|
ELBESZÉLÉSEK
DUNA-PARTI ROMÁNC
VADMÉZ
Egy
kis cigánylány, egy "jómadár" és hét vagány
Az augusztusi Nap magasan járt még, de már lemenőben
volt. A nyurga, fekete hajú suhanc - aki könnyű, sárga szíjbocskort, rövid
fehér vászonnadrágot és rövid ujjú fehér inget viselt - lassan elballagott
az utolsó városszéli házikó mellett is, aztán eltűnt az akácost kettészelő
keskeny, kanyargós kocsiösvényen. A tájnak ez az elvadult része jóformán
teljesen járatlan volt. A Duna távoli öbleit felkereső horgászok és a
strandokat elkerülő fürdőzők inkább az erdő alján végighúzódó durva kövesutat
lasználták, mint ezt a tüskés bokrokkal szegélyezett, királydinnyés erdei
homokszalagot.
Togó - eredeti nevén Madár Márió - aki egy nagyon szegény özvegy munkásasszony
harmadik, legfiatalabb élénk, jó eszű fia volt, hirtelen mozdulatlanná
merevedett. Előtte öt-hat lépésnyire, - a lombokon átszűrődő napsugarakban
- egy jókora öreg gyík sütkérezett. A gyík olyan volt, mint egy földre
hullt, száraz, szürkés-zöld ágcsonk.
Togó néhány pillanatig fürkészve nézte az önfeledtnek látszó arasznyi
teremtményt, aztán óvatosan, lábujjhegyen elindult feléje, hogy nyakon
csípje, de a szunyókáló gyík még idejében észrevette őt és "zrű"
- már el is tűnt a sűrűben.
- Ejnye kisöreg, hát már meg sem ismersz? Hiszen tudhatnád, hogy nem bántalak!
- dünnyögte fejcsóválva a fiú és jóleső érzés áradt szét benne. Ezekben
a percekben úgy érezte magát, mintha egy nagyon hosszú utazásból tért
volna haza... Lassan kibújt izmos, izzadt testére tapadó ingéből és vállára
vetve azt, tűnődve körülnézett. Hónapok óta égette a vágy és a kíváncsiság,
hogy viszontlássa egykori kunyhójukat és "gyermekkora világát".
Egy keskeny gyalogcsapáson balra tért hát és csakhamar a nagy "ördögrét"
szélében állt...
S elámult.
A kunyhó, melyet tavaly ősszel - amikor lakást kaptak az új városi lakónegyedben
- csaknem teljesen összeroskadva hagytak itt, pofásra összevakerálva,
fehérre meszelve állt emlékei kedves, szikár fenyőfái között.
- Mi a fene! - mormogta halkan és visszalépve a sűrűbe, tágra nyílt
szemekkel bámulta az eléje táruló különös látványt.
A kunyhó ajtajában egy valószínűtlenül magas és rongyos öreg ember állt.
Egy nagy, görbe férfi. S előtte a fűben, egy rozoga szekér árnyékában,
népes cigányfamília ült.
A fiúban egy pillanatra olyanféle érzés támadt, mintha a gőzölgő, illatozó
krumpliskondér körül önmagukat, a saját múltjukat látta volna viszont.
Különösen a család középpontjában guggoló, csontos, kajlabajszú férfi
vonta magára a figyelmét.
- No, nézd csak, ez az ipse szakasztottan olyan, mint az apám volt! gondolta.
S a férfi - mintha csak érezte volna, hogy valaki figyeli őt felemelte
komor ábrázatát és hegyes pillantást szúrt a tisztás szélében burjánzó
bokrok sűrűjébe. Aztán gondterhelten felsóhajtott, felemelte a felesége
ölében heverő nagy, kerek cipót és hosszú pengéjű késével lekanyarított
belőle egy jókora darabot.
- Hé, te! Be ne fald már az egészet! - kiáltott rá indulatosan az asszony,
de a férfi a kés megvillanó pengéje fölött ránézett és egyetlen halk,
de vészjósló szóval ismét csendet teremtett maga körül:
- Elhallgatsz? - s az asszony, mint akire ostort emelt a gazdája, elhallgatott.
