ELBESZÉLÉSEK

DUNA-PARTI ROMÁNC

TŰZÁRNYÉK

1.

Meleg, nyárvégi szombat délelőtt volt. Az erdő alá kanyarodó nagy kék autóbuszok egyre több szabadnapos munkást és tisztviselőt hoztak ki a városból, de a lány még váratott magára.
- Ha nem jön, hát nem jön! - vont vállat a fiú és elindult a strand bejárata felé, de alig lépett le a járdáról, piros kis Fiat gépkocsi vágódott eléje, melyből új, budai lányismerőse bújt ki:
- Szia, fiú!
A lány, aki zöld színű szandált és könnyű, fehér alapú, piros virágmintás ruhát viselt, vállára eresztett hullámos szőke hajával és kék szemével még ragyogóbb volt, mint ahogyan a fiú képzeletében élt.
- Szia, kislány! Hát te vagy az aki majdnem rám szálltál ezzel a pléhdarázzsal?
- Hajszálra!
A strand tágas, bokrokkal megtűzdelt területén aránylag még elég sok félreeső, szabad zugocska volt, ahol letelepedhettek.
A lány, aki parányi, kétrészes fekete fürdőruhában jött ki a kabinjából, lélegzetet elállító jelenség volt.
Andri - bár nem tartozott a könnyen zavarba ejthető fiatalemberek közé -, alig tudta visszatartani magát, hogy valami elragadtatott, banális megjegyzést tegyen, amivel esetleg nevetségessé válhatott volna. A lány különben teljesen úgy viselkedett, mintha isten tudja mióta ismernék egymást. Talán ezért is volt annyira meglepő, hogy miután elhelyezkedtek a pokrócon, váratlanul így szólt a fiúhoz:
- Jól van, azt hiszem akkor elkezdhetjük, ugye?
- Mit?
- Hát az ismerkedést! Hiszen tegnap délután a klubban úgy egyeztünk meg, hogy ez a mai nap kettőnk komolyabb megismerkedésének a napja lesz.
- Valóban!
- A neved?
- Ugratsz? Úgy emlékszem a nevünket már megmondtuk egymásnak.
- Ne haragudj, de tegnap abban a kavargásban, tánc közben nem értettelek jól. Tehát? Vas... micsoda?
- Vas Andri.
- Jó név!
- A Szél Anna még jobb. De hagyjuk ezt! - mondta Andri. - Egy emberi név lehet szépen vagy furcsán hangzó. Esetleg se szép, se csúnya. Mellékes. Önmagában nem mond semmit. Ha csak nem egy nagy, közismert személyiséget jelez. Ezért engem inkább - a mi viszonylatunkban az érdekel, aki e név mögött él. Te Szél Anna vagy. De a külsőd, a szőkeséged után lehetnél Nap Anna is.
- Ó! -lepődött meg a lány. - Neked viszont - a külsőd után - jobb neved nem is lehetne. Vas Andri!
- Kösz! - mosolyodott el a fiú. - De engem - őszintén szólva - veled kapcsolatban az is érdekel, hogy belülről mennyire hasonlítasz a nevedre és a - külsődre.
- A szélre, a Napra vagy az Annára?
- A szélre, a Napra és a két szép kék szemedre - Anna.
- No, végre egy srác, akit nem csak a külsőm érdekel! Mondd, tulajdonképpen ki és micsoda vagy te? Úgy értem, hogy mit csinálsz?
. - Ezerfélét.
- A legfontosabbat mondd!
- Élek.
- Hű, te ilyen okos vagy? Nem mondanál még valamit?
- Tetszel nekem! - állt fel a fiú. - De gyere, ússzunk néhány métert, aztán együnk valamit, jó?
- Remek ötlet!
Dél felé járt.
