-előző- -tartalom-
 

EMBERRÉ VÁLÁS
avagy Egy csodaszarvas visszatérése
CANTATA PROFANA
"A kilenc csodaszarvas" nyomán tisztelettel
Bartók Béla szellemének

"Volt egy öreg apó,

volt néki, volt néki
kilenc szép szál fia,
kilenc szép szál fiú...
Addig barangoltak,
addig, addig mígnem
szép hídra találtak,
csodaszarvas nyomra...
Utat tévesztettek,
erdő sűrűjében,
szarvasokká lettek,
szarvasokká váltak"...

- Ó, s lám a kilencből,
a kilenc fiúból, a kilenc szarvasból,
egy aki én vagyok, egy aki én voltam,
megsebzett szarvasból, megsebzett emberré,
jaj, visszaváltoztam...

Az Éj,
mint csillámló, agancsos szarvas fej,
össze-összeakadt lázadó szívemmel,
s a Csend Pusztáiból fenségesen, halkan,
végigpengett egy bús, félelmetes
Dallam...
Dőlt rólam a tajték. Jaj, futottam volna!
De helyt kellett állnom: recsegve, ropogva...
A Föld réseiből füst szállt, kígyó szisszent,
s én hajszolt szarvasként kerestem
az Istent...
Lelkem belerendült. Akármerre néztem,
kerge-birka hegyek bégettek az égen,
s mint felhő-nagy baglyok, szelek huhogtak rám,
Európa penészes, roppant csonka ­
tornyán...
Nem menekülhettem. Hiába kutattam
rést, hogy elillanjak... Kövekbe botoltam.
Nem segített rajtam, se fohász, se átok:
elém álltak a fák, a vizek, az árkok...
Hangyává változtam: elém dőlt a Montblank.
Hallá, de a folyók bőszen partra
dobtak.
Csattogó madárként törtem a magasba,
jaj, de pókhálós volt az ég odvas
alja...
Hitem már-már megtört. Csontrepesztő lázban
bömböltem a század gyilkos vadonában,
agancsom ágain csillagerdők égtek,
de lábaim alatt szűkültek a rétek!
Összezsugorodtak a hatalmas tájak,
hét tenger csapkodta megsebzett patámat,
olyan volt a világ, mint egy bűvös katlan,
bokáig gázoltam zizegő aranyban, ­
hová bújtam volna tűz-sejtelmeimmel,
remegő-orrlikú szarvas-szívű ember?
Kószáltam a Duna hűvös kanyarában,
s öt világrész baljós tájaira láttam:

Láttam fényre lengni, mint nagy, részeg lepkét,
Londont, Párist, Rómát, New Yorkot,
Velencét,
mint Sámán-ítélet vert, vert a káprázat,
hegyek szálltak az ég üvegablakának,
minden utat, ösvényt cserép borított be,
s a Nap rőt szilánkként beleszállt szívembe:
térdem megremegett, agancsom lehullott,
s felsírtak a mezők, mint szakadó húrok,
szarvas-sorsom betelt. Völgyek serlegébe
csordult szemem könnye, ömlött szívem vére,
térdre kellett rogynom, hogy végre meg­
értsem,
nem hajszolt állatként, Emberként
kell élnem!...
Nagy, varangyos egek gyűrődnek fölöttem,
de íme felálltam, Térben és Időben,
felálltam és küzdök, súlyos, mély sebekkel,
telve életvággyal, dallal, szerelemmel,
a Halál árnyékán ­
halhatatlan ember...