ELBESZÉLÉSEK

KŐBATYU

Meglepetten néztem fel.
Az alacsony, púpos emberke és óriási árnyéka némán és sötéten vonultak el a házam előtti grundon. Pokoli nyári délután volt. A Nap szinte ráégett a városra. Ráadásul még tikkasztó szél is fújt. Mégis mintha hirtelen hűvös levegő csapott volna meg.
Vajon honnan ismerem ezt az embert? - tűnődtem el.
A zömök, csomós kis ipsze, aki teljesen váratlanul a folyó felől bukkant elő, jó tizenöt-húsz lépésnyire volt tőlem. Így hát az arcát - mely fél oldalról, szemellenzős, piszkos-fehér hajósapkája alól villant elém - nem vehettem alaposan szemügyre. Mégis, megesküdtem volna, hogy valahol már láttam ezt a kettőst. Mégpedig ugyanígy... Ugyanebben a helyzetben. Embert és árnyékát. Jobbról, mélyen meggörnyedve és imbolyogva a törpét, és balról- kissé előtte mozogva - félelmetes, testetlen foltját.
Igen. Valahol már láttam őket. De hol? És mikor?
Halálosan kimerült voltam. Arcomról és testemről sós cseppekben dőlt a verejték és agyam ostromlott városként parázslott és füstölgött kuszán teleírt papírlapjaim fölött.
A család - az asszony és a két gyerek, a kamaszodó fiam és a nagyobbacska kislányom - a feleségem szüleinél, egy távoli kis falucskában nyaralt, így hát, hogy magányornat elviselhetővé tegyem, szinte éjjel-nappal íróasztalom fedezékében és írógépem kattogásában éltem, de sajnos a világ baljós árnyait sehogyan sem tudtam kiverni a fejemből.
Azt hiszem ideje már, hogy egy kicsit kimozduljak ebből az átkozott házból - sóhajtottam fel és kilépve a forrón vibráló levegőre, néhány pillanatig rosszkedvemből feloldódva gyönyörködtem az elém táruló látványban. A buja, virágoktól és bokroktól színes, tarka kert nagy, lompos kuvaszként lihegett a küszöb előtt. Mintha csak a ház meghitt csendjét őrizte volna. De hiába. Belső békémet ő sem őrizhette meg.
A közelből - valamelyik szomszédból - durva férfihang, szitkozódás és vesszősuhogás csapott a fülembe, majd kétségbeesett gyermekjajgatást hozott felém a szél.
Igen. Ez a szitkozódás és jajgatás már kívülről, a világból jött. Néhány másodpercig elgondolkozva néztem a különös kis figura után, aki púpja fölött a Nap hatalmas vörös bálájával lassan beletűnt az utcai kavargásba, aztán hirtelen a homlokomra ütöttem és felkiáltottam:
- Jerzsi!
Hát persze, hogy ő az! Az a csomós kis zsákoló, akivel valamikor régen, ifjúságom legkomiszabb párbaját vívtam meg a szigeten, a kikötő dokkján!
- Hé! Jerzsi! Nem hallasz?! Állj már meg ember! - futottam a kapuhoz, de hiába. Jerzsi már messze, hallótávolságon kívül járt. Sietve bezártam magam mögött a házat és a kaput, majd átvágtam a grundon, hogy eléje kerüljek, de sajnos mire a sarokhoz értem, Jerzsit már elnyelte a "föld"... Egy kis ideig töprengve álltam a tűző napon, aztán - mint egy roppant nagy kőbatyut - lassan nyakamba vettem a várost.
Ha jól sejtem úgy fél négy, négy óra volt. A gyárakból áradt a nép. Az utcák tele voltak emberekkel és óriási ámyaikkal "akik" - ingerülten össze-összekoccanó kis "ikertársaikkal" ellentétben -úgy keltek át a járművektől robajló városon, hatalmasan és magabiztosan, mint Gulliverek a törpék birodalmán.