- Te, Anna... Tudok egy remek, rejtett kis öblöt odakint a nyílt vizen. A folyón. Alig néhány kilométerre innen, a Szigeten lejjebb. Mi lenne, ha átgurulnánk oda? - kérdezte a fiú, miután a strand kertvendéglőjében elfogyasztottak egy-egy pár forró tormás debrecenit, néhány friss tepertős pogácsát és egy-egy kisüveg Colát.
A lány - miután néhány percig némán, tűnődve feküdt a pokrócán lassan felállt és elindult a kabinja felé.
- Jól van, nem bánom. Menjünk... Kint a kocsinál találkozunk. Rendben?
- Rendben.
Miután néhány percig némán ültek egymás mellett a lassan előre gördülő kocsiban, a fiú törte meg a csendet.
- Itt térj le az útról és kanyarodj be oda, a nádas felé...
- Hm... Tényleg szép ez a kis öböl, de... nagyon egyedül vagyunk itt kettesben... - nézett körül a lány. - Nem szeretnék csalódni benned... Hihetek neked?
- Hihetsz.
A lány, miután szépen maga alá simított szoknyájában hasra feküdt a pokrócán és mindkét tenyerével alátámasztotta az állát, kutatva nézett a vele szemben hasonló pózban elhelyezkedő fiúra.
- Nos, ha éppen nem udvarolsz, vagy nem kószálsz, akkor mivel foglalkozol?
- Dolgozom.
- Dolgozol? Hol?
- A Vasműben.
- Látod, még ez is vág a külsődhöz, Vas Andri, a Vasműből.
- Te viszont, ha jól sejtem - egyetemre jársz.
- Eltaláltad. Az idén kezdek a Műegyetem építészeti karán. De kanyarodjunk vissza hozzád, jó?
-Jó.
- Nos, te - miután a megsejtésed helyes volt - annyit már tudsz rólam, hogy építészmérnöknek készülök. Én viszont a neveden és a kisportolt külsődön túl csak annyit tudok még rólad, hogy jól úszol és értelmes, rokonszenves fiú vagy. De, hogy konkrétan ki és mi vagy, arra legfeljebb abból következtethetek, hogya Vasműben dolgozol...
- Hát ha csak ez izgat, a legegyszerűbb, ha elmondom, nem?
- Nem! Várj! Sokkal izgalmasabb és érdekesebb, ha logikai úton magam jövök rá! Igen! Miszter X hamarosan XY lesz! Elhiszed?
- Hiszem is, nem is. De csak játssz, ha neked ez jó!
A lány egy picikét kidugta a nyelve hegyét szép, fehér fogai és csöpp piros ajkai közül, aztán a strandtáskájából blokkfüzetet és golyóstollat kotorva elő, az alábbi képletet vetette papírra:

- Mondd, mit árul el neked ez a néhány betű és szám kettőnkről?
- Ez a másodfokú egyenlet megoldó-képlete. Vagyis arra vagy kíváncsi, hogy meg tudok-e oldani egy másodfokú egyenletet, - két ismeretlennel, amelyek közül az egyik te vagy, a másik pedig én?
- Úgy van. Köszönöm! - helyeselt a lány. - Tehát ha a logikai levezetésem nem csal, te a Vasműben technikus vagy mérnökjelölt vagy!
- Nos, a logikai levezetésed gyerekesen iskolás és téves volt.
- Téves volt?
- És sértő is. Igazán nem értem, hogy engem, a bennem rejlő ismeretlen X értékét és a kettőnk között létrejött érzelmi érdeklődés diszkriminánsát, vagy mondjuk magyarul, a megoldóját miért a matematikai tudásomból akarod megismerni?
- Én meg azt nem értem, hogy miért sértő ez?
- Ne haragudj, de nem szeretem, ha egy lány lírai érzelmeket és hangulatokat ébreszt bennem, aztán elkezd matematikából vizsgáztatni, még pedig úgy, hogy majdnem mindketten megbukunk.
- Megbukunk?
