ELBESZÉLÉSEK

DUNA-PARTI ROMÁNC

GONOSZ FARKAS, AZ EMBER

- No, égsz már?
Az ég alja lassan megfeketedett, mint egy nagy, üszkösödő fahasáb.
Nyugat felől füstként lebegő felhők úsztak a Holdra, itt-ott felizzott egy-egy távoli csillag, aztán mindent beborított a suhogó alkony.
Farkas Péter, a kovács, miután leguggolt a hunyorgó rőzserakás elé, egy hosszú gallyal újra és újra megpiszkálta a tüzet.
- No, hogy az isten verjen meg, mikor éledsz már föl?! - mormogta türelmetlenül és bosszúsan belefújt a pernyében fuldokló parázsba. A fellobbanó láng egy pillanatra megvilágította bozontos fekete üstökét és csontos, komoran borongó ábrázatát.
- Nyirkos a gally - mondta halkan az asszony, aki szinte úgy lépett ki az erdőalji földbarlangból, mint egy testetlen árnyék. Ő is leguggolt a tűzhöz, felemelte az ágasfák között függő öblös bogrács fedelét és sót szórt a halászlébe.
- Cseresznyepaprikát tettél bele?
- Tettem.
Úgy kuporogtak ott, a pislákoló tűz két oldalán, a folyó-parti félhomályban, mint egy hatalmas, mozdulatlan szikla és egy szélben reszkető kis bokor.
- A kölyök hogy van? - morajlott a szikla.
- Sajnos rosszul... - rezzent meg a bokor.
A rőzserakás végre lobogni kezdett. A láng, mint parázsba hullott nagy, aranytollú madár, vad szárnyakkal csapkodott a két csendbe burkolódzó alak felé.
- Péter és Magda? Mikor akarnak már ezek a csavargók hazavetődni? - szólalt meg ismét a férfi, de tompa hangjából ezúttal nem érződött semmiféle ingerültség, fenyegető számonkérés.
Úgy látszik magába szállt egy kicsit - állapította meg az asszony, de nem felelt. Riadtan hunyorgó, könnyes-kék szemeivel csak nézte, nézte némán, elrévülten a tüzet. Itt-ott kissé már őszülő szőke haja mélyen lefolyt a vállaira és megszaggatott könnyű, virágmintás sárga ruhája sejtelmesen lobogott körülötte.
A férfi felemelte komor, borostás ábrázatát és felizzó szenvedéllyel nézett az asszony fáradt, szép arcába:
- Nézd, Magda, én...
Elakadt a hangja.
Vadállat - gondolta az asszony, de jóleső volt számára az a tudat, hogy a férfi megbánást mutatott. A férfi ellentétes érzések között őrlődött. Gondolatai a kölyke körül csapongtak.
Miért is tettem?! - ráncolta össze a homlokát és széles, domború mellkasa egészen elnehezedett. A bambusz! - mozdult meg pálinkagőztől tisztuló agyában. Délután, amikor alaposan berúgva hazajött a városból, horgászni akart. De sehol sem találta a pecabotját.
- Hol a bambuszom, te?! - mordult rá kérdőn az asszonyra. - Pecázni akarok!
Ekkor a kisfia, aki körülötte téblábolt, előreszökkent, hogy elinaljon, de egy földből kiálló gyökérben elbotlott és a következő pillanatban már a markában kalimpált.
- No? Beszélj! Hol a botom, te csirkefogó?!
- Jaj, jaj, ne bántson édesapám! Az ördögharcsa kitépte a kezemből és
elúszott vele!...
- Úgy? Kitépte a kezedből?! Nem megmondtam, hogy a botomhoz ne nyúlj, mi?!
Öles fekete testét belső vihar rázta meg, indulatai sötét felhőket sodort az arcába. Elborult szemekkel nézett a fiára, aki így elrontotta az egész napi álmodozását:
- Úúúgy? Elragadta a nagy hal?!... Átkozott kölyök! - ismételgette rekedten és öklei úgy zuhogtak le a vergődő gyenge testre, mint súlyos, rozsdabarna kövek... Aztán, mintha hirtelen rádöbbent volna, hogy mit cselekszik, elengedte a fiút, felszerelt egy másik pecabotot és lebotorkált a partra.
Árnyékba merült arccal bámult a tűzbe. Aztán a bambuszbotját elragadó nagy ördöghal bukkant fel képzeletéből. A csaknem ember nagyságúharcsa, mely az utóbbi hetekben többször is bevillant a nádasból, a kertje alatti kis öbölbe.
- Megállj, te sátánpofájú! - rándult meg suttogva a szája és haragos pillantást vetett a folyóra. Egész teste elzsibbadt arra a gondolatra, hogy a gyereket talán egy egész életre tönkreverte. Mardosta az önvád, beszélni azonban nem tudott erről.
Most persze fél...
Az asszony bepárásodó szemekkel is jól látta, hogy mi játszódik le a magas, erős csontú homlok mögött...
Fél...
Látta. Pedig jóformán rá sem nézett. A levegőbe bámult. Valahová a loboncos, sötét üstökű koponya fölé és különösképpen most sem gyűlöletet, hanem inkább szánalmat érzett a férje iránt.
