|
ELBESZÉLÉSEK
DUNA-PARTI ROMÁNC
TŰZÁRNYÉK
1.
Meleg, nyárvégi szombat délelőtt volt. Az erdő
alá kanyarodó nagy kék autóbuszok egyre több szabadnapos munkást és tisztviselőt
hoztak ki a városból, de a lány még váratott magára.
- Ha nem jön, hát nem jön! - vont vállat a fiú és elindult a strand bejárata
felé, de alig lépett le a járdáról, piros kis Fiat gépkocsi vágódott eléje,
melyből új, budai lányismerőse bújt ki:
- Szia, fiú!
A lány, aki zöld színű szandált és könnyű, fehér alapú, piros virágmintás
ruhát viselt, vállára eresztett hullámos szőke hajával és kék szemével
még ragyogóbb volt, mint ahogyan a fiú képzeletében élt.
- Szia, kislány! Hát te vagy az aki majdnem rám szálltál ezzel a pléhdarázzsal?
- Hajszálra!
A strand tágas, bokrokkal megtűzdelt területén aránylag még elég sok félreeső,
szabad zugocska volt, ahol letelepedhettek.
A lány, aki parányi, kétrészes fekete fürdőruhában jött ki a kabinjából,
lélegzetet elállító jelenség volt.
Andri - bár nem tartozott a könnyen zavarba ejthető fiatalemberek közé
-, alig tudta visszatartani magát, hogy valami elragadtatott, banális
megjegyzést tegyen, amivel esetleg nevetségessé válhatott volna. A lány
különben teljesen úgy viselkedett, mintha isten tudja mióta ismernék egymást.
Talán ezért is volt annyira meglepő, hogy miután elhelyezkedtek a pokrócon,
váratlanul így szólt a fiúhoz:
- Jól van, azt hiszem akkor elkezdhetjük, ugye?
- Mit?
- Hát az ismerkedést! Hiszen tegnap délután a klubban úgy egyeztünk meg,
hogy ez a mai nap kettőnk komolyabb megismerkedésének a napja lesz.
- Valóban!
- A neved?
- Ugratsz? Úgy emlékszem a nevünket már megmondtuk egymásnak.
- Ne haragudj, de tegnap abban a kavargásban, tánc közben nem értettelek
jól. Tehát? Vas... micsoda?
- Vas Andri.
- Jó név!
- A Szél Anna még jobb. De hagyjuk ezt! - mondta Andri. - Egy emberi név
lehet szépen vagy furcsán hangzó. Esetleg se szép, se csúnya. Mellékes.
Önmagában nem mond semmit. Ha csak nem egy nagy, közismert személyiséget
jelez. Ezért engem inkább - a mi viszonylatunkban az érdekel, aki e név
mögött él. Te Szél Anna vagy. De a külsőd, a szőkeséged után lehetnél
Nap Anna is.
- Ó! -lepődött meg a lány. - Neked viszont - a külsőd után - jobb neved
nem is lehetne. Vas Andri!
- Kösz! - mosolyodott el a fiú. - De engem - őszintén szólva - veled kapcsolatban
az is érdekel, hogy belülről mennyire hasonlítasz a nevedre és a - külsődre.
- A szélre, a Napra vagy az Annára?
- A szélre, a Napra és a két szép kék szemedre - Anna.
- No, végre egy srác, akit nem csak a külsőm érdekel! Mondd, tulajdonképpen
ki és micsoda vagy te? Úgy értem, hogy mit csinálsz?
. - Ezerfélét.
- A legfontosabbat mondd!
- Élek.
- Hű, te ilyen okos vagy? Nem mondanál még valamit?
- Tetszel nekem! - állt fel a fiú. - De gyere, ússzunk néhány métert,
aztán együnk valamit, jó?
- Remek ötlet!
Dél felé járt.
- Te, Anna... Tudok egy remek, rejtett kis öblöt odakint a nyílt vizen.