Ez a kép annyira ismerősnek tűnt a fiú szemében, hogy zavarában önkéntelenül
félrefordította a fejét. S elakadt a lélegzete, ugyanis a tekintete váratlanul
egy csaknem teljesen pucér, nagy mellű lányra tévedt, aki a tisztás túlsó
szélén levő víztartó vályúban két szutykos, meztelen kis lurkót mosdatott.
Togó még sohasem látott hozzá hasonló jelenséget.
A lány - aki egyébként nem volt különösebben szép - mintha sűrűn gomolygó
füstben hajlongott volna, alig látszott ki a hajából.
Togót - mi tagadás - ez a látvány annyira felkavarta, hogy már-már kilépett
a bokrok közül és elindult a lány felé, de aztán - szerencséjére még idejében
észhez tért és lábát inkább a folyó felé irányította. Alig lépett azonban
néhányat, megtorpant.
- Hé, te kölyök! Menj már le a folyóhoz és csutakold le a lovakat!
Meglepetten fordult hátra. De az öregember dörgő kiáltása természeteen
nem őnéki szólt, hanem egy másik legénynek, aki kelletlenül elhárította
a megbízatást:
- Nekem más dolgom van! A szekeret kell megagyusztálnom! Küldje a Borit!
Togót azonban ez a vita már nem érdekelte, így hát inkább - miután óvatosan
leereszkedett a hosszú, folyóparti lejtőn - kéjes élvezettel átengedte
magát a víz kellemes ölelésének. Alig úszott azonban két-háromszáz métert,
már gázolt is ki a partra. Szemközt vele ugyanis - egy sovány sárga és
egy még soványabb fekete lovat vezetve maga után - a nagyhajú cigánylány
lépett ki az erdőből. A fiú gyönyörködve nézett rá:
- Szervusz kislány! Már kezdtem félni, hogy hiába várok rád! - ment széles
mosollyal a lány elé. De a lány válaszra sem méltatva őt, keményen megrántotta
a lovak zabláját és folytatta útját a folyó felé.
- Nézd csak a kis boszorkányt! Szóba sem áll velem!
- De nem ám!
- Mi a csuda! - lépett eléje ismét a fiú. - És miért nem? - Engedj utamra!
- No, de Bori!
- Hát te honnan ismersz engem? - állt meg csodálkozva a lány.
- Hogy honnan? A legizgalmasabb és legszebb álmaimból! - nevetett fel
a fiú és merész elhatározással átkarolta a lány derekát, de a következő
pillanatban már meg is bánta hirtelenségét, ugyanis váratlanul akkora
pofon csattant a képén, hogy a két ló ijedtében felhorkant és két lábra
ágaskodott fölöttük.
- Hohoóó! Kese, te! Bogár! - kiáltott fel a lány és kétségbeesetten nézett
fel a fenyegetően kalimpáló súlyos patákra. A fiú azonban a legcsekélyebb
ijedtség nélkül, villámgyorsan elkapta a lovak pofájából kilógó vékony,
hosszú láncokat és a két ideges állatot egyetlen erőteljes mozdulattal
négy lábra rántotta. Aztán békítőleg megveregette a nyakukat és pimaszul
ráhunyorított az ámuló lányra.
- Hát ezeket mi lelte? Rajtam csattan az ütleg és ők perdülnek táncra?
- Ó, ez a sárga mindjárt megrebben, mint madár! Ez a fekete csődör meg
éppen olyan bolond, mint te!
- No, gyere, majd én lecsutakolom őket! Egyébként pedig a madár én vagyok,
nem ez a sárga, ugyanis a nevem Madár Márió, vagyis hát - a barátaimnak
- röviden Togó, ami, ha nem tudnád, egy hosszúkás sárga dinnyefajtát jelent!
...
A lány önkéntelenül felnevetett és néhány másodpercre mintha érdeklődés
gyúlt volna a szemében, de aztán heves mozdulattal kikapta a fiú kezéből
a lovak zabláját és belegázolt a vízbe.