A férfi valóban félt. Nem önmagát féltette. Hanem a kölykét. A legkisebbet, akire először ejtette rá teljesen féktelenül a kezét. Pedig mennyire szerette ezt az eszes, talpraesett emberkét. Szerette, szereti. Őt és a másik kettőt is. Pétert és Magdát. Mindannyiukat. Annak ellenére, hogy ezt valaha is igazán kimutatta volna feléjük.
Farkas volt.
Az asszony tudta ezt. Tudta és nem értette, de hát mit tehetett? Eleinte még küzdött a férfiért, önmagáért, a családért. Igyekezett átmelegíteni ezt a durva, nagy fekete sziklát, de aztán belefáradt és belenyugodott mindenbe Ilyennek szerette a férjét, amilyen volt.
Szerette? Megszokta. Elfogadta. Alkalmazkodott hozzá. És - igen szerette is. Olykor-olykor még elábrándozott, hogy egyszer majd mindet megváltozik, megszépül az életükben...
Egyszer. De mikor?
Minden hiába - hajtotta le néma megadással a fejét. Pedig a nagy ördögharcsa feltűnése óta ismét feltámadt benne a remény. Az embert ugyanis jó ideje annyira rabul ejtette a horgásszenvedély, hogy az elmúlt héten, egészen a mai napig, még a butikos Rúth Tónihoz se tért be, hog munka után, esténként a sárga földig leigya magát.
- Addig nem nyugszom, míg ezt a sátánpofájú harcsát ki nem emelem a vízből - mondogatta minden délután és kilépve lompos kis műhelyéből újra és újra bevetette horgait a folyóba...
Ő időnként megállt a barlang ajtajában, vagy az udvar közepén és hosszan, elrévedve nézte, nézte a férjét, aki - ahogyan ott kuporgott a nádas szélén, békésen, józanul a víz fölött - ugyanolyan derék, családjának élő munkásembernek látszott, mint a legtöbb asszony férje itt ezen a kis város széli telepen...
Még tegnap is.
Estébe áttűnő, derűs délután volt. Teljesen elnéptelenedett a táj. Anyósa a barlang mélyében aludt, a gyerekek valahol az erdő távoli zugait járták. Rajta kívül csak a férje matatott az elcsendesedő portán, lent a két lábánál, a folyónál, háttal feléje. Ő maga sem tudta miért, egy titokzatos belső erőnek engedelmeskedve lassan leballagott a kuporgó férfihez és nesztelenül megállt mögötte. Hirtelen az az érzése támadt, hogy a benn rejtőző titkos erő szándékából csak ketten maradtak életben a csendbe homályba hanyatló világban. Ketten - ő és a férje - hogy új életet indítsanak el a végtelen jövőbe. Tekintetét megpihentette a széles vállakon, hatalmas háton és az izmos, barna nyak oszlopán nyugvó, jó formájú, bozontos, erős fekete koponyán...
Ó, te jó ég... micsoda férfi!
Átjárta az asszonyi büszkeség. Kiegyenesedett. Ezekben a percekben ismét erősnek, fiatalnak, szépnek és hódítónak érezte magát.
A férfi megérezte az átható, forró sugárzást, mely az asszonyból áradt rá. Megfordult, egy pillanatig csodálkozva tágra nyitotta megvillanó mélybarna szemét, tekintetük összekapcsolódott, aztán különös mosollyal felállt és kiegyenesítve óriási termetét, odament hozzá. Megállt előtte és mindkét karját kinyújtva feléje, megfogta a derekát és hirtelen magához rántotta megfeszülő, remegő testét...
- Magda!...
Aztán vadul ráhajolt és csókolta, csókolta mohón, szomjasan és szenvedélyesen, ahol érte, a nyakát, a vállát, a száját, majd az ölébe kapta és beszaladt vele az erdő szélébe... Ő pedig - feledve együttlétük minden átkát - ugyanazzal az odaadó természetes és tiszta asszonyi szerelemmel és boldogsággal engedte át egész lényét a férfi ölelésének, mint valamikor tizenhat éves korában, húsz esztendővel ezelőtt, amikor holtig tartó szerelmet fogadtak egymásnak, ugyanitt, a Dunánál...
Ez tegnap délután volt. És ma?.. Lassan kiemelkedett emlékeiből és fájdalmasan, lopva szemügyre vette a férjét, mintha csak azt a másik, nagyon ritkán felbukkanó férfit kereste volna benne, aki tegnap - hosszúévek óta először - ismét megjelent az életében és feloldotta őt keserveiből. Ez a férfi itt - ugyanaz a férfi lenne? Nem, nem. Az a másik férfi megint kibontakozott a karjaiból, az öleléséből és - eltűnt... Eltűnt és - ki tudja? talán vissza sem tér hozzá többé... De hát ez az ember itt - kicsoda?
Leemelte a bogrács fedelét és elgondolkodva megkavarta a fűszeres illatú, csípős piros lét.
Ez a vadember? A gonosz Farkas Péter. A fekete kovács, aki néhány órával ezelőtt félholtra verte a fiát. A kettőjük fiát. A hétéves Gáborkát. A legkisebb Farkast... Tekintetük egy másodpercre egymásba kapcsolódott a gőzölgő bogrács fölött és a férfi arcán különös zavar tükröződött. Az aszszony házasságuk első évei óta nem látta ennyire feldúltnak ezt a durvaságában is megkapó, vad férfi arcot. Megremegett, mintha váratlanul egyszerre hideg és meleg levegő fuvallata csapott volna rá.