- Nézz körül ebben a festői környezetben és gondolkozz el: itt fekszünk egymással szemben, kettesben, egy fiú és egy lány, és neked rólam egy matematikai képlet jut az eszedbe... Hát természetes ez?
- Ó, hát ez a bajod? - nevetett fel a lány. - Jópofa vagy! És ha szabad tudnom, ezzel szemben neked mi jut eszedbe rólam?
- Egy vers.
- Egy vers?
- Igen, Anna. Te egész lényeddel, a szőkeségeddel és szemed kékjével inkább a költészet és nem a matematika világát idézed fel bennem - felelte
a fiú és minden további átmenet nélkül, mély átéléssel, lassan és egészen halkan elmondta Juhász Gyula szép Anna versét:

"Milyen volt szőkesége nem tudom már,
De azt tudom, hogy szőkék a mezők.
Ha dús kalásszal jő a sárguló nyár.
S e szőkeségben újra érzem őt.

Milyen volt szeme kékje, nem tudom már,
De ha kinyílnak ősszel az egek,
A szeptemberi bágyadt búcsúzónál
szeme színére visszarévedek.

Milyen volt haja selyme, nem tudom már,
De tavaszodván, ha sóhajt a rét,
Úgy érzem Anna meleg szava szól át,
Egy tavaszból, mely messze, mint az ég."

Hosszú, már-már megtörhetetlennek tűnő csend támadt közöttük:
- Azt hiszem, értelek már. Csodálatos volt - szólalt meg végre a lány és miután nagy kék szemével egy ideig merengve nézett maga elé, lassan kissé előrébb csúszott a pokrócon és könnyedén megcsókolta a fiú száját, aztán zavartan félrefordította az arcát.
- Min tűnődsz? - kérdezte ugyancsak egy kissé zavartan a fiú.
- Még mindig nem tudok megszabadulni az előbb hallott gyönyörű vers hangulatától... A verstől, úgy ahogyan a te szavaidban élt.
- Miért kellene megszabadulnod tőle? Inkább őrizd meg jól magadban. Vagy attól félsz talán, hogy az építészet és a költészet nem férhet össze a fejedben? Ne félj. Ha az ember nagyon akarja, minden emberi dolog szépen összecseng benne. Még a legbonyolultabb matematikai képletek és a legegyszerűbb dalocskák is...
- Ez szépen hangzott... Az anyám, aki gimnáziumi irodalom- és zenetanár azt remélte, hogy én is irodalmár és pedagógus leszek mint ő, de én az apám példáját követve inkább az építészet felé indultam el.
- Mindkét hivatás nagyon szép. És hasonló. Hiszen átvitt értelemben a pedagógia is építészet. Az egyik épületeket, a másik embereket épít.
- A te szüleid mivel foglalkoznak?
- Apám lakatos, az anyám fonónő... Én pedig Vas Andri vasmunkás vagyok a Vasműből - nevetett a fiú. - Vagyis nem technikus, se mérnök jelölt, hanem - mint az apám - lakatos, aki szereti az irodalmat.
- Hol végeztél? - állt fel meglepetten a lány.
- Szakközépben.
- Értem... És nem vettek fel az egyetemre, ugye?
- Nézd Anna, én sohasem voltam kitűnő tanuló. Csak jeles és jó rendű. Így hát nem is próbálkoztam a felvételivel...
- A te fejeddel?
- Az én fejem nagyon jó helyen van. Szeretem a szakmámat. Vagy te azt hiszed, hogy az elektro-kemencék és a hidraulikus berendezések szereléséhez és működtetéséhez nem kellenek a jó fejek? Ismerek jó néhány idősebb szakmunkást, akik nem tudják kiszámítani a gömb vagy a csonka gúla köbtartalmát, mégis - a gépek között úgy nézek fel rájuk, mint te a professzoraidra. Mert ők is azok. A munka tapasztalt professzorai. Apámnak igaza van: az embereket abból kell megítélni, amit tudnak. Nem pedig abból, amit nem tudnak. Az emberiség, a társadalom nagysága döntő mértékben a "kisemberek nagyságán" múlik. Mert hát nem csak az iskolában tanulhat, válhat művelt, kultúrált emberré az ember... De bocsáss meg, hogy ilyesmikkel untatlak ahelyett, hogy udvarolnék neked!
