ELBESZÉLÉSEK

DUNA-PARTI ROMÁNC

HÓ-ÖRVÉNY

A táj térdig érő hóban állt.
A folyó - miután súlyos, jeges láncként lecsavarodott a hegy sziklás, bozótos lábáról - hirtelen felgyorsult és haragos sustorgással végighorzsolta a part magas, meredek agyagküszöbét, aztán zabolátlanul előre lódult és már zuhogott is tovább a hegyhez tapadó kis faluk között. Le, dél felé.
Ameddig a szem ellátott, minden tökéletesen halottnak látszott. De a látszat csalt. Ha egy-egy fiatal fa gyenge kérgét meg is repesztette a fagy, a vén, szívósabb fák keményen állták a hideg szorító erejét.
A nagy, deresedő fekete embernek azonban a legerősebb fák sem állhattak ellen.
Az erdőn és a hegyoldalon szétszórt apró víkendházak gyümölcsöseiben ideges remegés vibrált. És ez a remegés ezekben a percekben egyetlen szenvedélyes mozgó fekete pontban, egy fákat döntögető hatalmas fejszés férfiben sűrűsödött össze.
Erdei Cseer Ádi maga sem tudta már, hogy mennyi ideje toporoghatott kint a kertje végén, a dermesztő, havas hegyoldalon, amikor nyugat felől nagy, szürke árnyék dőlt a tájra és megtántorodott vele az erdő. Nyugtalanul nézett fel az égre. A folyón túlról előtörő, nyers, erős szél füsttel kevert súlyos hófelhőket sodort a hegy irányába.
- No, hogy az ördög vinné el! - mormolta bosszúsan. - Ennek a fele sem tréfa!
A faluból - mely jó másfél kilométerrel lejjebb, a hegy nyugati katlanában állt - hirtelen előragyogtak a temetőkert fehér sírkövei és tompa moraj áradt szét a tájban.
Tíz perc késéssel a délutáni személyvonat futott be Budapest felől.
A férfi - miután futó pillantást vetett a karórájára - reménykedve nézett le a völgybe, de az asszony jól ismert alakját ezúttal is hiába kereste. Az állomásról kivezető hosszú, kanyargós hegyi út ezúttal is üresen ásított vissza rá.
Fejszéje, mely az imént fennakadt a levegőben, négy-öt másodpercig bizonytalanul lebegett a feje felett, aztán gépiesen levágódott az előtte álló fa tövére. De a görcsös vén fa - kit tudja hányadszor - ezúttal is nyersen visszarúgta feléje az acélt. Így hát - miután szinte pillanatokon belül besötétedett az ég és szakadni kezdett a hó - sietve felnyalábolta a köréje gyűlt jó csomó száraz gallyat és nagy lendülettel elindult a kunyhója felé. De húszat sem lépett, akkora hóförgeteg zúdult rá, hogy megcsúszott és elveszítve egyensúlyát, teljes hosszában elvágódott a lejtőn. Alig tudott feltápászkodni.
A hó alá került keskeny gyalogösvény szinte járhatatlanná vált. És anynyira felerősödött a szél, hogy alig-alig tudott valamennyire is előre vergődni. Végre néhány terebélyes, déli irányba kissé megdőlt Jonathán almafa közül előtűnt a kunyhója.
Komoran megállt.
Egy-két percig borongva nézte a nemrégen még rozoga kis gerenda épületet, amelyet az elmúlt néhány hónapban kemény, keserves munkával előző állapotához képest valamennyire barátságossá, jóképűvé formált, aztán előredőlt és igyekezett mielőbb kikerülni a rázuhogó hatalmas, sűrű hó-hálóból. De csakhamar ismét bosszúsan megtorpant. A kunyhó előtt húzódó, aránylag szélvédett, széles földteknőben, alig hét-nyolc lépésnyire, sötét kis folt jelent meg előtte. Egy ágaskodó nyúl. A zsivány, jól fejlett állat - rá sem bajszintva - egyik fiatal körtefája zsenge kérgét rágta.