Szégyelli magát - állapította meg és úgy érezte, hogy ez nagyobb jelentőségű ennek a megfékezhetetlen embernek az életében, mint a meakulpázó megbánás.
Alig tíz lépésnyire tőlük meg-megzörrent a nád. A folyó lassú, bölcs sustorgással mondta meséit. Messzi tájakról, távoli partok népeiről, német hajósokról és osztrák, cseh és szlovák halászokról, akik vidám-bús dalokat röpítettek a magasság felé...
1945 augusztusa volt. Nyár, nyár, nyár és végre - béke...
Béke?
Az asszony az ajkába harapott és sírni kezdett. Nem szólt egy szót sem.
Csak sírt. Csendes és szomorú volt, mint egy elhagyott kút, melynek mélyéből már csak tenyérnyi keserű vízként csillant fel az élet.
A kovács nagy, erős alakja úgy hajolt rá erre a vízre, mint egy viharvert, villámoktól meghasogatott, szomjas, útszéli fa.
- Jól van no... Ne sírj már... No. Ne sírj! Hagy abba! Nem bírom hallgatni! Érted?
Hangja úgy verődött az asszonyhoz, mint egy kútkávához koccanó súlyos vasveder.
- Ó, én szerencsétlen! - hajtotta le a fejét és tekintete a férfi hatalma repedezett, kérges kezeire esett. A kovács a tűzfény udvarában guggolt és ujjaival elkeseredetten dobolt a térdén. Ujjaival, melyek mint nagy, bütykös ágak, immár csaknem húsz éve verték, horzsolták a kutat, - őt, az asszonyt.
A férfi most valóban olyan volt, mint egy szikla. És fa. Vad, nyerserejű faj. Sziklába gyökerező, mindig szomjas fekete óriás.
S ő? Igen. Ő kút volt. A lelke legalábbis az, kút, a teste pedig gyenge bokor ennek a félelmetes embernek az árnyékában.
Ezt érezte, ha nem is formálódtak meg benne, így, szavakká ezek az érzések.
S a férfiben is felrémlettek ezek a gondolatok, mélyről, a tudata alá, mert valami megmagyarázhatatlan szánalom támadt benne az asszony iránt, aki itt ült előtte, a tűznél, sápadtan és rémült szívvel, fiáért való aggodalmában.
Az asszony ismét felemelte a bogrács fedelét és a levegő megtelt a halászlé izgató, paprikás párájával.
- Jó már?
- Még nem.
A kovács kétoldalt lecsüngő harcsabajusza nedvesen csillogott a tűzfényben. Hunyorgó szeméből szivárgott a könny. Sírt? Nem. Nem sírt. Füst szállt a szemébe. Keserű füst és csípős vöröshagymaszag... Bár... ki tudja?
Ekkor a barlang szájából hatalmas árnyék vetődött rájuk. A férfi anyja vánszorgott feléjük. A fiatalasszony kábultan felállt és némán, riadt várakozással elindult az öregasszony sötétbe mosódó alakja elé.
- A gyerek félrebeszél - mondta az öregasszony és úgy imbolygott ide-oda a fény és a sötétség határán, mint egy szélfújta, lompos szomorúfűz.
- Ó, kisfiam!... - A fiatalasszony egy pillanat alatt eltűnt a barlang ajtaja mögött. Farkas felállt és kérdő pillantást szúrt anyja arcába.
- Rosszabbul van?
- Félrebeszél - ismételte meg rekedten az öregasszony és lassan lerogyott egy fatuskóra. - Mit tettél fiam, mit tettél?!
A kovács leszegte a fejét és a barlang ajtaja felé lódult.
A küszöbön egy pillanatra töprengve megállt, majd belépett a barlangba. A "tágas" konyha és a szobának használt belső helyiség olyan volt, mint egy nagy lyukas mogyoróhéj egymásba szakadó két ürege. A konyha összes bútorzata egy agyagtűzhelyből, egy asztalból és egy néhány rekeszes ócska konyhaszekrényből, valamint néhány ülőtuskóból és az öregasszony deszkapriccséből tevődött össze. A belső nagyobb helyiség gerenda-mennyezete alatt, mint egy elátkozott, félelmetes világ pici Napja, füstös petróleumlámpa lángja pislogott. A kovács, akinek borzas fekete feje csaknem a mennyezetet súrolta, hunyorogva nézett körül. A szoba közepén durva, de tisztára sikált asztal állt, négy ütött-kopott székkel. A két nagyobbacska "utcai ablak" között rozoga ruhásszekrény támaszkodott a gerendákkal és deszkákkal bélelt falnak. Körös-körül, a falak mentén lópokrócokkal leterített deszkapriccsek terpeszkedtek. Az egyiken a megvert, fekete hajú legényke, Gáborka hánykolódott. Az asszony a priccse szélén ült és amikor a férje belépett a barlangba, éppen hideg-vizes törülközőt tett a fiú homlokára...
A kovács elnehezülő lábakkal megállt. A fia, mintha motyogva, fel-felkiáltva őhozzá beszélt volna:
- Jaj, jaj, édesapám... Ne bántson! Ne bántson!... A Duna ördöge volt! Bekapta a horgot, a kis hallal együtt és kitépte a kezemből!... Jaj, jaj, ne bántson!.. .
