EGY VÉN CSERESZNYEFÁHOZ
Hej, édes öcsém, vén cseresznyefám,
te sem vagy már mai gyerek!
Lám, te is hatvanhat éve már,
hogy itt élsz, itt állsz e tájban,
s mélyre eresztve gyökereidet
a jó hevesi földbe,
holt após-apám megrepedezett
két bölcs kezéből óriássá nőve
ma is válladon tartod az eget
törékeny kis tanyánk felett,
bár jól tudom és érzem én,
hogy a te kemény 66 éved
nagyobb idő a cseresznyefák között,
mint az én tüskéktől megtépett
72 emberi évem,
embertelen világunk erdejében,
így hát fejet hajtok előtted,
s érezve hajlíthatatlan törzsed
és hatalmas lombod belém áradó erejét,
megköszönöm néked termékeny
szép szerelmedet a földdel,
s azt, hogy dacolva az idővel,
ma is megtermed pirosra érlelt
jóízű, ropogós gyümölcseidet,
s meg-meg édesítve keserű szánkat,
nap mint nap elhiteted velem,
hogy ebben a tiszta esőkben
és kijózanító hűvös szelekben
meg-megfürdő és meg-megújuló
kis faluszéli kertben is
meglelhetem és megteremthetem
azt az égi és földi csodát,
amit a kavargó, lármás nagyvilág
kegyetlenül összetört bennem:
a csendet
és azt az Éneket, azt a Zenét,
azt a harmóniát,
ami a madarak parányi csőrén
felcseng,
ha dúsan termő vén ágaidat
bearanyozza a nyárhajnali fény,
és a kék-arany alkonyi égen
árnyékba merülő kései Nap...
Heves-Bernáthegy, 1996