- Hű, az anyád keservét! No, megállj! Ezért megfizetsz! - kiáltott fel dühösen és ledobta a melléhez ölelt gallycsomót, majd - kikapva a hóna álól - vadul az elmozduló nyúl felé vágta a fejszéjét, melynek azonban csak a nyele súrolta egy kicsit az állatot. Ez a súrlódás azonban nem bizonyult elég erősnek ahhoz, hogy a hívatlan látogatót leterítse. Így hát a betolakodó csakhamar árkon-bokron túl járt. Ő pedig legalább öt percig csúszkálhatott négykézláb, míg a szétszóródott ágakat és a fejszét újra magához kaparinthatta a térdig érő hóból.
Komiszul rossz hangulatban volt. Kegyetlenül fázott és az éhség is kínozta. Mégis, ezekben az órákban nem a hideg és az éhség gyötörte legjobban, hanem a társtalanság, melynek nyomasztó terhe még akkor is ránehezült, amikor a kis ház fedett, téglapadlós ámbitusán lerakta a terhét és
arra gondolt, hogy odabent, a kályhában hamarosan barátságosan lobogni fog a tűz...
Megdermedt ujjai hegyével idegesen megtapogatta ágaktól megkarcolt arcát és lüktető halántékát, majd a város felé fordult...
Anna.
Húsz évi házasság és félévi különélés után rádöbbent arra, hogy nem csak vele, de nélküle sem tud élni...
Lent a városban mindent megteremtettek maguk körül, amit egymás iránti szerelmükkel, céltudatos józan életükkel, a tehetségükkel és szorgalmas, becsületes munkájukkal megteremtettek ahhoz, hogy kiegyensúlyozott, boldog emberi életet élhessenek. Aztán egy váratlanul rájuk rontó "forgószél" összekuszált körülöttük és bennük - főleg őbenne - mindent.
Jó fél évvel ezelőtt a feleségét - nagy örömére - egy kis textilgyár vezetőjévé léptették elő, őt pedig - nagy bánatára - kitüntették és "érdemei elismerése mellett" ereje teljében, 55 éves korában nyugdíjba küldték, így hátat fordított a képmutató hazug világnak és elhagyva a városi nyüzsgést, hosszú bolyongás után megsebzetten, megbékélést keresve végül is itt kötött ki ebben a hegyhorogra feltűzött kis "menedékházban", mely hónapok óta nem csak az otthona, de a hazája és a saját külön világa is volt...
Nos, fél év nem nagy idő. Míg jó idő volt és hajnaltól sötétedésig kint dolgozva a szabadban "a hegy arcát faragta" nem érezte annyira a magány pokoli erejét, de amióta az őszi esőzések és a decemberi hófúvások beszorították a kunyhóba minden napja nehezebbé vált. Annyira, hogy a család, az asszony, a gyerekek, az öregei és a barátai hiányát ezekben a karácsony előtti rideg, havas napokban már olyan nyomasztónak érezte, mintha már legalábbis "száz év magány" nehezedett volna rá. Ki tudja mi, talán az égből, a folyóról és a hegyből feléje áradó metsző szél és a falucska "éneklő templomából" halkan fel-felszárnyaló karácsonyelőtti zsongás hangulata annyira felkavarta emlékeit, hogy már-már sarkon fordult, hogy lecsördítve a hegyről, vonatra ülve vagy akár gyalog is visszatérjen a városba, elhagyott családi tűzhelyük melegéhez, amikor észrevette, hogy belülről olykor-olykor halvány, gyenge fény vetődik a kunyhó ablakaira.
Kijózanodva eszmélt fel. Először azt hitte, hogy káprázat játszik vele. De a rejtélyes fény újra és újra megvillant az ablakok homályos, jeges üvegén...