- Jó, jó... Dehogy bántalak kisfiam... Dehogy bántalak... Ne félj, soha többé nem bántalak! Ne félj... - törtek fel belőle akaratlanul a szavak odasietett a priccshez. Csak ekkor eszmélt rá, hogy a fiú lázálmában beszél. Összetörten roskadt le a durva, erős kis deszkapriccs végére és hatalmas kezét lassan, gyengéden ráeresztette a pokrócba bugyolált kis testre.
Az asszony rémülten emelte rá a tekintetét. Még sohasem látta ennyire magába roskadni a férjét, aki ebben az órában inkább egy fáradt, koravén embernek, semmint egy javakorabeli, erős és kegyetlen vadembernek látszott.
Egy-két percig sűrű, nehéz csendbe burkolóztak. Aztán az asszony tenyere puhán leereszkedett a végre nyugodt álomba merült kisfiú apró, sárga kezére, majd lassan, önkéntelenül átcsúszott férje nagy, koromvert kézfejére...
- Magda...
Az asszony, mint aki révületéből ébredt fel, riadtan vissza akarta húzni a kezét, de aztán mégiscsak átengedte azt a férfi kétségbeesett, gyengéd szorításának. A férfi szemlátomást szólni akart valamit, de nem jött hang a szájára. Hát csak ült, ült és izzadt barna nyakán mind jobban kidagadtak az erek... Végül is - néhány percnyi szorongás után - felállt, lassan megfordult és kiballagott a barlangból.
Az asszony elgondolkozva meredt utána. Aztán ő is felállt. A konyhában kenyeret, evőeszközöket vett magához, majd követte a férjét, aki ismét a tűznél guggolt, az anyja mellett és valahová a sötét messzeségbe, önmagába bámult.
Az erdő felől Péter, a nagyfia és annak nyomában Magda, a lánya lépett be az udvarba.
Szorongva somfordáltak oda a tűzhöz, de legnagyobb csodálkozásukra apjuk ezúttal nem támadott rájuk a csavargásért, sőt, még a köszönésüket sem fogadta. Talán észre sem vette őket.
- Üljetek le - mondta halkan az asszony és ő is leguggolt a tűz elé, szemben a férjével, aki szemlátomást kerülte a tekintetét.
A Gonosz Farkas. A fekete kovács. A telepiek csak így nevezték, így emlegették a férjét... Gonosz Farkas?.. Eltűnődött. Nem, nem. Ezekben az órákban is világosan látta, hogy ez a félelmetes kovács, akivel húsz esztendeje együtt küzd az életben, az életért - nem farkas. Akiben ekkora erővel képes feltámadni a lelkiismeret, az még ember... Ember? Az. Nem gonosz, hanem szerencsétlen. Elvadította, mélyre lökte őt a múltja. Ember, aki a sorstól kapott csapásokért sokszor rossz helyre üt vissza...
... Mint délután is...
Váratlanul élénk szél futott végig a parton és magasabbra lobbantotta a lángot.
Az asszonynak - maga sem tudta, hogyan és miért -, Hűvös Gábor, a telep felső szélén lakó nagy, szőke kőműves jutott eszébe. A múltkoriban, amikor a férje egy nagy kocsmai verekedést robbantott ki és utána a családot is kizavarta a barlangból, a telepiek körülvették őket:
- Farkasné, Farkasné... A maga férje javíthatatlan, elveszett ember.
Miért nem hagyják ott?
Mit felelhetett volna. Hová mehetne a három gyerekkel? Csak állt, állt tehetetlenül és sírt. S ekkor a tekintélyes nagy szőke kőműves csendesen így szólt:
- Emberek, emberek, mit nem beszélnek maguk? Senki élő emberfiára nem mondhatjuk azt, hogy elveszett ember... Nincs az a mélység, ahonnan az ember ne verekedhetné fel magát a fényre... Ne vergődhetne zöldágra...
Csak segíteni kell neki...
Az asszony leemelte az ágasról a bográcsot és a felbolyduló párán át gyermekei, férje és anyósa arcába nézve a kezükbe nyomott egy-egy mély bádog-tálacskát:
- Mama, legyen szíves szeljen le egy-egy jó szelet kenyeret mindannyiunknak... a Gáborkának is.
- Meglátod Magda, holnapra már kutya baja sem lesz a fiadnak... a fiúnknak... hiszen tudod, hogy milyen kemény kis kölyök... - mormogta maga elé halkan, tompán, bűnbánó és bizakodó képpel a férfi, de szavaira az asszony csak gondolatban, az elmélyülő csend, az erdőalji folyó és a közeli nádas zizegésévei válaszolt:
"Igaza van a kőművesnek. Csak segíteni kell neki. Hiszen jó óráiban nincs különb ember nála. Ha dolgozik, üllőjéről úgy röpködik körül hatalmas alakját a szikrák, mint egy félistent a csillagok."
- No, akkor együnk hát - szólalt meg aztán csendesen, hosszú hallgatás után mégiscsak egy kissé megenyhülten az asszony, és elhomályosuló szemén parányi fény ragyogott fel...
Ki tudja, ez a kis fény talán a remény világossága volt...

Telt, múlt az idő.
A Farkas-tanyán a legutóbbi családi vihar utáni hetekben, - miközben a kisebbik Farkas-fiú lassanként felépült a rettenetes apai verésből - a feszült légkör ellenére egyelőre még szélcsend volt...