- Untatsz? Még sohasem találkoztam eredetibb, érdekesebb és izgalmasabb fiúval mint te! - mondta ámulva, majd elmosolyodva a lány. - Annyira tűzbe hoztál, hogy kénytelen vagyok úszni néhány kört ebben a kis öbölben, hogy lehűtsem magam! Úgyhogy légy szíves fordulj el, amíg a kocsiban átöltözöm a fürdőruhámba!
Az ég alja egyre árnyékosabbá vált.
- Te, Anna - ugrott fel a fiú. - Mi lenne, ha a mai nap emlékére néhány
nyaláb száraz nádból gyújtanánk itt egy kis máglyát?
- Nagyszerű! - ugrott fel a lány is. - Gyújtsunk!... Csak aztán nehogy baj legyen belőle!
- Ne félj!... Itt a víz mellett, ezen a parti tisztáson nem lehet semmi baj!
Csakhamar kusza kis máglyarakás magasodott előttük.
- Melyikünk gyújtsa meg? - kérdezte a lány és várakozva nézett a fiúra, aki egy zörgő gyufásdobozt halászott elő fűben heverő fehér kis rövidnadrágja zsebéből.
Andri lassan kettétörte a kiürített gyufásdobozt és a felét - néhány gyufaszállal és négy-öt összegyűrt noteszlappal együtt - átnyújtotta a lánynak.
- Úgy gondolom, hogy egyszerre gyújtsuk meg mindketten. Te azt a felét, én ezt!...
- Kezdhetjük!
A két pici láng szinte egyszerre harapott bele a két alágyújtó papírba, amelyek fölött pillanatokon belül két fürge füst-bokrocska nőtt. Aztán a lángok is növekedni kezdtek és szikrázva, pattogva elindultak egymás felé, hogy mielőbb egymásba lobbanva egyetlen szép, nagy, tiszta lángban egyesüljenek.
- Isteni, ugye? - kiáltott fel vidáman a lány és miután néhányszor körbetáncolta a tüzet, a közeli pokrócról felkapta a fésűjét és hirtelen fél térdre ereszkedett a fiú mellett. - Tessék! - nyújtotta át a fésűt. - Megfésülnél?
- Ó, persze! Mégpedig örömmel! - mondta lelkesen a fiú és a lány leeresztett hosszú aranyszőke haját megcsodálva kipirultan még megjegyezte:
- Azt tudod, hogy gyönyörű vagy!
- Jujj! Vigyázz te! Egy picit óvatosabban!... Így, így már jó...
A fiú - miután néhányszor gyengéden végighúzta a kissé átmelegedő piros fésűt a lány selymes hajában - lassan előre hajolt és szenvedélyesen megcsókolta annak megborzongó, formás, forró nyakát...
- Nézd, Anna, én azt ígértem neked, amikor idejöttünk ebbe a csendes kis öbölbe, hogy hihetsz nekem... Igazán bántana ha azt hinnéd, hogy viszszaélek a helyzettel, de menthetetlenül beléd szerettem...
- Nem jobban, mint én beléd Andri - felelte zavarával küzdve a lány, akiben ugyanazok az érzelmek hullámzottak mint a fiúban. Aztán némán hátrább húzódott a tűz fényköréből és nyílt, tiszta emberi, asszonyi vágyakozással átengedte magát a fiú öleléseinek és csókjainak... annak a megfejthetetlenül titokzatos gyönyörű csodának, mely a legteljesebb testi-lelki életérzéssel, a szerelem ősi és mégis új örömével árasztotta el mindkettőjüket.