Nyár elején, amikor egy megszorult öreg festőművésztől olcsón megvette ezt az elárvult 600 négyszögöles "kertet" és ezt az isten háta mögötti kis gerendaházat, azt remélte, hogy itt, távol a városi élet lármás forgatagától végre nyugodtan kertészkedhet és dolgozhat már-már eltemetett írói tervei megvalósításán. Az a gondolat, hogy esetleg fosztogató csavargók is felverődhetnek erre a vad kis hegyi szögletre, eszébe se jutott. Hiszen mi a csudát is találhatnának itt? Ezúttal azonban kissé szorongva nézett farkas5zemet az előtte sötétlő, nehéz, vastag, vaspántos ajtóval. Aztán dühös indulat járta át és megmarkolva a fejszéje nyelét, elszántan előre lépett, de - amikor a kilincsre tette a kezét - hirtelen feltámadt benne a remény, hogy talán mégsem fosztogatók matatnak odabent, hanem... esetleg... elkerülte a figyelmét és hosszú-hosszú távollét után mégiscsak feljött hozzá az asszony a hegyre... Majd miután nyitva találta az ajtót, bement és felszította a tüzet. Igen, igen... Csak ő lehet az! Még jó, hogy volt valami kis tüzelő a kályhája körül... Istenem, ki tudja, hogy mióta várhat rám! - gondolta és valóságos hóförgeteggel a sarkában, szinte beviharzott a kissé kesernyés, füstös levegőjű mély és alacsony szobába, melynek túlsó felén, a duruzsoló vaskályha előtt egy fehér pulóveres, guggoló nő körvonalai bontakoztak ki a félhomályból.
- Anna, te vagy az?
- Ó, az ég szerelmére, ne tárjon már akkora ajtót, hogy az egész hegy bejöjjön rajta!
Erdei Cseer Ádi csalódottan húzta be maga mögött az ajtót. A kályha kissé beárnyékolt fényudvarában ugyanis nem Anna, a felesége, hanem nagy, nyirkos-havas fekete haját bontogatva-szárítgatva - Juhász Eszter, a Hegyaljai Agrárszövetkezet fiatal agronómusnője guggolt. Az egyetlen idegen nő az életében, akit a véletlen - egy eget-földet megzendítő nyári zivatar - egyszer a kunyhója sarkába, a priccsére sodort, s aki aztán ragyogó, gátlástalan fiatalságával és szenvedélyes öleléseivel már-már hamuvá égette benne Anna iránt érzett, tiszta emberi szerelmét és - mint valami elbitangoló hűtlen kutyát - ide láncolta őt magához, ide, ehhez az istentelen hegyhez... De aztán, hogy Eszter a közelmúltban férjhez ment, úgy tűnt, hogy végleg elszakadnak egymástól... Ugyanis - asszonyként - többé már nem tévedt be hozzá. Így hát alig titkolt csalódással nézett rá:
- Hát te?
- Fent jártam a hegyen az anyáméknál és visszafelé jövet befújt a szél ide magához - egyenesedett fel a fiatalasszony és sötét, mély szemén félreérthetetlen cinkos kis mosoly ragyogott fel.
- Aha. A szél...
- Őszintén szólva már éppen menni akartam tovább, mert azt hittem, hogy maga is elkódorgott valahová, mint a férjem, aki napok óta valami nagy remetekant kerget odaát az öreg tölgyesben.
- Mit kerget?
- Remetekant.
- Ohohóó! Értelek. Akárcsak te, mi? Csak aztán nehogy errefelé kezdjen vizslatni és véletlenül engem kapjon a puskája csöve elé!
- Ó, ettől igazán ne féljen! A hó úgy belepte a lábam nyomát, hogy azt még az én Jankómnál sokkal különb erdész sem találná meg! - nevetett fel az asszony.
A férfi elképedve emelte magasabbra összeráncolódó homlokát:
- No, te aztán szép kis boszorkány vagy! - jegyezte meg elsötétülő arccal és komoran hallgatta váratlanul betoppant látogatóját, aki közben a haját bontogatva, visszaguggolva a kályha elé, úgy duruzsolt mint egy nagy fekete macska.
- Még jó, hogy itt a hosszú köves-ároknál kapott el ez a vad szél! Istenemre, ha nem jövök be ebbe a maga csodálatosan újjá pofozott kis gerendaházába, hát betemetett volna a hó! Még mindig esik?