Ebben a pillanatban halk füttyszó hasított bele a csendbe és - libasorban
- nagy csapat kerékpáros kanyarodott le melléjük a partra. Hét fekete
suhanc. Mind a heten homlokba fésült hajat, cowboyos fekete farmernadrágot
és feltűrt ujjú, piros-fekete kockás inget viseltek. Eleinte úgy tűnt,
hogy szótlanul tovább kerekeznek, de aztán az élen taposó lapos képű,
széles, tompa orrú fiatalember megpillantva a folyó szélében álló lányt,
felemelte a kezét:
- Stop! - s a banda megállt.
- Nézzétek srácok, milyen szép kis cigány csajt találtam nektek! - Hű,
micsoda dudái vannak!
- Gyertek, nézzük meg egy kicsit közelebbről is! - javasolta egy vörös
hajú fickó vigyorogva, mire a banda tagjai élénk helyeslés közben összetámasztották
kerékpárjaikat és lassú, imbolygó léptekkel elindultak a folyó felé. Közben
egyikük csak úgy foghegyről odakiáltott Togónak:
- Hé, tökalsó! Csíped a szemem! No, lépj le gyorsan!
Egy másik kölyök pedig a víz szélében, a lovak között forgolódó lánynak
intett oda:
- Helló, hajas-baba! Te meg hagyd a gebéidet és jósolj nekünk valami szépet!
- Gyere, járd el a róka-táncot és kapsz egy húszast!
- Ha pedig teljesen megmutatod a dudáidat, ráadásul még egy ötvenes is
ugrik! - vihogott fel egy sörtehajú, karikalábú csibész, de a lány, ahelyett,
hogy a közeli part felé igyekezett volna, riadtan a térde fölé kapta a
szoknyáját és a lovait maga után ráncigálva beljebb nyomult a folyóba.
A suhancok szemén - látva a lány formás combjait - mohó vágy fénylett
fel:
- Hé! Hová futsz, te?! Azt akarod, hogy érted menjünk?
A lapos
képű, oldalszakállas fickó, aki szemlátomást a banda főnöke volt, ingerülten
kibújt a szandáljából és belépett a víz szélébe:
- Mit hülyéskedsz? - súgta, sziszegte halkan. - Ide nézz! - lobogtatott
meg egy százforintost. - Ha okos vagy és bejössz velünk az erdőbe... ez
a százas a tiéd!
- Köpök a pénzetekre! És rátok is! - nyelvelt vissza haragosan, de ijedten
a lány, mire egy tagbaszakadt csibész káromkodva, szélsebesen vetkőzni
kezdett, hogy utána lóduljon, de Togó - aki eddig némán és sápadtan figyelte
a fejleményeket - elszántan előrelépett:
- Észnél vagytok? Miért nem hagyjátok békén ezt a lányt? Üljetek fel a
köszörűköveitekre és hajtsatok szépen tovább!...
- Tessék? Hát te még mindig nem koptál le, te kis kosz?
- Nem ég le a pofátokról a bőr? Úgy fenitek a fogatokat erre a lányra,
mint a falkába verődött, kiéhezett - egyébként külön-külön gyáva - kóbor
kutyák !
- Mondd, te nagyszájú kis gácsér, kicsoda néked ez a kis cigánytojó, hogy
összetöreted érte a pofádat? - cammogott eléje egy mackómozgású, gombafejű
siheder, és - választ sem várva - alattomosan Togó képe felé csapott,
de Togó kitűnő érzékkel kitért az ütés elől és egy hatalmas bal horoggal
valósággal fejre állította támadóját. Majd - mielőtt a többiek észhez
érhettek volna - erőteljesen szétlökte a bolyt és belegázolva a folyóba,
rákiáltott a lányra:
- Kapaszkodj meg a lovakban és húzz át a túlsó partra! Ne félj, nem lesz
semmi baj!
- Vigyázz! - kiáltott fel a lány és a fiú - mintha az idegeiben érezte
volna, hogy mit kell cselekednie - villámgyorsan lebukott a víz alá.
- S-zzz!