A folyón. Alig néhány kilométerre innen, a Szigeten lejjebb. Mi lenne,
ha átgurulnánk oda? - kérdezte a fiú, miután a strand kertvendéglőjében
elfogyasztottak egy-egy pár forró tormás debrecenit, néhány friss tepertős
pogácsát és egy-egy kisüveg Colát.
A lány - miután néhány percig némán, tűnődve feküdt a pokrócán lassan
felállt és elindult a kabinja felé.
- Jól van, nem bánom. Menjünk... Kint a kocsinál találkozunk. Rendben?
- Rendben.
Miután néhány percig némán ültek egymás mellett a lassan előre gördülő
kocsiban, a fiú törte meg a csendet.
- Itt térj le az útról és kanyarodj be oda, a nádas felé...
- Hm... Tényleg szép ez a kis öböl, de... nagyon egyedül vagyunk itt kettesben...
- nézett körül a lány. - Nem szeretnék csalódni benned... Hihetek neked?
- Hihetsz.
A lány, miután szépen maga alá simított szoknyájában hasra feküdt a pokrócán
és mindkét tenyerével alátámasztotta az állát, kutatva nézett a vele szemben
hasonló pózban elhelyezkedő fiúra.
- Nos, ha éppen nem udvarolsz, vagy nem kószálsz, akkor mivel foglalkozol?
- Dolgozom.
- Dolgozol? Hol?
- A Vasműben.
- Látod, még ez is vág a külsődhöz, Vas Andri, a Vasműből.
- Te viszont, ha jól sejtem - egyetemre jársz.
- Eltaláltad. Az idén kezdek a Műegyetem építészeti karán. De kanyarodjunk
vissza hozzád, jó?
-Jó.
- Nos, te - miután a megsejtésed helyes volt - annyit már tudsz rólam,
hogy építészmérnöknek készülök. Én viszont a neveden és a kisportolt külsődön
túl csak annyit tudok még rólad, hogy jól úszol és értelmes, rokonszenves
fiú vagy. De, hogy konkrétan ki és mi vagy, arra legfeljebb abból következtethetek,
hogya Vasműben dolgozol...
- Hát ha csak ez izgat, a legegyszerűbb, ha elmondom, nem?
- Nem! Várj! Sokkal izgalmasabb és érdekesebb, ha logikai úton magam jövök
rá! Igen! Miszter X hamarosan XY lesz! Elhiszed?
- Hiszem is, nem is. De csak játssz, ha neked ez jó!
A lány egy picikét kidugta a nyelve hegyét szép, fehér fogai és csöpp
piros ajkai közül, aztán a strandtáskájából blokkfüzetet és golyóstollat
kotorva elő, az alábbi képletet vetette papírra:
- Mondd, mit árul el neked ez a néhány betű és szám kettőnkről?
- Ez a másodfokú egyenlet megoldó-képlete. Vagyis arra vagy kíváncsi,
hogy meg tudok-e oldani egy másodfokú egyenletet, - két ismeretlennel,
amelyek közül az egyik te vagy, a másik pedig én?
- Úgy van. Köszönöm! - helyeselt a lány. - Tehát ha a logikai levezetésem
nem csal, te a Vasműben technikus vagy mérnökjelölt vagy!
- Nos, a logikai levezetésed gyerekesen iskolás és téves volt.
- Téves volt?
- És sértő is. Igazán nem értem, hogy engem, a bennem rejlő ismeretlen
X értékét és a kettőnk között létrejött érzelmi érdeklődés diszkriminánsát,
vagy mondjuk magyarul, a megoldóját miért a matematikai tudásomból akarod
megismerni?
- Én meg azt nem értem, hogy miért sértő ez?
- Ne haragudj, de nem szeretem, ha egy lány lírai érzelmeket és hangulatokat
ébreszt bennem, aztán elkezd matematikából vizsgáztatni, még pedig úgy,
hogy majdnem mindketten megbukunk.
- Megbukunk?