- Szakad!... És attól félek, hogy reggelig meg sem áll!
- Juj, ne is mondja! Gondolom maga is alaposan átfázott! Nem éhes?
- Ó, csak annyira, mint egy kiéhezett farkas - sóhajtott fel a férfi.
- Nos, ott abban a kosárban ni, az ágyon, van egy kis enni- és innivaló. Egy szép friss cipó, két szál házikolbász, egy fél füstölt disznósajt... sőt, az anyám egy üveg jó kis hárslevelűt is becsomagolt! Egyen-igyon. Ne kéresse magát!
- És ti?
- Minket ne féltsen! Különben is én az imént laktam jól. A férjem pedig, ha azt a nagy remetekant nem is kapta még puskavégre, egy kis vadnyulat biztosan lőtt magának ma estére is!
- És ha nem?
- No, ha nem, akkor magára vessen... és érje be a maradékkal! - nevetett fel ismét, hátrahajtott fejjel, ép, fehér fogsorait megvillantva az aszzony, így hát a férfi - mivel reggel óta egy falat sem ment le a torkán és az éléskamrája is csaknem teljesen üres volt - nem kérette többé magát, hanem szegre akasztotta kissé kopott, nyirkos, meleg bőrbekecsét s miután világosságot gyújtott nagy, asztali Aladdin-lámpájában, előhalászta jókora éles zsebkését és alaposan odavágott a cipónak és a disznósajtnak. Majd miután váratlan vendéglátójával koccintva egy pohár bort is felhajtott, megenyhülten nézett az asszonyra:
- Köszönöm! Hetek óta nem volt ilyen kitűnő vacsorám!
- Egészségére! - mondta derűsen az asszony, aki ahogyan ott guggolt, rövidszárú sárga bőrcsizmájában, csevegve, fiatalon, jóképűen és kipirultan, dús fekete haját szárítgatva a kályha előtt, határozottan vonzó jelenség volt. És amikor a tűz kiszűrődő fénye egy-egy pillanatra bevilágított a szoknyája alá, a két térde közé, szinte ellenállhatatlanná vált, amit természetesen ő is tudott, mert lassan felegyenesedett és a férfi elé lépett:
- Azt tudja Ádi, hogy maga az elmúlt félévben csodát művelt itt fent a hegyen? A házban és a ház körül egyaránt!
- Csodát?
- Azt. Nekem elhiheti... Csak azt nem értem, hogy miért él és küszködik művelt, író ember létére is még ebben a dermesztő téli időben, néhány nappal karácsony előtt is itt, egyedül ebben a széllel bélelt kis kuckóban, az oly sok szeretettel emlegetett családjától és a feleségétől távol? - kérdezte kíváncsian az asszony, nem is sejtve, hogy ezzel a kérdéssel úgy fújta el a kettőjük között már-már újra kialakult hangulatot és kapcsolatot, mint gyufalángot a szél.
Hosszan, némán nézték egymást a rájuk nehezedő csendben.
Erdei Cseer Ádi - miközben belső fájdalmat jelző kemény kis vonalak rajzolódtak ki ajkai körül - anélkül, hogy válaszolt volna az asszonynak, lassan az ablakhoz lépett és elrévülten bámult ki a hóesésbe, melyből
mintha felesége ezüst szálakkal átszőtt hosszú szőke haja kavargott volna eléje és még mindig szép, szelíd asszonyarca és két riadt fekete szeme nézett volna vissza rá. Aztán a fia, Andi és a lánya, Jutka jelent meg előtte, majd valahonnan nagyon messziről a temető kapujából két örege, apja és anyja integetett feléje... Végül pedig - a kályhatűz és a havas-árnyékos koraesti táj optikai játékában - váratlanul még különösebb kép rajzolódott eléje. A rideg hegyoldalban mintha a saját, égaljára kivetített tükörképét pillantotta volna meg - jó kétszeres nagyításban. Ez a meglepő káprázat annyira felizgatta, hogy forró homlokával csaknem kinyomta az ablak hűvös, izzadó üvegét. Igen... A lejtőn imbolygó, hol fejszét, hol csákányt emelgető, erdővel-heggyel viaskodó hatalmas, deresedő férfiben - négy-ötszáz lépésnyi távolságból is - tisztán és élesen felismerte önmagát. Erős, tömör szakállal borított arca - mely fehéren világított a lélegzetéből rágomolygó, ráfagyó párátóI, egy ideig úgy ragyogott fel hozzá a tájból, mint sok ezernyi durva szemcsékből összeállt, nagy izzadó só-tömb, aztán lassan beleolvadt az ablak üvegébe...