Amikor visszatértek a városba, már elég későre járt. Az ég alján, a gyárkemencék felől sárgás-tüzes fényesség vibrált és valami sajátos, vas és vadvirág illatú szél kavargott köréjük...
- Én már itthon vagyok - mondta a fiú és búcsúzáskor még egyszer hosszan, szenvedélyesen megcsókolta a lányt. - Akkor holnap reggel fél kilenckor itt várok rád a tér sarkán. Rendben?
- Rendben!
Vas Andri és Szél Anna.
Tegnap még semmit sem tudtunk egymásról, ma pedig úgy tűnt, mintha az idő kezdetei óta egymáshoz tartoznánk... Igen. Ez a nap a teljesség napja volt - gondolta a fiú és tűnődve nézett a lány után, aki nagyobbacska "játékautójával" már tovább is villant a fák lombjai közül szinte ki sem látszó kis városszéli ház elől, a folyóval kettészelt fővároson át, a híd, a túlsó part irányába...
Buda felé...

2.

Komisz, barátságtalan idő volt.
Andri tűnődve nézett ki az ablakon. Jóformán észre sem vette, máris rájuk esteledett. Az ég alját vörösre fújta a szél és a nagy, kerti platánfák csupasz ágai egyre erőteljesebben kavarogva hozzá-hozzákoccantak a vastag üvegtábláknak...
Úgy látszik itt Annáéknál minden délután szinte egyetlen percben sűrűsödik össze és már tova is tűnik - gondolta a fiú. Jó három hónap telt el azóta, hogy először lépett be ebbe a nagy, klasszikus szépségű, hatszobás budai villába, de még sohasem lepte meg őt ennyire ez a megmagyarázhatatlan, ellentmondásos hangulat, mint ezen a szombat estén, ezekben az órákban, amikor Anna meghívására harmadszor is feltárult előtte ennek a díszbokrokkal és gyümölcsfákkal, ezüstfenyőkkel és platánokkal megtűzdelt hatalmas kertnek a kapuja. Pedig amikor délután fél háromkor belépett
az udvarba és a két farkaskutya - Cézár és Kleó - baráti bizalmát élvezve a lány mellett a télikerti bejáró elé ballagtak, úgy érezte, hogy Anna az időtlen és határtalan gyönyörűség birodalmát tárta ki előtte. A lány ugyanis már a kapuban azzal az örömhírrel fogadta öt, hogy miután a szülei néhány napra elutaztak Mátra-Mélykútra és a bátyja is elment otthonról, a szokásos hétvégi kiruccanásaira, jelenleg övék, kettőjüké az egész ház, az egész délután... És íme, ez az időtlennek és határtalannak képzelt gyönyörű délután már véget is ért...
November tizenkilencedike volt. Az idő tíz óra felé járt.
Indulnom kellene már - töprengett, de nem tudta elszánni magát, hogy felöltözzön és nekivágva a barátságtalan, hűvös estének villamosra és autóbuszra szállva elinduljon a hazafelé vezető, tekergő hosszú úton.
... Micsoda szél!
A kivilágítatlan szobát sejtelmes félhomály lengte be és a nagy platán fák ágai egyre erőteljesebben horzsolták, verdesték az ablak üvegét.
A fiú testén - melyen mindössze egy rövid, világoskék alsónadrág feszült - hideg borzongás futott végig. Holott a szobában - a pincében halkan zümmögö nagy gázkazán és a radiátorokban keringő forró víz jóvoltából- kellemes meleg volt.
- Nos? Hogy tetszett ez a scherzó?
A lány lassan felállt a zongoraszékből és mosolyogva nézett a fiúra.
- Nagyon szép volt - felelt a fiú. De Mozart Varázsfuvolájából is játszhatnál valamit. Vagy esetleg, befejezésként eljátszhatnád Beethoven Fideliójának a Leonorát dicsőítő záró részét.