A nagy fekete kovács - mint csaknem minden este - ezúttal is a kertje alatti öböl szélén guggolt, új horgászbotjával a kezében és a holdfényben meg-megcsillanó folyó áttetsző, mély tükrét fürkészve oda-oda súgta a mellette kuporgó, sötétlő kis árnyéknak:
- No, várj csak fiú... Meglátod bejön ő még a mi utcánkba... Mégpedig hamarosan! Akkor aztán nyakon csípjük és kiemeljük a nagylegényt!...
A kunyhóból - vállkendőbe burkolózva - az öregasszony lépett ki.
- Hány óra, mama?
- Tíz felé jár, fiam.
- Nagymama! Az imént kiúszott a nagy hal a nádasból! Ugye apám?! - Pszt... - A kovács lassan felállt és úgy hajolt rá a vízre, mint egy nagy, meggörbült fa. A dugó gyengén táncolni kezdett a vizen, majd hirtelen lemerült.
- Hopplá! - A következő pillanatban jókora tükörponty ficánkolt föllöttük a levegőben. A kisfiú csalódottan nézett fel apjára:
- Ó, már azt hittem, hogy végre a nagy hal!
A kovács szájához emelte a mellette sötétlő kis demizsont és nagyot húzva a pálinkából kissé morcosan nézett a fűben vergődő pontyra:
- Miért? Ez nem szép?.. Akaszd le a horogról és dobd a többiekhez a kiöntésbe!... Úgy!... Várd csak ki a végét! - fordult a fiúhoz és újra meghúzta a demizsont, mire az anyja megcsóválta a fejét:
- Ejnye fiam, fiam. Már megint úgy iszod azt a pálinkát, mint szomjas vándor a vizet!...
A kovács új csalétket szúrt a horogra és bevetve azt a vízbe, kissé restelkedve felmordult:
- Jó, jó mama... Ne kezdje már megint!... Inkább üljön le arra a tuskóra és nézze, hogy micsoda halakat fogok ki!...
- Jön édesanyám! - ugrott fel a kisfiú és a közeledő árnyék elé futott, mire a kovács sietve egy kis bokor mögé dugta a demizsont:
- Pszt! Egy szót se!...
- Édesanyám! Az imént kiúszott a nagy hal a nádasból! - újságolta ismét a fiú.
- Ugyan Gabi! Ne hagyd már magadat bolondítani azzal a nagy hallal! - állt meg egy pillanatra az asszony a kiöntés szélén és mosolyogva szemügyre vette a nyugtalanul ide-oda cikázó kifogott halakat. A kisfiú kissé bizonytalanul nézett fel apja sötét arcába:
- Apa! Ugye nem bolondít?
- Még hogy ééén? Oda nézz!... A nádas szélibe!... Most is ott les a zsivány, ni!
- De hiszen az nem a harcsa, hanem az apád tükörképe! - nevetett fel
halkan az asszony.
- Igenis, hogy a harcsa!... Az ördögharcsa! - hajolt előre izgatottan a legényke.
Az asszony lassan leguggolt a férje mellé és tűnődve nézett a folyóba, aztán látva, hogy anyósa feltápászkodva a parti tuskóról és nyögdécselve, dödörészve elindul a kunyhó felé, a fiához fordult:
- Gáborka!... Tíz óra! Itt az ideje, hogy mint a nagyanyád, te is aludni térj!
- De édesanyám!... Még egy cseppet sem vagyok álmos! - mondta csaknem elpityeredve a legényke és anyja nagy ámulatára egészen odabújt az apjához.
- Hát jó, jó... Akkor hát még maradhatsz egy kicsit, fiam - lepődött meg a fekete óriás is, és hatalmas jobbját kissé meghatva, tétován a fiú borzas fejére téve, a feleségére nézett:
- No, és a nagyfiad? A Péter? Ő hazajött már?
- Még nem.
- Mondd, hol csavarog mostanában az a kölyök? - komorodott el a kovács.
Az asszony lassan odament a parti tuskóhoz és letelepedett rá:
- Te még csodálkozol, hogy elcsavarog? Hiszen itthon egy óra nyugta sincs tőled...
- Mert komisz!
- Miért komisz? Mert a nyár eleje óta csaknem teljesen egyedül összeácsolja azt az új gerendaházat ott a dombon? Mert azt akarja, hogy másként, szebben éljünk, mint ahogyan élünk?!
A kovács felkapta a fejét.
- Úgy tudom, hogy mindent beteremtettem télire! Vagy talán nem? Van étolajad, krumplid és liszted... hagymád... és babod, borsod és lencséd... Azt a kevés sót, paprikát és... mit tudom én, hogy még micsodát... szappant, mifenét, ami még kell azt pedig, meghozza a lányod, Magda... Mit akarsz még?
- Hogy mit? - Az asszony felállt és egy darabig némán, elkeseredetten nézett a férjére. - Mondd, te valóban azt hiszed, hogy ez minden, amire az embernek szüksége van ahhoz, hogy embernek érezze magát?
- Eh, lári-fári!
- Nézz rám... és a gyerekekre! - tárta szét karjait az asszony. - Nincs egy rendes pár cipőnk... se egy váltás jó és szép ruhánk...
- Más - a péken, a kocsmároson és az ácson kívül - talán sokkal jobban áll itt a telepen, mint mi?
- Hát... aki bent dolgozik a városban, a nagy gyárban mégis csak jobban boldogul, mint mi... - mondta az asszony.