- Nézz körül ebben a festői környezetben és gondolkozz el: itt fekszünk
egymással szemben, kettesben, egy fiú és egy lány, és neked rólam egy
matematikai képlet jut az eszedbe... Hát természetes ez?
- Ó, hát ez a bajod? - nevetett fel a lány. - Jópofa vagy! És ha szabad
tudnom, ezzel szemben neked mi jut eszedbe rólam?
- Egy vers.
- Egy vers?
- Igen, Anna. Te egész lényeddel, a szőkeségeddel és szemed kékjével inkább
a költészet és nem a matematika világát idézed fel bennem - felelte a
fiú és minden további átmenet nélkül, mély átéléssel, lassan és egészen
halkan elmondta Juhász Gyula szép Anna versét:
"Milyen volt szőkesége nem tudom már,
De azt tudom, hogy szőkék a mezők.
Ha dús kalásszal jő a sárguló nyár.
S e szőkeségben újra érzem őt.
Milyen volt szeme kékje, nem tudom már,
De ha kinyílnak ősszel az egek,
A szeptemberi bágyadt búcsúzónál
szeme színére visszarévedek.
Milyen volt haja selyme, nem tudom már,
De tavaszodván, ha sóhajt a rét,
Úgy érzem Anna meleg szava szól át,
Egy tavaszból, mely messze, mint az ég."
Hosszú, már-már megtörhetetlennek tűnő csend támadt közöttük:
- Azt hiszem, értelek már. Csodálatos volt - szólalt meg végre a lány
és miután nagy kék szemével egy ideig merengve nézett maga elé, lassan
kissé előrébb csúszott a pokrócon és könnyedén megcsókolta a fiú száját,
aztán zavartan félrefordította az arcát.
- Min tűnődsz? - kérdezte ugyancsak egy kissé zavartan a fiú.
- Még mindig nem tudok megszabadulni az előbb hallott gyönyörű vers hangulatától...
A verstől, úgy ahogyan a te szavaidban élt.
- Miért kellene megszabadulnod tőle? Inkább őrizd meg jól magadban. Vagy
attól félsz talán, hogy az építészet és a költészet nem férhet össze a
fejedben? Ne félj. Ha az ember nagyon akarja, minden emberi dolog szépen
összecseng benne. Még a legbonyolultabb matematikai képletek és a legegyszerűbb
dalocskák is...
- Ez szépen hangzott... Az anyám, aki gimnáziumi irodalom- és zenetanár
azt remélte, hogy én is irodalmár és pedagógus leszek mint ő, de én az
apám példáját követve inkább az építészet felé indultam el.
- Mindkét hivatás nagyon szép. És hasonló. Hiszen átvitt értelemben a
pedagógia is építészet. Az egyik épületeket, a másik embereket épít.
- A te szüleid mivel foglalkoznak?
- Apám lakatos, az anyám fonónő... Én pedig Vas Andri vasmunkás vagyok
a Vasműből - nevetett a fiú. - Vagyis nem technikus, se mérnök jelölt,
hanem - mint az apám - lakatos, aki szereti az irodalmat.
- Hol végeztél? - állt fel meglepetten a lány.
- Szakközépben.
- Értem... És nem vettek fel az egyetemre, ugye?
- Nézd Anna, én sohasem voltam kitűnő tanuló. Csak jeles és jó rendű.
Így hát nem is próbálkoztam a felvételivel...
- A te fejeddel?
- Az én fejem nagyon jó helyen van. Szeretem a szakmámat. Vagy te azt
hiszed, hogy az elektro-kemencék és a hidraulikus berendezések szereléséhez
és működtetéséhez nem kellenek a jó fejek? Ismerek jó néhány idősebb szakmunkást,
akik nem tudják kiszámítani a gömb vagy a csonka gúla köbtartalmát, mégis
- a gépek között úgy nézek fel rájuk, mint te a professzoraidra. Mert
ők is azok. A munka tapasztalt professzorai. Apámnak igaza van: az embereket
abból kell megítélni, amit tudnak. Nem pedig abból, amit nem tudnak. Az
emberiség, a társadalom nagysága döntő mértékben a "kisemberek nagyságán"
múlik. Mert hát nem csak az iskolában tanulhat, válhat művelt, kultúrált
emberré az ember... De bocsáss meg, hogy ilyesmikkel untatlak ahelyett,
hogy udvarolnék neked!