... Jó néhány percig szinte mozdulni sem tudott felajzott idegei megdöbbentő játékától, majd feleszmélve elfordult az ablaktói és az asszony rácsodálkozó szemébe nézett:
- Mondd Eszter, egyáltalán felkeresnél-e te valaha is engem, ha egy-egy zivatar vagy hóvihar időnként, "véletlenül" nem kavarna be ide a kunyhómba?... Esküszöm olykor-olykor már az a gyanúm, hogy nem is a szél fúj ide téged, hanem te hozod ide magaddal a szelet! Bár elismerem, hogy ez a szél eleinte jóleső, éltető, melengető tüzet lobbantott fel bennem, de aztán lassanként mindent és mindenkit kisöpört belőlem, ami és aki azelőtt kedves volt számomra, és hétről-hétre dermesztőbb hideget lehelt körém... Igen, igen. Úgy érzem, hogy ez a mostani, átkozott ítéletidő sem a hegyből, hanem belőled árad rám... Így valóban jobb lesz, ha sietve visszabújsz az irhabundádba és - hófúvás ide, hófúvás oda! - szépen hazamész a férjedhez, hiszen ezelőtt néhány héttel mégiscsak férjhez mentél, nem?
- No, de Ádi!
- Jó, jó... Kérlek hagyjuk a jeleneteket!... Annál is inkább, mert ma este valaki mást várok ide... és holnap, holnapután is! Ne haragudj, igazán nem akarlak megbántani, de azt hiszem, hogy ezt végre meg kellett mondanom
neked... Különben - köszönök mindent. Ezt a mai búcsúvacsorát is. Mert bárhogyan végződött is, a pokoli nyár és ez az ősz, ez a tél, melynek néhány napját és éjszakáját veled tölthettem itt fent a hegyen... Igen. Szép volt, de - elég volt! Ezért hát ég veled... és engedd meg, hogy ezúttal, utoljára ne csak boldog karácsonyt és boldog új évet, de boldog új életet is kívánjak neked...
Az asszony, aki eleinte döbbenten hallgatta ezt a teljesen váratlanul feléje sustorgó már-már kíméletlenül őszinte érzelmi kitörést, végül is megenyhült arccal, minden zokszó nélkül magára öltötte vastag, meleg irhabundáját - mely eddig a priccs sarkán hevert - majd gyönyörű, zilált fekete hajára húzva fehér szőrmekucsmáját oly természetes, elháríthatatlan emberi közvetlenséggel és szomorkás ártatlansággal csókolta meg a férfi ajkát, hogy az zavartan lesütötte a szemét és enyhén beleremegett:
- Jól van Ádi... Azt hiszem megértem magát. Bár úgy érzem, hogy egy kicsit igazságtalan hozzám... Nem, nem, higgye el nem vagyok olyan rossz, mint amilyennek ebben a pillanatban lát... Én ugyanis - annak ellenére, hogy több mint húsz évvel idősebb nálam - valóban, őszintén szerettem magát. És - bármilyen hihetetlenül hangzik is - mostantól kezdve még jobban szeretem, mint eddig. Mert ezektől a percektől kezdve nem csak a szenvedélyes férfit, hanem egy kicsit a józan apámat is szeretem és tisztelem magában. Hiszen végül is igaza van. Mint ahogyan a múltkoriban lent a forrásnál is igaza volt, amikor azt mondta, hogy az ember, ha fáradt és szomjas, térdeljen le előtte, hajoljon föléje és igya, kortyolja, élvezze a vizét, de ha eloltotta a szomját, engedje, hadd fusson tovább szabadon a maga természetes útján. Máskülönben - ha kivezeti, kizökkenti, kiragadja a medréből és kisajátítva magának állóvizű tóvá, tavacskává alakítja át - előbb-utóbb a legtisztább forrásból is zavaros, langyos, élvezhetetlen pocsolya lesz. Igen... Ezért, ha a jövőben nem is leszek a szeretője, a barátságáról nem akarok lemondani... Így hát most, amikor a kívánsága szerint elbúcsúzom magától, nem csak azt mondom, hogy Isten áldja, hanem azt is, hogy viszontlátásra, Ádi...