A kovács félrehúzta a száját:
- No, persze. Azt akarod, hogy adjam fel a műhelyt, a szabadságomat és a függetlenségemet és menjek be én is a gyárba, ugye?
Farkasné tehetetlenül nézett férje konok ábrázatába. Aztán felsóhajtott:
- Hát jó. Gúnyolódj csak. Tudom, a fejedbe vetted, hogy te ezt a kis kócerájt nem hagyod itt a gyárért, de Péter nem gyerek már... Őt nem zabolázhatod meg többé úgy mint minket!...
- Mit beszélsz?
- Jól hallottad! - fakadt ki szokatlan indulattal az asszony. - Igenis, Péter holnaptól kezdve bejár a gyárba!
- Be-jár a gyár-ba?! - A kovács bizonytalanul leeresztette horgászbotját a földre és megfordult. Mintha nem tudta volna felfogni a szavak értelmét, tompán bámult az asszonyra. Aztán a mellette zizegő kis bokor tövéből előhalászta a demizsont és a szájához emelte... Úgy érezte, hogy csúnyán rászedték, hogy lassanként minden kicsúszik a kezéből. Tekintete a homályba burkolt, földbe süppedt kis kunyhóra siklott, aztán átsuhant a holdfényben álló, már félig-meddig elkészült, épülő szép, új gerendaépületre...
A két ház.
Összeszorította a száját és imbolyogva felállt. Szúrós szemekkel fürkészte a két épületet. Az egyiket ő építette, a másikat a fia. Az ő erejéből húsz év alatt - mindössze erre a "vakondlyukra" telt... A fia akaratából és erejéből pedig - a nyár eleje óta - az a nagyobbacska formás új ház épül ott fent, az erdőalji dombon!
Gondolatai vadul kergették egymást. Hirtelen megmagyarázhatatlan féltékenység és harag támadt benne a nagyfia ellen...
- Úúgy? Tehát ezt agyaltátok ki a hátam mögött?! -lépett fenyegetően az asszony elé. - Hát mit gondoltok ti? Mit képzel az a kölyök? Ki és mi vagyok én, hogy se szó, se beszéd, csak úgy a lábam elé dobja a kalapácsát?! Hogy neki elég volt! Verjem eztán a vasat egyedül? Mert ő bemegy a gyárba! Hát ki parancsol itt? Ő vagy én?
- De ember! - lépett hátra ijedten az asszony és elsápadva nézett fel a férje haragos arcába... de ebben a pillanatban a jó néhány méterrel lejjebb guggoló kisfiú kétségbeesett kiáltása vágott feléjük:
- Apám! Édesapám! A nagy hal!
- Ó!
A férfi eleresztette az asszony vállát és villámgyorsan megfordult.
Szemközt velük, tíz-tizenöt lépésnyire a parttól - szétütve a nádas gyér
buzogánykerítését - acélos testű, óriási hal villant be az öbölbe. Mint a sátán. Ráúszott a nagy, ötágú horgon nyüzsgö lótetű fűzérre, "harapott" és már fordult is vissza, a mélység felé. De beakadt.
- Ó, jaj, a bot.
- Szorítsd! - kiáltott fel a kovács és a vízhez ugorva még sikerült elkapnia a kisfiú kezéből már-már kicsúszó bambuszbotot.
- Segítsek? - termett mellette izgatottan az asszony, de a férfi eltolta:
- Eridj! - s megkezdődött a küzdelem. A horogra akadt hal - érezve a zsinór rántását - hirtelen lebukott a mélybe, aztán - mint valami élő torpedó - keményen "előrelőtt". Zabláját azonban nem akárki fogta. A kovács megingott, de a talpán maradt.
- Hohohohohóóó galambocskám! Az én kezemből akarsz te meglógni, miii? - kiáltott fel rekedten, gúnyos vigyorral és hatalmas erővel lassan húzni kezdte maga felé a harcsát. De a harcsa nem adta meg magát. Ismét lebukott és valóságos örvényt verve maga körül, váratlanul újra "kilőtt" a mély víz irányába.
- Hű, az anyád szentségit, te... - A szívós bot nagy ívben meggörbült, aztán - reccs! Megrepedt...
- Hohohohóóó galambocskám! - A kovács vadul belegázolt a sekély parti vízbe és ördögi gyorsasággal a bal karjára csavarta a zsinórt.
Az asszony magához vonta a vacogó kisfiút és rémülten felkiáltott:
- Mit csinálsz te szerencsétlen?
De a férfi már nem hallott, nem látott mást, csak az előtte hánykolódó, ember nagyságú ragadozó halat. Pálinkától lázra gyúlt agyában mintha piros füst gomolygott volna. A víz már a combja közepéig ért. Érezte, hogy a zsinór csaknem csontig belevág kemény, kérges markába és feltűrt ingujján át a karjába. Kiserkent vérétől megsötétedett körülötte a tajtékzó víz, de fogcsikorgatva összeszorította a száját és húzta, húzta maga felé a halat...
Most már életre-halálra folyt a párbaj.
A hal új és új fortélyokba kezdett. Először veszett körözésbe kezdett és már-már a derekára csavarta a zsineget, aztán jobbra, majd balra vágva, hol a farkát, hol ijesztő, bajszos pofáját lökte fel a vízből.
- Hőha, te! Csillapodj már, te bestia! Hohohóóó! Még kiszakad a horog a pofádból, te pokolfajzat...