- Untatsz? Még sohasem találkoztam eredetibb, érdekesebb és izgalmasabb
fiúval mint te! - mondta ámulva, majd elmosolyodva a lány. - Annyira tűzbe
hoztál, hogy kénytelen vagyok úszni néhány kört ebben a kis öbölben, hogy
lehűtsem magam! Úgyhogy légy szíves fordulj el, amíg a kocsiban átöltözöm
a fürdőruhámba!
Az ég alja egyre árnyékosabbá vált.
- Te, Anna - ugrott fel a fiú. - Mi lenne, ha a mai nap emlékére néhány
nyaláb száraz nádból gyújtanánk itt egy kis máglyát?
- Nagyszerű! - ugrott fel a lány is. - Gyújtsunk!... Csak aztán nehogy
baj legyen belőle!
- Ne félj!... Itt a víz mellett, ezen a parti tisztáson nem lehet semmi
baj!
Csakhamar kusza kis máglyarakás magasodott előttük.
- Melyikünk gyújtsa meg? - kérdezte a lány és várakozva nézett a fiúra,
aki egy zörgő gyufásdobozt halászott elő fűben heverő fehér kis rövidnadrágja
zsebéből.
Andri lassan kettétörte a kiürített gyufásdobozt és a felét - néhány gyufaszállal
és négy-öt összegyűrt noteszlappal együtt - átnyújtotta a lánynak.
- Úgy gondolom, hogy egyszerre gyújtsuk meg mindketten. Te azt a felét,
én ezt!...
- Kezdhetjük!
A két pici láng szinte egyszerre harapott bele a két alágyújtó papírba,
amelyek fölött pillanatokon belül két fürge füst-bokrocska nőtt. Aztán
a lángok is növekedni kezdtek és szikrázva, pattogva elindultak egymás
felé, hogy mielőbb egymásba lobbanva egyetlen szép, nagy, tiszta lángban
egyesüljenek.
- Isteni, ugye? - kiáltott fel vidáman a lány és miután néhányszor körbetáncolta
a tüzet, a közeli pokrócról felkapta a fésűjét és hirtelen fél térdre
ereszkedett a fiú mellett. - Tessék! - nyújtotta át a fésűt. - Megfésülnél?
- Ó, persze! Mégpedig örömmel! - mondta lelkesen a fiú és a lány leeresztett
hosszú aranyszőke haját megcsodálva kipirultan még megjegyezte:
- Azt tudod, hogy gyönyörű vagy!
- Jujj! Vigyázz te! Egy picit óvatosabban!... Így, így már jó...
A fiú - miután néhányszor gyengéden végighúzta a kissé átmelegedő piros
fésűt a lány selymes hajában - lassan előre hajolt és szenvedélyesen megcsókolta
annak megborzongó, formás, forró nyakát...
- Nézd, Anna, én azt ígértem neked, amikor idejöttünk ebbe a csendes kis
öbölbe, hogy hihetsz nekem... Igazán bántana ha azt hinnéd, hogy viszszaélek
a helyzettel, de menthetetlenül beléd szerettem...
- Nem jobban, mint én beléd Andri - felelte zavarával küzdve a lány, akiben
ugyanazok az érzelmek hullámzottak mint a fiúban. Aztán némán hátrább
húzódott a tűz fényköréből és nyílt, tiszta emberi, asszonyi vágyakozással
átengedte magát a fiú öleléseinek és csókjainak... annak a megfejthetetlenül
titokzatos gyönyörű csodának, mely a legteljesebb testi-lelki életérzéssel,
a szerelem ősi és mégis új örömével árasztotta el mindkettőjüket.