Egy útelágazásnál - friss, gyantaillatú deszkarakománnyal a faruk mögött - két gőzölgő ló úszta át előttem a port. Nagy, súlyos golyóik izzadtan, mélyen megereszkedve ingáztak jobbra-balra, fel-felverődve durva, erőlködéstől vastag erekkel "telerajzolt" hasuk alá. Aztán egy dübörgő sóderdömper szórta meg a cipőm orrát és egy zsúfolt autóbusz szele csapott meg. Az utca felett pedig - csaknem lestuccolva az emeletes házak kéményét - vadul berregő helikopter húzott el.
- Mi az ember?! Csak nem ártott meg a kánikula?
Az út széléről egy kedélyeskedő, tök kopasz, középkorú férfi vigyorgott rám.
- Nem értem, - riadtam fel. - Történt valami?- kérdeztem zavartan.
- Á, semmi különös! Csak hajszál híján összekuszálódott azzal a két lóval meg a busszal. A dömperről és a helikopterről nem is szólva!
-Én?
- No, de uram! Csak nincs rosszul? Esküszöm úgy fest, mint egy roggyantra vert nehézsúlyú ökölvívó, aki az imént tántorgott le a ringből!
- Ejh, hagyd! Úgy látszik sokat ivott az ürge! - jegyezte meg valaki a tömegből, mire kissé ingerülten, fanyarul felnevettem.
- Miért? Maguk talán azt hiszik, hogy csak a ringben vagy a kocsmában kaphat mélyütést az ember? - fortyantam fel bosszúsan, majd miután semmi kedvem sem volt hosszabb vitába bonyolódni bárkivel is, sietve folytattam utamat az utca forgatagában. Azonban tizet sem léptem, amikor a szemközti kocsma ajtajából nagy, görbe árnyék mozdult elém.
Nos, őszintén szólva jó ideig úgy éreztem magamat, mintha egy különös álom és a valóság határmezsgyéjére kerültem volna. A nagy, görbe árnyék mögött ugyanis egy zömök, púpos kis ember állt, aki - néhány tréfálkozó, matróztrikós kikötői munkás társaságában - éppen egy rövidszoknyás, dagadó blúzú szép kis csitri-lány után bámult:
- No, Jerzsi?
- Azt hiszem nem bánnád, ha ez a szép kis szőke baba megölelné a nyakadat és kioldozná a csomót a hátadon, mi?
- Ej, mit hülyéskedtek? Hiszen a Jerzsinek nincs is nyaka!
- No, de csomója az van!
Ámulva néztem és hallgattam őket. Ez a gátlástalan, nyers, durva hang és kép annyira hasonlított egy másik, távoli jelenethez, melyet nem sokkal a háború után, egy ugyanilyen forró nyári nap égetett bele az emlékezetembe és a bőrömbe, hogy szinte már úgy tűnt, mintha váratlanul a múlt elevenedett volna meg körülöttem.
A dokk.
1945 augusztusában jártunk. Azokban a felemelő de még súlyos időkben, amikor az ember - ha élni akart - nem válogathatott a munkában. És én élni akartam végre. Élni, dolgozni és boldogulni. Hiszen alighogy a háború füstje ritkulni kezdett, megnősültem. Összekötöttem a sorsomat egy nem egészen 15 éves lánnyal, akivel még mint bujdosó katonaszökevény sodródtam össze. Istenem, micsoda tavasz, micsoda nyár volt!
Kint laktunk a város szélén. Egy bombasérült, szűk és sivár kis mosókonyhában.
Anna-Mária szép és tiszta kis gyermekasszony volt, aki fáradtságot nem ismerve tett-vett körülöttem. Takarított és mosott rám. Vasalt. Varrt. És olykor - a majdnem semmiből is - remek ebédet és vacsorát tálalt elém. Ez annyira meghatott, hogy nem egyszer tréfásan meg is jegyeztem:
- Ne félj kedvesem, ha kell a város összes romjait batyuba rakom és el­hordom az útból, de előbb-utóbb kilábalunk ebből a nyomorúságból!
Így hát - bár mézesheteinket csupán nyúlós melaszal édesítettük ­ életünknek talán a "legszebb" napjait éltük. Fiatalok voltunk és szerettük egymást. Őszintén és felszabadultan. S végre egy nagy és termő-teremtő élet lehetőségeiben és távlataiban dolgozhattunk.