A lány azonban, aki csaknem egy órán át romantikus Schubert dalokat és Chopin-scherzókat játszott, bocsánatkérő mosollyal megérintette a zongorán álló, fehér márványból kifaragott kis Beethoven-mellszobrot és beleásított a tenyerébe.
- Ne haragudj Andri, de úgy elálmosodtam, hogy muszáj ledőlnöm egy kicsit - mondta végül is némi tétovázás után. Aztán elöjött a kandalló előterében leterített óriási fekete medvebundához és kéjesen ledőlt a lobogó tűz elé - amelyet a központi fűtés mellett természetesen csak afféle "illúziótűzként" lobogtattak fel a délután folyamán, s már aludt is.
A fiú egy ideig meglepetten, színlelést sejtve nézett a szokatlanul gyorsan álomba merült lányra, aztán megadva magát a távozásra sürgető időnek, odalépett az egyik öblös, mély fotelhez, amelyikben a ruhái voltak, és kedvetlenül öltözködni kezdett. De amikor belebújt fehér ingpulóverébe és újra megpillantotta a behunyt szemekkel heverő lányt, aki áttetsző, tűzpiros köntösével úgy derengett fel a kandalló elől, mintha maga is egy szép, nagy parázzsá változott volna, valósággal szoborrá merevedett a bűvölettől...
... Nagy ég! Hát lehetséges, hogy ez a gyönyörű lány itt testestől lelkestől az enyém? Hogy ez a lány őszintén szeret engem? - lepte meg hirtelen nagyon belülről és zavarba ejtőn ez a ki tudja hányadszor visszatérő kérdés.
Ez a szép nagy budai ház, ez a nagypolgári "mikroklima" ugyanis, a maga aranyhalaival és madaraival, drága-antik és új, modem bútoraival, szőnyegeivel, ősi kandallóival és két drága zongorájával, értékes festményeivel és szobraival, valamint két márkás autóval és központi fűtésével akaratlanul is nagyszülei Duna-parti kis vályogházát juttatta eszébe, melyből apjáék kínnal-keservvel "újjá" nagyobbacskává toldozott-foltozott külvárosi házába, mai otthonukba eljutottak. "Szép és emberi" földszintes, háromszobás, összkomfortos otthonukba, amelyet azonban bármennyire is megszeretett az elmúlt hónapokban, mégsem mérhetett össze Annáék otthonával. Ezzel a pazar, hatszobás, télikertes budai villával, amelyet még Anna nagyapja épített, aki a maga idejében - a századforduló utáni évtizedekben - dúsgazdag építési vállalkozó volt...
Néhány hónappal ezelőtt, amikor véletlenül megismerkedett Annával, nem is sejtette, hogy ő, Vas András lakatos fia, valójában csak igen szerény és "szegény" városszéli fiatalembernek számít ehhez a szép budai lányhoz képest, aki ha alapvető tehetségben nem is, de életmódjában és
zenei-nyelvi kultúrájában nemzedékekkel előtte jár...
Nézte a lányt.
Ki tudja meddig tarthat még ez a testi-lelki szerelmi varázslat, mely
egyelőre még feloldja közöttük azokat az előítéleteket és ellentmondásokat, áthidalja közöttük azokat a különbségeket, amelyek egy átlagon felüli fiatal lakatoslegény és egy építészmérnöknek készülő, úri családban felne
velt és formálódó gazdag polgár lány külső és belső világa között még ma is jelen vannak? - kavarogtak fel benne valahonnan nagyon mélyről ezek az égető kérdések és hirtelen úgy érezte, hogy a lány - annak ellenére, hogy a szó szoros értelmében ott hevert a lábainál - visszavonhatatlanul távolodik tőle... És ez a távolodás már akkor elkezdődött, amikor - még az ősz elején - Anna "ösztönösen" úgy rendezte meg a bemutatását, hogy az apja és anyja "ne csak egy fiatal csepeli szakmunkást", hanem valami "jobb fiatalembert" az ő egyetemi kollégáját és konzultánsát lássák benne... Ez pedig világosan jelzi, hogy a nagypolgári életszemlélet kútmérgező előítéletei - búvó patakként - az ő szívében és gondolkozásában is jelen vannak még...