A víz tükrén ravaszul feléje csúsztatott nagy,
kagyló alakú kő - mint egy megsuhintott beretva éle - elcikkant a feje
fölött. A következő pillanatokban pedig valóságos kavicszápor zuhogott
le arra a pontra, ahol alámerült. A kövek azonban nem tehettek kárt benne,
ugyanis - huszonöt-harminc méteren át - mint valami nagy, erős hal, mélyen
a víz felszíne alatt úszott a lány felé, akinek hosszú haja sötét hínárként
lebegett vízből felbukkanó arca mellett.
- Bírod
még?
- Bírom.
A huligánok egy ideig még szitkozódva rázták utánuk az öklüket, aztán
dühösen elkerekeztek. A fiú megvetően nézett utánuk.
- Ezeket jól pofára ejtettük, mi? - fordult elégedetten a lányhoz, de
a lány nem felelt. A víz már csak a bokájukig ért. Némán gázoltak ki a
bokros, elhagyatott partra. A lovak megrázták a sörényüket és vidáman
felnyerítettek, aztán felfrissülve legelni kezdtek.
- Jártál már ideát?
- Még nem - felelte a lány, akinek nedves, testhez tapadó ruháján át domborodott
arányos, formás alakja. A fiú hasra feküdt a fűben és két tenyerébe támasztott
állal bámult fel rá:
- Hm... Nem is csodálom, hogy megkívántak a srácok - mondta elgondolkozva!
- Ha nem jössz a segítségemre, nem is tudom, hogy mi történt volna!
- Gondolhatod.
- És én még tőled féltem! - nevetett fel a lány és erőteljesen csavargatni
kezdte csodálatos hajából a vizet. A fiú szemén vásott kis mosoly ragyogott
fel.
- No és már nem félsz?
- Már egy cseppet sem!
- Pedig őszintén szólva én is szívesen eljátszogatnék veled itt a fűben...
A lány nyugtalanul és harciasan felemelte az arcát:
- Persze, ti azt hiszitek, hogy velünk cigánylányokkal mindent csinálhattok,
ugye?
- Jó, jó... Látom, hogy remek lány vagy... de légy szíves és engem ne
keverj és ne tévessz össze, se az előbbi csibészekkel, se másokkal...
Különben pedig csak tüzelj, tüzelj! Engem nem zavar. Sőt! Éppen ez tetszik
a legjobban!
- Ne mondd! Igazán? Nem is hittem volna, hogy tetszem neked!...
- Az a kagyló ugyanis, amelyiket nehéz felnyitni, legtöbbször igazgyöngyöt
rejteget.
- Mit beszélsz?
- Ó,
csak eszembe jutott valami - nevetett fel a fiú és lassan feltápászkodott.
A lány arcára néhány pillanatig bizalmatlan, éber figyelem feszült, aztán
egyetlen könnyed mozdulattal maga elé buktatta a haját és gyakorlott ujjakkal
hozzálátott, hogy vastag, hosszú copfot fonjon belőle. Majd miután elkészült
a copffal - odalépett egy bokorhoz, letört róla két ágacskát és boszorkányos
gyorsasággal és ügyességgel hatalmas kontyot tűzött a fejére... Közben
tekintetével a fiú elismerő pillantását kereste. A fiú azonban ezúttal
közömbös arccal nézett vissza rá és - meglepetésére - váratlanul elköszönt
tőle:
- No, ég veled kislány! - s már gázolt is bele a folyóba.
- Hé! Hová sietsz úgy?
- Hová sietnék? Hazafelé! - nézett vissza a válla fölött a fiú.
- Várj! Ne hagyj magamra! Nekem is mennem kell már! - kiáltott fel izgatottan
a lány és sietve "összekapkodta" a két lovat, s már futott is
a fiú után, de a parton riadtan megtorpant.
- Mi az? Csak nem tőlem félsz megint? - kérdezte a fiú.
- Ó, dehogy! A folyótól! Itt nagyon mély és sebes a víz!
- Gyere, száz lépéssel lejjebb, a nádasnál ismerek egy jó kis gázlót...