Ez a gondolat vitt be a kikötőbe is, ahol - a kósza hírek szerint - naponta egy fél kilónyi kenyeret és egy jó tenyérnyi szalonnát is meg lehetett keresni. Sőt! Ha rendkívüli munka akadt, még egy-egy tányér levesre vagy főzelékre valót, egy-két maréknyi babot, borsót, néhány szem krumplit és kevéske napraforgó olajat is. És ez nagy szó volt akkoriban! Nagyon nagy szó!
Egy morcos emberke, aki a felvételemet intézte, hümmögve lapozgatott a munkakönyvemben.
- Maga szerszám- és géplakatos?
- Igen.
- Sajnálom, a lakatosműhelyben már nincs üres helyem, de ha a zsákolást vállalja, mindjárt munkába is állhat.
- Miért ne vállalnám? - vágtam rá a világ legtermészetesebb hangján, nem is sejtve, hogy az angol-amerikai repülők bombáitól átvert, nagy, likacsos sajtra emlékeztető sokemeletes betonmagtár árnyékában micsoda ördögi próba vár rám.
Nos, az ördög ez a csomós kis ipsze volt.
A pokol pedig egy sóval megrakott, kátránytól bűzlő ócska uszály, melyre jótevőm - némi túlzással szólva - úgy vezetett fel, mint annak idején Vergilius szelleme Dantét valamelyik randa bugyorba.
- Jó reggelt, emberek! Hoztam egy kis erősítést maguknak! Az uszály közepén ücsörgő, kártyázó, mackófejű fickók meglepetten tápászkodtak fel:
- Erősítééést?! Csak nem erre a legénykére gondol?
- De őrá! Amint látják jó nagy darab, széles vállú fiú! De hát szükségük is lesz rá, ugyanis délutánra egy nagyobb vegyes-szállítmányt, búzát, cukrot, krumplit, zöldséget és gyümölcsöt várunk, tehát legkésőbb délig szabaddá kell tennünk az öblöt!
- Tréfál?
- Jó, jó, tudom, hogy nem lesz könnyű dolguk, de hát mit csináljunk? Nem babra megy a játék! A lakosság ellátásáról van szó!
- És a mi ellátásunkkal mi lesz?
- Azt bízzák rám! - nevetett fel az öreg s miközben elviharzott még ránk is kacsintott: - Ne féljenek, maguk sem járnak rosszul!
Egy torzonborz, feketehajú óriás barátságtalanul nézett rám:
- Zsákoltál már?
- Még nem - vallottam be elsápadva.
- Még neem?! Halljátok fiúk!? Ez a kölyök is éppen a legjobbkor csöppent be ide! - Úgy látszik, hogy a góré teljesen meghülyült! Már megint egy ilyen nagy, zöldfülű porcelánbabát sózott a nyakunkba!
- Jó, jó, attól ne majrézzanak be - szóltam közbe csendesen. - Annyi sót, amennyit maguk kizsákolnak innen, én is kihordok.
- Ó, csak nem? Talán még duplázol is, mi?
- Ha kell, miért ne? - vágtam rá elszántan, mire akkora röhej robbant ki, hogy az egész dokk visszhangzott tőle.
- Hát idefigyelj kisapám! - lépett elém egy rücskös képű szőke betonoszlop. - Látod ott azt az apró emberkét?
- Látom. - Van egy liter pálinkám féldeci rum ellenében, hogy dupla tömött zsákokkal a hátadon még ővele sem tartasz lépést!
Várakozva néztek rám.
Jerzsit, ezt az évtizedek homályából újra elém bukkanó nem mindennapi embert akkor láttam életemben először Az uszály szélén állt és cigarettázott. Lebiggyedt vastag szája csücskében újságpapírba csavart büdös dohány füstölt, és azóta megőszült haja akkor még hosszú, sárga fűcsomóként kunkorodott ki a sapkája alól. Púpja pedig rongyos, piros­fekete ingből meredt elő. Szánalmas látvány volt. Az öles, behemót zsákolók cinizmusa arcomba verte a vért. S mert már akkor, húsz-huszonegy éves koromban is úgy éreztem, hogy minden erőmmel tiltakoznom kell az ember mindenféle megcsúfolása ellen, hevesen kifakadtam:
- Mondják, észnél vannak maguk?