Erdei Cseer Ádi, mintha különös álomból ébredt volna fel, hosszú percekig kábultan nézett a távolodó asszony után, aki csaknem örökre eltorlaszolta előtte a városba visszavezető utat. Azt a keskeny kis hegyi ösvényt,
amelyen talán még visszatérhet a családjához - Annához. Ez az újra és újra visszatérő gondolat ezekben a percekben is akkora erővel támadt fel benne, hogy szinte önkéntelenül visszabújt még nyirkos bőrbekecsébe és utolsó nyugdíja "roncsaival", néhány nagyobbacska papírbankóval és egy félmaroknyi csörgő aprópénzzel a zsebében, szembefordult a hófúvással és elindult lefelé a hegyről, a falu vasútállomása felé. De az úttalan út felénél sem járhatott még, amikor egy bokros kiszögelésből váratlanul - mint valami nagy, fenyegető árnyék - egy szálas, fiatal férfi toppant eléje:
- Hohoóó! Állj csak meg egy kicsit, édesapám! Azt hiszem, nekünk valami kis elszámolnivalónk van egymással!
- Ne mondd! Hát ki az ördög vagy te és mit akarsz tőlem?
- Én a Juhász Eszter férje vagyok és ebben a pillanatban éppen egy ilyen nagy, vén remetekanra vadászok, mint amilyen te is vagy! - morrant fel indulattól reszkető, rekedtes hangon az útját elálló bőrkabátos, sísapkás fiatalember és vadászfegyver dörrent meg a kezében, de miután megcsúszott és lövése célt tévesztett, csakhamar rá kellett döbbenie, hogy ez a "vén remetekan" akinek dühödt féltékenységében ki akarta lyukasztani a bőrét, nemcsak sokkal gyorsabb, de sokkal erősebb is nála, ugyanis alig néhány percnyi tusakodás és ütésváltás után akkora ökölcsapás zúdult a képébe, hogy ájultan elterült a hóban...
Erdei Cseer Ádi kis ideig lihegve, bizonytalanul nézett eléje zuhanó támadójára, aztán letérdelt melléje és egy marék keményre gyúrt hóval lassan, óvatosan dörzsölgetni kezdte a halántékát:
- Hé! Ébredsz már?... No, idefigyelj fiam... Csak annyit akarok mondani még neked, hogy rossz úton jársz... Mert bár valóban, néhány hónappal ezelőtt fel-feljött, be-betévedt hozzám egy fiatal nő a faluból, de az a fiatal nő, az a lány nem a te feleséged volt... Nekem a te feleségeddel soha nem volt és nem is lesz olyan kapcsolatom, mint amilyenre te gondolsz... Hallasz, értesz engem?... Most pedig kelj fel, mert még meghűlsz... És menj haza szépen az asszonyodhoz, aki már biztosan aggódik érted és bizonyára jó vacsorával is vár... Ha pedig valamikor új fegyvered lesz, arra jobban vigyázz, ugyanis ennek, amint láthatod, egy kicsit meggörbült a csöve! Értesz engem?
- Értem...
A szél haragja - mely néhány percig mintha egy kicsit elcsitult volna ismét növekedni kezdett.