Amikor visszatértek a városba, már elég későre
járt. Az ég alján, a gyárkemencék felől sárgás-tüzes fényesség vibrált
és valami sajátos, vas és vadvirág illatú szél kavargott köréjük...
- Én már itthon vagyok - mondta a fiú és búcsúzáskor még egyszer hosszan,
szenvedélyesen megcsókolta a lányt. - Akkor holnap reggel fél kilenckor
itt várok rád a tér sarkán. Rendben?
- Rendben!
Vas Andri és Szél Anna.
Tegnap még semmit sem tudtunk egymásról, ma pedig úgy tűnt, mintha az
idő kezdetei óta egymáshoz tartoznánk... Igen. Ez a nap a teljesség napja
volt - gondolta a fiú és tűnődve nézett a lány után, aki nagyobbacska
"játékautójával" már tovább is villant a fák lombjai közül szinte
ki sem látszó kis városszéli ház elől, a folyóval kettészelt fővároson
át, a híd, a túlsó part irányába...
Buda felé...
2.
Komisz, barátságtalan idő volt.
Andri tűnődve nézett ki az ablakon. Jóformán észre sem vette, máris rájuk
esteledett. Az ég alját vörösre fújta a szél és a nagy, kerti platánfák
csupasz ágai egyre erőteljesebben kavarogva hozzá-hozzákoccantak a vastag
üvegtábláknak...
Úgy látszik itt Annáéknál minden délután szinte egyetlen percben sűrűsödik
össze és már tova is tűnik - gondolta a fiú. Jó három hónap telt el azóta,
hogy először lépett be ebbe a nagy, klasszikus szépségű, hatszobás budai
villába, de még sohasem lepte meg őt ennyire ez a megmagyarázhatatlan,
ellentmondásos hangulat, mint ezen a szombat estén, ezekben az órákban,
amikor Anna meghívására harmadszor is feltárult előtte ennek a díszbokrokkal
és gyümölcsfákkal, ezüstfenyőkkel és platánokkal megtűzdelt hatalmas kertnek
a kapuja. Pedig amikor délután fél háromkor belépett az
udvarba és a két farkaskutya - Cézár és Kleó - baráti bizalmát élvezve
a lány mellett a télikerti bejáró elé ballagtak, úgy érezte, hogy Anna
az időtlen és határtalan gyönyörűség birodalmát tárta ki előtte. A lány
ugyanis már a kapuban azzal az örömhírrel fogadta öt, hogy miután a szülei
néhány napra elutaztak Mátra-Mélykútra és a bátyja is elment otthonról,
a szokásos hétvégi kiruccanásaira, jelenleg övék, kettőjüké az egész ház,
az egész délután... És íme, ez az időtlennek és határtalannak képzelt
gyönyörű délután már véget is ért...
November tizenkilencedike volt. Az idő tíz óra felé járt.
Indulnom kellene már - töprengett, de nem tudta elszánni magát, hogy felöltözzön
és nekivágva a barátságtalan, hűvös estének villamosra és autóbuszra szállva
elinduljon a hazafelé vezető, tekergő hosszú úton.
... Micsoda szél!
A kivilágítatlan szobát sejtelmes félhomály lengte be és a nagy platán
fák ágai egyre erőteljesebben horzsolták, verdesték az ablak üvegét.
A fiú testén - melyen mindössze egy rövid, világoskék alsónadrág feszült
- hideg borzongás futott végig. Holott a szobában - a pincében halkan
zümmögö nagy gázkazán és a radiátorokban keringő forró víz jóvoltából-
kellemes meleg volt.
- Nos? Hogy tetszett ez a scherzó?
A lány lassan felállt a zongoraszékből és mosolyogva nézett a fiúra.
- Nagyon szép volt - felelt a fiú. De Mozart Varázsfuvolájából is játszhatnál
valamit. Vagy esetleg, befejezésként eljátszhatnád Beethoven Fideliójának
a Leonorát dicsőítő záró részét.