- Hogy-hogy észnél vagyunk-e?
- Csak nem gondolják, hogy éppen ővele fogok versenyben zsákolni? ­ jegyeztem meg felindultan, de szenvedélyes szavaimmal csupán élénk derültséget sikerült kiváltanom.
- Hallod, Jerzsi! Ez a tacskó sajnál téged!
- Ugyan, hagyjátok már! Hiszen gyerek még! És ti is tudjátok, hogy másfél mázsa sóval a nyakban nem gyerekjáték ide-oda sétálgatni!
- De nem ám!
- Hé, te! Én is lefogadom egy pofa rumba, hogy az ötödik fordulóban úgy összecsuklasz, mint a colstok!
Jól emlékszem, néhány másodpercig némán néztem a kötekedőkre, aztán szótlanul - és vesztemre - levetettem az ingemet és ledobtam egy ládára, mire - kisportolt, kidolgozott izomzatom láttára - meglepett moraj támadt:
- Hűha! Figyelitek! Nem is olyan nyamvadt ez a fickó, mint gondoltam! - jegyezte meg valaki, de a többiek vigyorogva leintették:
- Eh, mit károgsz? Ne izgulj! Különb legények is kipukkadtak itt már!
A zsongást a dokk gongja törte meg. Hajnali hat óra volt.
- Nos, jól van - mondtam kissé rekedten. - Azt hiszem kezdhetjük.
És elkezdtük.
Az én nyakamba egy lomha, szőke fiatalember rakta fel a felső, második tömött zsákokat, Jerzsiébe pedig az a bogáncsfejű fekete pasas, aki először kötött belém. A keskeny, vastag pallóhíd, mely az uszály és a part között feszült, hét lépés hosszú volt. S onnan további hét-nyolc lépést kellett még megtenni addig a fedett támfalig ahol a zsákokat lesegítették rólunk... Az élen Jerzsi haladt. Utána - szinte a sarkára lépve - én. S a nyomunkban - vihorászva és gúnyolódva - egy-egy zsák sóval a többiek. Még pedig pontosan heten.
Hét ördög.

Az, hogy esetleg én előbb kidőlök a sorból, mint Jerzsi, eszembe sem jutott. Hiszen - amellett, hogy kölyökkorom óta satunál vagy kovácsüllőnél dolgoztam, ígéretes fiatal all round sportember is voltam Birkóztam, súlyt emeltem és olykor bokszoltam és futballoztam is. Ráadásul a háború utolsó telén, néhány hónapig - már bujdosóként - rákényszerültem arra, hogy egy mátraalji erdőben alkalmi favágóként edzem magamat. Így hát Jerzsi szánalmasnak láfszó fizikumát nézve, mi tagadás, egy kicsit elbizakodott voltam. De csakhamar szorongva ismertem fel, hogy az előttem mozgó kis törpe - nem is törpe. Hanem: óriás! Óriás, akinek a két súlyos zsák úgy lebegett a púpján, mint két könnyű léggömb. A púpján, mely nem is púp volt, hanem egy irtózatos csont- és izomcsomó, melyet egy pokoli élet kötött a hátára. Mert Jerzsi - mint később megtudtam - profi volt. Egy ezer kikötőt megjárt profi zsákoló, akihez képest a mögöttünk lihegő tenyeres-talpas fickók csupán vásott kis medvebocsoknak bizonyultak. S a hatodik forduló után én is egyre bizonytalanabbá váltam. Légszomjjal küszködtem. Fájtak a lábaim. Szúrt a mellem. Ropogott a nyakcsigolyám. S csatakossá izzadt meztelen hátamat már-már kibírhatatlanul csípte a só...
És Jerzsi? Ő csak ment, ment szinte egykedvűen. Ez annyira felingerelt, hogy konokul összeszorítva a fogaimat, csak azért is újra és újra a nyomába szegődtem.