Erdei Cseer Ádi - miután még egy átható pillantást vetett lassan tápászkodni kezdő, roggyant támadójára - megkereste elgurult fekete bőrsapkáját és felgyorsított léptekkel, árkon-bokron átcsörtetve folytatta útját a falu, a vasútállomás felé, amikor - mintha valami boszorkányság játszott volna vele - teljesen váratlanul csaknem végzetes helyzetbe került, ugyanis alighogy kibukdácsolt a hegy elé kanyargó durva kocsiútra, vakító reflektorok világították meg a temetőt, majd - mintha a megdőlt keresztek és fejfák mögül röpült volna elő - nagy fekete gépkocsi porzott eléje a hóból...
-Ádi!
A férfi - a halál hideg szelétől meglegyintve - egy pillanatig megbabonázva meredt a csaknem ráhajtó autó fénykévéjébe, aztán a hirtelen lefékező, közvetlenül előtte megtorpanó gépkocsiból kétségbeesetten kipattanó bőrbekecses nőhöz ugrott és akkora erővel ölelte őt magához, hogy egyensúlyukat elveszítve mindketten lezuhantak a vastag, puha hóba...
- Ó, Anna! Hihetek a szememnek? Valóban te vagy az?!
- Én, én!... De eressz el már végre te... te bolond, te... vadember! - kiáltott fel sírva-nevetve az asszony, de se ő, se a férfi nem tudott szabadulni a helyzet varázsából.
- Ó, Anna, lehet, hogy mégiscsak van Isten?... Még hogy eresszelek el? Dehogy eresztelek! Soha többé! Érted? Nem is sejted milyen boldog vagyok, hogy nem felejtkeztél el rólam... Bár hajszál híján rosszul végződött ez a furcsa találkozás itt, a temető mellett...
- Nem is értem, honnan vágódtál elém ilyen hirtelen?
- Magam sem értem... de egy jó órával ezelőtt úgy éreztem, hogy nekünk ma találkoznunk kell, így hát egy belső kényszertől hajtva felkerekedtem és bezárva magam mögött a kisházat, lecsörtettem a hegyről, hogy esetleg még a Pest felé tartó hatórás személyvonatot elérjem...
- Különös... Én is úgy másfél órával ezelőtt mondtam a gyerekeknek és az öregeknek, hogy hófúvás ide, hófúvás oda, én még ma lejövök hozzád és ha kell, mint valami vásott, durcás gyereket, akár az ölemben hazaviszlek az ünnepi asztalhoz, erről a rettenetes hegyről - mondta halkan az as
szony és felmagasodva az útszéli hóból a karórájára nézett, majd kitárta az autó ajtaját a férje előtt:
- Hat óra tíz perc... Sajnos a vonatod már lekésted, de ha ez a viharvert, vén gépkocsi is megfelel, szívesen és örömmel hazaviszIek, Ádi...
A férfi felállt, leverte magáról a havat és lehajtva a fejét szótlanul beült a kormány melletti ülésre. Aztán még egyszer visszapillantott a hegyre. Gondolatban érzékeny búcsút vett kínnal-keservvel újjáteremtett szép nagy kertjétől és kis gerendaházától, majd nagyot sóhajtva, széles, erős hátát nekivetve az ülés támlájának - megbocsájtást és megbékélést remélve lassan átkarolta az asszony kissé megremegő vállait. Néhány percig komor gondolatok kavarogtak a fejében. Vajon - oly hosszú távollét után - hogyan fogadják majd az otthoniak? A fia és a lánya. Az öregek... Aztán, hogy lassan-lassan átáramlott beléje mellette ülő asszonya sugárzó testmelege és illata, fáradt, dermedtségből feloldódó testét és borongó lelkét az önerejére ébredt ember öröme és bölcs nyugalma szállta meg.
Biztosan a többiek is megértéssel és szeretettel várják őt.
Kegyetlen és mégis csodálatos szép téli este volt. Egy ideig úgy tűnt, mintha fennakadnának az ég, a hegy és az erdő hatalmas fehér hóhálójában, de végül is valahogyan mégiscsak kivergődtek az örvénylő hóesésből és rátértek az úgy-ahogy még járható széles, egyenes országútra...
Aztán lassan, halványan felderengett előttük a város...