A lány azonban, aki csaknem egy órán át romantikus Schubert dalokat és
Chopin-scherzókat játszott, bocsánatkérő mosollyal megérintette a zongorán
álló, fehér márványból kifaragott kis Beethoven-mellszobrot és beleásított
a tenyerébe.
- Ne haragudj Andri, de úgy elálmosodtam, hogy muszáj ledőlnöm egy kicsit
- mondta végül is némi tétovázás után. Aztán elöjött a kandalló előterében
leterített óriási fekete medvebundához és kéjesen ledőlt a lobogó tűz
elé - amelyet a központi fűtés mellett természetesen csak afféle "illúziótűzként"
lobogtattak fel a délután folyamán, s már aludt is.
A fiú
egy ideig meglepetten, színlelést sejtve nézett a szokatlanul gyorsan
álomba merült lányra, aztán megadva magát a távozásra sürgető időnek,
odalépett az egyik öblös, mély fotelhez, amelyikben a ruhái voltak, és
kedvetlenül öltözködni kezdett. De amikor belebújt fehér ingpulóverébe
és újra megpillantotta a behunyt szemekkel heverő lányt, aki áttetsző,
tűzpiros köntösével úgy derengett fel a kandalló elől, mintha maga is
egy szép, nagy parázzsá változott volna, valósággal szoborrá merevedett
a bűvölettől...
... Nagy ég! Hát lehetséges, hogy ez a gyönyörű lány itt testestől lelkestől
az enyém? Hogy ez a lány őszintén szeret engem? - lepte meg hirtelen nagyon
belülről és zavarba ejtőn ez a ki tudja hányadszor visszatérő kérdés.
Ez a szép nagy budai ház, ez a nagypolgári "mikroklima" ugyanis,
a maga aranyhalaival és madaraival, drága-antik és új, modem bútoraival,
szőnyegeivel, ősi kandallóival és két drága zongorájával, értékes festményeivel
és szobraival, valamint két márkás autóval és központi fűtésével akaratlanul
is nagyszülei Duna-parti kis vályogházát juttatta eszébe, melyből apjáék
kínnal-keservvel "újjá" nagyobbacskává toldozott-foltozott külvárosi
házába, mai otthonukba eljutottak. "Szép és emberi" földszintes,
háromszobás, összkomfortos otthonukba, amelyet azonban bármennyire is
megszeretett az elmúlt hónapokban, mégsem mérhetett össze Annáék otthonával.
Ezzel a pazar, hatszobás, télikertes budai villával, amelyet még Anna
nagyapja épített, aki a maga idejében - a századforduló utáni évtizedekben
- dúsgazdag építési vállalkozó volt...
Néhány hónappal ezelőtt, amikor véletlenül megismerkedett Annával, nem
is sejtette, hogy ő, Vas András lakatos fia, valójában csak igen szerény
és "szegény" városszéli fiatalembernek számít ehhez a szép budai
lányhoz képest, aki ha alapvető tehetségben nem is, de életmódjában és
zenei-nyelvi kultúrájában nemzedékekkel előtte jár...
Nézte a lányt.
Ki tudja meddig tarthat még ez a testi-lelki szerelmi varázslat, mely
egyelőre még feloldja közöttük azokat az előítéleteket és ellentmondásokat,
áthidalja közöttük azokat a különbségeket, amelyek egy átlagon felüli
fiatal lakatoslegény és egy építészmérnöknek készülő, úri családban felnevelt
és formálódó gazdag polgár lány külső és belső világa között még ma is
jelen vannak? - kavarogtak fel benne valahonnan nagyon mélyről ezek az
égető kérdések és hirtelen úgy érezte, hogy a lány - annak ellenére, hogy
a szó szoros értelmében ott hevert a lábainál - visszavonhatatlanul távolodik
tőle... És ez a távolodás már akkor elkezdődött, amikor - még az ősz elején
- Anna "ösztönösen" úgy rendezte meg a bemutatását, hogy az
apja és anyja "ne csak egy fiatal csepeli szakmunkást", hanem
valami "jobb fiatalembert" az ő egyetemi kollégáját és konzultánsát
lássák benne... Ez pedig világosan jelzi, hogy a nagypolgári életszemlélet
kútmérgező előítéletei - búvó patakként - az ő szívében és gondolkozásában
is jelen vannak még...