A többiek? Már senki sem gúnyolódott. Hol egyikük, hol másikuk ült le egy-egy zsákra, vagy dőlt végig az egyre kisebbé zsugorodó zsákhalmaz tövében, az uszály mocskos padlóján, a kimerültségtől. Hogy hány forduló volt már mögöttünk? Ugyan, ki számolta azt már?
... Igen. Mintha mindez tegnap történt volna. A csend mintha megsűrűsödött volna körülöttünk. Még a szomszédos uszály bauxitportól vöröslő munkásai is abbahagyták a lapátolást és minket figyeltek. Minket és lépésről-lépésre mozgó árnyainkat, amelyek szinte az egész öblöt, az egész dokkot betöltötték. S megvallom, hogy bármilyen elszántan küzdöttem is, lassanként erőm végéhez értem. Így hát - miután a sószemek tűkké, a tűk darazsakká, a darazsak pedig egyetlen másfélmázsás parázstömbbé változtak a hátamon - elhatároztam, hogy szégyen ide, szégyen oda, feladom a küzdelmet...
... És ekkor - miközben már zsákok nélkül, éppen a partról visszafelé tartottunk az uszályra - Jerzsi teljesen váratlanul megtántorodott előttem és leült a pallóhíd szélére:
- Te bírod még? - kérdezte rekedten és valami egészen különös, ijesztő haraggal és szégyennel kevert bámulat tükröződött az arcán.
- Én még bírom - vontam vállat tettetett egykedvűséggel. - Akár estig is!... Miért? Maga már nem bírja?
- Én már nem.
Néhány másodpercig zavartan néztem a legyőzöttsége tudatától egészen összetört, rettenetes kis emberre, aztán - el szégyellve magamat - lassan kezet nyújtottam neki és felsegítettem őt a pallóról:
- No, jól van... Hagyjuk ezt! Az igazság az, hogy csak a szám járt. Ha még egy zsákot a hátamra kellene venni, hát esküszöm, hogy örökre kinyújtóznék... így hát végül is egyikünk sem nyert... - mondtam halkan, ugyanis ezekben az órákban és percekben tanultam meg egy életre, hogy az ember igazi ereje a lelkében van. Hogy erőnk mit sem ér emberség nélkül. Hogy ez az erő a csontjainkban és izmainkban legfeljebb csak kiterebélyesedik és kilombosodik, de gyümölcsözővé csupán akkor válik, ha az akarat és a mások iránti megértés televényében gyökeresedik....
Jerzsi komor, gyűrött ábrázata - szavaim hallatán - valósággal felragyogott és megszépült az örömtől. S amikor hálásan felpillantott rám és csendesen megjegyezte, hogy jól van fiú, remek srác vagy!" - úgy éreztem, mintha a vízről jóleső hűvösség áradt volna körénk...
1945 augusztusa volt. Egy éppen ilyen forró nap, mint a mai.
Kábultan néztem körül. Csupa por és gőzölgő tajték voltam.
A Nap messze, az új városszéli telep fölött járt már. Első pillantásom Jerzsit kereste... De Jerzsi csöpp, zömök alakja valahogyan ismét elkeveredett a tömegben. Már csak óriási árnyéka imbolygott előttem és a púpja villant elő időnként az ég alól... A púpja, mely bizonyára azóta is hordja asztalunkra a cukrot, a paprikát és a sót. S ki tudja még mit?.. Ez a gondolat annyira feldobott komorságomból, hogy betértem a szemközti csehóba és felhajtottam egy nagy korsó, jó hideg sört... S amikor Jerzsit keresve és követve ismét kiléptem a forró délutáni ragyogásba, már nem is éreztem olyan nagyon nehéznek ezt a szép, nagy tarka kőbatyut, ezt a várost, mely pedig - amióta kilábaltunk a háború utáni romokból- csaknem a duplájára nőtt... És ez a másik súly, az a világnagy kék égi batyu sem nyomott annyira, mely második zsákként a város, az ország fölé magasodva, újra és újra a vállamra - a vállunkra - nehezedik és pergeti, szakadatlanul pergeti és szórja elénk és ránk a cukrot, a paprikát és a sót...
... Főleg a sót.