Igen. A Vas család és a Szél család - ha már egy "csillagképben" is még mindig két különböző "belső légkörben" élt.
Ez a környezet itt, amelyben Anna él "költői szintje a világnak", míg az a világ, amelyben én élek, nyers és szürke prózai világ - gondolta a fiú és néhány percre teljesen lehangolódott. De amikor a játékos kis kandallótűz - illúziótűz - váratlanul felidézte benne azokat az ezerszer nagyobb és erősebb kemencetüzeket, amelyek az ő világát jellemzik, és amelyek nap mint nap sós verejtéket csapnak ki a testéből és az arcából, haragosan rácsodálkozott önmagára és emberi méltóság töltötte meg az elméjét és a szívét. Hogyan? A mi világunknak, amelyben aranyló mézként olvad meg a vas és a fém - nincs költészete? Nincsenek jó ízei? Festői színei? Fenséges zenéje és emberi csodái?...
A tűz alig lobogott már.
A lány elomló nagy aranysárga haját nézve váratlanul egy régebbi lányismerőse, egy kis cigánylány alakja elevenedett meg emlékezetében és még Anna hajánál is hatalmasabb fekete haja omlott szét képzeletében. Úgy ahogyan tavaly nyáron, a folyóparti nádasnál szétterült előtte a fűben, és gyönyörűen, mint a fénylő, megolvadt szurok, szétfolyt a tarkója alól...
Bolondos káprázat volt.
A fiú önkéntelenül előrébb hajolt a fotelből és néhány másodpercig hunyorogva bámulta az egymásba át-áttűnő különös képet. Aztán mintha a két lány egymással fel nem cserélhető világa és élete között önmaga helyét kereste volna, gondterhelten felsóhajtott:
- Anna, hallasz?
- Ó! - riadt fel a lány. - Szóltál?
- Ne haragudj Anna, de ha nem akarod, hogy a két farkasod megtépjen, le kell hogy kísérjél a kapuhoz.
- Hová sietsz úgy?
- Hová sietnék? Haza. Már tíz óra.
- Ne mondd! Még csak tíz óra? Akkor egy kicsit még igazán ide bújhatsz hozzám... Ide, jó szorosan. Vagy már teljesen átengedsz ennek a kiterített vén mackónak? Nézd, milyen vad, mohó képpel ölelgeti a derekamat! Hát már nem vagy féltékeny rá, mint délután voltál?
- Ne tréfálj, hiszen te is tudod, hogy szívesen maradnék még. Ha rajtam múlna sohasem hagynálak el, de...
- Mit de? Ma éjszaka itt maradsz nálam és kész! Mitől félsz? Hiszen megmondtam, hogy apámék csak holnap este jönnek haza Mélykútról!
- A bátyád viszont kiszámíthatatlan és minden percben betoppanhat.
- A Jenci? Ne idegesíts már. Ha nem tudnád, még sohasem fordult elő, hogy az én drága bátyám ilyenkor benyitott volna hozzám. Az ajtó különben is zárva van... Így hát jól nevelt úriemberként, ahogyan egy fiatal jogászhoz illik, szépen és finoman bekopogtat, hogy "húgocskám, minden rendben van?" - Mire én, természetesen álmosan és bosszúsan kidörmögök, hogy "No de Jenci! Elment a józan eszed, hogy a legjobb álmomból felébresztel?" - s ezzel, ha egyáltalán sor kerül rá, amit nem hiszek, ez a kis "zavarórepülés" már véget is ért.
