei Cseer Ádi kis ideig lihegve, bizonytalanul nézett eléje zuhanó támadójára,
aztán letérdelt melléje és egy marék keményre gyúrt hóval lassan, óvatosan
dörzsölgetni kezdte a halántékát:
- Hé! Ébredsz már?... No, idefigyelj fiam... Csak annyit akarok mondani
még neked, hogy rossz úton jársz... Mert bár valóban, néhány hónappal
ezelőtt fel-feljött, be-betévedt hozzám egy fiatal nő a faluból, de az
a fiatal nő, az a lány nem a te feleséged volt... Nekem a te feleségeddel
soha nem volt és nem is lesz olyan kapcsolatom, mint amilyenre te gondolsz...
Hallasz, értesz engem?... Most pedig kelj fel, mert még meghűlsz... És
menj haza szépen az asszonyodhoz, aki már biztosan aggódik érted és bizonyára
jó vacsorával is vár... Ha pedig valamikor új fegyvered lesz, arra jobban
vigyázz, ugyanis ennek, amint láthatod, egy kicsit meggörbült a csöve!
Értesz engem?
- Értem...
A szél
haragja - mely néhány percig mintha egy kicsit elcsitult volna ismét növekedni
kezdett.
Erdei Cseer Ádi - miután még egy átható pillantást vetett lassan tápászkodni
kezdő, roggyant támadójára - megkereste elgurult fekete bőrsapkáját és
felgyorsított léptekkel, árkon-bokron átcsörtetve folytatta útját a falu,
a vasútállomás felé, amikor - mintha valami boszorkányság játszott volna
vele - teljesen váratlanul csaknem végzetes helyzetbe került, ugyanis
alighogy kibukdácsolt a hegy elé kanyargó durva kocsiútra, vakító reflektorok
világították meg a temetőt, majd - mintha a megdőlt keresztek és fejfák
mögül röpült volna elő - nagy fekete gépkocsi porzott eléje a hóból...
-Ádi!
A férfi - a halál hideg szelétől meglegyintve - egy pillanatig megbabonázva
meredt a csaknem ráhajtó autó fénykévéjébe, aztán a hirtelen lefékező,
közvetlenül előtte megtorpanó gépkocsiból kétségbeesetten kipattanó bőrbekecses
nőhöz ugrott és akkora erővel ölelte őt magához, hogy egyensúlyukat elveszítve
mindketten lezuhantak a vastag, puha hóba...
- Ó, Anna! Hihetek a szememnek? Valóban te vagy az?!
- Én, én!... De eressz el már végre te... te bolond, te... vadember! -
kiáltott fel sírva-nevetve az asszony, de se ő, se a férfi nem tudott
szabadulni a helyzet varázsából.
- Ó, Anna, lehet, hogy mégiscsak van Isten?... Még hogy eresszelek el?
Dehogy eresztelek! Soha többé! Érted? Nem is sejted milyen boldog vagyok,
hogy nem felejtkeztél el rólam... Bár hajszál híján rosszul végződött
ez a furcsa találkozás itt, a temető mellett...
- Nem is értem, honnan vágódtál elém ilyen hirtelen?
- Magam sem értem... de egy jó órával ezelőtt úgy éreztem, hogy nekünk
ma találkoznunk kell, így hát egy belső kényszertől hajtva felkerekedtem
és bezárva magam mögött a kisházat, lecsörtettem a hegyről, hogy esetleg
még a Pest felé tartó hatórás személyvonatot elérjem...
- Különös... Én is úgy másfél órával ezelőtt mondtam a gyerekeknek és
az öregeknek, hogy hófúvás ide, hófúvás oda, én még ma lejövök hozzád
és ha kell, mint valami vásott, durcás gyereket, akár az ölemben hazaviszlek
az ünnepi asztalhoz, erről a rettenetes hegyről - mondta halkan az asszony
és felmagasodva az útszéli hóból a karórájára nézett, majd kitárta az
autó ajtaját a férje előtt:
- Hat óra tíz perc... Sajnos a vonatod már lekésted, de ha ez a viharvert,
vén gépkocsi is megfelel, szívesen és örömmel hazaviszIek, Ádi...
A férfi felállt, leverte magáról a havat és lehajtva
a fejét szótlanul beült a kormány melletti ülésre. Aztán még egyszer visszapillantott
a hegyre. Gondolatban érzékeny búcsút vett kínnal-keservvel újjáteremtett
szép nagy kertjétől és kis gerendaházától, majd nagyot sóhajtva, széles,
erős hátát nekivetve az ülés támlájának - megbocsájtást és megbékélést
remélve lassan átkarolta az asszony kissé megremegő vállait. Néhány percig
komor gondolatok kavarogtak a fejében. Vajon - oly hosszú távollét után
- hogyan fogadják majd az otthoniak? A fia és a lánya. Az öregek... Aztán,
hogy lassan-lassan átáramlott beléje mellette ülő asszonya sugárzó testmelege
és illata, fáradt, dermedtségből feloldódó testét és borongó lelkét az
önerejére ébredt ember öröme és bölcs nyugalma szállta meg.
Biztosan a többiek is megértéssel és szeretettel várják őt.
Kegyetlen és mégis csodálatos szép téli este volt.
Egy ideig úgy tűnt, mintha fennakadnának az ég, a hegy és az erdő hatalmas
fehér hóhálójában, de végül is valahogyan mégiscsak kivergődtek az örvénylő
hóesésből és rátértek az úgy-ahogy még járható széles, egyenes országútra...
Aztán lassan, halványan felderengett előttük a város...
|