KŐÓRA
Ha a lemenő délutáni Nap
el-elkószáló lábam elé gördül,
tűnődve nézem, hallgatom a tájat,
s nagy kőóránkat, a gyárat,
melyhez oly sok-sok tűnő éven át
igazította sorsomat az ég...
Nagy kőóránkat,
mely hol lassú, hol lázasan siető
ketyegéssel méri, mutatja fogyó-növekvő életemet,
munkám, szerelmem gyönyörű örömét,
kínjait és reményeit,
s bölcsőmre hajló anyám énekén át
egy járni tanuló gyermek lépteit,
amelyek íme,
fáradó szívemen visszhangot verve,
ma is azt az egyetlen igaz utat járják,
koptatják bennem,
melyen holt apám csillagát keresve,
átballagok a végtelenbe...