Igen. A Vas család és a Szél család - ha már egy "csillagképben"
is még mindig két különböző "belső légkörben" élt.
Ez a környezet itt, amelyben Anna él "költői szintje a világnak",
míg az a világ, amelyben én élek, nyers és szürke prózai világ - gondolta
a fiú és néhány percre teljesen lehangolódott. De amikor a játékos kis
kandallótűz - illúziótűz - váratlanul felidézte benne azokat az ezerszer
nagyobb és erősebb kemencetüzeket, amelyek az ő világát jellemzik, és
amelyek nap mint nap sós verejtéket csapnak ki a testéből és az arcából,
haragosan rácsodálkozott önmagára és emberi méltóság töltötte meg az elméjét
és a szívét. Hogyan? A mi világunknak, amelyben aranyló mézként olvad
meg a vas és a fém - nincs költészete? Nincsenek jó ízei? Festői színei?
Fenséges zenéje és emberi csodái?...
A tűz alig lobogott már.
A lány elomló nagy aranysárga haját nézve váratlanul egy régebbi lányismerőse,
egy kis cigánylány alakja elevenedett meg emlékezetében és még Anna hajánál
is hatalmasabb fekete haja omlott szét képzeletében. Úgy ahogyan tavaly
nyáron, a folyóparti nádasnál szétterült előtte a fűben, és gyönyörűen,
mint a fénylő, megolvadt szurok, szétfolyt a tarkója alól...
Bolondos káprázat volt.
A fiú önkéntelenül előrébb hajolt a fotelből és néhány másodpercig hunyorogva
bámulta az egymásba át-áttűnő különös képet. Aztán mintha a két lány egymással
fel nem cserélhető világa és élete között önmaga helyét kereste volna,
gondterhelten felsóhajtott:
- Anna,
hallasz?
- Ó! - riadt fel a lány. - Szóltál?
- Ne haragudj Anna, de ha nem akarod, hogy a két farkasod megtépjen, le
kell hogy kísérjél a kapuhoz.
- Hová sietsz úgy?
- Hová sietnék? Haza. Már tíz óra.
- Ne mondd! Még csak tíz óra? Akkor egy kicsit még igazán ide bújhatsz
hozzám... Ide, jó szorosan. Vagy már teljesen átengedsz ennek a kiterített
vén mackónak? Nézd, milyen vad, mohó képpel ölelgeti a derekamat! Hát
már nem vagy féltékeny rá, mint délután voltál?
- Ne tréfálj, hiszen te is tudod, hogy szívesen maradnék még. Ha rajtam
múlna sohasem hagynálak el, de...
- Mit de? Ma éjszaka itt maradsz nálam és kész! Mitől félsz? Hiszen megmondtam,
hogy apámék csak holnap este jönnek haza Mélykútról!
- A bátyád viszont kiszámíthatatlan és minden percben betoppanhat.
- A Jenci? Ne idegesíts már. Ha nem tudnád, még sohasem fordult elő, hogy
az én drága bátyám ilyenkor benyitott volna hozzám. Az ajtó különben is
zárva van... Így hát jól nevelt úriemberként, ahogyan egy fiatal jogászhoz
illik, szépen és finoman bekopogtat, hogy "húgocskám, minden rendben
van?" - Mire én, természetesen álmosan és bosszúsan kidörmögök, hogy
"No de Jenci! Elment a józan eszed, hogy a legjobb álmomból felébresztel?"
- s ezzel, ha egyáltalán sor kerül rá, amit nem hiszek, ez a kis "zavarórepülés"
már véget is ért.