Egy-két percig - miközben szótlanul gázolták egymás mellett az alig térdig
érő vizet - a fiú már-már égető kísértést érzett, hogy elmondja a lánynak,
hogy az a kis erdei viskó, amelyben a famíliájával jelenleg él, hosszú
évekig az ő kényszerlakhelye volt. Végül is azonban meggondolva
magát csak ennyit kérdezett a lánytól:
- Mondd, mióta éltek itt abban a kis erdei viskóban?..
- Két hete.
- S azelőtt?
- A Tiszánál éltünk... Hol itt, holott... - felelte kedvetlenü! a lány.
- Olyanok vagytok, mint a vándormadarak - jegyezte meg a fiú.
A lány úgy ringott a feltámadó szélben, a tompán csillogó víz felett,
mint egy nagy, fekete virág.
Mögöttük halkan meg-megcsörrent a lovak lánca...
- No, és miből éltek? - érdeklődött tovább a fiú.
- Az
apám, a bátyám és a sógorom lószerszámokat és kisebb-nagyobb szíj és bőrszatyrokat,
tárcákat és táskákat szabnak és varrnak, az anyám, a nővérem és én pedig
színes kendőket és sálakat készítünk... Azokkal piacolunk...
- Keserű és bizonytalan kenyér.
- Az... És te... ti... miből éltek? - kérdezett vissza kíváncsian a lány.
- Az anyám özvegy és takarítani jár, az egyik bátyám lakatos, a másik
munkanélküli vasöntő én pedig esztergályos vagyok - felelte a fiú, és
előrenyújtott jobb lábával megtapogatva a folyó iszapos medrét, megállt.
Vigyázz! Itt egy kicsit gödrös a fenék!
Kis ideig bizonytalanul imbolyogtak jobbra-balra
a rejtett, víz alatti horpadás szélén, aztán egymás kezébe és a lovak
láncába kapaszkodva szerencsésen kievickéltek a partra.
- No, viszlát! Azt hiszem, hogy innen már egyedül is hazatalálsz! - köszönt
el könnyedén a fiú és már indult is volna tovább, de a lány elengedte
a lovak zabláját és hevesen eléje állt:
- Már mész?.. Igazán maradhatnál még egy kicsit.
- Maradhatnék? Minek? Talán azért, hogy hallgassam a békák kuruttyolását?
- Nem, nem.
- Hanem?
A nádas egyik homályos, szűk folyosójában álltak. Jó néhány másodpercig
néma, zavart feszültség vibrált közöttük, aztán a lány egészen közel lépett
a fiúhoz és kutatva nézett rá:
- Hát... te nem akarod, hogy a... szeretőd legyek?
- Ugratsz? - kérdezte színlelt gyanakvással a fiú és kissé hátrább lépett,
de a lány hirtelen átölelte a nyakát és szenvedélyesen megcsókolta a száját.
Aztán halkan felnevetett és leült a fűbe:
- Gyere...
A Nap mélyen a látóhatár alatt járt már, amikor
az erdő elsötétülő aljából érdes férfihang vágott bele a csendbe:
- Boriíí! Hol a pokolban csatangolsz még mindig azokkal a lovakkal?
- Nagy ég, az apám! - bontakozott ki a fiú öleléséből a lány és felugorva,
elkapva a lovak zabláját, már loholt is a hang irányába:
- Megyek
már!...
Togónak pedig - miközben tekintetével hosszan követte a futva távolodó
nagyhajú lány alakját - néhány röpke pillanatra a csúfosan leégett hét
erőszakos, kerékpáros csirkefogó jutott az eszébe, mire gúnyos megvetésel
félrehúzta a száját. Majd vásott, csibészes kis mosoly jelent meg az arcán.
"Istenem, azt hiszem, hogy ezért a remek, vadméz ízű kis cigánylányért
a jövőben is érdemes lesz lejárogatni ide a folyóhoz, az erdő alá"
- gonolta és különös rokonszenvvel és szeretettel nézett a lassan árnyékba
merülő lány után. Aztán - miután csaknem félórás keresés után egy bokor
tövében végre megtalálta és magára húzta korábban levetett ingét, felső
nadrágját és krisztusbocskorát - derűs szívvel, halkan fütyörészve elindult
a város irányába...
... Hazafelé.
|