- Jó, jó, Annácska! Nagyon kedves vagy, de ne gyerekeskedj. Áthozzam a bundádat a másik szobából?
- No de Andri! Mi történt veled? Még sohasem láttalak ennyire feldúltnak!
- Ugyan!
- Csak nem az bánt, hogy kitértem a kérésed elől és ahelyett, hogy játszottam volna még valamit, inkább ledőltem egy kicsit szundítani?
- Áh, dehogy... Nem erről van szó!... Csak hát egy kicsit eltöprengtem, hogy te meg én... Szóval, hogy vajon valóban, igazán szerethetsz-e te engem?
A lány, aki eddig tarkója alá tett karokkal, hanyatt fekvő helyzetből nézett a fiú föléje magasodó, árnyékszerű alakjára, meglepetten ült fel:
- Tessék? Hogyan?... Te a mai közös délutánunk után még ilyesmin töprengsz? Nem értelek... Elmondtam már angolul, németül, oroszul és a szerelem legbeszédesebb két nyelvén, csókban és ölelésben is, hogy: I love you, Ich liebe dich, Ja lublu tibja... szeretlek Andri, és te még kételkedsz bennem? Mit jelent ez?
- Nem tudom... hidd el, semmiképpen sem akarlak megbántani, de ördög tudja... Míg aludtál és néztelek, annyi minden megfordult a fejemben... S váratlanul eszembe jutott néhány különös József Attila verssor, amelyek elgondolkoztattak - kettőnkről... Ha elmondom őket, nem sértődsz meg?
- József Attilával te engem nem sérthetsz meg Andri. Tehát? Hogy is hangzik az a néhány különös sor, ami ennyire megzavar?
- Így:

Hát mondd, hihetsz-e annak,
ki fűtve lakik öt szobát,
falain havas tájak vannak,
meztelen nők és almafák...

- Értelek - mondta halkan, elmerengve a lány.
- Haragszol?
- Nem tudom mint mondjak, Andri... Szép tőled, hogy ennyire őszinte vagy, de szerintem József Attila igazát a kivételek csak erősítik... így hát, hogy hihetsz-e bennem, vagy sem, azt döntsd el te.
- Már eldöntöttem - szólalt meg rövid hallgatás után a fiú. - Én hiszek a szerelemben... A mi szerelmünkben is, Anna...
- Én is hiszek, Andri... Az igazi szerelem sokkal erősebb az emberi, társadalmi előítéleteknél... És én őszintén és igazán szeretlek téged... Úgy, ahogyan még senkit sem szerettem. Hogy miért éppen téged érezlek az első és igazi szerelmemnek? Téged, Vas Andri kemencelakatost, amikor annyi jóképű, jópofa egyetemista fiúismerősöm van. Nem tudom pontosan megmondani... de úgy érzem, hogy te minden eddigi fiúismerősömnél különb vagy... Igen, igen. A természetes emberségedet szerettem meg. Azt, hogy eredeti, jó eszű, nyílt szívű és tisztességes fiú vagy. Hogy egyéniség
vagy... És igen... a tőled tanult őszinteséggel azt is bevallom, hogy a férfiasságodat is szeretem. Mégpedig pontosan úgy, ahogyan azt egy csodálatos Shakespeare-szonett is elmondja: So are you to my thogths as food to life / Or as sweet-season 'd showers are to the ground... - ami magyarul, Szabó Lőrinc szép fordításában így hangzik:
"Az vagy nekem, mint testnek a kenyér, / s tavaszi zápor fűszere a földnek..." - mondta halkan, a fiútól tanult hangsúllyal a lány és mindkét kezét odanyújtotta meglepett kedvesének, aki lassan ledőlt melléje a mármár alig hunyorgó tűz elé, majd beborította őt a szerelmével, mint szép fiatal dombhajlati nyírfát a folyók magasba áradó friss, erős suhogása...
... A friss völgykatlani szél...