HIT ÉS TUDÁSVÁGY
Baranyi Ferenchez
Tudni...
Mily jó is lenne tudni, "mindent" tudni,
a mélységekből hegycsúcsokra jutni,
s felszikráztatni a Gondolatot,
követni Bolyai és Gauss szellemét,
Galileit, Newtont, a Törvényeket,
s a csillagászok sok-sok kézjegyét,
hisz' szomjazom és vágyam mérhetetlen,
de nincs idő, se mód,
hogy elkószáljak fent a végtelenben,
a Tér sejtelmes viaduktjain,
így hát fájó, de Einsteint alig értem,
s Bach és Beethoven térdre ejt...
Ki szólhat meg ezért?
Átvágtam magam sok bölcs, sűrű könyvön,
s míg élek hallom Homérosz Énekét,
amint dörögve zuhog, hull alá
a Görög Szellem zord csúcsairól,
és megcsodáltam a Vésők Csodáit,
Leonardót és Michelangelót,
s felizzottam Van Gogh színeiben,
mint szerelmesek csókjában a vér,
nászuk tündöklő vásznain,
de mind ez mélyen lelkem rejtekén
él és sugárzik homlokom mögött,
fecsegni róluk - méltatlan vagyok...
Ó, és Ő - Shakespeare? Róla is
csak sejtem én, hogy Hamlet, Ő,
s hogy mindenkiben Ő lobog tovább,
aki költőként kergeti az éjt,
a világ osonó árnyait,
az önzést és az aljas cselszövést,
s az Erkölcsöt, mint Napot felmutatja,
hogy beragyogva létünk útjait
tragédiáink vad erdőin át,
célhoz vezesse fáradt lábainkat
"szentivánéji álmaink" derűs nyarába,
s ki tudja? Talán az Ég Udvarába.
Az Ég Udvarába?
Nemrég jártam be újra Dante Poklát,
s bár borzongás játszott szívemen,
úgy élveztem a MŰ Szépségeit,
mint isteni jó aszú cseppjeit,
így hát "ronda bugyrai" iszonyát,
- kínjaim árán - ma sem ismerem,
de ezt a poklot - a mát - ezt igen!
Ezt ismerem! És ez talán kevés?!
S az is kevés, hogy sorsunk jégesőkkel
veri borostás, lázas arcomat,
S hogy létünk gondjai
úgy tűzik tollhegyemre lüktető
eleven szívemet,
mint még vergődő, élő állatot
tűznek fel nyársaikra, barbár tüzek felett
éhes hegyilakók? ...
S jaj, gondjainktól mégsem futhatok!
Elmém termő, dús ősi televény,
nem futóhomok,
mit bármily gyenge, kósza szél
játszva marokra fog,
és szerte-szét szór könnyedén
Költő vagyok:
míg életszomj és tudásvágy gyötör,
nem hátrálhatok,
hiszen a Föld - bennem forog!
S éltet a HIT,
hogy szívem homlokomra írt
nyílt leveleit,
mint az ősember lábnyomát a kő,
megőrzi a szálló Idő...
1988/98