Hirtelen félelmetes rántást érzett. Két méteres, jó száztíz százhúsz kilós teste egy pillanatra már-már felemelkedett.
- Micsodaaa? El akarsz ragadni?.. Ahhoz még erősödnöd kellene, te... te... sátán!
Összeszedte minden erejét, szétterpesztve lecövekelte a lábait és csavarta, csavarta bal karjára a zsinórt. Már nem volt többé vissza út. Vagy ő, vagy a hal. Össze voltak gabalyodva. Tudta, hogyha elveszti talpa alól a folyó medrét, a talajt, a több mint félmázsás ragadozóhal beviszi őt a mély vízbe és akkor... vége.
- Ahhh! Coki te... te... átkozott!
A víz már a derekát csapkodta. S hatalmas izmai - melyek eleinte úgy lűködtek, mint az acélrugók -lassan fáradni kezdtek. Vizes haja az arcába csapkodott és lélegzete egyre kapkodóbbá vált. S a nagy hal - mely alig árom méternyire volt már tőle - váratlanul szembefordult vele és eszeveszett dühvel feléje cikkant.
S ő ütött. Újra és újra. Riadt reflexszel, kétségbeesetten és kegyetlen rővel. Ököllel. Mintha az üllőnél állt volna. S a nagy hal - egy pofájába zúduló hatalmas csapástól - kissé kábultan féloldalt fordult a vizen. A övetkező pillanatba - rövid pórázra fogva - már a kovács vasmarkában vergődött.
- Ó, jól fogod? - gázolt bele felindultan az asszony is a folyóba, de a férfi ismét elutasította a segítségét.
- Menj! Kiviszem én magam is! - mormolta, és ki is vitte.
Hirtelen felnyalábolta az eszmélő, síkos halat és kitámolygott vele a partra... Az asszony és a fiú döbbenten félrehúzódtak és tágra meredt szemekkel nézték a nem mindennapi látványt.
A két óriás szinte egyforma volt. Termetre és ábrázatra is.
Az asszonynak úgy tűnt, hogy a férje zihálása betölti az egész tájat. Mintha lidérces álmot látott volna.
- No... te bestia!... Mégiscsak a markomba kerültél, mi?! Megmondtam!... No, itt kivárhatod a sorsod végét!
Loccs. Farkas Péter vadul belökte a harcsát a folyótól néhány lépésnyire csillogó sekélyvizű kiöntésbe, aztán betántorgott a kunyhójukba, ledobta magáról vizes gönceit, majd becsavarkózott a pokrócába és lezuhanva a riccsére, súlyos, mély álomba merült...
...
Mikor felébredt, nagy, szürke felhőkkel a vállán, már közeledett hajnal.
Kábultan felült. Fájt minden porcikája. A feje... és mindkét sajogó alkarját és tenyerét piros vércsíkok hálózták be... Mi is történt vele az este? Elgondolkozva körülnézett a félhomályban s amikor tekintete a szomszédos priccsen szuszogó Gáborkára siklott, elmosolyodott. Aha! Tegnap este kifogták a nagy halat! Az ördögharcsát!... Hirtelen elkomorodott. A konyhából óvatos motozás és fojtott suttogás szűrődött be hozzá...
- Lámpát gyújtok... - Ó, ne! Még felébred!... - Dehogy ébred!... - zörrent egy halk, de kissé keményebb férfihang és gyufa sercent.
A kovács halántékában lüktetni kezdett a vér. Felpattant a priccséről és
félrerántva a két helyiséget elválasztó ócska függönyt, kilépett a konyhába:
- Jó reggelt! Hát ti? Mi a csudáról sustorogtok itt ebben a kora hajnali, szeptemberi szürkületben? Ahelyett, hogy békésen aludnátok és engem és a kisfiamat is aludni hagynátok?
A felesége, Péter, a nagyfia és Magda, a lánya sápadtan álltak a lámpa fénykörében.
- De hiszen megmondtam tegnap este, hogy mától... Magdával együtt a Péter fiad is...
- Ó, persze!... Már emlékszem... említetted, hogy ma, hétfőn reggel a fiatalúr is be akar menni a városba... hova és - miért is?
- A gyárba... dolgozni... - mondta tompán, csendesen a fiú.
- A gyárbaaa? És csak úgy... Az apádat már arra sem méltatod, hogy szólsz neki? Ej, ej, fiam, ez nem volt szép tőled! No, öltözz át gyorsan és aló-mars! Ki a műhelybe! Szükségem van rád!
- Apám... ne haragudjon... de mennem kell. Megígértem a Kenyeres Simonnak, hogy ma elkezdem a munkát... odabent...
- Hát ki parancsol neked? A Kenyeres Simon vagy én?! - morrant fel rekedten a kovács és váratlanul akkora pofont mért a fiú arcára, hogy az nekiesett a konyha ajtajának.
-Ó! - kiáltott fel Magda és oly sebesen iramodott ki a kunyhóból, hogy a kitáruló ajtó nyílásán át beáramló levegő magasra csapta a petró-lámpa lángját.
A fiú - aki a tizenkilencedik évében járt már és csaknem olyan magas és kidolgozott izomzatú volt, mint az apja - fellobbanó indulattal nézett örege viharba borult ábrázatába.
- Apám!... Nagyon kérem, hogy ne üssön meg még egyszer... mert...
- Mert?!