- Jó, jó, Annácska! Nagyon kedves vagy, de ne gyerekeskedj. Áthozzam a
bundádat a másik szobából?
- No de Andri! Mi történt veled? Még sohasem láttalak ennyire feldúltnak!
- Ugyan!
- Csak nem az bánt, hogy kitértem a kérésed elől és ahelyett, hogy játszottam
volna még valamit, inkább ledőltem egy kicsit szundítani?
- Áh, dehogy... Nem erről van szó!... Csak hát egy kicsit eltöprengtem,
hogy te meg én... Szóval, hogy vajon valóban, igazán szerethetsz-e te
engem?
A lány,
aki eddig tarkója alá tett karokkal, hanyatt fekvő helyzetből nézett a fiú
föléje magasodó, árnyékszerű alakjára, meglepetten ült fel:
- Tessék? Hogyan?... Te a mai közös délutánunk után még ilyesmin töprengsz?
Nem értelek... Elmondtam már angolul, németül, oroszul és a szerelem legbeszédesebb
két nyelvén, csókban és ölelésben is, hogy: I love you, Ich liebe dich,
Ja lublu tibja... szeretlek Andri, és te még kételkedsz bennem? Mit jelent
ez?
- Nem tudom... hidd el, semmiképpen sem akarlak megbántani, de ördög tudja...
Míg aludtál és néztelek, annyi minden megfordult a fejemben... S váratlanul
eszembe jutott néhány különös József Attila verssor, amelyek elgondolkoztattak
- kettőnkről... Ha elmondom őket, nem sértődsz meg?
- József Attilával te engem nem sérthetsz meg Andri. Tehát? Hogy is hangzik
az a néhány különös sor, ami ennyire megzavar?
- Így:
Hát mondd, hihetsz-e annak,
ki fűtve lakik öt szobát,
falain havas tájak vannak,
meztelen nők és almafák...
- Értelek - mondta halkan, elmerengve a lány.
- Haragszol?
- Nem tudom mint mondjak, Andri... Szép tőled, hogy ennyire őszinte vagy,
de szerintem József Attila igazát a kivételek csak erősítik... így hát,
hogy hihetsz-e bennem, vagy sem, azt döntsd el te.
- Már eldöntöttem - szólalt meg rövid hallgatás után a fiú. - Én hiszek
a szerelemben... A mi szerelmünkben is, Anna...
- Én is hiszek, Andri... Az igazi szerelem sokkal erősebb az emberi, társadalmi
előítéleteknél... És én őszintén és igazán szeretlek téged... Úgy, ahogyan
még senkit sem szerettem. Hogy miért éppen téged érezlek az első és igazi
szerelmemnek? Téged, Vas Andri kemencelakatost, amikor annyi jóképű, jópofa
egyetemista fiúismerősöm van. Nem tudom pontosan megmondani... de úgy érzem,
hogy te minden eddigi fiúismerősömnél különb vagy... Igen, igen. A természetes
emberségedet szerettem meg. Azt, hogy eredeti, jó eszű, nyílt szívű és tisztességes
fiú vagy. Hogy egyéniség vagy...
És igen... a tőled tanult őszinteséggel azt is bevallom, hogy a férfiasságodat
is szeretem. Mégpedig pontosan úgy, ahogyan azt egy csodálatos Shakespeare-szonett
is elmondja: So are you to my thogths as food to life / Or as sweet-season
'd showers are to the ground... - ami magyarul, Szabó Lőrinc szép fordításában
így hangzik:
"Az vagy nekem, mint testnek a kenyér, / s tavaszi zápor fűszere a
földnek..." - mondta halkan, a fiútól tanult hangsúllyal a lány és
mindkét kezét odanyújtotta meglepett kedvesének, aki lassan ledőlt melléje
a mármár alig hunyorgó tűz elé, majd beborította őt a szerelmével, mint
szép fiatal dombhajlati nyírfát a folyók magasba áradó friss, erős suhogása...
... A friss völgykatlani szél...
|