- Mert nem vagyok már gyerek, hogy még mindig szótlanul eltűrjem az igazságtalan apai pofonokat! - egyenesedett fel, arcát önérzetesen felemelve a fiú, mire válaszként örege másodszor is képen vágta. A harmadik ütést azonban már ő kapta. A fiú gyengéden de elszántan félretolta remegve eléje álló anyját és - félelmét legyőzve életében először - visszaütötte az apját.
Ököllel.
Mi mást tehetett volna? Szemét elborította a könny. Minden keserűség, düh és fájdalom, melyet élete folyamán az apja okozott neki, egy szemvillanásnyi idő alatt összegyűlt benne. Az öklében.
Egy pillanatra félelmetes csend támadt. Aztán összecsaptak. Mint két farkas.
Apa és fia. A fiú úgy érezte, hogy egy új élet kapujában verekszik. Az anyjáért, a húgáért, az öccséért és - önmagáért. Az új útért, amelyet megtalált és amelyen - kitörve eddigi nyomorúságos, pokoli életük szorításából- a jövőben járni akart...
S az örege?
Ő viszont - mintha csak az óriásharcsával vívott, ereje jelentős részét felőrlő küzdelmet folytatta volna - vélt igazáért és apai tekintélyét védve, háromszor is leütötte a fiát. A fiú azonban, fel-feltápászkodva újra és újra hasonló, megrendítő ütésekkel válaszolt csapásaira, így végül is az öreg leengedte a levegőből hatalmas, letaglózó ütésre emelt öklét és farkasszemet villantva a fiával, valami különös, belső fájdalmat tükröző arccal és sírásra görbült szájjal kibotorkált a kunyhóból és lekuporodva a folyóparti tuskóra, komoran nézte, nézte a sekély kiöntésben már alig-alig vergődő harcsát...
Az asszony pedig - aki szoknyájába kapaszkodó, vacogó kisfiával, az anyósával és a lányával a konyha ajtajából nézte végig a küzdelmet - elgondolkozva a nagyfiára emelte tekintetét: Istenem, ki tudja mi lesz belőle is? Vad és fékezhetetlen, mint az apja... Igen... A férje él tovább benne... bár talán mégsem egészen. Hiszen olyan különös hajlamai vannak... rajzolgat és verseket ír... A könyveket bújja... S talán igaza is van, hogy ki akar törni ebből a kunyhóból... ebből az életből... az apja árnyékából a fényre...
Szemét elhomályosította a könny. Eszébe jutott, hogy amikor világra hozta ezt a fiút, a férje kezébe vette a rongyos pólyába csavart gyereket és nevetgélve, nagy-nagy szeretettel és apai büszkeséggel, nevetgélve egyre csak a nevét dünnyögte: Péter, Péterke... Istenem, hová tűnt el az a Farkas Péter, aki valamikor ez a nagy, fekete kovács volt?
- Ejh, fiam, fiam... Ne ítéld el... próbáld megérteni őt... Apádat elvadította a sorsa... a nyomor, a sok munkanélküliség... a háború...
- És a szesz, a pálinka és a bor! - mondta elkeseredetten a fiú, majd megcsókolva az anyja arcát, lassan leballagott a folyóhoz és megállt az apja mellett, hogy megkövesse őt... De az apja - akinek nagy, bozontos koponyájában különös gondolatok kavarogtak, - félreértve a közeledését, összeráncolt homlokkal fordult feléje:
- No, fiam, mit akarsz még tőlem?!... Menj, menj hát, ha már elindultál! Menj csak! Ne félj! Nem állok az utadba!
- De apám... én...
- Te, Te!... És te is! - ugrott fel hirtelen a kovács és a mellette villogó kis kiöntésbe gázolva felnyalábolta a tegnap este kifogott, kissé már alélt óriáshalat és egyetlen heves mozdulattal belokte a folyóba. - No, menj! Mire vársz még?! Menj, menj! Nem érted? Szabad vagy! Menj és éld a világodat! - kiáltott rá dörögve a halra, aztán a pocsolya mellett felejtett, még nem teljesen kiürült pálinkás-demizsont dühösen az elcikkanó ördögharcsa után vágta.
Péter, a fia pedig futásnak eredt és átszökkenve a derékig érő tüskés sövénykerítésen a nagy szőke kőműves csoportja után iramodott.
Az asszony pedig, felöltöztetve és kézen fogva a kisfiát leballagott a partra és pokrócot terített férje hatalmas, meztelen felsőtestére:
- Hogy meg ne fázz... Nagyon hűvösek ezek a hajnali szelek...
A nagy, fekete férfi megborzongott és vállához szorítva a durva, de meleg lószőrpokrócot, kissé zavartan, de hálásan nézett a feleségére. Majd tekintetük néhány pillanatra az erdőalján álló, félig-meddig elkészült formás, új gerendaházra röppent.
- Ha összefognánk az áccsal és a kőművessel, még a tél beállta előtt befejezhetnénk és átköltözhetnénk a kunyhóból... - mondta az asszony.
A kovács nem felelt. Tekintetük a derengő látóhatárt fürkészte.
Péter - a húga és a pék lánya között haladva - már az erdőnél lépkedett.
A szőke kőműves nyomában. Szálas alakja egy jó fejjel kiemelkedett a bolyból.
A kis csoport lassan bekanyarodott a városba vezető hosszú jegenyesorba, aztán eltűnt a szemük elől...